A migráció –
idegen szó, és akiknek dolguk akad vele, akik ki-bevándorolnak,
azok idegenek. Ha valaki hirtelen egyik helyrôl a másikra
vándorol, és egy ideig (kérdés persze, hogy
mennyi ideig) nem tér vissza az eredeti helyére, az hirtelen
mintha helytelen volna, és éppen ez az, amitôl idegennek
érzik. A magam részérôl én néhány
évre mindig egy újabb helyre mentem, mindig átmenetileg,
Kasselba, Bécsbe, Stuttgartba, aztán megint Bécsbe,
most egy ideje Svájcban vagyok, de majd továbbköltözöm,
úgyhogy csak átmenetileg vagyok itt, és ez valami
más, mint fölkerekedni, hogy egyszer s mindenkorra új
életet kezdjen az ember, hogy soha többé ne kelljen
tovább vándorolnia. Transzmigráns vagyok, nap mint
nap itt vannak a szemem elôtt a világhíru Alpok, de
nem örökké. Mindenfélét csinálok
nap mint nap, de nem örökké, és ez lerí
a környezetemrôl. A környezetrôl mindig lerí
minden. Látni azt is, ha valaki hosszú ideje eljött
hazulról, ha kezdi elhagyni a szokásait, vagy már
rég elhagyta és elfelejtette ôket. A szokás
fontos kifejezés, ha a migrációról van szó.
A valóban megtelepülteknek szokásaik vannak, és
ezeket megfigyelheti minden idevándorló. Vannak rövidtávra
vándorlók, akik éppen azért kelnek útra,
hogy megfigyeljék a megtelepültek szokásait, túráikon
szokások után néznek, és látják,
hogy a települôk szokásai a tájaktól is
függhetnek. A hegylakóknak például jó
a tüdejük és síelnek, a tengernél lakók
sétálnak a tengerparton, a nagyvárosi emberek buszra
szállnak vagy metróra, hogy jobban boldoguljanak az utcákkal.
Mindenesetre
összefüggés van a tájak és a szokások
között, még ma is, és az ilyen összefüggéseket
azoknál lehet a legkönnyebben észrevenni, akiknek állandó
a székhelyük. A migránsokat megfigyelni és a
látottakból következtetéseket levonni kevésbé
könnyu, és e miatt a különbség miatt nehezebb
a vándorlókról és az állandó
lakhelyuekrôl beszélni. Másfelôl a megtelepültek
valóban érdekesek, mert alig vannak ilyenek, minden és
mindenki mozgásban van, úton van, amikor csak akar. Csak
éppen azokat, akik szívesen vannak úton, nem nevezik
Migránsoknak. Mert mindenki úton van, azért kell az
egyhelyben maradókra, az ôs-egyhelyben-lakókra rákérdezni.
Az egyhelyben maradó sokáig lakott egy helyen, olyan sokáig,
amíg ez szokássá vált nála. A másik
elvesztette az arcát. Eleinte sokat mosolygott, erre még
otthon rászoktatták, aztán kivándorolt, fiatal
volt és leszokott róla. Elsajátított egy komoly
arckifejezést, amellyel aztán, legalábbis a második
kivándorlása után, nem jutott messzire. Ebbe a második,
újabb környezetbe nem ért el igazán, soha többé.
Azt hitte, hogy érti az embereket, és válaszolgatott
nekik, ott volt, elérhetô közelségben, a többieknek
mégis érthetetlen maradt, mintha még nem ért
volna el hozzájuk, és ezzel másodszor is elvesztette
az arcát. Az arc elvesztése nagyon jellemzô a vándorlásra.
Egy új helyen nem segít a tükörbe nézés,
semmi sem segít, senki sem segít, ott az ember saját
arcvonásai is ismeretlenek, elôbb a többieknek, aztán
saját magának is. Kivéve, ha az érkezô
eleve ismert személyiség, ebben az esetben mindenkibe bevésôdtek
az arcvonásai még mielôtt ideérkezett volna,
és ilyenkor az idegen a legjobb értelemben idegen. Lehet
valaki a legjobb értelemben idegen, és mindenkit érdekel,
ami eleve ismerôs, majdnem mindig az eleve ismerôs érdekel
mindenkit. Vándorolni vagy lakni. Valamikor a lakni szó,
legalábbis németül, olyasmi volt, mint vándorolni,
azaz keresni (aszerint, hogy hol mi adódott). A szó alakulhatott,
bôvülhetett tovább, újabb lehetôségek
nyíltak: belakja magát, kilakja, belakik (szokik) egy területbe,
hozzálakódni egy országhoz, összelakódni
a többiekkel. Az összelakódásban pedig minden érintettnek
részt kéne vennie. Biztos, hogy minden helyen van, aki régebben
lakik és telep-ül, mint a másik, aki hogy-hogy-nem idekerült,
de idôvel összelakódhatnánk miközben az újabb
és a régebbi vándorlók, az újabb és
a régebbi települôk nem törôdnének
az idôvel. Ha valaki vagy egy család vagy több család
épp csak néhány hete telep-ült volna meg egy
helyen, és újabb emberek vándorolnának még
melléjük, ez nem okozna gondot (kivéve, ha már
egy talpalatnyi hely se maradna az újaknak). Késôbb
aztán a régebben odatelepülteknek kialakult szokásaik
és megtelepültségük és az az érzésük
van, hogy egy hely inkább az egyiké, mint a másiké.
Azelôtt nem volt gondom a ki-bevándorlókkal, inkább
úgy láttam, hogy jó nekik. Végül is számomra
különleges írók voltak az idegenek között:
Samuel Beckett, Oscar Wilde, Gertrude Stein, Witold Gombrowicz, meg Ödön
von Horváth. Egyik sem élt a saját hazájában.
Éppen ezért és ettôl voltak jók, azt
hittem, és ezt ma is így gondolom. Gombrowicz azt írja
a naplójában, hogy egy angol vagy egy francia vagy egy német
minden további leírás nélkül is egész
ember, mint az angol vagy a német felbukkanhatna egy regényben
is, az olvasó mindjárt ráismerne; a kevésbé
ismert országoknál más a helyzet, az onnan való
szereplôket elôször pontosan jellemezni kell (különben
arctalanok maradnak) – migránsokat megfigyelni és a látottakból
következtetéseket levonni még nehezebb. l
Szép
idegenek, hozzátartoznak minden országhoz, ôk a hozzátartozók,
ezt hittem. Éppen ôk voltak nekem a legkevésbé
idegenek. Ennek megfelelôen örültem a saját történetemnek,
hogy több országot ismerek, és nem az anyanyelvemen
írok. Ismerek egy francia nôt (egy ismert országból
valót), évtizedek óta él Németországban,
de nem képes nyugodtan megtelepülni a helyén, ez esetben
ô az, aki nem akarja elfelejteni, honnan jött, talán
100 év után se lesz rá hajlandó, vagy 300 év
után. Van, aki több száz éve él egy másik
országban, és az marad, aki volt. Holott 100 év az
egy évszázad (Gertrude Stein szerint), és nem múlhat
el úgy 100 év, hogy valami meg ne változzék.
100 év az három generáció, és elég
baj, ha száz év alatt nem változik meg semmi. Elég
baj, ha a telep-ülôk vagy akik még hozzájuk jöttek
100 év múltán még mindig védekeznek.
Nem lehet azt mondani, hogy az idô nem számít. Senki
nem mondhatja, hogy nincs idô. Vagy van, aki azt gondolja, hogy csak
egyetlen idô van, ami számít, a múlt idô,
valami határozatlan régmúlt, amikor mindenkinek kijelöltek
egy meghatározott helyet? És most helyre kellene állítani
ezt a régi rendet, rendet kellene csinálni, és minden
germán szépen visszavonul minden román és szláv
törzzsel együtt oda, ahonnan valamikor jöttek, a spanyolokat
és az angolokat is persze vissza kéne hozni Amerikából,
hogy visszatérhessenek a törzshelyükre, Indogermániába,
és hogy vissza kelljen oda térniük, a magyarok a finnekkel
együtt szépen visszamennének az Ural hegységen
át az Altáj hegységbe, ahol – bár ez az összetartozás
még nincs teljesen tisztázva – összetalálkoznának
a japánokkal, és már ott várakoznának
az eszkimók is? Valamennyien, úgy mint egykor, szépen
együtt volnának, mintha a közbeesô hosszú
idôben csak transzmigránsok lettek volna? De vajon etnikailag
volnának együtt? Vagy nyelvi kritériumok alapján
lennének egybe- és visszaterelve? Kinek melyik korba kell
visszamennie? l Mindig tanulságos
lesz tudni, ki honnan jön eredetileg. Ez még a szavakkal is
így van, a múlt érdekes. Mindig izgalmas lesz tudni,
honnan jön valaki, meg azt is, hogy hova megy. Miért megy valaki
egyre távolabb a származási helyétôl,
mi hajtja egyre tovább? Mi húz valakit és merre? Hová
tartozik végül? Elköltözhetnék Lipcsébe,
Odesszába és Washingtonba, és akkor mi lennék?
Ha mindig is Washingtonba vagy Berlinbe akartam, akartam! volna költözni,
hová való volnék, minek mondanának akkor?
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu