TERRY EAGLETON

Élvezz! – Zizek és Lacan

---

Ez a „dolog”, ahogy Jacques Lacan nevezi, nem utolsó sorban a horrorfilmekre gondolva, nem más, mint a lacani Valós, Képzetes és Szimbolikus szentháromságából a Valós. Ez a fôszereplôje Slavoj Zizek, szlovén filozófus munkáinak is, aki, ráirányítván figyelmünket a fogalomhármas e legelhanyagoltabb elemére, kikezdi a „posztstrukturalista” Lacanról szóló divatos képet. Zizek Lacanja nem a sodródó jelölô filozófusa, hanem egy sokkal keményebb, vészjósló, hátborzongató teoretikus, aki azt tanítja, hogy a Valós, amely azzá tesz bennünket, akik vagyunk, nemcsak hogy traumatikus és áthatolhatatlan, de kegyetlen, obszcén, üres, értelmetlen és rémisztôen élvezetes. Zizek maga egyszerre ijesztôen termékeny és káprázatosan sokoldalú, képes egy bekezdésen belül Hegeltôl a Jurassic Park on és Kafkán át a Ku Klux Klanig lépkedni; de csakúgy, ahogy Lacan fantáziák-kísértette mindennapi valósága a Valós változhatatlan magvának elleplezése, éppúgy Zizek témáinak barokkos parádéja is mindegyre ekörül forog. Érdeklôdésének már-már komikus sokoldalúsága ugyanannak kényszeres ismétlését takarja. Könyvei, akárha Freud „rémületes” [ unheimlich .] fogalmát teljesítenék be, egyszerre ismerôsek és ismeretlenek, lélegzetelállítóan innovatívak és mégis déja lu -k, telezsúfolva eredeti belátásokkal és mégis egymás örökös újrafeldolgozásával. Ha Zizek úgy olvassa Lacant, mint „ugyanazon makacs traumatikus mag megragadási kísérleteinek sorozatát”, akkor az ô írásairól ez legalább annyira állítható, melyek, foglalkozzanak bár Schellinggel, Hitchcockkal vagy a boszniai háborúval, soha nem fordítják el tekintetüket ugyanarról a félelmetes és izgalmas pszichológiai szcénáról.
 
 

A fantázia védelem a Valós terrorjától
 
 

Zizek szerint a Valós Lacan számára majdhogynem az ellenkezôje a valóságnak, minthogy a valóság Lacan számára csupán egy alacsony értéku hely a fantáziában, ahol védelmet találunk a Valós terrorjától: a lélek Sohója. Az emberi állat természetes állapota az, hogy fantazmatikus hazugságban él. A fantázia nem a valóság ellentéte: ez az, ami betölti létezésünk urét, hogy létrejöhessen azon fikciók összessége, melyet valóságnak nevezünk. A Valós inkább ôseredeti seb, melyet ödipális édenünkbôl való kiuzetésünkkor szereztünk, az a sebhely létezésünkön, amelyet a természettôl való elszakíttatásunk okozott, s amelybôl szüntelenül ömlik a vágy. Noha elfojtjuk e traumát, továbbra is munkál bennünk önmagunk kemény magvaként. Valami hiányzik belôlünk, ami azzá tesz bennünket, amik vagyunk, valami némaság, mely ellenáll a jelölésnek, de amely negatíve, mint beszédünk külsô határa, megmutatja azt a pontot, ahol reprezentációink hibáznak és összeomlanak.

Lacan hírhedt „transzcendentális jelölôje” az a jelölô, amely a reprezentáció e hibáját reprezentálja, amiként a fallosz a pszichoanalízis számára annak tényét reprezentálja, hogy azt bármikor le lehet vágni. A Valós az, amit egyetlen szimbolikus rendszerünk sem tartalmazhat, de amelynek puszta hiánya eltéríti a szimbolikus rendszert, mint valamiféle örvény, amely körül az a nem-igazságban forog. Ez az a tényezô, ami kezeskedik azért, hogy mint emberi szubjektumok soha ne egyezzünk meg, ami kibillent bennünket kényelmességünkbôl, ami biztosítja, hogy soha ne lehessünk azonosak önmagunkkal. Kant megismerhetetlen magánvalójának egy változata ez, s ami végeredményben megismerhetetlen, az az Ember maga.

A Valós vágy, de Lacan számára, mondja Zizek, még inkább jouissance vagy „obszcén élvezet”. Ez az élvezet, amely franciául egy kissé kevésbé külvárosiasan hangzik, fenségesen rettentô dolog. Ez a halálos öröm, melyet Freud elsôdleges mazochizmusnak nevez, melyben abból a módból nyerünk élvezetet, ahogyan a Törvény vagy a felettes én ránk szabadítja ôrült szadizmusát. Az élvezet, tartja Lacan, az egyetlen szubsztancia, amit a pszichoanalízis elismer, és ez Zizek egyik legmakacsabb mániája is. Miként Schopenhauer akarata, állatias, önös, s éppoly mentes mindenféle jelentéstôl, akár az amerikai pincérek mechanikus szólama: „Enjoy!” Miként a pincér, a törvény is élvezésre szólít fel bennünket, de oly furcsán lélektelenül teszi ezt: joggal nyerünk kielégülést önmagáért a felettes én tébolyult, értelmetlen parancsaiból. Az ideológia fenséges tárgyá ban Zizek úgy tekinti a hatalmat, mint amely végeredményben inkább a libidinális, mintsem a fogalmi rendszeren nyugszik, s inkább láncainkhoz való ragaszkodásunk módján, mintsem hiteink táplálásának módján. A jelentés gyökereinél, mind Freud, mind Lacan számára, mindig és felszámolhatatlanul, az értelmetlenség lakozik.

A Valós ennek az értelmetlennek a „betörése” jelölôrendszereinkbe, és ekként sokkal komolyabb ügy, mint a nyelv. De minthogy sohasem jelölhetô, látható színrôl színre, bizonyos értelemben semmi; csak hatásai révén mutatható ki, csak az esemény után visszamenôleg konstruálható meg. Csak abból a módból ismerhetjük, ahogyan akadályként jelentkezik a diskurzusainkban, amiként a csillagászok azonosítanak égitesteket pusztán térgörbületet okozó hatásuk révén. Merthogy a Valóst kézzelfogható megtestesülésként tapasztalni, hangok vagy víziók formájában érzékelni annyi, mint pszichotikusnak lenni. A Valós a joker a pakliban, a jel, amely semmit nem jelent, csak önmagát. Minden jelölôrendszer, mondja Zizek, tartalmaz egy szuperjelölôt, melynek éppen az a szerepe, hogy megmutassa, hogy a rendszer nem totalizálható. Ez egy belsô töréspont a rendszerben, megjelölvén a helyet, ahol az nem igazán muködik. De ez a hiány az, amely szervezi az egész rendszert, s ekképpen ugyanakkor valamiféle jelenlét is benne. E konstitutív hiányt hívhatjuk emberi szubjektumnak, mely szükséges mindenféle jelrendszerek számára a muködéshez, de amelyet ezek sohasem foglalhatnak magukba teljesen. Ám ez Lacan számára úgyszintén a Valós funkciója, annak a Valósnak, melynek a tudatos számára való elérhetetlensége, hiánya az oka annak, hogy állandóan megpróbáljuk ott jelölni, és mindig elhibázzuk. Ha elhibáznánk e folyamatos hibázást és újrapróbálkozást, ha az elfojtás felemeltetnék, és a Valós a felszínre törne, azonnal véget érne a történelem. Ebben az értelemben a vágy puszta lehetetlensége – az, hogy mindig egyik szegényes fantáziatárggyal a másik után, csupán betömködni tudjuk eredeti hiányunkat – ez az, ami fenntart és muködtet bennünket. Az a repedés vagy akadály létezésünkön, ami a Valós, az egyúttal az is, ami fenntartja identitásunkat.

Ez, mondhatja valaki, klasszikusan posztstrukturalista doktrína. A posztstrukturalisták épphogy csak nem szabadalmaztatták a paradoxont, miszerint az, ami lehetetlenné tesz valamit, egyúttal az is, ami lehetôvé teszi azt. Ahogy azt ma már minden elsôéves irodalom szakos tudja, ami egy jelet jellé tesz, az a különbsége más jelektôl; de ez azt is jelenti, hogy a különbség, amely egy jel azonosságát biztosítja, lehetetlenné teszi a jel számára, hogy teljes legyen önmagában. A különbség, mint Jacques Derrida játékosan megjegyzi, egyszerre „szóvá teszi és lóvá teszi” a jelentést [ broaches and breaches meaning ]. Vagy vegyük a Zizek által kedvelt gondolatot, hogy a vakság a belátás feltétele, az igazság a félreismerés eredménye. Nietzsche szerint ez csupán az amnézia áldott állapota, amely lehetôvé teszi számunkra a cselekvést, máskülönben egyszeruen megbénítana bennünket a teljes történelem rémálma. Freud szerint ami emberi szubjektumokká tett bennünket, az megrázkódtatásokkal teli elfojtása sok mindennek, ami ráment megformálódásunkra. E megnyomorító feledés teszi lehetôvé, hogy boldoguljunk. Tudatos életünk gyökereinek rejtve kell lenniük, ha szubjektumokként egyáltalán muködni akarunk, ahogy a törvénynek, ha fenn akarja tartani magasztos tekintélyét, el kell homályosítania azt a tényt, hogy eredetileg önkényes erôszak. A törvény nem jöhetett létre törvényesen, hiszen azt megelôzôen nem volt törvény.

Zizek kedvenc filozófusa, Lacan után, Hegel, aki szintén használható e paradoxon illusztrálására. Hegel számára az igazság nem annyira a tévedés ellentéte. Az ész csele abban áll, hogy baklövéseink és tévedéseink, tudjuk vagy nem, már eleve bele vannak kalkulálva az igazságba, abba a folyamatba, amely révén elérjük. Az igazság végterméknek tunik, de kiderül, hogy az elérésére tett próbálkozások és elvétések egész folyamatát felöleli. Amikor képesek vagyunk visszatekinteni és megérteni, hogy mindezen félreismerések lényegiek voltak az egész vállalkozás szempontjából, akkor ez – így Zizek kissé heterodox nézete – az igazság pillanata, avagy az abszolút eszméé. Hasonlóképpen, ha a páciens képes megszabadítani magát attól az illúziótól, hogy van valami, az áttétel folyamatától elkülöníthetô igazság, hogy van valami transzcendentális tudás, amelynek az analitikus birtokában van, akkor a lacaniánusok szerint már a gyógyulás felé tart. Zizek egy történettel illusztrálja ezt, melyben egy férfi ôrültet tettet, hogy elkerülje a katonaságot. „Pszichózisa” olyan formában jelentkezik, hogy megszállottan turkál egy halom dokumentum között és azt hajtogatja „Ez nem az! Ez nem az!” Amikor az orvosok, frenetikus alakításától meggyôzve kezébe nyomják a felmentésérôl szóló bizonyítványt, felkiált: „Ez az!” Ami viselkedése következményének látszott, az valójában oka volt, s az ok és okozat e felcserélôdése az egyik fô terméke a Zizek által – mint minden más esetben is – rendkívüli elánnal fejtegetett pszichoanalitikus elméletnek.
 
 

A mesterjelölô szubvertálása – a lélek reálpolitikája
 
 

Valójában ô a pszichoanalízis legbámulatosabban brilliáns magyarázója, sôt általában a kulturális elméletnek is, az utolsó pár évtized Európájában. Az a tény, hogy egy korábbi kommunista országból származik, e szempontból aligha véletlen, minthogy a keleti blokkban mindig is jó piaca volt a francia elméleteknek. Ha a titkosrendôrség nem veszi jónéven a politikai ellenállás beszédét, az ember átkódolhatja azt a totalitások dekonstruálásává, a mesterjelölô szubvertálásává, a Másik felé való nyitássá. Jacques Derridát követték Lengyelországban, és a filozófiai feketepiacon való üzletelésért letartóztatták a néhai Csehszlovákiában. Peking manapság a Posztmodern Tanulmányok Intézetével henceg, ahol lehet beszélni a differenciáról és a vágyról anélkül, hogy túlzottan felzaklatnák a hivatalosságot. Zizek egy ljubljanai lacanista kör tagja, és az új Szlovéniával kapcsolatos politikai kérdések iránt élénken érdeklôdô ember.

Valószínuleg ez a háttér is fontos a Valós iránti szenvedélye szempontjából. Lacan, mint láttuk, Zizek számára nem posztstrukturalista a szó elôrecsomagolt, népszeru értelmében („spagetti strukturalizmus”, ahogy Zizek megvetôen nevezi), mely mindent felold a diskurzusban. Ellenkezôleg, a Valós értelme az, hogy a nyelvben nyelvbotlást idéz elô, belülrôl akadályozza, eltéríti a jelölôt az igaztól. Lacan szerint a nyelv a Valós falának feszül, és kifordítja üres zsebeit. Zizek, aki elôszeretettel talál rejtélyes jelentéseket közhelyek részleteiben, kétségkívül rámordulna mindenkire, aki szerint mindenütt nyelv van: „Légy Valós!”. De ez az érdeklôdés az iránt, ami legyôzi a totalitást, vagy ahogy a vágy meghiúsul, vagy ahogy az önkényuralom szadisztikusan az élvezésére kötelez: mindez könnyen olvasható a vágy ama roppant gátját emelô rendszer, a tömegeket cinikusan láncaik megkedvelésére invitáló rendszer ellenbeszédének; egyszóval mindannak, ami a bürokratikus kommunizmus volt.

Ebben párhuzamot vonhatunk ama másik nagy kelet-európai eretnekkel, Milan Kunderával. A lét elviselhetetlen könnyuségé ben Kundera az „angyali” és a „démoni” ellentétérôl beszél: az elôbbiben túl sok a jelentés/értelem/jelentôség, az utóbbiban túl kevés. A totalitárius államok angyaliak, s az angyali retteg a homálytól, s belevon mindent a világos jelentés és az azonnali érthetôség világába; a démonikus ezzel szemben cinikus károgás, amely a zsarnokság rendmániás értelemkonstruálása ellen lázad, és vígan elvan a dolgok nyers értelmetlenségében. Az elôbbibôl nem nehéz kiéreznünk Lacan Szimbolikus Rendjét, az utóbbiból pedig a Valóst, és megértenünk, hogy a Valós puszta esetlegessége, a zárt szimbolikus rendszerek cseles megzavarása miért oly vonzó a kelet-európai értelmiségi számára. Amit Lacan etikai imperatívuszának nevezhetünk – az a követelménye a pácienssel szemben, hogy ne adja fel vágyait, még ha felismeri is lehetetlenségüket –, úgy hangzik, mint mondjuk a lengyel Szolidaritás álláspontja a legsötétebb napokban.

Lacan számára a pszichoanalitikus kúra valóban egy kissé olyan, mint a politikai függetlenség kivívása. Ami a legaggasztóbb számunkra Lacan nézeteiben, az az a tény, hogy noha a vágy mindig a Másik vágya (azaz a Másiktól jön és felé irányul), soha nem lehetünk teljesen biztosak abban, mit is követel/igényel a Másik tôlünk, minthogy minden követelést/igényt értelmezni kell, vagyis elferdíteni a kétszínu jelölô által. „Mit akarnak tôlem, milyennek kéne lennem?” – ez az a makacs kérdés, mely Lacan szerint a vágyhoz láncolja létünket. A gyógyult beteg az, aki már feladta e megválaszolhatatlan kérdést, (f)elismervén, hogy vágya önmagáért való, léte teljes esetlegessége által meghatározott, és lemondott a külsô megerôsítések hiábavaló keresésérôl. Ha mindez némiképpen emlékeztet arra, ahogyan elkerüljük a politikai elnyomást, akkor, mint Zizek emlékeztet rá, egy kicsit több is, mint a szentre emlékeztetô dolog. A gyógyult páciens képe, mondhatnánk, Samuel Richardson megerôszakolt Clarissája, aki a regény végén arcát a fal felé fordítva, mások igényérôl lemondva, átöleli halálát: visszavonja testét a libidinális cirkulációból. A lelki bajokból való kigyógyíttatáshoz valóban szentnek kell lenni, ami talán egyike azon okoknak, amiért a pszichoanalízis ilyen hosszadalmas és bizonytalan vállalkozás.

Mozarttól az idôutazásig, a hisztériától a judaizmusig, Marxtól a Marlboro-reklámig

Egy másféle szempontból is fontos Zizek marxista háttere. Nincs Lacannak olyan követôje, sem Párizsban, sem Pittsburghben, akinek olyasfajta politikai elmeéle lenne, mint Zizeknek, egy olyasfajta képesség, amelyet spontán módon alakít ki valaki egy olyan helyen, ahol a politikum a mindennapi életnek természetes velejárója. Maga Lacan, aki az életnek lényegében tragikus filozófiáját dolgozta ki, meglehetôsen fennhéjázó megvetéssel viseltetett a politika és a történelem iránt; Zizek viszont, aki jobbára elmulasztja szellemi mestere piperkôc megalomániájának kommentálását, egy posztmarxista, aki pszichoanalitikus belátásait a rasszizmus, a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a totalitarizmus, az áruvá válás problémáira alkalmazza. Aligha meglepô, hogy egy ilyen virtuóz elméletíró a korábbi Jugoszlávia etnikai konfliktusoktól terhes környezetébôl jön, amiként Freud és Marx elôzô, igen gyümölcsözô találkozása Európában a náci antiszemitizmus elôl menekülô Frankfurti Iskola terméke volt.

Rasszizmus, nacionalizmus, antiszemitizmus: ezek azok a területek, ahol a pszichoanalízis homályos fogalmai visszatalálnak a mindennapi politikai életbe. És Zizeknek, aki valamikor a szomszédjában zajló boszniai háború zajában írt, van érzéke a lélek reálpolitiká jához, amely meglehetôsen idegen a kissé arisztokratikus, fogyasztói szemléletu, posztideologikus nyugati világtól, melyet ennek megfelelôen némi fenntartással kezel. Lehet, hogy Zizek sokkal elméletibb, mint a tipikus angolszász értelmiségi, ugyanakkor sokkal praktikusabb is. Némiképpen még kissé hektikusan is viselkedik mai napság saját posztmarxizmusával kapcsolatban, hagyományos marxistára jellemzô módon korholván azt a gazdaság figyelmen kívül hagyása miatt. Zizek meghökkentôen alkalmi – valóban, ilyen mélyen éleselméju gondolkodóként, szinte naiv –, igen könnyedén lépi át a pszichoanalizis és a politikum határzónáját, amely felé más elméletíró hétmérföldes csizma nélkül el se indul. Fetisizmus, bunbakképzés, hasadás, elvetés, visszavonás, idealizálás, projekció – amennyiben ezek a freudi lélek ismerôs mechanizmusai, annyiban tömegmozgalmak, politikai stratégiák és háborús kampányok is. A boszniai háború alatt írott, Az élvezet metasztázisai címu könyvében, amikor egy új-zélandi törzsrôl ír, amely az odalátogató antropológusok szórakoztatására egy groteszk háborús táncot talált ki, megjegyzi, hogy „David Owen és társai az új-zélandi törzshöz szervezett expedíció mai formája: ugyanúgy cselekszenek és reagálnak, miközben elfelejtik, hogy az egész látványosságot, mely elôhozza a »régi gyulölködéseket ôseredeti kegyetlenségükben«, pontosan nekik táncolják, egy olyan táncot, amelyért teljességgel a Nyugat a felelôs”.

„Csak akkor vagyok meggyôzôdve, hogy helyesen kezelem a lacani terminusokat – írja Zizek –, amikor sikeresen fordítom ôket át a populáris kultúra inherens imbecilitására.” Muvei tele vannak ilyen utalásokkal, a detektívregénytôl kezdve David Lynchen át mindenféle filmekig és musicalekig. Schelling szabadságfogalmának egy különlegesen trükkös aspektusát megvilágítandó a Frédi és Béni t hozza példaként, míg Kantnak az érzékelés transzcendentális egységére vonatkozó tanát vámpírregények segítségével magyarázza meg. A klasszikus és az avantgárd zene közötti esztétikai különbség megmutatásának legnyilvánvalóbb módja, hogy a közönség két tétel között köhög-e és fészkelôdik-e vagy sem. Hitchcock filmjeinek kommentárjai csaknem felülmúlják a Hegel-elemzésekét. Egy a Psychó ról szóló kitunô esszéjében, mely a Minden, amit tudni akartál Lacanról (de sose merted megkérdezni Hitchcockot) címu Hitchcock-tanulmányokat tartalmazó antológiában található, lacani elemzését adja annak a jelenetnek, amikor a kamera elôször felülrôl mutatja, amint a magánnyomozót megtámadja az álruhás Anthony Perkins, majd a következô snittben a megszúrt detektív háttal nekiesik a lépcsôfeljárónak. A felsô kameraállás, mondja Zizek, felfedi a látszólag átlátszó valóságot, amelybe a homályos „Dolog” avagy a titokzatos gyilkos hirtelen behatol; ami ezután következik, az megdöbbentô módon az áldozatnak a Dolog „lehetetlen” szempontjából való fényképezése.

Abban, ahogyan Zizek a populáris kultúrát használja, az a legmeglepôbb, hogy szemérmes. Szemben az ô szándékosan hermetikus párizsi mesterével, Zizek írásmódja csodálatosan éles, határozott és világos, még akkor is, ha könyvei helyenként ijesztôen nehezek. A nehézségek a gondolatokból adódnak, nem pedig a kifejezésmódból – hogy egy olyan megkülönböztetéssel éljünk, melytôl egy vadabb posztstrukturalista alighanem megbokrosodna. Nincs olyan, amit határozottan népszerusítene valamiféle kieszelt posztmodernkedéssel; egyszeruen csak éppúgy elemei intellektuális érdeklôdésének és buja kíváncsiságának a szappanoperák és a Disney-rajzfilmek is, mint Isten, Kant vagy a fogyasztás világa. Stílusa egyszerre mély és könnyed, igazi politikai komolyság jellemzi, de sohasem prófétál. Prózája éreztetni engedi a markánsan sajátságos személyiséget, de furcsamód sohasem válik magamutogatóvá. Az, hogy Zizek ennyire kényszeresen megszállottja Lacannak és Hitchcocknak, egyfajta kimondatlan vicc, annyira kínosan tolakodó, hogy még csak megemlíteni is unalmas lenne.
 
 

„Lenin Varsóban”
 
 

A viccek valóban Zizek elsôdleges filozófiai példáiként szolgálnak. Elég jóféle szarkasztikus kelet-európai politikai humora van, mint amikor megjegyzi, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia között az a különbség, hogy míg az elôbbiben a nép gyalog jár, választott képviselôik autóval, az utóbbi liberálisabb kommunizmusában maga a nép jár autóval választott képviselôi révén. A jelenlét és távollét dialektikáját illusztrálandó elmeséli egy tárlatvezetô történetét, aki egy kelet-európai muvészeti galériában vezeti a látogatókat, és megáll egy festmény elôtt, melynek címe Lenin Varsóban . Lenin azonban sehol a képen; Lenin felesége látható az ágyban a Központi Bizottság egy jóképu fiatal tagjával. „De hol van Lenin?” – kérdezi egy összezavarodott látogató, mire a tárlatvezetô: „Lenin Varsóban.”

Zizek Hegelt és Lacant tökéletesen összeegyeztethetônek látja, részben mivel az elôbbit az utóbbi közvetítésével olvassa, Hegel feltételezett holizmusának eretnek dekonstrukciójaként. Gondolkodása valóban teljesen hegeliánus, folyamatosan antitézisek után portyázik, melyek azonosságba fordulnak néhány, a józan észre irányuló rajtaütésszeru dialektikus gerillaakció következtében. Néhány példa találomra: a rend és a rendetlenség nem igazán ellentétek, viszont a (tisztán esetleges) rend ráerôszakolása a káoszra a rendetlenség legfelsô foka. A lacani Másiknak – a Szimbolikus Rendnek vagy a nyelvnek mint egésznek – nincs Másikja, ami azt jelenti, hogy a jelentés területén nem lehetségesek végsô garanciák. A multikulturalizmus csupán egyfajta fordított rasszizmus, mely a saját, távoli, megkérdôjelezetlen és elônyösebb pozíciójából tiszteli a másik kultúráját. A törvény irracionális, hiszen ha lennének érvek arra, hogy engedelmeskedjünk neki, akkor elveszítené abszolút autoritását. A tudattalan nem a tudat ellentéte, hanem az elfojtás alapító aktusa, mely nélkül nem jöhet létre tudat.

A következô szöveg valamit megmutat jellegzetes intellektuális stílusából: „Elsô pillantásra úgy tunhet, hogy a virsli a hot dogban szétfeszíti a félig kettévágott kiflit. De a kifli maga semmi más, mint az a »tér«, amit a virsli teremt maga körül, fantasztikus »kerete« vagy támasza a virslinek, mely nélkül a kifli semmissé válnék. Másfelôl a virsli maga nem tekinthetô többnek, mint a kifli két része közti megtestesült résnek, annak az ürügynek vagy alkalmi alkalmatosságnak, amely megakadályozza azok egyesülését.” Ez persze az én paródiám, nem Zizek saját szövege, ám ennél sokkal furcsább részletekkel is találkozhatunk a szerzônél.

Zizek akkor válik varázslatosan ügyessé, amikor az univerzális és a partikuláris ellentétét szedi szét. Az univerzális, mutat rá, kizárja a partikulárisat, tehát nem lehet többé univerzális, amit önnön fogalma elôfeltételez. Az univerzálék csak azért foghatók fel, mert már eleve egy meghatározott kultúrán belül létezünk – olyan tézis ez, amely mind a racionalisták, mind a relativisták számára megfontolandó. A kulturális relativizmus, mint Zizek megjegyzi, meglehetôsen ingerült a „másik” megértésének feltételezett képtelenségétôl; de mi van akkor, ha ez a másik lényegileg nem-teljes, tehát semmiképp sem ismerhetô meg a maga egészében? Mi van akkor, ha az, amiben a leginkább osztozom a másikkal, az éppen az, hogy én sem lehetek soha magától értetôdô, teljes, teljesen a saját kulturális kontextusomhoz kötött, hanem bizonyos fokig mindig is attól elszakadó? Amiben én és a másik közösek vagyunk, az az, hogy mindig van valami, ami megragadhatatlan számunkra (Lacan nagybetus Másikja), és ebben az együttes távollétben találkozhatunk. Amikor képesek vagyunk arra, hogy észrevegyük egy másik kultúra vakfoltját, azt a pontot, ahol hibádzik, akkor vagyunk vele a leginkább összhangban, minthogy pontosan ilyen belsô korlátok konstituálják saját életformánkat is.

Utolsó két könyvében Zizek F. W. J. von Schelling, német filozófus tanulmánya felé fordult, aki az utóbbi néhány évben vált teuton obskurantistából filozófussztárrá. Zizek természetesen tengernyi Lacant talál Schellingben is, mint bárhol; ám olyan, kissé vad dolgokat is állít, hogy Schelling „az egész” – a marxizmustól és egzisztencializmustól a dekonstrukcióig és a New Age obskurantizmusig ívelô – „poszthegeliánus konstelláció” elôdje. Zizeket kiváltképpen izgatja Schelling igencsak ezoterikus teológiája, bizonyos értelemben egyáltalán nem meglepô módon, hiszen mi más a Valós, ez a dolgok szívében leledzô rögeszme és deviáció, amely nélkül e dolgok nem muködnének, ha nem a felix culpa avagy a boldog bunbeesés? A Valós az eredendô bun pszichoanalitikus változata, és Schelling erôteljesen alkalmazza magának Istennek a fogalmára is, aki hozzánk hasonlóan sohasem teljesen önmaga, létének legbensejében megfertôztetett egy idegen test által, amely (mint azt sejthettük) éppen Mindenható voltának biztosítéka. Hogy a Teremtô is meg van verve a Valóssal, talán némi elégtétel teremtményeinek. Furcsa, hogy a konzervatív pesszimisták, akik semmiféle problémát nem látnak az eredendô bunnel kapcsolatban, minden kétséget kizáróan elméleti nihilistákként utasítanák el mind Lacant, mind Zizeket.

„Ha át tudnánk hatolni a dolgok külsején – mondja Schelling –, láthatnánk, hogy minden élet és létezés valódi anyaga a borzalmas.” Ebbôl is látható, miért Zizek-típusú gondolkodó Schelling. Ám Zizek sohasem törli ki igazán az idôt vizsgálódásaiból, hogy reflektálható legyen, az emberi élet miféle rejtett elgondolását elôfeltételezik, illetve hogy miként hozható ez összhangba azzal a politikai disszenzussal, melyet még mindig világosan képvisel. Hogyhogy a „lacani radikális” nem éppolyan képzavar, mint a „katonai intelligencia” [ill. hírszerzés, military intelligence ]? A Valós nézete bevallottan nem borzalmasabb, mint amit egy anglikán plébános vélhetôleg hisz, ám az anglikán plébánosok nem éppen politikai radikalizmusukról nevezetesek. Amiként az emberi létezés Lacan számára az a fantázia, amellyel betömködjük a Valós (tö)rését azonképpen Zizek csacsogó szellemessége és anekdotikus gusztusa részben arra szolgál, hogy elleplezze az emberrôl alkotott obszcén vízióját.

Ha az egyetlen téma, amit a pszichoanalízis elismer, az élvezet, akkor ugyanez mondható Zizekre, az íróra. Könyvei irigylésre méltó varázslattal teszik Kantot vagy Kierkegaard-t felforgatóan izgalmassá; írásai komoly bonyodalmakat kavargatnak, de soha nem szolgálnak fel dagályos mondatokat. Stílusának demotikus olvashatósága implicit szemrehányás a francia elméletek hieratikus terrorjának. Lacan ragaszkodhat hozzá, hogy az analitikus egy üres jelölô, hogy nincs titkos kulcsa a páciens boldogtalanságához, de pózoló retorikája meghazudtol minden efféle mértékletességet. „Élvezz” – ez Zizek implicit felszólítása az olvasóhoz, amint egyetlen fejezeten belül Mozarttól az idôutazásig, a hisztériától a judaizmusig, Marxtól a Marlboro-reklámig jut, miközben valamiképpen megmarad a koherens érvelés keretein belül. A forma és a tartalom azonban az ô esetében is alig-alig változó. Muveinek szikrázó ötletei szemben állnak sivár, gépiesen visszatérô tartalmukkal, mely szerint az élvezet a Valósban ott van, ahol a lehetô legkevésbé élvezetes igazságokkal találkozunk.