A harmadik évezredbe, ezt mondta.
Olyasmirôl, amirôl normális esetben bölcsebb volna nem formálni véleményt, legfeljebb egy-két hónapra elôre. És amirôl csak egy dolgot tudhatunk bizonyosan: hogy meg fog változni.
Megpróbálom elképzelni az elmúlt évezred embereit – ehhez persze a keresztény idôszámítást kellett követniük, ami nem volt magától értetôdô Európának ebben az akkor is félreesô szögletében – amint az eljövendô évezreden gondolkodnak. De úgy találom, hogy az ilyen kérdések felvetése (az egyéni életsors alakulásától megkülönböztetett) történelmi változásokkal kapcsolatos elvárások eszméje akkor még fel sem merülhetett. És ha felmerült volna, tudjuk, mennyire melléfogtak volna ezek a kérdések. A válaszokról nem is szólva.
Én a magam részérôl ritkán tervezek dolgokat elôre egy évnél távolabbra – és azt is csak úgy, hogy keresztbe tett ujjakkal lekopogom, és beillesztek egy sor ‘feltéve ha’ és ‘hacsak nem’-et az állításba. Az élet manapság túl bonyolult és túl törékeny ahhoz, hogy hosszútávra lehessen tervezni elôre. Még a szokásos emberi életszakaszok hagyományos útjelzôi is hamar felborultak, megváltoztak, talajtalanná váltak. Gyerekkor, kamaszkor, anyaság, apaság, szex, család, munka, karrier, de még a halál is – mind megváltoztatják értelmüket, szerepüket és jelentôségüket. Ha valaki 1980-ban született, mint a legkisebb lányom, nem várja ugyanazt a stabilitást és elôreláthatóságot az élettôl, mint aki 1880-ban jött a világra. Több választással, kockázattal, lehetôséggel, több mobilitással nézhet szembe, de kevesebb a koherencia, bizalom, biztonság, bizonyosság a társadalomban, amelyben él, és az életben, amely vár rá.
Nem mondom, hogy a lányomnak rosszabb vagy jobb, mint valakinek, aki száz évvel korábban született. Az ilyesfajta összehasonlításnak szerintem nincs értelme. Nem értékelhetjük, nem ítélhetjük meg más korok más embereinek életét a jóra és rosszra vonatkozó saját mércénk alapján. Legfeljebb megpróbálhatjuk megérteni, mi módon különböznek egymástól a mai tényleges életek, mi módon különbözik egymástól egy évszázad eleje és vége. És talán világosabban végezhetjük ezt el, ha visszaemlékszünk arra, hogy mi nem volt meg száz évvel ezelôtt. Vagy talán többet mond, hogy ki nem volt meg. Még nem volt meg Picasso, sem Proust, sem Joyce, sem Stravinsky, sem Kandinsky, sem Schönberg, sem a Bauhaus, sem Einstein, sem Kafka, sem Orwell, sem Chaplin, sem Hollywood nagymogulja, sem Mussolini, sem Sztálin, sem Hitler.
1900-ban olyan világ volt, amelybôl hiányoztak ezek az emberek, és minden, amivel gazdagították az emberi fantáziát. Nem hiszem, hogy ezeket az embereket el lehetett volna képzelni. És 1900-ban persze olyan világban éltek az emberek, amelybôl hiányzott a két világháború, a totalitárius tömegmozgalmak, az idegengyulölô nacionalizmusok, Gulag és Auschwitz, a Dr Pannwitz-féle gáz (ô volt az auschwitzi vegyi részleg fônöke, aki az íróasztalával szemben figyelte az egyik munkaszolgálatos alárendeltjét, egy fiatal olasz zsidó vegyészt, akit Primo Levinek hívtak, úgy nézte ôt, mintha egy halat nézne az akváriumban, mintha nem két emberi lény, hanem két különbözô biológiai faj egyedei kerültek volna szembe egymással. vö. Primo Levi: Ember ez vajon?) Nem kérdéses, hogy 1900-ban az emberek egy olyan világban éltek, amelyben nem volt relativitás-elmélet, kvantummechanika, nem voltak autók, repülôgépek, atombombák, genetika, DNS, klónozás, számítógépek, internet, információs társadalom, egynemu házaspárok, legális abortusz, dolgozó nôk, demokrácia, a család válsága, jóléti állam.
Akkor hát mi tekinthetô mindebbôl e század örökségének? És beszélhetünk-e egyetlen ilyen dologról? Egy évszázad, száz év végül is elég esetleges és elég értelmetlen módja az idô mérésének. Az évezredek még rosszabbak. Az évezred, millennium erôs, vonzó – nyilvánvalóan veszedelmes szó. A millennium végcéllal, végsô jelentéssel, megváltással, messianisztikus ígéretekkel szeretné átitatni a történelmet. Nem volt véletlen, hogy a hitleri birodalom ezer évig akart tartani. És aki az eljövendô évezredrôl nyilatkozik, az ostoba, cinikus vagy veszedelmes. De egy mechanikusan és véletlenszeruen kijelölt puszta évszázad, bármennyivel jobban átfogható és rejtett üzenetekkel kevésbé terhelt, mégsem a legtermészetesebb idôhatár a történelmi örökség meghatározására.
1989-ben, amikor a berlini fal ledôlt, és a szovjet birodalom az összeomlás szélén állt, írtam egy cikket, amelyben úgy érveltem, hogy ez a vég – nem a 20 század, hanem egy nagyon hosszú 19. század vége, egy dupla évszázadé, amely 1789-ben kezdôdött, a francia forradalommal, és egy új, szekuláris, racionalista, felvilágosult, egyre tökéletesebb világrend elképzelésével. Azzal az elképzeléssel, hogy a történelemnek van értelme: a haladás adott menete – és van végsô célja is. 1789 volt az az év, amikor az ember maga lett Isten helyett a nagy teremtô. Az ember teszi tökéletessé a világot a benne lévô emberi tényezôvel egyetemben. Egy speciálisan nyugati vagy még inkább zsidó-keresztény vallási messianisztikus tökéletesedés- és megváltáseszmét váltott fel egy világi hitvallás, amely alapjában véve ugyanazt ígérte, bár ezúttal az ember és a természet tisztán racionális és tudományos irányításával.
Itt volt persze Kant a racionális ember ígéretével. Itt volt Rousseau a közakarat ígéretével, itt volt Hegel a történelem értelmének ígéretével. És hamarosan jött Marx is, aki tudományos kulcsot ígért a történelem menetéhez. Már csak az emberi tudatlanság választotta el az eget a földtôl. A jövô világossá, folyamattá vált – és elkerülhetetlenné. Az európai színpad készen állt a forradalomra és a megváltásra.
1800-nak ezek az emberei mind ott voltak 1900-ban is. Fizikailag már meghaltak persze, de szellemileg mind elevenek voltak. Ez a századforduló várakozásokkal és önbizalommal volt terhes. Büszke torony, ahogy Barbara Tuchman történész nevezte, vagy inkább egy robbanás elôtt álló bomba. Nem aranykor volt, amilyennek visszatekintve sokan látják, nem igazi belle epoque; tele volt feszültséggel és konfliktussal, szociális nyomorúsággal, ugyanakkor mégis olyan korszak volt, amikor az emberi fejlôdés és aktivitás minden görbéje élesen fölfelé tartott, ahol a radikális változás mindennapivá vált, ahol a sok gép és az ipar gyorsan megnövelte az emberi termelést és termelékenységet, ahol hatalmas társadalmi energiák halmozódtak fel, ahol a szakadatlan elôrejutás, haladás, ha úgy tetszik, a hatalom akarása a dolgok objektív természetéhez tartozónak látszott.
Nietzsche is ott volt szó szerint századunk kapujában. 1900-ban halt meg pontosan – és vele a 19. század valóban véget érhetett, mivel sokaktól eltérôen ô valóban érezte ezt a véget, hogy az emberi és társadalmi tökéletesedés kollektív messianisztikus vállalkozása nem vezet csak a morális és emberi romlásba. Nemcsak azt hirdette, hogy Isten meghalt, de azt is észrevette, hogy amit úgy nevezett, hogy „évezredek keresztény-egyházi nyomása”, az „a szellem nagyszeru feszültségét” teremtette meg Európában, „amihez hasonló még sohasem létezett a földön... Ilyen feszes íjjal immár a legtávolabbi pontokra is lôhetünk” – írta Nietzsche 1886-ban a Túl jón és rosszon elôszavában.
Nem élt eleget, hogy láthassa, valóban milyen távolságokra. Ô maga azt remélte, hogy ez a feszültség szellemi szabadságba lövi ki az egyént, megteremti azt a szabad szellemet, amelybe reményeit helyezte. „Mi jó európaiak – írta (jóval az Európai Unió elôtt) – még mindig érezzük a szellemi teljesség igényét és az igazság egész feszülését. És talán a nyilat is, a feladatot és – ki tudja? – a célt is...”
Igen, megfelelôen olvasva és megértve Nietzschét, mi „jó európaiak” talán elôre felfoghattuk volna a veszélyeket, az évezred íjának és nyilának romboló erejét, és talán céljainak sötétségét is. Ehelyett a felhalmozott feszültségek és energiák az 1914-es háborút robbantották ki. Vannak, akik azt állítják, hogy ez a háború volt évszázadunk igazi kezdete, mivel nagyobb és rombolóbb és irracionálisabb volt minden addigi háborúnál, mert annyit rombolt és annyit gyilkolt, mivel felszámolta a lovagiasság utolsó maradványait, mivel megcsúfolt oly sok értéket és hitet.
Hannah Arendt úgy ír a háború kitörését megelôzô és követô napokról, mint ami külön állt, nem úgy, mint egy régi korszak vége és egy új kezdete, hanem mint a robbanást megelôzô és az azt követô nap. Olyan háború volt ez, írja A totalitarizmus gyökereiben, amely elszabadította az emberi gyulölet egy új skáláját, és a megtévesztôen nyugodt 1920-as évet egy Strindberg-szeru családi viszály (mocskos és végzetes) légkörével telítette. Talán semmi nem illusztrálja jobban a politikai élet általános dezintegrálódását, mint az üres és átható gyulölet minden és mindenki ellen – anélkül, hogy valakire valóban irányulna ez a szenvedélyes figyelem, anélkül, hogy valakit felelôssé lehetett volna tenni a dolgok ilyetén állásáért – sem a kormányt, sem a burzsoáziát, sem valami külsô hatalmat... Mindenki mindenki ellen volt, leginkább a legközelebbi szomszédai ellen – a szlovákok a csehek, a horvátok a szerbek, az ukránok a lengyelek ellen...
Nos, ha ez ma ismerôsen hangzik, az azért van, mert mintha mi is olyasmit tapasztalnánk, mint ami Arendtnél úgy szerepel, mint a politikai élet általános dezintegrálódása, a politikai intézmények és rendszerek folyamatos delegitimizálódása, az ellenszenv (resszentiment) homályos érzése, talán nem a gyulöleté, még nem, minden valódi célpont híján kitéve hirtelen fordulatoknak és változó hangulatoknak. Nem akarom eltúlozni ezt a hasonlóságot. Megváltoztak a dolgok, fontos kollektív tapasztalatokra lehetett szert tenni, a történelem nem ismétli önmagát, de ha összegezni akarjuk az évszázad örökségét, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a feszültségeket, amelyekrôl azt hisszük, mindaz már a múlté, mégis itt vannak köztünk, könnyen feléleszthetôk.
Ha tehát úgy gondoljuk, ahogy én is, hogy az elsô világháború nem zárta le a 19. századi Európa évezredes vállalkozását, csak radikalizálta, dehumanizálta azt, ellátta egyre pusztítóbb fegyverekkel, végigvitte néhány logikus és rettenetes konklúzióig; hogy az évszázad fasiszta és kommunista mozgalmai legalább anynyira voltak Rousseau és Marx, mint Lenin és Hitler utódai; hogy mind a második világháború, mind a hidegháború a nyugati társadalom továbbra is eleven, radikalizált millenáris erôi elleni küzdelem volt; akkor arra konklúzióra kell jutnunk, hogy az európai évszázad, amely a végéhez közeledik, elég hosszú egy évszázad volt valóban.
Másfelôl úgy is érvelhetünk, hogy maga a befejezôdés is hosszú folyamat volt, számos látható lezárulással az út mentén. Intellektuálisan és spirituálisan talán már a végét jelentette Nietzsche, Joyce, Kandinsky, Kafka, Stravinsky és Schönberg, Musil és Broch. Azzal, amit Ortega y Gasset spanyol filozófus úgy nevezett, hogy „a muvészetek dehumanizálódása”, annak felismerésével, hogy a 19. század koherenciájának és egyértelmuségének vége, és az inkoherencia és ambiguitás új világa, egy megadott értelem és cél nélküli, adott erkölcsi tekintély nélküli világ van kialakulóban, olyan világ, amely teljességgel új muvészi és irodalmi kifejezést kíván meg.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu