JORGOS ALEVRAS – KUKORELLY ENDRE

Venia sit dicto

Az Egy gyógynövény-kert címû könyved az elôzô versesköteteidbôl való válogatásokat, régebbi verseidet és azok átírásait tartalmazza. Egyszer azt írtad valahol, hogy „a többi könyv nem gilt”. Ez mit jelent?

Az írásaimat, a megjelenteket is, ha úgy látom jónak, újraírom, javítgatom. Úgy gondolom, egy írásnak van valamiféle, mondjuk így, optimuma, csakhogy ez a van nem mindig van meg: még nincs meg , mert nem találtam meg. Nem jutottam vele oda, és lehet, hogy nem is fogok, de talán igen. Én igyekszem lezárni azt, amit írok. Ha megírom, lezártnak gondolom, és csak azután , egy másodperc vagy évtized után látszik, hogy nincs kész, nincsen megoldva. Igazából nem lehet lezárni, csak abbahagyni: vagy lezárul magától, bezáródik és megvan, megképzôdik, vagy a gyenge pontjain széjjelpattan, kinyílik és tátong. Ezeket a szétnyílásokat „csak” én veszem észre, az én veszi észre , amikor, mint valami tükörben, nem ismer magára, akkor pedig valahogyan újra össze kell állítani, rekonstruálni, befejezni, és ezek azok a bizonyos átírások. Látom, hogy még nem jó, egyszeruen fogalmazva, nincs megcsinálva, nincs meg, nem ismerek rá benne magamra, méghozzá nem a mostani, hanem az egykori magamra. Látom, hogy ott valami nem-én van, még pontosabban mondva, túl sok nem-én van, mert tiszta én persze nincs. Vagy nem tudsz addig elmenni, olyan végsôkig, pedig egy mualkotásnak, amennyire csak lehetséges, épp ezt kellene demonstrálnia. Na most, ha ránézek a szövegemre, és látom, hogy nem az van ott, akkor az írás nincs még készen. Az írás az a folyamat, amikor az életem nyelvre transzponált anyagát, fu-fa-virágot, minden nyavalyát összenyalábolva leviszem, lehúzom magamba, mint valami kútba, és mivel az így átkerül az én rácsán, annak a szerkezetét veszi föl. De nem tiszta szerkezet, omlékony, koszolódik, hajlamos a szétmenésre, soha nem elég pontos. Ez folyamatosan így zajlik le, ezért talán egyetlen írásom sincs, ami pontosan leképezne engem, óhatatlanul elmozdul, széjjelcsúszik, belekerülnek idegen anyagok. Különbözô rétegeken jön felfele, azok pedig belerondítanak meg minden. Mégis akadnak viszonylag elfogadhatók köztük, máskor viszont a kellôen hideg pillantás alig talál olyan részeket, amikben magára lel. A felszínre kerülés eufóriája akadályoz a kritikában, akkor sokszor úgy vélem, rendben van, és csak azután derül ki, hogy bizony nem. Amikor kívülrôl és hidegen nézek rá, látom, hogy nem stimmel, ilyenkor nincs más megoldás, mint megint levinni magamba, és így tovább.

Az ember nézegeti a hibákat, próbálja ritkítani ôket legalább, ezzel is szépen telik az élet

Az elôbbi változatok azonban igencsak léteznek, élik a maguk életét, ezen senki nem tud változtatni. Vagy igen?

Sajnos, csak elméleti értelemben vonható vissza az, ami publikussá vált. Ha lehetne, fizikailag is visszavonnám. Horatius szerint kilenc évig ajánlatos érlelni az írásokat. Erre nincs kilenc évünk. Érdekes, hogy tényleg nincs, akármennyire is van, olyan irgalmatlanul nagy a hajtás. Nehéz összerendezni az idôt, a saját magamhoz, ha tetszik, az íráshoz tartozó idôt azzal a tempóval, amit mintha minden más elvárna tôlem. Addig foglalkozni egy dologgal, amíg az meg nem közelíti saját optimumát. Vagy amíg elegem nem lesz belôle. Az ember nézegeti a hibákat, próbálja ritkítani ôket legalább, ezzel is szépen telik az élet.

Ha nem létezik végleges verzió, terjedelem, fontos-e megtartani például a könyved fordításánál a fejezeteket, a versek sorrendjét?

Nem hiszem. Azt csinálsz, amit akarsz, ezt a könyvet, ha te fordítod, tulajdonképpen úgyis te írod. Nem is tulajdonképpen, hanem abszolút te, minden fordítást a fordító ír. Viszont nekem ez jó, és az jó nekem. Ezzel legalább nincs bajom. Nem az én bajom.

Peter Handke mondja egy interjúban, hogy teljesen megrémült, amikor egy kritikusa azt írta egy könyvérôl, hogy abban ô megtalálta volna, úgymond, a nyelvét, stílusát. Handke szerint ez azt jelenti, nincs ok rá az írást tovább folytatni.

Hát, jókora keresgélés van, az biztos. De találni is valamit, az nem úgy megy. Azt hiszem, az optimális eset, amikor, pillanatokra legalább, csakugyan magunkra találunk. Ha ez olykor bejön, külön a stílussal nem érdemes foglalkozni. Külön stílus nincs is, ezt már elég rég észrevették, csakhogy újra meg újra észre kell vennünk. Nem találom meg magam egyszer s mindenkorra, hanem épp az a tét, vajon rábukkanok-e még? Egyszer legalább. Mert arra semmi garancia nincs, senki sem szavatolja, hogy valaha még egyetlen normális mondatot le tudok írni. Olyant, amelynek tükrébe pillantva magamra ismerek.

Elég sok kritikát, tanulmány írtak a költészetedrôl, a prózádról is. Jellemzô ezekre az írásokra egyfajta „összhang” arra vonatkozólag, miképpen is alkalmazod a nyelvet.

Persze, alkalmazom a nyelvet. Minden nap mindenhez, és aztán az íráshoz is. Nem tudsz nem alkalmazni, nem tudsz nem leírni, a nyelv leír, az élet anyagáról referál, ha teljesen széjjelzilálja és dekonstruálja is. Akkor arról van szó, a széthullásról. Ezzel nem fontos törôdni, magától alakul ki úgy, a dolgok, ha magukban állnak, szétmennek. Szétesnek, mert az emberi agy strukturálja azt, amihez hozzáfér. A verset, a vers mondatát mindenképp egy nyelvi mag indítja el bennem, sodorja magával az úgynevezett életanyagot. Prózánál ennek fordítottja az optimális, megelôzi a mondatot a koncepció, elgondolás és életanyag, elmesélés, csak (logikailag) „azután” jön a dolog „lényege”, hogy a szöveg én-formája hordozza a történetet. Valamiféle ilyen megkülönböztetettség, kettôsség muködik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a versben nincsen anyag, adott esetben történet is, csak nem az eleve meglévô történet muködteti a nyelvet, hanem a nyelv szippantja föl és demonstrálja a történetet. De az igazi találat az, ha el találnak: amikor egy bizonyos nyelvi alakzat úgy talál rám, hogy én nem is kerestem. Kerestem, noha nem volt mit. Nem valami jól alkalmazhatót, hanem inkább mintha fordítva volna, tehát hogy azt keresem, amiben magamra ismerek. Nincs meg bennem elôre, mégis én írom le. Tehát akkor engem alkalmaz tak , fene tudja, hogyan és micsoda. Ez egyébként „hétköznapi”, mindennapi és kivételes. Azonkívül nem csak „profikkal”, tehát írókkal fordul elô, hanem biztos mindenkivel. Akárki rápillanthat egy-egy gesztusában, mozdulatában, mondatában saját magára, bárki tehát, ez antropológiai sajátosság, jelentôs különbségek igen, alapvetô különbségek nincsenek emberek között. Olykor mindannyian zseniálisak vagyunk. Néha mindenki, mindig senki. A nem mondom meg, melyik országban osztogatott, nem mondom meg, milyen díjat nagyjából egyenletesen kéne, igazság szerint, nem mintha igazságmániás volnék, szétosztani. Nem épp egyenletesen, nem egyformán, hanem porciózva.

Beckett egyszer így válaszolt egy kritikusának, aki azt írta vele kapcsolatban, hogy az alapvetô dolgokat beszéddel nem lehet kifejezni: „Mit kíván tôlem, uram? Ilyenek a szavak, más meg nincs, amit használjak.” Hasonlókat olvastam nálad is: „Valamennyien ugyanazt mondjuk állandóan, nem is tudunk mást mondani, az irodalom és az életünk visszavezethetô néhány tucat toposzra. Fájdalom, gyulölet, szépség, szeretet és csillagos ég.” Ugyanazt használjuk, és mégsem érünk a végére? Soha nem érünk valamifajta lényegig?

Dehogynem. Többször. Néha. Néha biztosan, és egyszer-egyszer valószínuleg mindenki. Van, aki aztán persze ezzel foglalatoskodik , ki tudja, milyen oknál fogva. Így határozott, ezt találta ki magának, és ha van kis szerencséje, és nem egy tökfej, többször is beleakadhat abba a bizonyos „lényegbe”, amirôl persze fogalmunk sincs, hogy micsoda, de nagyon is van. Elég hozzá, hogy csak egy példát mondjak, meghallgatni Schubert Der Tod und das Mädchen címu vonósnégyesét. Ehhez pedig bôven elég ennyi minden, ennyi csillag az égbolton. És elegendôek a szavak.

Aki más nyelvre próbál átültetni egy irodalmi szöveget, nagyjából lehetetlen dolgot muvel. Eljárásmódja vigyünk kis morbiditást a dologba a boncolóéhoz hasonlít. A költészethez tartozik, amikor a fordító ilyen módon fedi föl maga elôtt a verset?

Elég jó ide a boncolás-metafora. Nem „pusztán” kemény lélekelemzés, nagyon is testi dolog irodalmi szövegekkel komolyan foglalkozni. Például átvinni egy másik nyelvre. Valahogy. Átrúgni, mint egy túl nehéz, folyadékkal telt futball-labdát, a túlsó térfélre. Természetesen nem csak a fordítás, de bármilyen befogadás is valamiképp a szövet szétszálazása. Szétszeded, hogy megértsd saját magad. Az írás folyamatos szétszerelés-összeszerelés. Épp, mintha más nyelvre fordítanám, „magamra fordítok”. Ha olvasok, azt magamra vonatkoztatom. Mert, ugye, ki másra? Az írás pedig, és a fordítás is, nyilván a tökéletes olvasás.

Maradjunk a nyelvnél. Egy Földényi László által idézett anekdota szerint egy müncheni felolvasásod után felállt egy ember, és rossz magyarsággal, még rosszabb németséggel kifogásolta a versek „helyes magyarságát”. Van, aki számára olyan benyomást keltenek a verseid, mintha „tiszteletlen” volnál a nyelv iránt.

Az írás nagy mugondot, pepecselést és rendkívüli lelazultságot kíván. Azokban a ritka és szerencsés pillanatokban, amikor ez valahogyan összejön, nem is tudsz „tiszteletlen lenni” a „nyelv iránt”. De hát nem tisztelem vagy nem-tisztelem a nyelvet, hanem anélkül nem létezem. Nem az írás nem, hanem /én/ nem.

Kik voltak befolyással a költészetedre?

Mint befogadó, meglehetôsen konzervatív vagyok, Arany János és Mikszáth Kálmán, Mozart, Schubert és Richard Wagner a meghatározóan fontosak számomra. Ôk, ugye, nem túl mai szerzôk. Viszont – talán mondanom sem kell – egyáltalán nem olyan szempontból, hogy hatottak volna arra, amit vagy ahogyan dolgozom. Sok minden tetszik, modernek és régiek is, mégis talán Thomas Bernhard az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy éreztem, néhány írásomba közvetlenül is beleszólt. Kívüle senkirôl sem tudok. Elég furcsa, de így van. Thomas Bernhardot aztán nem is olvastam olyan sokat, öt-hat könyvét mindössze, leálltam vele, tényleg éreztem , hogy le kell állni. Mondjuk, le is tudtam állni, semmi elvonási tünetem nincs.

A nyelv leír, az élet anyagáról referál, ha teljesen széjjelzilálja és dekonstruálja is

Verseid fordítását nehezíti, hogy olykor nem könnyu meghatározni, ki beszél: ki a beszédképes/képtelen Ô . Ebben sokszor a magyar nyelv a „hibás”: hiányoznak a nyelvtani nemek, rugalmas a szórend. Túl rugalmas a magyar nyelv.

Ezt a túl-rugalmasságot folyamatosan tapasztalom. A nyelv túlzottan is adja magát, ez pedig nem jó, ezzel nemigen segít. Azért állítok akadályokat, hogy a nyelv ne sodorjon el, hogy az akadályaival együtt segítsen ki, olyan megoldásokra kényszerítsen, amik egyébként nem jutnának eszembe. A természetes lustaságom miatt kimaradnának, ha nem lennének akadályok. Épp mert annyira rugalmas a nyelv. Ne legyen annyira. Hogy egy durvábbat is mondjak, ha eléggé megoldok valamit, folyamatosan tudok csodálkozni azon, honnan a fenébôl jött. Gondolta a fene, ezeket én nem gondolom el, nincsenek úgy bennem mint valami elgondolások, hanem ki tudja hogyan. Mintha súgnák vagy diktálnák, de ebbe a metafizikai vonulatba most nem akarok belemenni, maradjunk annyiban, hogy a nyelv teszi. Annál a metaforánál, hogy a nyelv segít, beláthatatlanul és elôre tervezhetetlenül muködik, és ez döbbenetes. Az írás folyamatában a legszórakoztatóbb, hogy nem tudod egy másodperccel elôtte, mi lesz, és olyan megoldás keletkezik hirtelen az isten-tudja-honnanból, amire csak bámulsz, leesik tôle az állad, mert addig nem volt sehol. Benned sem. Hanem te vagy meg valamilyen állapotodban, és a nyelv azt mutatja.

A magyar nyelv elég sok mindent megenged és kibír, a poetica licentiát, mondhatnánk kicsit túlozva, a magyar nyelvre találták ki. Nem csak az irodalmi, de a hétköznapi nyelvre is. Ezért csupán az tudja kihasználni ezeket a nyelvi sajátosságokat, az értékeli a nyelvi játékot igazán, aki valóban otthonos ebben.

Az úgynevezett irodalmi és a hétköznapi nyelvet nem szívesen venném külön. Amit rögtön irodalmi(as)nak érzékelünk, az attól fogva rohamosan fárad. A nyelv „védôi” mintha épp az élet elôl kívánnák megvédeni a nyelvet. És így tovább, ezek nyilván trivialitások. Amikbe azonban folyamatosan beleütközünk.

Verseid sokszor inkább filozófiai, mint filológiai muveletek. Az összezsúfolt mondatok, egy-egy melléknévre, határozószóra, konjunkcióra és diszjunkcióra való építés: „Valóság. Van. Legyek. Vagyok. Csak csöndesen kivárni.” vagy a minimális eltolódások: „Ezt / leírtam, ezeket a sorokat leírtam. / Ezt a sort leírtam, Vagy / ehhez hasonlókat. Nem: / hasonlókat nem.”, ilyesmi megoldások valami teljesen másra akarják felhívni az olvasó figyelmét: valamire a szavakon túl.

Hogy a szavak, azok, amelyeket végül is használok, mennyire a „szavakon túlira” kívánják a figyelmet felhívni – vagy mennyire nem –, ezt most nem szeretném eldönteni. Végsô kérdésekben nem döntök. Csak óvatosan és némiképp röstelkedve teszek föl ilyesmi kérdéseket. De biztos, hogy egy szöveg adott helyén pontosan annak a szónak „kell” állnia, ha nem is tudom megmondani, melyik legyen is az a pontosan az . Nem tudom megmondani , mégis – jobb esetben, és legyenek ilyen jobb esetek – tudom . Biztos tudom, hogy mi nem , és aztán megy a nagy keresgélés. Rábukkanok, de mégsem az, a pontossághoz ilyen pontosítgatásokon át vezetnek némiképp girbegurba utak. A pontosítás nem fecsegés, noha amikor fecsegünk, pontatlanok vagyunk, és ezt, a jobb megértés miatt, korrigáljuk. Amikor írok, biztos, hogy nem fecsegek , még ha a fecserészés összes jellemzôje felvonul is. Ez a metódus azt a területet jelöli ki, ahol minden arra a pontra vonatkozik, egy pontot lô körül: minden becsapódás, minden találat ugyanott fáj, noha a pontot mind elkerülte. A fecsegés redundáns. Ha a fölösleget elhagyom, nem fecsegek. Ha – adott esetben ugyanazokat az elemeket – egy irodalmi szöveg szerkezetébôl elhagyom, azt a szerkezet nem bírja el.

Ha azonban arra kérdezel, amit Heidegger úgy fogalmazott meg, hogy „ Vajon a bizonyíthatóhoz való makacs ragaszkodás nem zárja-e el az utat ahhoz, ami van ”, azt nem hiszem. Nincsenek lezárható utak. A „metafizikai fogékonyság”, hogy úgy mondjam, zárt mennyiség, nyilván a kód része, törvény, valószínuleg folyton megvan valamennyiünkben, még ha nem is aktivizálódik. Senkiben sem mindig aktív, az nem is volna kibírható, viszont, bármennyit is bizonygatják katasztrófa-jósok és guruk, nem úgy megy, hogy csak simán le lehetne hagyni. „ Az a törvény, hogy minden befelé nyomuljon ”, mondja például Hölderlin, ez nekem jobban tetszik. De – vágyakozik kijutni. Nem mintha tudnám, merre tart a világ. Nem mintha (bárminek) az ellenkezôje olyan biztos volna, és olyannyira bizonygatni akarnám bármi ellenkezôjét. Kicsit parafrazálva ezt a Heidegger-részt: azzal, hogy valamit némelyek annyira bizonygatnak, nem nehezíthetik-e meg mások számára az utat ahhoz, ami van?

Ez mind nagyon szép, de viszont én most megyek vacsorázni

Nálad is, mint Beckettnél, „a toposzokkal való sokértelmu, bonyolult játék lényegi konstituense Kukorelly szövegformálásának”, ahogy a monográfiájában Farkas Zsolt írja rólad. Felétek annyira kedvelt kifejezés a toposz, hogy kénytelen voltam, egyáltalán nem tréfából, hanem halál komolyan travesztálni. Szó szerinti jelentése: alkalmatlan, helytelen, hívatlan, tehát nem kívánt, nem illô, illetlen. Az az illetô , aki viszi, viseli, hordja, elturi, bírja ezt az egész nyavalyát, „ezt a valamit, amit életnek is neveznek”, ahogy Cesare Pavese mondja. Ez az illetlen típus pedig mintha nélkülözhetetlennek bizonyulna, nem?

Tény, hogy nem illedelmeskedek, és ez irritáló, noha korántsem arra hajtok, hogy irritáljak. A „fenegyerekeskedés” nagyon is illô (a „muvészethez” állítólag illô) ügymenet, némi terjengôs izzadságszaggal. Úgy venni – ha tetszik – az életet, saját magad, ahogy az a nyelv hálóján fennakad, a nyelven keresztül, a nyelvi szerkezetekben mint tükörben meglátszik, épp elég illetlenség. Azt hiszem, a nyitottságom arra is vonatkozik, hogy nincsenek úgynevezett titkaim, nem szeretem eljátszani, hogy a magánügyeimbe nem engedek belepillantani. Ez amúgy se menne, hisz írok; leírok; leírom . Magánügyeim nekem is vannak, ám nem próbálok meg úgy rájuk feküdni, hogy ne látszódjanak ki alólam semennyire. Az ironikus, reflektált nyelvhasználat nem a divatnak, hanem az igaz zal, a valódi val való viszonynak szól. Másrészt azonban, amit leírok, az különben se mind én vagyok. A dolog szerkezete – a mondat szerkezete – az valóban az én . S ha netán úgy találok ki ezt-azt, az is az én, mert a fantáziám én vagyok. Néha olyan dolgok jönnek elô, legnagyobb szörnyuségek, ki se lehet mondani, olyanok. Nem egyszeruen kigondolok valamit, hanem: csak úgy. Egyszer csak ott van bennem és elôttem. Aztán meg ki lesz mondva . Olyan mélységekbôl jön, ahol már, lehet, nem is én vagyok. Illetve annyiban mégis csak én, hogy egyedül nekem van oda lejáratom.

Ez az illetlen személy ugyanakkor vallásossággal áthatott áhítatos szívvel van ellátva, még ha csak egy nô után sóvárog is. „Kiment az / ajtón, nem is intett. Ott ültem / tovább. Még sokáig vártam. (...) Az ajtót nem csukta be. / Este volt. Bámultam ki a résen.” A kudarcot – minden emberi tevékenység kisebb-nagyobb kudarc – gyakran követi egyfajta szabadság-érzés. Az író valahogy minduntalan megváltja magát. Tudom, az ilyen fellengzôsségtôl még egy vén pilóta is megszédülne, mégis, mintha így muködne a dolog. Vagy ez is csak illúzió?

Az áhítat kemény program, nem lehet tôle megszabadulni. Nem mintha akarnék. Csodálatos, ahogy bekapcsol, bizonyos helyzetek bekapcsolják bennünk az áhítatot. Az áthatoló, átható tekintet, amit egy erôs leírt mondat jelent, a saját mondatod vagy valaki másé, bármely erôs struktúra, a – bocsánat a szóért – közös áhítat áramkörébe kapcsol. Ha engeded. Ha nem, akkor nem.

Ezek a hiányos, töredékes, bevégzetlen mondatok, ismétlôdô szavak nem csak a nyelv fogyatékosságaira mutatnak rá, hanem különös ritmust is adnak a versnek. Szünetelésre kényszerítik az olvasatot: meg kell állni, megvárni, hogy ez a különös ritmus, a szünetek utolérjék és kitöltsék a szavakat. Ezek a lélegzési szünetek: „... megszorongatnak / ezek a szavak: van is és nincsen / is Ô”. Az idézetet nem véletlenül a Lélekzet címu versbôl vettem nem csak az értelmi kollapszus, az „alámerülést” kikerülô légzési gyakorlatok egyike, de, szerintem, a legfontosabb alkotóeleme a költészetednek.

A metaforák iránti sokakban meglévô olthatatlan vágyakozás miatt úgy szokás fogalmazni: egyes írók „zenei eszközökkel” élnek stb. Én inkább azt mondanám, hogy minden mualkotás valahogyan a létezésünket átható, meghatározó ritmusok és szerkezetek szerint alakul. Ezekkel kezd valamit, igazodik, elvonatkoztatja, ellene tart. Ez minden „muvire”, minden konstrukcióra vonatkozik: egy autóra, tervezetlenül alakuló városokra vagy egy futballmeccsre is. Nyilván zenedaraboknál a legkönnyebb erre ráismerni. Vagy egy versnél.

Egyik írásod, a Hälfte des Lebens címu, Hölderlin versének „értelmezése”, továbbírása, transzponálása, akárhányszor elolvasom, ugyanolyan erôs hatással van rám. Nem a szavak, a grammatika, a „megfogalmazás” teszi ezt a hatást, hanem ez a „Kukorelly-titok” a szöveg ritmusa, hangja-hangulata. Mint Hölderlinnél, ahol szintén hangulatról és ritmusról van szó: „Látszott, ahogy az öreg araszol elôre, és iszonyúan vigyáz, hogy el ne csússzon. Úgy vigyázott, az igyekezettôl nyitva maradt a szája.” Szinte hallani a ritmikus lélegzést: egy Sziszüphosz löki, taszítja, tolja maga elôtt a követ. „Beakad a kerék. Rángatja, ránt egy nagyot, akkor majdnem elcsúszik, aztán mégsem, megfogja valami, megfogta a levegô, a kerék kiugrik abból a repedésbôl, amibe beakadt, és az öreg húzza tovább. Közben egy rongydarabbal törölgeti az arcát. Nem néz sehova.” Minek is nézzen, helyesebben mondva merre nézzen? Vagy máshol: „... az élet menésekbôl / és vonulásokból áll.” Vagy: „... a Szív és a Szondy utca / sarkáig és a Szíven / le az Aradiig, az / Aradin balra...” Csak megy ütemesen, belégzés, kilégzés, be, ki, Die Mauern stehn sprachlos und kalt, im Winde klirren die Fahnen. Nálam meg van egy szép hosszú, kibaszott jó formájú karácsonyfa, leteszem, ácsorgok kicsit, pihenek, ömlik a nyakamba a hó.” Mozart mondta, hogy a hangok közti szünetek ugyanolyan fontosak, mint maguk a hangok. Szerintem a te költészetedben a szünetek közti hangok ugyanolyan fontosak, mint a szünetek.

Nem mondanék le arról a valószínuleg mindenki által megtapasztalt, gyakran és erôsen föllépô jó érzésrôl, amikor egy mu, valami muvi közvetlenül az úgynevezett valóságos életre utal, ahhoz utal engem, valóság gal odahúz, összeránt vele. Ez a rámutatás, ráutalás nem feltétlenül tematikai, inkább nyilván strukturális, tehát egy Beethoven-vonósnégyes is „alkalmas” ilyesmire. Néha azonban a „téma” dolgozik rajtunk. Legalábbis így szoktuk elgondolni, pedig, ugyebár, a puszta tematika biztos nem vált ki semmiféle katarzishoz foghatót. Hogy ilyen nagy szavakat használjak.

Camus írja Sziszüphosz mítoszá ban, hogy van egy pillanat, amikor Sziszüphoszt boldognak kell elképzelnünk. Gondolom, amikor két lökés, taszítás között lélegzetet vesz.

Beszélsz és hallgatsz. Levegôzöl, hallgatózol. A legjobb üldögélni egy kertben, hallgatni a kertet, hallgatni a gizgazt. Van, persze, boldogság. Mindenki megtapasztalja, többször is, hosszú, végeérhetetlen pillanatokra, aztán azonnal belefárad, elfelejti, mert belehelyezkedett, és csak amikor már jó ideje végképp nincs semmi, akkor veszi észre, hogy végképp nincs semmi. Hanem hogy van ebben valami önmagam túl-komolyan vétele. Az én csupa nagy betuvel költô vagyok gesztusa, ami úgy csak túlzás lehet. Magamat, úgymond, költônek tartom, bármennyi önirónia szükséges is az ilyen kijelentésekhez. Ezt talán életemben most elôször mondom ki. Általános normáknak megfelelô embernek nem jut eszébe „a költészet”, mivel normális dolgokkal foglalkozik. Ez mind szép, mondja, de . Ez mind nagyon szép, de viszont én most megyek vacsorázni , ahogy egy kiállítás vendégkönyvében olvastam. Normális nézet. Megnézzük, aztán büfé, mert foglalkozni vele, az egész más. Olyasmivel elôször is a gyerekek foglalkoznak. Aztán pedig nem is tudom, hogy kik.
 

(Budapest-Malmö 1997-1998)


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/