Nem a cigarettaversek maradtak el,
hanem a cigaretták,
a silányak, az extrák, melyekbôl hirtelen
mégis vásárolok magamnak pár dobozzal,
unalom ellen, mert semmi
más nem jár az agyamban, csak az, hogy
semmi nem jár az agyamban más, csak én,
és ez kibírhatatlan unalom,
nem szoktunk az állati unatkozáshoz,
aztán ahogy a járást húzom-nyúzom,
óránként két kilométerrel slattyogok,
pát szálat szívok csak el,
nem mintha célszeruen osztanám be a paklit,
sokszor el is felejtem,
régen nagyokat jártam,
ez is a hízás oka lehet megint,
az unalom, ahogy elôre-gondolom már,
hogy fogom unni magam, ha majd hazaérek,
vegyünk gyorsan két csô kukoricát,
nem lehet úgy kiköpködni – finom is –,
hogy ne kerüljön kukorica a szervezetbe,
a kukoricával hízás szempontból nem lehet
kukoricázni.
A hízás szempontjából
semmivel sem lehet.
Ah, a hízás szempontja!
Túl nagy a hôség, azért is
van, hogy nem jársz, mondja valaki,
nem jársz annyit, nem, mondom én,
ôsszel és télen és Londonban és Bécsben
sem járok már, szinte ki sem
mozdulok egy négyzetmérföldnyi
vagy egy négyzetkilométernyi területrôl.
Ezt így szoktam mondani, persze, öncsalás,
hogy ez ilyen terület-féle volna
a lecövekelôdésem,
ülök csak, három-négy órát is, egy üveg
borral – drága bor, Londonban –, nézem
a keresztezôdést, az elágazást, szép házak
közt fordulnak az autók, besorolnak,
délutáni csúcsforgalom, azt nézem,
melyik autó magasabb, melyik
alacsonyabb.
És hízom. („Ha leállsz
a cigivel, meg fogsz hízni!”)
A bor elfogy, nem rúgok be,
valami bódult állapotba kerülök,
hogy ne teljesen önmagam társaságában legyek csak,
vagyis hogy legyen társaságom, aki szintén én
vagyok, mások társasága ugyanolyan rémséges
igazságtalanság, az eredmény rémségesen
igazságtalan, akár az írás, mert rosszkedv
vagy vágy van benne, általa,
vágy valakinek a társaságára, valakiére,
rosszkedv, hogy én vagyok a társaságuk,
hogy csak jobb híján kapnak engem,
mert önmagam társaságát nem bírom ki
napi én-nem-tudom-hány éber órán át,
az altató árt,
fôleg a szesszel,
kezdôdik a kótyag
állag, mely nem egy büszke kócsak.
Pardon, kócsag, ezt elgépeltem.
Ah...stb.
Egy nap azon kapod magad, hogy hízol.
(Azaz én egy nap azon kapom magam,
azaz valaki egy nap ezt mondja.)
És nyilvánvaló:
nem bírom józanul elviselni önmagam
társaságát,
hatvan éve már, elég volt,
de a haláltól is most elôször kezdek félni,
nem részletezem: Rimbaud, Van Gogh
(amputálások, öncsonkítások, brr,
egy rendes szervezetnek hirtelen halállal
kell végeznie, beszélgetjük ma itthon,
ahogy Rimbaud-t mesélem, a lábát levágták,
Hamlet akkor még jobban járt, de ô költôi személy),
az életnek hirtelen kellene véget érnie,
de még akkor is, már akkor is rettegek, mi lesz
az, már rettegek attól is.
Mindez nem magyarázható a hôséggel,
nem magyarázható csak az életkorral,
de a külvilággal sem magyarázható,
sok mindennel még,
idehaza például most jól megvagyunk,
hétrôl hétre elértem valamit a külvilágban,
évrôl évre megcsináltam,
ami rám várt, sokszor géppuskasorozat-
-gyorsasággal csináltam könyvek részeit,
fordításokat és úgynevezett saját
muveket, mindenféle megtörtént
– és szinte minden elment.
Ah, ne nyavalyogj már!
Megvannak ugyanakkor madaraim,
de elmentek a séták, elmúlt
a járás kedve, persze, hogy hízlal,
és madaraim sem töltik ki napjaim úgy,
vagy a Koala Kártyabajnokság a feleségemmel,
vagy akár még egyéb is,
nem tölti ki semmi úgy a napot,
hogy az a nap azért csak ne magammal telne,
a halálra unt környezetekkel – a kerület, az utcák,
még a hidak csak-csak, de már a Tabán is, már füvet
szedni se nagyon bírok, pedig a Totyiéknak
lenne.
Ha kinyitom az ablakot,
tüsszögni kezdek hamarosan,
most mi ez, allergia, hôkülönbség,
elfáradtam volna? elgyengült a szervezetem?
de hiszen most vágtam bele újdonat dolgokba,
újságoknak írok etc., elég gyakran,
és nem a legrosszabb, amit ez jelent,
kicsit rémes, de elolvasható,
rémes, mert errôl szól,
ami velem van,
de akkor mi van velem, tényleg,
miért nem bírom ki elbódulás nélkül a napot,
miért mondom, hogy így élni, az az élet
meggyalázása,
így nem lehet kétszáz, kétezer, mit tudom én
napra elôre-nézni, elôre-gondolni,
vissza-gondolni, vissza-nézni,
ez így rémséggé vált, rémség
lesz. Holott közben újabb és újabb kapcsolatai
támadnak az anyagnak, aki én vagyok (anyag: test és
lélek), de mindez nem használ,
miért nem használ,
használ-e a bor,
a bor sem használ,
csak ez a rossz bor, meg a jó bor is:
csupa cukor, ez hizlal, nem mozgok eleget,
messze nem eleget mozgok,
és itt közel hízok, egyre
közelebb hízok magamhoz.
Ezzel le kell állni,
ezt le kell állítani,
már így is késô,
már így is megvan,
sosem fog elmúlni,
hogy volt,
már aztán dehogynem,
máskor is volt,
tüsszögök,
nem is tüsszögök annyira,
ma még hozok bort,
enni nem fogok ma,
kukoricát,
majonézes gombát, krumplit,
fasírozottat.
Kenyeret pedig már nem is eszem.
Nem szokhatom vissza a cigarettára,
mert két lábujjam zsibbad,
ha nem iszom a (jó, rossz) cukros
bort, nem bírom ki önmagam társaságát,
ez így megy most már
egymás mellett, így megyek egymás mellett,
és ez sincs: úgy elhízom, hogy
kettéválok, elmegyek kétfelé. Na jó,
még csak hetvenkét kilónál tartok, de az az útja
a nyolcvannak, és 57 óhajtanék lenni,
mint az aggnak kinézô, kedves
jó kerékpárbajnok Pantani.
És közben
az orrcsorgással együtt a szem
héjának és golyójának gyulladása is jön
azonnal,
halogatom csekély munkáimat,
nem bírok feladni egy levelet,
de ha a postán jó a hangulat,
az ajánlott küldeményeket fürgén veszi fel
a kisasszony, és meg is nyugtat még, nem
olyan sok ez a nyolc-tíz,
mások kétszázakkal jönnek,
na ja, mondom, a kézbesítôk,
ha tehát nem fogok ki kézbesítôket a postán,
boldog vagyok, tudok hirtelen boldog lenni,
de ahol már hosszasabb beszédre van módom,
azt mesélem – bár ezt röstellem is, meg unják –,
ahogy már a hídfônél borzadok, milyen unalmas lesz
a hídon, miért kell százötven métert kerülni,
akkor még a kocsmáig milyen nagy út,
nem mintha ott boldog lennék, gyorsan
megveszem a rossz (nyilván cukros) bort,
unom a súlyát a táskámban, unalom ellen kukoricát
veszek, kibírhatatlan kint a városban, ki-
bírhatatlan otthon (pedig egymagam vagyok épp,
négy madaram él, itt van mindenfélém), csak itt
vagyok én is...és már borzadok, milyen lesz, ha
nem leszek, az út addig milyen lesz...és
elölrôl.
Utóhang védszentemnek, de
Staël festômuvész úrnak
Álmatlansággal küzdök, mint Ön. (Hetek óta,
az összállapot rosszabbodik, világos.)
Az Ön öngyilkosságának hófordulóján
(16-a) bementem egy száguldó autó elé,
majdnem alá.
Folyton viszketek, igaz, ez hat-hét éve tart,
csak most megint nagyon.
Egész nap álmosan vonszolom magam.
Ha kávézom, kiver a víz.
Ha nem kávézom, passzív vagyok.
Ma is: fogalmam sincs róla,
hozzak-e haza bort.
Hónapokig nem hoztam.
Egyetlen pihenésem: arra gondolok, legalább
nem kell kedvenc városaimban járnom,
repülnöm, vonatoznom, metróznom,
csavarognom, nem kell készülnöm
(kevesebb a remény is),
nem foglakozom többé lovakkal (mert megírtam lókönyveim?),
lóképeket, eredményeket látni sem bírok, (ez lett ebbôl?),
a sportrovatot azonnal elzárom az angol adón.
Ön 1955. március 16-án vetett véget önlábával
életének Antibes-ban, sikereinek csúcsán,
négy szép gyermeket, fiatal özvegyet hagyott
hátra. Rólam e naptól fogva volt tudható, íróféle
akarnék lenni, lennék. Lennék, jó szentem, de hogyan
legyek „csak úgy egyaltalan”??
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu