Boltanski: A nagy raktár
Christian Boltanski egytémájú mûvész. Azok közé a bátor-boldog alkotók közé tartozik, akikben van elég erô a maguk meghatározó élményét újrafogalmazni, módosítani, és az újabb formában átértelmezni. Installációi így egyszerre tûnnek folytatásnak, a már ismert világ továbbépítésének, másfelôl mégis váratlan, új jelentéssel szólnak hozzánk. Lehetetlen (és nevetséges is volna) durván megnevezni, egyetlen fogalomba foglalni "üzenetét", de érdemes meghallgatni, amit maga mond.
"Ami érdekel, az a kis emlékezet - olvasom a Musee d'Art Moderne-ben rendezett kiállítása katalógusában - az érzelmi emlékezés, a mindennapos ismeret, amely ellentéte a könyvek ôrizte nagybetûs emlékezetnek. Ez a kis emlékezet, mely számomra a magunk egyszeriségét adja, roppant törékeny, eltûnik a halállal. Az identitás elvesztését, a feledésben való egyenlôségünket nagyon nehéz tudomásul venni..."
Boltanski nyomok nyomában jár tehát, azt gyûjtögetve, ami eltûnésünk után esetlegesen fennmarad: tárgyak, használt ruhák, családi albumból való fényképek hatalmas, végtelen tömegeit halmozva fel "raktáraiban", - s az eredmény felkavaró, zavarbaejtôen paradox mementó. Hisz az emlékkiállítás, az emlék mû eleve azt mutatja fel, ami nincs. Azt teszi valahogy mégis létezôvé, ami/aki már elmúlt, megsemmisült. Fantomokat idéz, kiáll í tja az elpusztult (ember) létezésének tört maradványait. Ám itt csupa ellentmondással nézünk szembe: egyszeriség és anonimitás, különbözôség és azonosság egyidejûleg van jelen. A legközönségesebb, szándékosan szokványos, semmi pillanatok, és a mégis feledhetetlen, soha meg nem ismételhetô páratlanság, az arcok lenyomata, feleselnek egymással. De ezen túlmenôen is: emlék és felejtés egymást feltételezi, hiszen az emlék töröl, sorvad, szakadatlan eltûnés maga is. Boltanski ennek kifejezésére egy finom és ravasz eljárást alkalmazott: magukat a fotókat is fixáló nélkül készítette el, hogy természetes módon halványodjanak a nézôk tekintetete alatt. Az idô munkája így részévé válik az alkotásnak.
A kis emlékezet
Egyik elsô munkájában, mintegy harminc évvel ezelôtt kiadott Recherche et présentation de tout ce qui reste de mon enfence (Felkutatása és bemutatása mindannak, ami megmaradt a gyermekkoromból) címû kis könyvében énjének örökre eltûnt világát akarta bemutatni: amatôrfotók, értelmüket vesztett tárgyak tanúságán keresztül. És akkor döbbent rá elôször, hogy ez a kísérlet, "a halott gyermek" arcának, létének feltámasztása, tulajdonképpen lehetetlen, csak a kísérlet ténye örökíthetô meg. S ekkor fogalmazta meg szerényen ars poeticájá t: "kérdéseket teszek fel, amelyekre nem tudom a választ."
Melyek ezek a kérdések? Kiindulópontokról van szó, történelmi, pszichológiai indítékokról, melyek a mûvészt az utazásra hívják, hogy végül is egész életében ne tegyen mást, mint ezt az alapélményt mesélje el újra és megint. Boltanski mint a háború végén született nemzedék képviselôje számára a tömegpusztítás, a holocaust volt az a sokk, mely eszmélését meghatározta, és ha nem kívánta is kizárólag erre a drámára leszûkíteni munkásságát, a megbocsáthatatlan pusztulás, a bûn és az ártatlanság kapcsolata, másként szólva az ember megdöbbentô hajlandósága a rosszra, kikerülhetetlen részei alkotásának. Felfogásában a halál az a leküzdhetetlen ellenfél, amellyel nem tudunk szembenézni, s az ember ugyanúgy okozza is a halált, ahogy elszenvedi, hasonlóan a dolgokhoz, tárgyakhoz, melyek ugyancsak könyörtelenül elmúlásra vannak ítélve.
Új kiállításának egyik installációja, mely az utolsó évek termését mutatja be, ezt a címet viseli: Menschlich. "Emberi" - ez a szó, mint tudjuk "büszkén hangzik", így idéztük nemrégiben gôgös retorikával, - nála azonban sokkal ambivalensebb tartalommal társul. Már a puszta tény, hogy a szó német nyelven jelenik meg, félreérthetetlen utalás az emberi határaira, kérdésességére, ha nem éppen tagadására. És a mintegy 1500 fénykép végeláthatatlan sorozatában csakugyan az ártatlan gyerekarcok, családi albumból való zsánerképek mellett ott látjuk a mosolygós német katonát, a szabadságra jött SS joviális ábrázatát, amint feleségével fotóztatja magát a kerti fák alatt. Gimnazisták érettségi tablói mellett a talán háborús bûnöst. Mire véljük ezt a közösséget? Egyetlen vonatkozásban érvényesül egyenlôségük, azt sugallja: mind egyformán halott, egyéniségüket vesztett volt emberek , a (fotó)lenyomat semmit sem árul el sorsukból, bûneikbôl vagy bûntelenségükbôl, esetleges bánatukból vagy boldogságukból. Mind hasonlatosak, azonosak. Egyetlenségük nemcsak megszûnt, hanem a tökéletes feledésbe merült. S ha ma itt sorakoznak a falon, egyforma keretekbe zárva, felidézésük nem is lehet, csak felemás: azt látjuk, amit nem tudunk. Ez arcok igazi élete, múltja, titok marad. A fotók félbemaradt pillanatok megörökítései, elakadt mosolyoké. Folytathatatlan, megszakadt életek véletlenszerû, elorzott lenyomatai. Az ámuló gyerekek és pózoló felnôttek, egyenruhás fiatal férfiak és álmodozó nôk most itt vannak, mert már nincsenek itt, ennyi maradt... arra emlékezünk, amit elfeledtünk.
Emberi, tárgyszerû, helyi és halandó
Boltanski újból különös temetôt, valami kolumbáriumfélét épített fel a falakon, hosszú folyosókon, ahol az összes különbözôség mégis egységes méretben és formában kerül egymás mellé. Egy másik installációjában ( A Le Grand Hornu regiszterei) a belga Le Grand Hornu bányatelepen 1910 és 1940 között dolgozó gyerekmunkások emlékét idézi. Elmosódott, fakó amatôrfotók, rosszminôségû igazolványképek, nemegyszer a hivatalos pecsét nyomaival, néznek velünk szembe, 2500 azonos pléhdobozra ragasztott felirattal ellátva. Borzongató, sivár rend utal a "kartotékba zárt" fegyelem lélektelenségére. A labirintus sötét, csak rossz villanykörték világítják meg a súlyos fekete árnyékokat... Gyászra szólít, vagy a közönyünkre figyelmeztet? Siratjuk vagy tehetetlenül fogadjuk el a veszteséget? A temetô ünnepélyességet teremt, megilletôdött csendet, de a végeláthatatlan ismétlôdés hangos, és harsányan banalizál. Feszült, nyugtalanítóan összetett hatást kelt, mely hûvös, absztrakt fogalmakkal nem leírható. Az ismétlôdô formák közé szorított "érzelmes emlékek", a komor fények és az elrendezés sokaságot jelentô dimenziói fejezik ki a mondhatatlant.
Egy németül kiadott kis füzetében Menschlich, Sachlich, Ortlich és Sterblich ( emberi, tárgyi, helyi, halandó ) címek alatt csoportosította különös képgyûjteményét. A fogalmak halálos pontossággal foglalják össze obszesszióit. Boltanski szándéka valóban nem kevesebb, mint a lehetô legtárgyszer û bben , a hiteles hely szellemében felmutatni az emberi ben azt, ami a halál hoz köti. Ahogy a kiállítás mentén elôrehaladunk, az eredeti gondolat új variációban jelenik meg. Az egyik félsötét teremben ezúttal üres, sima fekete lapokat keretezett be, az üveg mögül a semmi néz velünk farkasszemet, a volt-nincs paradoxonát ebben a gyászos formában fejezve ki. Képnélküli képek sorozata díszíti a falat: mirôl szólnak? - kérdezzük. Arról, aki ott volt, vagy lehetett volna? És aki már sohasem lesz? Vagy inkább arról, hogy ami/aki ott lehetett talán, az is elhomályosult, elmúlt az emlékezet romlásával, szétfoszlásával?
Ugyanebben a teremben néhány furcsa paraván is található, melyeken életnagyságú arcok fotói függenek fehér lepellel leborítva. Az áttetszô függöny mögül csak a szemek világítanak, az arcok nyugtalanító homályban maradnak, eldönthetetlenül, kik is tekintenek ránk. A fátyol további kétértelmûséget teremt: vélhetjük sejtelmes rejtôzésnek, de halotti lepelnek is. Mindenképpen szellemek között járunk.
Újabb munkáiban, az arcok helyett inkább a tárgyak kerülnek elôtérbe, hogy a maguk kétes élettelenségével beszéljenek. Ágyak a címe az installációnak, amely különbözô méretû gyerekágyakat állít szabálytalan sorba, furcsa fémbôl való, más-más méretû formákat. A magas vázakon elhelyezett, ipari lámpával megvilágított sík táblák - vagy asztalok? - egyszerre idézik a kórház, a halottasház vagy a boncterem légkörét. Itt is nyomokra helyezi a hangsúlyt. A kispárnák és félrehajtott pokrócok ráncai árulkodnak a valaha ott volt gyerektestekrôl, a testek hûlt helyérôl. A plasztik hidegtôl fagyott térben az ûr hivatott szólni.
Elveszett
A veszteség, a jelenlét hiánya teremti Boltanski mûveinek hasonlíthatatlan auráját. Ami nincs jelen - a távollévô, ami azonnal a nemlét melankóliájával párosul - teszi a dolgokat súlyossá. A kiállítás egyik homályos pincehelyiségében plafonig magasodó polcokon zsúfolódnak a használt ruhák: gyerekruhák, színes, kopott, agyonhasznált holmik ( A tartók) . Haszontalanságuk szívszorító éppen, mert mintha egy utolsó kísérlettel a rend kívánna jelentôséget adni nekik. De ezek az egyszeri, valaha személyes tárgyak: elhordott piros pulóverek és pöttyös köténykék, egymásra rakott zoknik és ügyetlen kis táskák mind értelmüket, mert egyetlen jogos tulajdonosukat, elveszített darabok csupán. S minél több van belôlük, annál horzsolóbban értelmetlenek, illetve annál erôszakosabban emlékeztetnek a múlékonyságra, az emlékek fakulására is.
A talált tárgyak lerakata, rácsok mögé sorakoztatott felhalmozása az ismert téma újabb változata. ( Elveszett ) A százszámra egymás mellé dobott, címkével ellátott rossz esernyô, szakadt táska, szemüveg és zsebkendô, elnyûtt cipôk és ócska cekkerek a felejtés talán kevésbé drámai, mégis szomorú munkájába engednek betekintést. Eredetileg New Yorkban, a Grand Central állomáson mutatta be ezt az anyagot, a vonaton felejtett milliónyi tárgy roppant gyûjteményét. Most a legegyszerûbb geometriával összeeszkábált, olcsó bádog állványokon hevernek, csoportosítva, de esetlegesen is. Itt egy törött lámpa, ott egy divatjamúlt, kiszolgált írógép: csupa rémes kacat, felesleges, nélkülözhetetlennek ítélt, mégis hanyagul odahagyott holmi! Megint a kihagyó emlékezetre, fogyó figyelemre kell gondolnunk. Az árva tárgyak hiábavalósága árva emberek elveszésérôl beszél.
Szomorú, suta raktár, bizarr
romtemetô. - Boltanski gyûjtögetô, leltározó
szenvedélye nyugtalanul keresi azt, ami mégis, mindennek
ellenére fennmarad, miközben cseppnyi illúziót
sem kíván támasztani az értékek maradandóságát
illetôen. A kevés, mert jelentéktelen, és a
sok, mert nagy mennyiségû egyszerre jellemzi tudatosan behatárolt
világát. Éppen a konok ismétlés, a nagy
szabású térformálás teszi munkáit
mindig jelentôségteljessé. Ezért mondhatjuk,
hogy minimalizmusától nem idegen a monumentalitás.
Hiszen a szegény tárgyak talán szerényen, de
mégis a legkíméletlenebbül sulykolják
újból és megint: itt vagyunk, kopott, csonka töredékek,
és mint egykori gazdáink, halálraítéltek.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu