HANNS-JOSEF ORTHEIL

Roland és Michel
A francia szentek életébôl

Tegyük föl, hogy nagyon nagy német filozófus lett belôlünk. Akkor halálunk után 20 kötetes Suhrkamp összekiadás tisztelegne az emlékünknek. Az az öt vagy nyolc tanítvány, akit egy akadémiai életen keresztül vonszoltunk magunk után, és akiknek még életünkben különféle ösztöndíjakat, adjunktusi és docensi posztokat szereztünk, osztozna szövegeink kommentálásának nemes feladatán. Kijönne pedig ebbôl egy makulátlan, filológiai alaposságú összkiadás, kikezdhetetlen, örökérvényû.

Az életrajzunk azonban még hosszú ideig nem keltené fel senki érdeklôdését. Mirôl is adhatna számot egy biográfus? Sivár tanulóéveinkrôl Göttingában, elsô közleményeinkrôl az Általános Filozófiai Közlönyben vagy a kifogástalan tanszékfoglaló hármasugrásról Münchentôl, Münsteren át egészen Berlinig? Nem, életrajzunk kihúnyna összes mûveink kommentárjainak dzsungelében, csak itt lehetne rátalálni a néhány diszkrét utalásra, amely tápot adhatna az utókor profán kíváncsiságának.

Franciaországban azonban mindez másként volna. Mint nagy francia filozófusok érdemesek volnánk egy többszáz oldalas biográfiára, és ez a biográfia volna az esemény valamelyik szezonban, és azonnyomban elnyerné az Humanité nagydíját. Éppen ez történt Roland Barthes és Michel Foucault esetében. A róluk szóló hagiográfiák szerzôi, Louis-Jean Calver és Didier Eribon egy csak Franciaországban honos fajtához tartoznak, amely - szerényen és józanul - a tudományos újságírás körébe sorolja magát. Valójában egész életükben a párizsi kávéházakban lebzselnek, járatják a magnóikat, tömött elôadótermekben szaglásznak, és egyébként pedig rendelkeznek a minden rendkívüli nagyság iránti feltétlen odaadás különleges tehetségével. Jóhiszemûen, tiszta szívvel és egy adag naivitással fognak aztán munkához...

Szentjeink vidékrôl valók, Michel Poitiers-bôl, Roland Cherbourg-ból. A vidék, az az ég, a felhôk és a táj, csupa természet, semmi megterhelô. Ami hiányzik belôle, az az elszánt intellektus, és amint ez a mi szentjeinkben mocorogni kezd, azonnal Párizsba kívánkoznak. Michel a csodabogár, a könyvmoly, mindig az ôrület határán, Roland a melankolikus, aki fáradt óráiban veti papírra elsô zsenális feljegyzéseit, kétségektôl mardosva. Az ifjú zsenik természetesen lenézik a francia oktatási rendszert, mégis megmagyarázhatatlan szenvedéllyel csüggenek mindazokon a rítusokon, amelyek a gyors és dicsteljes felemelkedéshez szükségesek. Michel például kifog egy harmadik díjat francia fogalmazásból és egy másodikat görögbôl és angolból, míg Roland elsô díjakat szerez történelembôl és földrajzból valamint egy rakás tisztelettudó hivatkozást. De az ôket egy életen át nyugtalanító és túlterhelô becsvágy végül is egyetlen célra irányul: Párizs, az Ecole Normale Supérieure az ulmi úton.

Az ENS maga a Szellem, Szellem, Szellem, tehát Sartre, Aron, Nizan, Canguilhem, Merleau-Ponty, a tanárok is mind csupa eleven szobor. Az ember itt Hegel feltámadt hangjára figyel, és egzisztenciális sokkokat él át, amelyek attól kezdve minden reggel a Nemzeti Könyvtárba hajtják. De elôször is a felvételi vizsga: a feszültség tébolyító, tudósít Didier Eribon, élet-halál kérdése forog kockán, Jaurès, Blum, Jules Romains és isten tudja, még ki mindenki szelleme lebeg a vizsgázók feje felett. Michel a negyedik lesz, megcsinálta, most már ô lehet a mogorva különc, akinek a többiekhez való viszonya mindig túlságosan "konfliktusosan" alakul.

Roland ezzel szemben megbetegszik. Egy évig tartó tuberkolózis tartja távol a magasabb köröktôl, nincs ENS, csak az irigyelt barátok levelei, akiknek sikerült. Az elbeszélô Calvet hangja észrevehetôen lejjebb száll: ettôl kezdve a melankólia marad Roland jellemének uralkodó vonása. Két órát gyakorol ekkoriban a zongoránál, csupa mélabús dolgot, Bach fúgákat és kisebb mûveket Schumanntól, aki tudvalevôen maga is melankolikus...

Normal diákként Michel az agregációra készül. Az írásbeli vizsgán azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy "A természet része-e az ember?", valamint megvilágítja Comte munkásságát. Hátravan még a petit és a grand oral , ahol, felfoghatatlan módon, "A hipotézis" címû témánál váratlanul elvérzik. A hiba kézenfekvô, Michel elmulasztotta idézni Claude Bernard-t. Rendkívüli módon bántja a kudarc, második kísérletre harmadikként mégis befut a célba. Lélegzetelállító, ahogy az írásbelin "az emlékezet álomittas mezejére" vezeti Bergsont és Spinozát, akik ott azonnyomban levágnak "egy dialógust idôrôl és örökkévalóságról", beárnyékolva mindent, "amit a filozófia e két fogalomról eddig mondani tudott".

A következô feladat, tudjuk meg "A francia felsôoktatási és kutatási rendszer rövid áttekintése" címû fejezetbôl, amelyet eléggé nem értékelhetô módon mintegy a modern szentek legendájának magna chartájaként csatolt Eribon a Foucault-életrajzhoz, a thèse d'Etat , amely egy thèse principale -ból és egy thèse complémentaire -bôl áll. Ekkora darabokat nem lehet Párizsban összehozni, az ilyen robbantások elôkészítésére jobb egy idôre visszahúzódni vidékre, vagy még inkább külföldre menni, ahol az ember gyújtópontként és átmeneti jelleggel a francia szellemi élet lándzsahegyévé avanzsál: Michel elôadásokat tart Lille-ben (híres elôadásokat, mondja Paul Veyne, nagyhatású elôadásokat, mondja Jacques Derrida). Uppsalában, Svédországban, ahol elég korán sötétedik, a város egész mûvelt társasága ott tolong az elôadásain. Kevesen értik, a többiek sokkolva vannak, mindenki a csodálat jegyében beszél róla. Michel azonban esténként a Goldberg-variációk nak adja át magát, mert számára a zene Bach. Vagy Mozart...

Roland azonban továbbra is Schumannal vacakol. Semmi agrégation , semmi thèse, az mind tiszta szivatás. De ôt is hajtja valami a rítusok magasabbrendû törvényei felé, külföld felé. Bukarest, miért is ne? Bukarestben is lehet barátokkal belevitatkozni az éjszakába, a románok is el vannak ragadtatva Roland elôadásaitól, amelyek során titkon kidolgozza szabad írásmódját, miután a kötött, akadémikus írásmód nem jött be neki. "Piaf, a kis veréb és Yves Montand", ez olyan téma, amitôl mindenkinek eláll a szava, és Roland az ámulatot kihasználva a következô estéken áttér Charles Trenet-re és Voltaire-re. Voltaire, hirdeti, a 19. század elôfutára. Valóban az.

Uppsala, Varsó, Hamburg... vagy Bukarest, Alexandria, minekhívják... jaj, ez a külföld valahogy nem képes a szentjeinket igazán boldoggá tenni. Ha jól megnézzük, nem is annyira külföldön élnek, mint inkább egy darab külföldre szakadt Franciaországban. Tiszta sor, Roland kitûnô és ellenállhatatlan táncos, sanzonokat susog a hölgyek fülébe, Debussyt, Ravelt játszik vagy valami még átszellemültebbet, és mellékesen fölfedezi Saussure-t... Nem vitás, Michel arról beszél, hogy az élete továbbra is az utazás, hogy azt ne mondjuk a számûzetés jegyében telik, ez egy ilyen rögeszméje neki, végsôsoron Franciaországgal is "konfliktusos viszonyban" áll - de végül is mindkettô hajlik az írásra, az írás pedig az íróasztalhoz köt, az meg Párizsban található.

Roland ír valami nagyon nagyon kicsit ( Az irodalom nullpontján ), Michel viszont odavág egy tézist, principiálisat és komplementert, ez a Téboly és társadalom , majdnem ezer oldal. Már csak meg kell neki védeni, szombat van, 1961. május 20-a, az a legendás nap, amelyen felderítônk, Didier Eribon társaságában ott ülünk a Sorbonne Louis-Girard-termében, azon a (és itt egyre inkább elcsuklik a hangunk)... azon a helyen a kissé megemelt pódiummal és a körbefutó fakorláttal, azon a helyen az ódon és tiszteletet ébresztô faburkolattal és a kétfelôl elôreugró padsorokkal, azon a gyengén és tompán megvilágított helyen..., ahol a petite thèse elintézése után Michel hangja a grande thèse -re emelkedik, megfeszül, ideges, kissé ideges, hogy aztán ritmizált, szaggatott szekvenciákban bontakozzék ki, kibontakozzék olyan formulákban, amelyek csiszoltak, mint a gyémánt...

Ez nem hozza ugyan meg az aranyérmet, de meghozza a huszonnégy bronzérem egyikét, és mivel Michel most már docteur , azonnal professeur titulaire- ré, címzetes tanárrá is elôléphet. El ne felejtsük, hogy legkésôbb most bekapcsolódik a Le Monde is. Michel interjút ad, és Roland elsô könyvét is pozitívan, teljesen pozitívan ismertetik.

Immár a mi szentjeink kishíján elértek oda, ahová valók, elérhetetlenül, azzal a hatalmas aurával övezve, ami után megfordulnak a párizsi utcán. Legfôbb ideje egy csipetnyi dandizmussal elôállni. Michel az exoterikus változatot választja (fekete selyemöltöny, fehér garbó, zöld lódensál), míg Roland az ezoterikus formát részesíti elônyben (bordói borok, leginkább Lalande de Pomerol, egymásba nyúló, intenzív vacsorák Falstaffnál vagy Bofingernél, egy asztaltárs szíves közlése szerint).

Lassan, azzal a megmagyarázhatatlan egykedvûséggel, ami csak a legnagyobbakat jellemzi, szentjeink felkészülnek a hírnévre. Könyv könyvet követ, itt (Michelnél) a falánk, terjengôs, jól kikanyarított forma, amott (Rolandnál) a félénk, intim, kisszerû. Amikor 1968-ban felforrósodnak a dolgok, akkor is kitartanak a maguk vonalán: Michel tombol, míg Roland Schumannal bíbelôdik... Marad-e még a távoli horizonton - hogy teljesen a beszámolók szerzôinek szavaival éljünk - a végsô ponton, ahol a vonalak egyetlen alakzatba fonódnak össze, amely éppoly szokatlan, mint amilyen szándékos módon az extenzívet az intenzívbe..., szóval ott van-e még egyetlen csábító célként a Collège deFrance ?

Már megint Michel ér oda hamarabb. 1970. december 2-át írjuk, ebben a híres elôadóteremben (ódon fapadokkal és sötét légkörével) hirtelen csönd lesz, csönd a többszáz ember soraiban, és Michel hangja, igen, emellkedni kezdett, tompán, izgalomtól feszülten, majdnem eltorzulva a lámpaláztól, inkább elsuttogott mormogás, mint zengzetes beszéd... Bergson merev pillantásának kereszttüzében, akinek bronzprofilja uralja a termet, már csak a tiszta tanról van szó, tehát A diskurzus rendjé rôl, és ennek a diskurzusnak a tárgya, suttogja Didier Eribon, nem más, mint a diskurzus maga!

Ez ragyogó volt, és a Le Monde azt írja, hogy Michel olyan könnyedséggel vetette alá magát a ceremóniának, mint egy diakónus az eretnek idôkben. Most már Roland is jöhet! 1977. január 7-én a Collège de France elôadóterme megint az ismert módon zsúfolásig telve. Fölismerhetjük Deleuze-t, Robbe-Grillet-t, Sollers-t, ráadásul Louis Leprince-Ringuet-t (?!), csak Lacan hiányzik. És akkor hirtelen csönd lesz, Roland megjelenik, helyet foglal, hangja átadja magát a tiszta tannak, Lecke az egésznek a címe, és ennek a leckének a témája, súgja Louis-Jean Calvet: a lecke maga!

Robbe-Grillet kijelenti, mint mindig, hogy milyen kitûnônek találta mindezt, néhányan humorosan reagálnak, mások könnyekkel a szemükben, ennél nem kívánunk sokáig idôzni. A lényeg, hogy szentjeink végre nyugtot leltek! Hetente csupán egyetlen elôadás, mindig nagy esemény, jól odavág, és mindenki boldog. Néha még elkeverednek külföldre. Michel egyetlen Michel-kábulatba ejti fél Kaliforniát, míg Roland, a diszkrét, szerényen és titokban ünnepli a születésnapját a New York-i White Horse-ban, Dylan Thomas törzskocsmájában. De aztán végül elismerik, minden sajnálkozás nélkül, anélkül, hogy erre diskurzust vesztegetnének, hogy ôk párizsiak. Párizsi, párizsi kései mûvek, párizsi pletykák, párizsi legendák...

Ó egek, ennyi elég! Vetünk még egy utolsó pillantást Eribon és Calvet hagiográfiáira. Milyen reménytelenül melankolikussá tesznek már a köszönetnyilvánítások is! Nevek százai lépcsôzetes elrendezésben, azok, akik segítettek, aztán akiknek egyszerû köszönettel tartozunk, akiknek külön köszönettel tartozunk, nem is szólva a névmutatókról, amelyekben az egész komplett francia szellemi élet tokkal vonóval ott találhatja magát.

Istenem, csak a vágy beszél belôlünk. A vágyódás Franciaország után, vágyódás Párizs után, vágyódás ez után a meghatározhatatlan beszédmód után, ahogy a hang megemelkedik, kissé idegesen, hogy aztán átengedje magát annak a kataraktikus névennevezésnek és nyomonkövetésnek... Mi lehetett volna belôlünk, ha ifjúságunkat nem Göttingában, hanem Párizsban töltjük, Foucault, Barthes, Deleuze, Derrida fáradhatatlan társaságában! Ránk se lehetne ismerni.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/