Eliot Weinberger

A Zócalón

---

Több, mint turistaélvezet, órák hosszat a Café El Marquéz magasított teraszán ülni, lenézni a forgalomtól mentes aszfaltozott utcákra, a tuzvirágos fák narancssárgába játszó lombjaira, a léggömbárusokra, akik törpének látszanak a giccses rózsaszínu és ezüstös muanyagburjánzásban, a falu bolondjával bújócskázó gyerekekre, rácsodálkozni a különös csöndre, amely elárasztja ezt a teret akkor is, ha ezrek szemlélik a retkek éjszakájának ezt a sajátos színjátékát. És ez több, mint az az érzés, hogy abba a jótékony klímába burkolózunk, amelyrôl Nietzsche ábrándozott – olyan idôjárás ez, amilyet itt északon legfeljebb egyszer-kétszer késôtavasszal tapasztalunk, és amire aztán jó visszagondolni egész évben. Ez a zócalo minden ilyen hely mintapéldája: ül az ember az univerzum centrumában, és nem csinál semmit.

Egy városnak hagyományosan nem egyszeruen egy egyházi vagy világi középpontja van. Ô maga a középpont, körülvéve utcákkal és házakkal, és ebbôl a csendes középbôl, a konfucianizmus „soha ki nem lengô tengelyébôl” fakad a város ereje, e körül a tér körül forognak ennek a világnak az ügyei. Kétezer évvel ezelôtt Han Chang’an volt ennek a princípiumnak a legvilágosabb megtestesülése: a kis és a nagy Göncöl csillagképének formájában épült a császár fényes palotája, a mozdulatlan sarkcsillag helyén.

Bizonytalan korokban, mint például a középkor Európája, a centrum a védôsáncok és falak szukre szabott határain belül húzódó zegzugos, könnyen megvédhetô utcák összevisszaságában található. A birodalmi magabiztosság pillanataiban a várost rácsszerkezetként építik meg, a káoszon úrrá lett új rend külsô jeleként.

Mohenjodaro volt az elsô sok ilyen rácsváros közül; késôbb, a ragyogó, sötét középkor után a reneszánsz újra fölfedezte ezt a modellt – a sakktáblától megihletve nagyon is itáliai hatást tesz: kis, tiszta, rendezett terek mint intrikák, stratégiák és halálos merényletek színpadai. A spanyolok az olaszoktól vették át a várostervezést, és négy évvel Columbus elsô utazása után emelték elsô rácsos városukat Hispanola szigetén, Santo Domingóban. 1580-ban 273 hasonló város volt szerte Új-Hispániában.

(Hódítás és ezt követôen a saját dicsôséget hirdetô emlékmuvek: így muködik a nyugati norma, a római diadalívektôl a McDonald’s M-jéig. Ezzel ellentétes a következô kínai gondolat: amikor a legendás alapító császár, Huang-ti meghódított egy várost, elkészíttette saját fôvárosában az ottani palota pontos mását, hogy odatelepítse és ellenôrizze azokat a hatalmakat, amelyek valamikor az elesett város erejét adták. A rómaiak, akik sok dologban hidat alkottak Kelet és Nyugat között, protokapitalista módon kifordították ezt az ázsiai gyakorlatot: evocatio , a legyôzött városok helyi istenségeinek felszólítása arra, hogy Rómába költözzenek, és ott még nagyobb hatalmat élvezzenek.)

Csak kevés spanyol gyarmati város épült prekolumbián városokra – kivétel México-Tenochtitlán és Cuzco – : az új világ új világrendet követel. Oaxaca az elsô években ide-oda vándorolt és váltogatta nevét: 1520-ban mint Villa de Segura de la Frontera Tepeaca zapatista városának közelében; aztán Huaxyácac azték erôdjébe; aztán délre Tututepec mixték királyság partjára, ahol az éghajlat túl trópusi, a lakosság túl ellenséges volt; aztán , 1522-ben vissza Huaxyácac-ba, ahol Antequerának hívták, késôbb aztán – a pontos idôpont bizonytalan – Oaxaca, miközben az eredeti Náhuatl-nevet a spanyol mormogás enyhén megváltoztatta.

1529-ben Alonso García Bravót, a királyság nagy várostervezôjét küldték ide, hogy a kis azték erôd lerombolt házai helyébe rácsszerkezetet emeljen. A zócalo, amelyet mint a centrumokat általában pontosan a sarkpontokra emelt, éppen 100 négyzet varas méretu volt. Északon, ami az aztékoknál a halál iránya kellett a katedrálisnak emelkednie, délen a közigazgatási épületeknek. A barbárokat távoltartó falakra nem volt szükség, hadd ragyogjon a zócaló ról az egyházi és világi hatalom kiegyensúlyozott képe akadálytalanul a völgy fölött.

A zócalo csendjében ülni Oaxacában – egy olyan csendben, amely nem a mozgás hiányát jelenti, hanem olyan, mintha az emberi tevékenységekbôl kivontak, kiszívtak volna minden hangot -, a tökéletes nyugalom állapotának helyreállítását jelenti, amire az ember csak a centrumban találhat rá, és ami a legtöbb városból és a legtöbb ember életébôl olyan nagyon hiányzik. Arról álmodni, hogy Oaxában a zócaló n ülünk, nem a világtól való elmenekülést jelenti, hajótörést egy trópusi szigeten, hanem a világ szívében létezés elképzelését, olyan létezést, amely csak néhány pillanatig tart: hogy teljesen a világban vagyunk anélkül, hogy ettôl bármi elvonna.
 
 

De mint Mexikóban mindig, a rend megbomlik, a szimmetria eltolódik. A központi tengely Teotihuacánban éppen nem Quetzalcóatl templomán fut át; Monte Albán, Mitla, Chichen Itza és még oly sok más szintén könnyen és észrevétlenül aszimetrikus. Ez volna az emberi világ tökéletlenségének képmása, amely az eget próbálja utánozni, de sosem tud vele versenyre kelni? Vagy a valamivé válás, a formálás szimbóluma, amely majdnem de sosem teljesen megszilárdult? A prekolumbiánus Mexikóban az idô tökéletes körök fészke lehetett, egyik a másikban rejlett, a domináns forma mégis a spirál volt és a megszakadó lépcsô. Spirál: egy központi eredet felôl az ismeretlenbe pörögni. Megszakadó lépcsôk: a legkevésbé közvetlen út eljutni egyik ponttól a másikig.

Oaxaca zócaló ján az ember szilárdan áll középen, és ugyanakkor kétfelé húzzák. Fizikailag északra, a határos, kissé megemelt Plaza és az alameda , a katedrális elôtti sétatér, az aktivitások egy távolabbi centruma felé, és egyúttal arra emlékeztetve, hogy a centrum mellett mindig egy további centrum található. És metaforikusan, történetileg dél felé, egy blokknyira a zócaló tól, ahol a piac van, és ma még ott lebeg egy másik centrum, Huaxyácac lerombolt városának szelleme. Az is rendezett, rendes város volt: hatszáz férfi asszonyokkal és gyerekekkel minden nagy azték tartományból, mindegyik a saját negyedében: mexicanos, texcocanos, tepanecas, xochimilcas, a többi népcsoport az elôvárosokban.

Két dolgot kell tenni egy zócaló n. Elôször is körbe kell járni, ahogy Kína, Egyiptom vagy Kambodzsa újonnan megkoronázott királyainak koronázás után körül kellett járniuk a megszentelt középpontot. Ez a körüljárás határozza meg saját helyünket az életben; demokratikus formájában tehát egy olyan terület, amelyet lakik az ember, nem birtokolja, nem uralkodik felette. Másodszor, le kell ülni ezen a helyen és hagyni a világot forogni. Ez Mexikóban teljesen természetes aktus – olyan szent és természetes, mint a kézmosás Indiában. És ez néhány más kultúrában mégis teljesen elképzelhetetlen: nálunk például már egy vallási szektához kell csatlakozni ahhoz, hogy az ember egyszer minden kínoskodás nélkül egyszeruen leüljön.

Ha az ember a zócaló n ül, tekintetét önkéntelenül is a centrum középpontja vonja magára, a kagyló alakú, gazdagon díszített, kissé kalandosnak ható zenekari pavilon. Ez esetben egy kései nagy európai ráadásról van szó a megszentelt tér koncepciójához: A centrum közepén nem kozmikus fa áll vagy szent hegy vagy kôoszlop – valamennyi lépcsôfok ég és föld között – hanem egy körülzárt üres tér.

Az oaxacai pavilon megemelt teraszára lépni tilos, zárva van a nyilvánosság elôtt – de a gyerekek mindig bejutnak valahogy – mint egy régi példázatban. A pavilon napközben kihalt, de este tömve van zenészekkel. Nem zavaró, hogy a zene nem éppen éteri. A kép tehát, amelyet az ember megálmodik magának, így fest: az univerzum közepén van egy hibátlan, tökéletesen kialakított tér, ennek közepén egy üres hely, a nap végén ez a hely megtelik zenészekkel, olyan zenével, amely azt a hangot imitálja, amely megteremtette az univerzumot, azt a hangot, amely életre hívja a másnapot. Az idô, a világ e körül a tengely körül forog. És éppen most ott szeretnék lenni.