ZYGMUNT HAUPT

Lili Marlene

---

Röhécseltünk, hülyéskedtünk, de hát annyira rémes volt az egész. Példátlan eset a helyi viszonyok között volt benne valami természetellenes, ugyanakkor természetes is, mert a lány tényleg ott állt órákon át a kaszárnya kapujában, pedig forgalmas hely volt, járt-kelt a népség, és mindenkinek rögtön szemet szúrt. De ô csak állt. Beszélték, hogy nem akárki lánya, egy gazdag kupecé, kereskedôé, aki nemcsak tehetôs ember, de rabbi is, és magas tisztséget tölt be a kahalban, úgyhogy óriási, világraszóló botrány. Egy zsidólány, aki belehabarodott egy gojba, ráadásul mindenki szemeláttára, a kaszárnya elôtt… Úgyhogy miközben hülyéskedtünk, mivel eszméletlen hecc volt, valójában mégis kellemetlenül, kínosan éreztük magunkat.

Ráadásul Sara, Sarusia, hogy is mondjam… milyen szuperlatívuszokkal írjam le a nôi szépséget? Mindenekelôtt nem nô volt, csak lányka, kislány, hány éves lehetett? tizenhat, tizenhét? Szóval valahogy nem illettek volna rá az érett nôiesség jelzôi. Talán… de nem is „vonzó”, nem is „elbuvölô” vagy „csodás”, valahogy egyik jelzô sem illett rá… de tényleg csodálatos volt. Például a szeme, micsoda szeme volt! Szürke szempilláinak s finom ívu szemöldökének fekete foglalatában; meg a kerek orcája, a nyakára ömlô haja, a homloka, az egyszerre naiv, érett és gyermeki mosolya, lélegzettôl hullámzó kele… és nem szégyellt semmit, szemérmetlen volt.

A helyi zsidókról az járta, hogy ôk a leghülyébb zsidók, ama közmondásos, viccbe illô, bibliai hülyeség megtestesítôi, rengeteg történet és közmondás élt velük kapcsolatban. Például, nem túl szellemes, de volt egy ilyen mondás: „Hülye, mint a chlndi kántor pulykája”, mintha ez volna a hülyeség kvintesszenciája, a csököttség csimborasszója, a korlátoltság és szellemi sötétség csúcsa. Vagy volt egy másik, a zsidó folklórból származó anekdota arról, „hogyan fogták el a chlndi zsidók a holdat a kútban”, hogy tudniillik amikor megpillantották a kútban a hold imbolygó tükörképét, nagy ravaszul gyorsan letakarták a kávát, s ily módon, uramisten, sikerült elfogniuk a bolygót. Még Londonban is azt beszélték róluk, hogy az Angol Bankban, az Old Lady of The Threadneedle Street széfjében ôriznek és büszkén mutogatnak egy ötfontos bankót, amely egyszer egészen Chlndig elbolyongott, s ott a kahalbéli zsidók az aláírásukkal hitelesítették a bankjegyet, hogy valóban pénz.

De elég az anekdotákból. Az ottani zsidók különböztek a mi galiciánereinktôl, mert a mi hászidjaink egyenesen ijesztôek voltak, ezek meg amolyan litvákok; arrafelé nemigen lehetett látni kaftánt, csak azt a formás ellenzôs sapkát hordták. De úgy éltek, ahogy a zsidók, együtt, zsidó módra, maguk zárkóztak be a gettóikba, különben nem is gettók voltak ezek, csak utcák és boltok, meg a fekete tömeg, természetesen „fekete”, karattyolás, futkosás, ügyletek, micsoda ügyletek kavarogtak ott a pénz körül!

Egyszer szemtanúja voltam itt a legpatetikusabb zsidó jelenetnek, amit valaha láttam. Megyek felfelé a fôutcán, forgalmas hétköznap, kuncsaftok, alkuszok, kereskedôk, seftesek, alig tudom áttörni magam, s a következôet látom. Egy kis csapat „somér” menetel az utcán, zsidó scoutok vagy cserkészek. Egyszerre léptek, valami egyenruha meg nyakkendô volt rajtuk, s ahogy minden cserkésznek vagy scoutnak, a ruhájuk telis-tele volt varrva a legkülönfélébb jelvényekkel, plecsnikkel. Amennyire emlékszem, semmilyen sapkájuk nem volt ezzel is utánozva, istenem, zavarba ejtô, már-már esztelen másolásra való hajlamukban, mely oly jellemzô az emberre, valamiféle Hitlerjugend-stílust. Egy ütemre masíroztak; fedetlen fejüket, melyen szétzilálódtak a hajfürtök, mereven felszegezték. A járókelôk izgatottan, lelkesen nézték ôket, íme, a gyerekeik, akik kijöttek a gettóból, milyen megjelenésük van, milyen önállóak és szervezettek, hogy menetelnek hétköznap, a belvárosban, egyszerre, egy ütemre, emelt fôvel.

S ekkor megpillantottam egy öreg zsidót, aki megbabonázva, szaporán totyogott utánuk, nem a járdán, hanem az árokban, a járdaszegély mellett szaladt, izzadva tartva lépést a maroknyi tejfelesszájúval, bámulva ôket, mint valami jelenést; szaladt, feldöntve a járókelôket, nem látva senki mást, csak azokat ott; sápadt szemébôl patakzott a könny, s végigcsorgott mocskos, kócos szakállán. Mit láthatott bennük e borús ég alatt, ebben az országban, több ezer mérföldnyire az Oroszlán, Júda és a Makkabeusok tejjel-mézzel folyó földjétôl, az olaj- és fügefáktól, a sáskáktól és gazelláktól, a Frigyládától és a Siratófaltól, itt, ezen a helyen, amelyet ô meg az övéi maguk „Polinnak” neveztek, ami héberül állítólag azt jelenti: „Itt telepedj le, pihenj meg”? Szegény, öreg zsidó, aki liftezô ádámcsutkával levegô után kapkod, aki semmit se lát a maroknyi tejfelesszájún kívül, izzad az árokban, arcán mocskos könny csorog.

A város pedig így festett: a hegy tetején, amelyet szintén Chlndnak hívtak, egy barokk bazilita templom állt, valaha görögkatolikus székesegyház, mögötte temetô. A temetôrôl késôbb lesz szó, késôbb, mivel olyan asszociációkhoz vezet, melyekrôl most nem szívesen beszélek, mert ez a temetô… de errôl késôbb. A hegy tövében, a fôutcán üzletek, boltocskák sorakoztak, és ebben az utcában volt a humán gimnázium is, amelyrôl köztudott, hogy tiszteletre méltó polonisták és ihlettôl sugárzó pofák itt adták ki a rendszertelenül megjelenô folyóiratot, a Diktét, a vidék íróinak és költôinek orgánumát hogy miért nevezték így? Biztos azért, hogy nehezebben lehessen kitalálni, mit jelent. De sok szerencsét ennek a vidéki avantgárd plejádnak, menjünk tovább.

A kaszárnyával szemben (a mi kaszárnyánk a cári lovastüzér hadosztály emlékét ôrizte, koruknál fogva kissé dülöngélô, kör alakú barakkok álltak itt, egy sor istálló, középen pedig egy hatalmas lovarda), egyszóval a laktanya mentén futó út túloldalán, abban az utcában, ahol Sara várakozott, volt egy lapos, használaton kívüli telek, s ott folytak, hej, az ágyú- meg lovas üteg gyakorlatok. Távolabb az ôrültek háza volt, szürkés sárga, szigorú, embertelen falak, mögöttük bolond felebarátaink, szerencsétlen felebarátaink, akiket magánzárkába csukunk, zuhannyal locsolunk, akikre zubbonyt húzunk, s akiket gyógykezelni kell, mert úgymond mások, mint mi, nem normálisak.

A Hegy túloldalán feküdt a másik, az új város. Különös érzés volt átjárni oda. Üde színu, piros téglás házak, mutatós épületek, ésszeru megoldások, esztétikum, praktikum, haszontalan urbanisztika, mindent kigondoltak, megterveztek, felmértek itt, s az egész mégis üres. Hogy mi ez, és miért? Egy nagy adminisztratív központot akartak átköltöztetni ide az ország középsô részébôl; így döntöttek odafenn, mégpedig éppen abban az idôben, amikor annyira nehéz volt építési hitelhez jutni, amikor az elöljáróságok hónapokat vártak kölcsönre; így hát a munka nélkül maradt építômunkások egész nyáron fél meg negyed kenyereket vettek a nyomorúságos segélybôl, sütkéreztek a napon, és vártak, vártak. Eltelt a nyár, a hosszú, dologtalan nyár, és semmi se történt, hitelek nem voltak, nem lettek. És beköszöntött az ôsz, valahogy elvoltak, és még mindig semmi. Míg végül ôsz vége felé a válsággazdaság lassan forgó fogaskerekei, a lustán ôrlô isteni malmok kivetetették magukból valamiféle féleredmény korpáját. Már esôs, ôszi idô volt, amikor elkezdték odavontatni az épületfával rakott szekereket, a telkeken ott állt és büdösödött a víz az alapok alatt a gödrökben, és már jócskán benne jártak a télben, mire nekiláttak az építkezésnek. S egyszeriben kinôtt a földbôl a város, a megtervezett utcák, fasorok, járdák, járdaszegélyek, utcalámpák, minden szépen, pontosan a helyére került itt, még az oszlopokon nyugvó táblácskák is az utcák és fasorok neveivel, Mikolaj Rej utca, Romuald Traugutt utca, Rózsák útja, Könnyulovasság útja, öröm volt nézni. Csakhogy. Csakhogy valami nem stimmelt. Valamilyen különleges átvételi bizottságok szemlét és vizsgálatot tartottak, valamiféle súlyos hibákat, hiányosságokat tapasztaltak, bizonyos normák és közbiztonsági elôírások nem feleltek meg a szabványnak, valami nem stimmelt. Így hát félbemaradt az egész. S az új, amerikai módra felhúzott város ott állt üresen, lakatlanul, várakozásra, hosszan elhúzódó pereskedésre ítéltetve, ott állt az új város néptelenül, mint egy kísértetváros, a kihalt utcák, a Traugutt utca és a Könnyulovasság útja, csak a szél zúgott esôs idôben a vadonatúj ereszcsatornákban, s a házak ablakainak sötét szemgödre bámult.

Most szakadjunk el egy pillanatra az emberi érdekek és szándékok eme balsikeru övezetétôl, és beszéljünk valami vidámabbról.

Például: felderítô gyakorlatból tértünk vissza, de az is lehet, hogy amolyan rögtönzött vadászat volt, amikor dulôúton, erdôben, szétszórt rajban galoppoztunk, hajszoltuk a csalóka képet, paták dobogtak, ilyenkor a lovak patái a legtisztább anapesztust verik. (Honnan a verstani párhuzam? Nem említettem még, hogy a káplár, az egyszeru zupás közönséges vezényszavának kifinomult ritmusa, hogy úgy mondjam, költôi ritmusa volt? Mert például amikor azonnali fenyítés céljából, a Kasperek nevu tüzér megrendszabályozására tömören, káplárosan kiadta a parancsot: „Kasperek! Rejtôzz!”, akkor azt tökéletes ritmusérzékkel skandálta, a hangsúlyt, a nyomatékot a „rek!”-re helyezve, a kövér Kasperek pedig, akit elbuvölt a káplár nem tanult, csupán ösztönös ütemhangsúlya, „rejtôzött”, vagyis az anyaföldre vetette magát, mivel mély benyomást tett rá a káplár költôi stílusa, az újoncok hajszolása.) Szóval, mirôl is beszéltem, aha, a lovasgaloppról, amelynek anapesztusai messzire hallatszanak, tata-tam! amelyet mindig, a legôsibb idôk óta füleltünk, fülünket a földre szorítva, hallunk-e rohamot, üldözést, rémületrôl, kavarodásról, váratlan támadásról hírt adó lódobogást.

De most egy lankás hegyoldalon jártunk, valami tarlón, messze, messze nyúló mezôkön. A közelben, a tábla közepében egy kis csapat látszott, napszámosok, a beérett termés fölött hajlongó „serény” aratók. Asszonyok kendôi, férfiak inge, rekkenô hôségtôl vörös arcok, kerek és valahogy méltóságteljes mozdulatok, görnyedt munkások a mezôn.

És megjegyeztem közülük egy lányt, azt hiszem, lány volt, és még nem férjes asszony vagy nevisztka /ruszin menyasszony/ (ne felejtsük, hogy Chlnd környéke etnikai határterület, hogy itt, ahol mint valami meander, fut végig a lengyelek és ruszinok közti határ, s hogy itt, ahogy az etnikumok érintkezésénél mindig, valahogy élesebben, világosabban, határozottabban hangsúlyozódik a határvidék lengyelsége, s éppen a határvidék teszi, hogy errefelé igen tiszta, helyes lengyelséggel beszélnek, mint a szczebrzeszyni járásban, éneklés, akcentus, egyes vidékek és körzetek mazóviai tájszólása nélkül, egyszeruen, szinte irodalmi lengyelséggel.) A rét közepén dolgozó, görnyedt lány felemelkedett, kiegyenesedett, kezével félresöpörte szempilláin és szemöldökén fennakadó, fényes, hamvasszôke hajának sugarait hôségtôl és hajlongástól vörös arcán. Arra gondoltam, hogy mindig ilyenek nálunk, a lányok meg a lovak, s hozzá mi, annyira illenek a tájképbe, a kompozíciónak a statikus bámészkodás és a kinetikus tevékenység kapcsolatában megnyilvánuló nyerseségébe, s hogy ez annyira tükrözôdik mindenben, mesében, dalban.

A kaszárnya mellett, a kapuban pedig ott állt Sara. Ez ingerelt minket, s amikor Wojciechowski nem hallotta, ezt dúdoltuk: Szegény kis árva Malgosiát / Emészti már a bánat: / Nem látta még a laktanyát, / Megnézte hát magának…

De mindebben nem volt semmi kegyetlenkedés vagy rosszindulat, sôt, botrányossága ellenére valószínuleg még élveztük is a helyzetet. A dalocska elég ostoba volt, mint általában az ilyesfajta dalok, amolyan banális orfeumi vagy operett-szám, ördög tudja, mi. Évekkel késôbb aztán híressé vált egy másik, szintén banális dal, ugyanerrôl a témáról, egy lányról a kaszárnya elôtt, aki kedvesen üdvözöl minden sarzsit. Ennek a másik dalnak nagy sikere volt, valamilyen sivatagi csatákban, támadásokban és lövészárkokban hangzott fel alkalmi elôadójának, egy svéd énekesnônek rekedtes hangján, melyet még rekedtesebbé tett a hadizsákmányul szerzett, kopott gramofonlemez, s ez valamiféle romantikát kölcsönzött ennek a háborúnak, olcsó nosztalgiát és érzelgôs ábrándokat.

Az egészben csak az a furcsa, hogy a dal sztorija késôbb megismétlôdött, valami különös körben, spirálban visszatért, évek múltán visszhangzani hallottuk, más körülmények között, más ég alatt, más szereplôkkel. Csak nem a parókás, pántlikás, harisnyás történetfilozófus, a mágus és bölcs, Gianbattista Vico ötlötte ki ezt, akrotérionok és stukkók, ciprusok és píneák közt, az azúrosan kéklô nápolyi vizek partján, pergamenek fölött üldögélve, miközben elgondolkozva dörzsölgette az orrát? Talán belemártotta lúdtollát a kalamárisba, s közben ezt dúdolta magában: Szegény kis árva Malgosiát emészti már a bánat…

Na szóval a chlndi zsidók. Nem olyanok voltak, mint a mieink, mások voltak. Mert a mi galiciánereinket már megszoktuk, bár az idegenek szemében elég ijesztônek tuntek. Még Iszaak Babel is megrettent a mi hászidjainktól, pedig ô bátor ember volt. Ez az odesszai zsidó, ez az energikus, zömök racionalista, aki kikötôi hangzavarban nôtt fel, a sztyepp, a limán és a tenger találkozásánál, rubáskák és furázskák /parasztingek és kocsissapkák/, dinnyék és szôlôtôkék, nemesi szerzôdések és moldáviai banditák, városlakók és kereskedôk közt, aki a Lovashadsereg farkába kapaszkodva, plakátok és forradalmi jelszavak közepette orrához nyomva silabizálta a sebtiben tördelt hasábokat, egyszeriben szembetalálkozott a podóliai kisváros ijesztô világával, a zsinagógákkal, melyeknek ablakai a trágyás földig értek, benn a hajlongó, táleszos, „halotti leples”, homlokukon tefilimet viselô zsidókkal, hédereikkel, melamedjeikkel, könyvek fölött gajdoló pajeszos kisdiákjaikkal, házaikban az ajtófélfán lógó mezuzá val, a város határában az ajruv kifeszített drótjával, a zsinagógában, a bima keleti oldalán a Szentírás tekercseit ôrzô mizrá val. Külön világ volt ez, melybôl csak egy-egy szó, meghatározás jutott el hozzánk, mely szerint a „hajre” átkot jelent, a „hucpa” nem más, mint pimaszság, a „balagula” kocsimester vagy egyszeruen zsidó fuvaros, a „hazuka” birtokjog, a rebe által adott kiváltság, monopólium, a „sajbec” pedig a zsidótemetôben lévô sírtábla. A chlndi zsidók ugyanezen a nyelven beszéltek, de mások voltak.

Évekkel késôbb, New Orleansban jót szórakoztam feleségem idôs nénikéjén, Lalyn, aki reggeli közben az újságot böngészve mindenekelôtt a halálozásokat nézte meg, nem szerepel-e benne anybody nice . Mára nekem is szokásommá vált, s valahányszor a kezembe kerül a Tygodnik Powszechny egy-egy száma, mindig megnézem a halálozási rovatot. Rendszerint igen tekintélyes nevek vannak benne, címek, rövid élerajzok és nekrológok. Legutóbb Chmury ezredes nevére bukkantam. Így meg úgy, tizenkilencben ütegparancsnok, húszban egy hadosztályé, aztán ilyen és ilyen ezredé, majd egy tüzérhadosztályt irányított, ilyen és ilyen kitüntetések és érdemérmek lovagja, az alábbi szervezetek tagja, végül így zárult: „egykori játékszeripari munkás”. Hmmm… Tacskó hadapród koromban, amikor Wlodzimierz után a chlndi hadosztályba soroltak, ô volt ennek a hadosztálynak a parancsnoka. Parancsnok volt, élet és halál ura több száz ember felett, több száz ló, több tucat olajzöldre festett, nehéz acélágyú tartozott alája, acélkerekük, olajtól zsíros, vastag csövük, nehéz kerékabroncsuk. És a laktanya, a barakkok deszkafala, az istállókban éjjel-nappal pislákoló, vörös villanykörték, a kötôféken tartott lovak és csillogó farukat sikáló lovasaik, a tisztikaszinó meg a hatalmas manézs, benne az akadályrudak meszelt oszlopai, a vizesárkok és „triplebar”-ok, az abrakoltatáshoz hívó déli kürtszó.

(Szóval ez a tekintélyes, komor arcú ember, ez az olümposzi, távoli, megközelíthetetlen tiszt mint csöppségek játékait készítô munkás végezte. Egy másik tisztrôl, egy lovaskapitányról az a hír járja emigráns körökben, hogy élete alkonyán egy szép kanadai reformzsinagóga padlóját söpörte mint a „samesz” segédje.)

A hadosztályparancs így szólt: „Ôrszolgálat. Az ütegek teljes menetfelszereléssel látják el a lovas felderítôket, kiosztják az éles lôszert, majd 21 órakor a hadosztályparancsnokság állományával együtt sorakozó a téren.” Ez május 1-én történt.

Aha, arról a temetôrôl akartam beszélni. Mert Wojciechowski és Sara, Sarusia hol is találkozhattak, hol is maradhattak magukra örömükkel vagy épp gondjukkal? Na jó, nem mintha azzal gyanúsítottam volna Wojciechowskit, hogy bármi gondja lett volna, de a temetô volt az egyetlen hely, az árnyas, félreesô park, körös-körül suru zöld lombsátor, labdarózsa, orgona, som, nadragulya, babér. A temetô a bazilita templom körül terült el, már nem temetkeztek ide, csak nôtt és burjánzott, ahogy a temetôk általában, s afféle városi parkként muködött, melyet nem nagyon látogattak. Disztingvált, ámde szorosabb érintkezésre is igényt tartó párocskák számára persze amolyan „majomsziget” volt a park, ahogy az tisztelettudó vidéki kisvárosokban lenni szokott. Itt aztán ki lehetett tanúja kettejük szerelmének? Talán Izaslaw lucki úr ôméltóságának fekete csontváza a sömör marta kôboltozat alatt volt az egyetlen voyeur, talán egyedül az ô gyöngyhímzéses kesztyube bújtatott, püspöki gyurus keze áldotta meg ezt a bunös párt.

Mi pedig – ki az a mi? – Ksiczycki, a kis pöffeszkedô gurál, civilben újságíró palánta, akinek be nem állt a szája, mosolygás közben pedig vicsorgatta a rossz fogait, és Emil Milowicz, neki meg tisztára lófogai voltak, Emil Milowicz Modriniecbôl, Hrubieszów mellôl, akit valamikor évekkel késôbb egyszeruen lemészárolták a banderisták, egyszóval mi azért diszkrétek voltunk, csak dudorásztuk, hogy Szegény kis árva Malgosiát / Emészti már a bánat… de inkább a lovakkal törôdtünk, „irtani” jártunk, karddal kaszabolni a füzesben, s hagytuk, hogy az öregek megkopasszanak minket pókerben.

Eszünkbe se jutott eltunôdni azon, vajon miért nem a zsidótemetôt, a kirkutot választották hancúrozásuk helyszínéül. Talán mert az valahol messzebb, a külvárosban volt, rendezett temetô, ide-oda ferdülô sírtáblák, „sajbecok”, rajtuk a kôbe vésett héber sírfeliratok, melyek isten tudja mit közölnek a látogatóval, talán a származást vezetik le, és ismételgetik: „Ámon nemzette Jósiást, Jósiás nemzette Jekóniást, Jekóniás nemzette Saláthielt…”, lehet, hogy Eszter könyvének sorai, vagy Salamon énekei, feljebb pedig kilencágú gyertyatartó és Júda oroszlánja, vagy áldásra emelt kezek, vagy sófárkürt. De a zsidótemetôt ôrizték, egy goj, akinek meghagyták, hogy senkit se eresszen be. Mígnem jöttek a vész évei, a temetôt beszántották, a sírtáblákat kiszaggatták a földbôl, és kisvárosok járdáit kövezték ki velük, melyeken aztán kegyeletsértô lábak jártak-keltek, s még ma is mondják, hogy a városokban néhol kôtutajokon közlekednek, lépkednek, rajtuk pedig ott az emberi láb taposta kilencágú gyertyatartó és Júda oroszlánja. Csak a gyerekek, akik iskolából hazafelé menet, ahogy szokták, egy lábon ugrálnak végig az utcán, kerülik ki ugrálás közben a táblák közti réseket és fúgákat, vajon elcsodálkoznak-e ilyenkor a távoli, ismeretlen, idegen mintázaton, a különös rébuszon, emberek rejtvényén, akik eltuntek, akárcsak az Inka Birodalom földbe temetett oszlopai, vagy egy büszke római boltvrôl a „SENATUS POPULUSQUE ROMANUS”, vagy az arab arabeszkek elmosódott szúrái?

Egyszer a salisbury-i síkságon alkalmam volt megtekinteni Stonehenge földbôl kimeredô kôszobrait, a körben, bár talán helyesebb volna rögtön azt mondani, „körszeru alakzatban” álló, mérhetetlen távolságról idecipelt, élükre állított sziklákat, melyek mintha ábrázolnának, kijelölnének valamit, valamiféle asztrolábiumként, amint azt sejteni vélik ama rejtélyek kutatói és megfejtôi, melyekkel nem fukarkodott a múlt. Itt történt, e néma és rejtélyes régiségben, a zöld angol gyepen, hogy szürkületkor kis híján ráléptem egy egyértelmu, közönséges modern gumitermékre, úgynevezett óvszerre. S mivel még fiatal voltam, és hajlamos a filozofálgatásra, elmerengtem ezen a paradoxonon és ellentéten, ez egy kurgán, nemde, több ezer év feledés és az idô torka, az idô pedig mindent szentesít, az eltunt embertömegek keze által magasra emelt, ég mélyén sötétlô sziklákat éppúgy, mint az egyértelmu, szemtelen, bár talán nem szándékosan, kérkedôen vagy épp bolondosan pimasz gesztust, az akaratlan gúnyt és tréfát, mellyel valami párocska mulattatta magát az idô rovására.

Kérdezheti valaki, hogy miért tuzdelek meg egy szimpla történetet olyan kitérôkkel, melyeknek látszólag semmi közük egymáshoz? Hiszen egyszer a chlndi zsidókról beszélek, majd amolyan vidéki hátteret kerítek köré, belehelyezek egy szép zsidólányról meg egy zömök hadapródról szóló, teljesen jelentéktelen mesét, mely a bazilita temetôbe vezet, hozzárakom a modern romok komorságukban már-már gótikus díszletét, ráadásul, megint csak teljesen összefüggéstelenül, utalást teszek a vidéki költôi folyóiratra, a görög nimfáról elnevezett Diktére (hát persze, Dikté, az egy görög nimfa, valami muvelt ember elôadást is tartott róla a körünkben), és ellenpontként, avagy kapcsolódva a zsidósághoz, megemlítem a mi lengyel folklórunkat meg a lányt a mezôn. De miért nem tudtam megmondani Sarusiának, miért nem tudtam figyelmeztetni a dallal: Hej Duna, Duna, sebes a vized, / Hej te lány, te lány, nagy a te híred…

De most már késô, ami történt, megtörtént. Már nem téríthetem vissza, nem figyelmeztethetem eltévelyedett húgomat. Emlékeimben is elmosódik, mint valami ködön át látom a szép, de távoli lányt az elsüllyedt világból, melybôl csupán a „sajbecok”, a kôtáblák maradtak meg, rajtuk egy-egy oroszlán-rajz, áldásra emelt kéz meg a sófárnak nevezett görbe szarv, amit a zsidó újévkor megfújnak, s a városkák járdáit alkotó kôlapok kifejezéstelenné válnak a talpak alatt, az iskolából hazatérô gyerekek számára pedig rejtélyesek és érthetetlenek, mint egy több ezer éves emlék.
 
 

Egy fekete estén, fekete felhôk alatt, május elsô napján, kivezettük az istálló fedele alól a keményen ellenkezô, csökönyös lovakat. Sötétben tapogatózva raktuk fel rájuk a nyolcadrét hajtott lószôr pokrócokat, meghúzkodtuk a hevedert, fogunkkal tartva a szíj végét, a tenyerünket alácsúsztattuk, úgy vizsgáltuk, elég szoros-e, a lovak lesunyták fülüket, míg felraktuk rájuk a kantárt, a zabla széttárta összeszorított, vicsorgó, rossz fogaikat, miközben egymásnak faroltak, és nyerítve dobogtak a patájukkal. Nyakunkat fojtogatta a karabélyszíj, bordánkba vágott a szétosztott, olajtól síkos töltényekkel megrakott táska, csörögtek a nyereghez szíjazott kardok. A „Lóra!” parancsra a fekete ég elôtt ágaskodó fekete lovak hátán lovasok sziluettjei jelentek meg.

Zárt négyes csoportokban, míg a lovak hasa egymáshoz szorult, míg a csizmaszáraink egymáshoz dörzsölôdtek, a nyeregbôr csikorgott, a kengyelvas zörgött, a paták dobogtak, négyesével, összetömörülve, vállunkon átvetett, torkunkat szorító karabélyszíjjal, visszahôkölve, megijedve az éjszakától, a megbokrosodó megnyergelt lovaktól, szíjakba kötözve, kékülô tenyerünkben, ujjaink közt tartva az összegabalyodott gyeplôt, égô torokkal, szemünkben az éjszakával, fejünkbe csapott sapkánk szíjával, a naftalin, az egyenruha, a lóistálló átható buzével, a nyakunkat súroló kabátgallér vastag szövetével, ellenzôink eresze alól kémelve az éjszakát, zárt négyes csoportokban a kapuba tömörültünk, majd paták kopogása, csattogása közepette a macskaköves úton a város felé vonultunk, találkozóra a hülye chlndi zsidókkal.