Mit jelentett a foucault-i mûvel való találkozás, mi látszott belôle fontosnak, revelatívnak, újszerûnek?
Nehéz ezt röviden elmondani. Úgy lehetne összefoglalni, hogy Foucault a 70-es évek elsô felében az egyik legnagyobb hatású francia gondolkodó volt. Hogy filozófusnak, történésznek, pszichológusnak vagy politikusnak tekintjük, az tulajdonképpen közömbös, mert ami nagyhatású volt benne, az abból fakadt, hogy egy olyan pillanatban lépett föl, amikor a korábbi próféták csillaga leáldozott. A reform-marxizmusban és hirdetôiben mint Marcuse, a Frankfurti Iskola, vagy a francia színpadon Henri Lefebvre már egyre kevésbé lehetett hinni, és kezdte elveszítneni vonzerejét Sartre egzisztencializmusa agy a Lévi-Strauss és Althusser által hiredetett strukturalizmus. Ugyanakkor 68 után domináló pozícióba került egy másik értelmiségi gárda, akik ma is a hatvanas-hetvenes évek francia gondolkodását szimbolizálják: Lacan, Deleuze, Lyotard, Derrida, Bourdieu - és mindenekelôtt Foucault. Egyetem után voltam Franciaországban többször a 70-es évek folyamán, akkoriban sokan Michel Foucault-ban látták azt a személyt, aki a társadalomelméletet, a jelenrôl való gondolkodást olyan formában tudta összekötni az elmélettel, hogy abból mindenféle dolog következett a politikában, a tudományban és a filozófiában is. Interjúi és újabb könyvei kinyilatkoztatásként hatottak. Felforgatták azt a viszonyt is, ahogy a történészek addig a saját mesterségükkel bántak. Paul Veyne, aki a római gladiátorokról szóló kutatásai mellett történelem-elméleti munkákat is készített, egyenesen úgy fogalmazott: Foucault forradalmasítja a történelmet. És nem ô volt az egyetlen. A komolyabb szakfolyóiratok tematikus számokat szerveztek: Foucault for Historians . Ahogy Foucault írta a történelmet, vagy ahogy ô nevezte "a jelen történetét", azzal nagyon is polémikusan viszonyult a történettudományhoz egy olyan országban, ahol egyébként a történetírás az Annales -iskola - Braudel, Le Goff, Duby és mások - jóvoltából domináns pozícióban volt. Foucault ezeknek kollégája is volt, meg kritizálta is ôket, és ebben a kontextusban egy eredeti történelemfelfogást fogalmazott meg. Foucault hatása mögött ott volt az is, hogy ô olyan értelmiségi volt, aki egyfelôl szuggesztív könyveket írt, másfelôl guruként is mûködött, ahogy ezt a francia közéletben hívják, mandarin volt. De nem régi típusú mandarin, aki csupán a rangjából él, Foucault olyan új típusú mandarin volt, akiknek az elôadásain a Collège de France -ban ott tolongott szinte az egész város.
Archeológia és genealógia
Foucault 70-ben került a Collège de France- ba, és ott programszerû elôadást tartott A diskurzus rendje címen. Ebben részletesen kifejtette azt, amire saját történetírói munkásságában támaszkodni kívánt: a genealógia módszerét. Amit korábban, a 60-as években csinált, azt úgy hívta, hogy archeológiai módszer, és már az is szakítás volt azzal a hagyományos történelemfelfogással, amely a múlt és a jelen között könnyen felismerhetô folytonosságot feltételez, valamilyen teleológiai-evolucionista felfogás jegyében magát egy dicsô múltbeli fejlôdést megkoronázó legtökéletesebb példánynak tekinti, a múltba anakronisztikusan visszavetíti a jelen problémáit. Foucault szerint ahhoz, hogy a múltat fel lehessen használni a jelen megértéséhez (és kritikai értékeléséhez), elôször is azt kell tudni, hogy ez a "valóban" ható múlt, ahonnan a jelen "származik", a jelenben élôk (akár a történészek) számára nem közvetlenül "adott", nem nyilvánvaló, mélyen el van temetve. Múlt és jelen között olyan fajta diszkontinuitás van, amelyen csak nagyon bonyolult módon lehet áthatolni. Ez ugyanakkor mégis csábító feladat, a régészek is ezt csinálják. És ezért volt neki fontos a régészet metaforája.
Ezt fogalmazta meg például A tudás archeológiája, amely kifejezetten a történettudományról szólt, és 1969-ben jelent meg. Hasonló törekvés ismerhetô már fel 1966-ban A szavak és a dolgok. A humán tudományok archeológiája címû könyvében, amelyben a 18-19. századi gondolkodás nagy paradigmaváltásáról írt. Arról, hogy a humán tudományok hogyan tértek át egy jelközpontú, osztályozó szemléletrôl egy normatív, jelentésközpotnú, rendszerezô megismerésre, melyben maga az ember lesz önmaga számára a tudás tárgya.
Foucault elsô híres könyve az 1961-ben kiadott Ôrültség és elmebetegség. Az ôrültség története a klasszikus korban volt, mely jól szemlélteti Foucault újszerû viszonyát a történelemhez. Már az is újszerû problémafelvetés, hogy van-e az ôrültség megnyilvánulásainak története. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy e patologikusnak minôsített viselkedés diagnózisa csak a modern pszichológia alapzatán született meg, arról lehetne csupán beszélni, hogyan ismerte meg és hogyan kezelte az orvostudomány e betegséget, és ennek fényében értelmezni mindazt, amit a korábbi civilizációk ôrültségként tartottak számon. Foucault azonban megfordítja ezt az összefüggést. Elôször is azt vizsgálja, milyen helyzetben jött létre a ma axiómaként elfogadott diagnózis. Bemutatja, hogy a középkor viszonylagos toleranciája és a reneszánsz szorongós ôrültség-víziója nyomán a kora újkori racionalizmus puritán és karteziánus változatai miként döntöttek a normasértô módon viselkedôk újféle kirekesztési módja, a gyûjtôkórházba zárás mellett. A zárt intézmények kényszerei, a kórházi fegyelmezô és átnevelô technikák termelték ki azt a tudást Foucault szerint, amely az ôrültséggel való modern bánásmód ma már szemérmesen elhallgatott kiindulópontját szolgáltatja. Ha tehát az ôrültség történetét akarjuk megírni, egyrészt ennek a viszonyrendszernek (ennek az intézményt és tudást kombináló diszkurzív formációnak) a származását, fokozatos kikristályosodását kell nyomon követni, másrészt felmutatni mindannak a radikális másságát, a jelen patologikus fogalmaira való redukálhatatlanságát, amirôl a történeti dokumentumok a korábbi idôkbôl "szent" vagy "profán" ôrültségként szólnak.
Foucault a diszkontinuitásokra építette eleve a munkáját, és ezeknek a tárgyalása után, 1968-69 táján áttért egy ezzel nem ellentétes, de némiképp eltérô fogalomkörhöz, a Nietzschétôl kölcsönzött genealógiához, ahol tulajdonképpen inkább a saját jelenünk mélyén rejtôzô, a mi számunkra elsô pillantásra nehezen átlátható hatalmi struktúrák történeti viszonyrendszerét, származását vizsgálja. Tehát a jelen történetét a jelen tagadásával, a felszín helyett strukturális jellemzéssel kezdte, és aztán azt próbálta megvizsgálni, hogy melyek voltak a mélyben rejtôzô hatalmi technológiák történelmi elôzményei, amelyek érthetôvé teszik, hogy ezektôl a meghatározottságoktól talán már menekülni se lehet.
Hogyan lesz a lélek a test börtöne?
Ilyen alapállásból fordul Foucault a történelemhez, és amit a 70-es években elkezdett kutatni, az közvetlenül e kérdésekre felelt. A büntetô technikák történetét írja le az 1974-es, magyarul is megjelent Felügyelet és büntetés. A börtön története . Vagyis az a történeti folyamat, amely a megbélyegzés és a kivégzés, a kínvallatás elrettentô módszere helyett egy másik fegyelmezô technikát vezet be, amely a bûnözôket inkább csak eltávolítja a társadalomból, és valamilyen tarifa szerint bezárja ôket börtönbe, és ott felügyelet alatt tartja, megpróbálja átnevelni ôket. A Gulag eredete, hogy úgy mondjam. Minthogy e felügyeleti technika kilép a börtön falai közül, a fenyítô technikákkal szemben alternatív társadalomigazgató technikát kínál, Foucault felteszi a kérdést: melyek voltak a forrásai, honnan eredt. Mi volt a genealógiája a késô-középkortól kezdve azon intézmények mûködésének, amelyek a kollégiumokban, a napirendeket kidolgozó kolostorokban, a dologházakban, a gyárakban, a kaszárnyákban kiképzésben részesítették az embereket, olyan módon vonták ôket a felügyeletük alá, amely szinte fölöslegessé tette az állam nagyszabású nyilvános fenyítô akcióit. Ehelyett olyan fegyelmezô technikát vezetett be, amely a társadalom kötelékeit a hatalom mikrofizikája szintjén tartja meg, és megdönthetetlenné teszi a hatalmi viszonyokat.
Mitôl volt olyan nagyhatású?
Foucault fontos történelmi tapasztalatra reflektált. A hatvanas-hetvenes évek diáklázadásai is ilyesféleképpen látták a modern társadalmat, és ez határozta meg cselekvésüket. Egy olyan diffúz ellenállás a hétköznapokban, az identitás formálásában, az élet minden területén, amely tudatában van már annak, hogy nem elég a király fejét levágni, attól nem változik meg a hatalom gépezete. Vagy nem elég kormányra jutni, mert attól sem fog megváltozni, inkább le kell leplezni ezt a diffúz módon ható, a tudás és a hatalom összefonódásán alapuló büntetô-fenyítô technikát. Ebbôl olyan akciók következnek, mint például a hétköznapi viselkedésben kifejezôdô ellenállás, a norma elutasítása az iskolában, a szexualitás területén, a börtönök felszabadító mozgalma (Foucault nagy szervezô volt a börtön liberalizálási mozgalomban a 70-es évek elején). Ezzel párhuzamosan Foucault szemináriumaiban megjelentek azok a kelet-európai értelmiségiek is, akik akkor Foucault tanításait a Gulagra illetve a pszichiátria kelet-európai büntetô felhasználására alkalmazták.
Miért kellett hangsúlyozni tudás és hatalom összefonódását?
Ennek az volt a jelentôsége a kor diskurzusában, hogy ez olyan korszak volt, amikor Franciaországban nagyon sokan megpróbálták a tudást éppen az intézményes kontextustól függetlenül felfogni - a strukturalizmusban részben ez van, hogy itt valami örök emberi mutatható ki -, megpróbálták a gondolkodás elvont rendszeréhez kapcsolódó struktúrákhoz kötni, vagy valamilyen formában a különbözô részesetekre redukálni. Foucault érdekessége abban állt, hogy megmutatta a tudásnak és a különbözô gondolatformáknak a hatalmi technikákhoz és az intézményekhez kötôdô viszonyát.
Foucault elmélete 68 után, amikor a diáklázadásokban felszínre tört kultúrkritika végighullámzott minden humántudományon, ezt a kritikai álláspontot egy magasabb elméleti-módszertani szinten tudta megfogalmazni.
Foucault nemcsak a börtönfelszabadító mozgalmakban, hanem a homoszexuálisok emancipációs mozgalmában is fontos szerepet játszott. Ez Franciaországban jól szervezett és komoly mozgalom volt. Itt derült ki, hogy a posztviktoriánus, de még a viktorianizmusból sok elemet hordozó polgári erkölcs meddig hajlandó elmenni a másság elfogadásában. Ezzel kapcsolatos, hogy Foucault a 70-es évek közepén egy új témába fogott, a szexualitás történetének a feldolgozásába. Itt továbbra is a tudás és a hatalom összefüggésével foglalkozott, csak most már nem, mint a börtön-könyvben, azzal, hogy a hatalom hogyan próbálja fegyelmezô technikái segítségével kontroll alá vonni nagyobb embercsoportok mûködését, hanem az önmagunkról, a saját testünkrôl, a saját szexualitásunkról alkotott tudásnak, az önkontroll kifejlesztésének a történeti tradícióit nézte. Azt, hogy az ember saját maga hogyan tudja kordában tartani saját magát, ami persze nem független tágabb fegyelmezô technikáktól. Ahogy a börtön-könyv elején mondja, hogyan lesz a lélek a test börtöne. A témák sora jól kifejezi mindazt, amit Foucault-nál a központi, nyilvánvalóan pszichológiai kiindulópontú hatalomelmélet leír: elôször a ráció kirekesztô technikái, aztán a hatalom fegyelmezô intézményei, és végül pedig a szexualitás, az engedelmes test története. A tudás akarása ennek a szexualitás történetével foglalkozó sok kötetes munkának az elsô - magyarul is megjelent - kötete ezt a tervet mutatja be, amely Foucault-t élete utolsó szakaszában foglalkoztatta. 1984-ben halt meg, addig csak ezzel foglalkozott már.
Most kaptunk egy áttekintést a pályáról és a fôbb témáiról, de vajon a témaválasztásoknak mennyiben volt személyes alapjuk és mennyire voltak polémikusak? Mennyire játszott az szerepet, hogy a korabeli erôsen domináns szellemi irányzatokkal szemben demonstrálja azt, ami neki fontos volt? Milyen volt a viszonya a korabeli francia szellemi élethez?
Ami a párizsi értelmiséget illeti, akkoriban 10-20 ilyen szellemóriás folyamatosan nyilatkoztatott ki. Néha egymásról is írtak udvariasat, kedveset, Foucault-ról például írt Deleuze is, meg Lyotard is, nagyra becsülte Lacan, és Foucault is viszont. Ez amolyan agonisztikus értelmiségi kultúra volt, amelyikben az volt a kérdés, hogy ki tud látványosabb és magyarázóbb értékû újdonságot megfogalmazni. Voltak viták is köztük. Például volt egy híres vita Foucault és Derrida között Az ôrültség történeté vel kapcsolatban.
A szexualitás csapdája
Foucault polemikus alkat volt, mindig is polemikusan fogalmazott. Erre egy példát mondanék: hogy indul A szexualitás történeté nek az elsô kötete. A 60-as - 70-es éveket meghatározta a szexuális forradalom retorikája, mely abból a freudista hipotézisbôl indult ki, hogy a szexualitás elfojtásán alapszik a modern polgári hatalom. A szexuális forradalom hívei, a hippik és sokan mások azt mondták, hogy ezt vissza kell csinálni, felszabadítani a szexualitást, az ösztönélethez visszatérni, és nem engedelmeskedni az elnyomó és teljesítményelvû modern társadalmi kényszernek. Ezzel szemben Michel Foucault rögtön azzal indít, hogy ez tévedés. Hogy a szexualitás nem volt elnyomva, illetve nem úgy volt elnyomva, ahogy eddig gondolták. Az elmúlt 100-200 évben különösen Sigmund Freud és Wilhelm Reich azt a benyomást keltették az emberekben, hogy itt van elrejtve a nagy titok, itt van az eredendô ôs-energiaforrás, ez az, ami felszabadítandó, és ha felszabadítható, akkor ez megold minden problémát. Épp ez a becsapás, ez a hatalom trükkje, mondja Foucault. És ezt próbálja ebbôl a polémiából kiindulva bemutatni, hogy hogyan lett a szexualitás az elmúlt 200-300 évben fokozatosan gondoskodó figyelem tárgya, és egyúttal a hatalom beavatkozásának a kiváltságolt területe. Hogyan kezdtek el többet foglalkozni a gyerekkori szexualitással, a hisztériának minôsített nôi szexualitás problémáival, az utódnemzés szabályozásával, az önkielégítés egészségbeli és lelki "ártalmaival".
Foucault a szexualitásra és a testre fordított figyelem 17-19. századi megváltozásából bontja ki a "hatalom mikrofizikájának", a tudás és a hatalom újféle egybeszövôdésének az elméletét, melynek logikáját nem a tiltás és az elnyomás határozza meg, hanem éppenséggel a produkció, a mûködésre késztetés, a gondoskodó állami kontroll alatt tartott, állandó beavatkozási felületet kínáló, egymást a társadalmi élet minden pontján rendszerbe szorító vágyak sokkal rafináltabb erôvonalai. A szexualitás "elnyomásának" hipotézise és a felszabadításába vetett hit csupán elmélyíti a testünktôl és szexualitásunktól való függôségünket. Mindenrôl "az" jut az eszünkbe. Ez is a modern "bio-hatalom" trükkje, amelyet Foucault megpróbál leleplezni.
Ugyanez a polémikus él megtalálható másutt is. Például a történetírással kapcsolatban, A tudás archeológiája éppenséggel a 60-as évek kvantitatív, szeriális történetírásával, a modern történetírással és egyúttal a strukturalizmus egy bizonyos formájával vitatkozik. Bemutatja azt, hogy hiba, ha a történészek a múltat, mint egy vacsora nyersanyagát darabokra aprítják, belefôzik különbözô együttesekbe, nem emlékszem, hogy ezt a képet használta volna, de a lényege ez volt. Fel kell tárni ezt a forrást, és mint egy régészeti emléket, meg kell tisztogatni, és bemutatni a maga megismerhetetlenségében a dokumentumot emlékmûvé alakítani ( document - monument) . Ezzel aztán ki-ki kezdhet, amit tud.
Ennek jegyében például ô közzé is tett ilyen dokumentumokat egy apagyilkos, Pierre Rivière és egy hermafrodita, Herculine Barbin önéletírását, ezek magyarul is megjelentek.
Bemutatni a maga megérthetetlenségében. Akkor mi igazolja a történetírás létjogosultságát?
Erre hadd idézzem magát Foucault-t, mert annyira szép. Azt mondja: "Nincs számomra se találkozási pont, se olyan hely, amely legalább együvé sorolja ôket, sokszor nincs más visszhangjuk, mint az elítélésüké. Az ôket tovasodró, elválasztó folyamatok erején keresztül kell megragadni ôket, ki lehet tapintani azokat a véletlenszerû, de látványos nyomokat, amiket akkor hagytak maguk után, amikor már távolodni kezdtek egy olyan sötétség irányába, amelyre már nincsenek szavak, s ahol minden hírnév elvész. Ez lenne Plutarchos visszája, olyan nagyon párhuzamos életek, hogy semmi se kötheti össze ôket."
Hát éppen ez az, amit Foucault próbál mondani, hogy a másságot nehéz magunkévá tenni, félrevezetô azt mondani, hogy ez az én elôdöm volt, és tôle származom, de azt meg lehet figyelni, hogy mi történik e másság képviselôivel a történelemben, illetve fel lehet ismerni bizonyos viszonyrendszereket, amelyeknek az eredôi ma is hatnak. Ez az, amit ô genealógiának nevez.
Onnan indult ki tehát Foucault, hogy a múltat nem lehet megismerni, mert olyan nagy a diszkontinuitás, legfeljebb fel lehet tárni és be lehet mutatni a múlt emlékét mint emlékmûvet, de nem szabad abba a hibába esni, hogy ezt bármilyen formában alárendeljük a mi saját jelenünknek, hogy hamis kontinuitásokat próbáljunk megállapítani, és megpróbáljuk magunkat valami fejlôdés végpontjaként ebbe belehelyezni. Innen indult, és azután oda konkludált a 60-as évek után, hogy amit azonban lehet csinálni, az az, hogy megnézzük a jelenben meglevô problémák eredetét. Bizonyos fajta viszonyoknak, kirekesztô technikáknak, intézménytípusoknak, viselkedésmódoknak, konfliktusformáknak, a hatalom mûködési mechanizmusainak genealógiáját fel lehet rajzolni, és ez is segíthet abban, hogy az ember tájékozódjon, hogy hol húzódnak meg a valódi erôvonalak, hol lehet a hatalommal szembeszállni. Foucault ennek a jelen-orientált és utilitárius szempontnak rendeli alá azt, amit a történelemrôl mondani kíván. Ugyanakkor meglepô módon nemcsak efféle általános hipotézisek és politikai stratégiák megfogalmazásával, hanem egész történész-csapatok mûködtetésével és komoly levéltári kutatásokkal próbál egy-egy ilyen új problémafelvetést követôen utánajárni annak, hogy honnan jön ez a dolog.
Jól példázza ezt az, ami A szexualitás történeté vel történt. Elkezdte Foucault-t foglalkoztatni az, hogy milyen módon lett a tudás számára probléma az emberek saját biológiai realitása a 18. században. Ezt elôször megpróbálta összefüggésbe hozni azokkal a strukturális átalakulásokkal, amelyek a 18. században általában a gondolkodásban zajlottak. Ezzel foglalkozott már A szavak és a dolgok ban is és Az ôrültség történeté ben, A klinika történeté ben is, tehát tulajdonképpen a felvilágosodás, a modern intézmények kiépülése, a modern család és sok más folyamat összefüggésében vizsgálta ezt. Amikor azonban alaposabban megkezdte ezeknek a bio-hatalmi technikáknak a vizsgálatát, elkezdett egyre visszább menni az idôben. Elôbb feltárta azt, hogy a középkorban mi történt. Kutatótársai segítségével bemutatta, hogy a középkori gyóntatókézikönyvek, a középkori kánonjog szabályai milyen büntetéseket mondtak ki a különbözô szexuális bûntettekre, milyen scientia sexualis , a szexualitásról való tudomány alakult ki a középkori és a kora újkori Nyugaton. És ezután felfedezte azt, hogy tulajdonképpen már a középkori kereszténységgel, és az inkvizícióval mindenképp, elkezdôdött az a fajta jelenségkör, amit ô korábban a 18. századra datált.
Foucault genealógiai vizsgálódása azonban nem állt meg ezen a ponton. Az ôt körülvevô történészek, klasszika-filológusok, vallástörténészek segítségével egyre mélyebbre ásta magát a testre vonatkoztatott bio-hatalmi "technikák" származásának kutatásában. A szexualitás történetének beígért kötetei ezért egy évtizedet várattak magukra, és csak Foucault halála elôtt, 1984-ben látott napvilágot két további kötet, Az élvezetek használata és Az önmagunkkal való törôdés. Ezek nem az eredeti terv szerinti témák leírását adják, hanem elôször saját eredeti, a 17-18. századi átalakulásra vonatkozó hipotézisének a bírálatát. Ezek után Foucault bemutatja, hogy a szexualitás szabályozása, ellentétben saját eredeti feltételezésével már az ókeresztény idôkben és a Galenus-féle orvostudománnyal kezdôdött, sôt, tulajdonképp már az ókori görögöknél igen kifejlett formákat mutatott. Ez az alapos történeti kutatásokra támaszkodó (és lebilincselô logikával végigvezetett) gondolatmenet további alátámasztást ad Foucault legfôbb állításának: ameddig visszalátunk, a szexualitás és a test szféráját mindig a hatalmak gondoskodó figyelme tartotta kontroll alatt: sohasem létezett az az ôs-eredeti, paradicsomi állapot, melynek visszaszerzésére az utópikus, felszabadító, freudo-marxista, hippi mozgalmak törekednek.
Mi a szerzô?
Van Foucault-nak egy remek tanulmánya, ami megjelent magyarul is Mi a szerzô? címmel. Ezt kritikusainak válaszolva írta, olyanoknak válaszolt benne, mint Henri Lefebvre és mások, akik bírálták A szavak és a dolgok címû munkáját, amelyben nagy diszkurzív formációkat ír le, és azt mondja, hogy ezeknek a diszkurzív formációknak az egymásra következése magyarázza meg a modern tudomány alakulását. A kritikusok különösen azt nehezményezték, hogy Foucault szerint ugyanannak az embernek egyik munkája beleilleszkedhet egy diskurzusba, a másik meg nem, az esetleg egy másikhoz tartozik, ez szerintük erôszakot tesz egy-egy ember koherens gondolkodásán. Foucault azzal válaszolt erre, hogy "Mi a szerzô?", gondolkodjunk el arról, hogy ki határozza meg, hogy kinek mi az oeuvre -je. És akkor nagyon hamar eljutott oda, hogy egyrészt megmutatta, hogy az, hogy egy szerzô mûvének mit tartanak, valamiképpen egy össztársadalmi praxis meghatározó erejébôl következik, tehát nem az egyéniségbôl, hanem megintcsak egy intézményes hatalmi és kulturális praxisból, egy olyan diszkurzív megnyilvánulásból, amiben eltûnik az egyén, és maradnak azok, akik meghatározzák az "összes mûveket", vagy hogy mi sorolható oda egyáltalán. Ebben a cikkében külön tárgyal olyan szerzôket, akiknek a munkássága valamiféle zárt diskurzusrendszert alapozott meg. Itt Marxot és Freudot említi mint két olyan modern szerzôt, akik ezt meg tudták tenni, és akiknél valóban más formában határozódik meg az oeuvre -nek a kiterjedése és annak a felhasználhatósága, mert valahogy itt egy intézmény, majdhogynem egyház, vagy egyházi elvek szerint mûködô, és az eredeti írásokat interpretációs-egzegetikus technikáknak alávetô és a szent forrásokhoz újra meg újra visszatérô értelmezésrend alakult ki körülöttük, amelynek a koherenciáját valamilyen intézményes szervezetrendszer is megpróbálja újra meg újra visszavezetni az eredetire. Tehát hogy ez egy másféle státusú szerzô, mint az összes többi, akik a modern világban csak mint ilyen vagy olyan szinten nyilvántartott mûegyüttesek szerepelnek.
Mintha neki tényleg nem lett volna fontos, hogy életmûvet alkosson, de hogyha ma visszatekintünk, lehet-e mégis valami egységet találni az életmûben?
Feltétlenül lehet. Ennek a rendszerezésével ma egy külön Centre Michel Foucault foglalkozik. Ô rengeteget nyilatkozott, és rengeteg minden összegyûlt körülötte, és folynak a munkálatok ezeknek az iratoknak a feldolgozására. Foucault igazi iskolaalapító volt, akinek a törzshelye Párizsban a Bibliothèque de la Saulchoire, a domonkos-rend könyvtára volt, annak adta az összes iratát, és ennek az iratanyagnak a kezelésébôl alakult ki a Centre Michel Foucault , amely évente konferenciákat rendez. Emellett meg, mint az igazi prófétáknál, nagy számban születnek az írásait magyarázó majdhogynem egzegetikus munkák, amelyek így vagy úgy vagy amúgy megpróbálják ezt a koherenciát kimutatni. Mint általában, jók is vannak köztük, de akadnak szenzációsan "leleplezô", szinte gyalázkodó munkák, amelyek Foucault-t mint az embert, vagy Foucault-t mint a politikust próbálják a maga nyerseségében és gátlástalanságában megmutatni.
Mit érdemes tudni Foucault-ról mint politikusról?
Foucault-nak közvetlen tervei is voltak a politikával azon kívül, hogy áttételesen politizált a börtön, a marginalitás, a szexualitás meg az ôrültség kapcsán. Mindazokhoz a kérdésekhez hozzászólt Foucault, amelyek a 70-es évek ellenkultúra peremén kibontakozó kulturális tiltakozását meghatározták. De ezen kívül volt egy konkrét politikai akciósorozata is. A Corriera della Será val volt egy szerzôdése, hogy politikai zsurnalizmust fog csinálni, hogy nagyon aktuális politikai kérdésekhez autoritatív módon fog hozzászólni. Az elsô ilyen munkája az iráni forradalomhoz kapcsolódott. Akkor volt a 70-es évek végén az iráni sah elleni lázadás, és Foucault elment Teheránba, a bazárba, ahol elkezdôdött ez az egész tiltakozó mozgalom, és lelkes beszámolót írt az ajatollahok növekvô befolyásáról. Vissza kell gondolni persze a 70-es évek francia emberére, aki megpróbált szembeszegülni saját kultúrája Európa-centrizmusával. Iránban éppen az volt az egyik vitakérdés, hogy európai ruhában járjanak-e vagy sem. A sah európai módon akarta modernizálni Iránt, és ezzel szemben Foucault rokonszenvezett az iráni ajatollahok mozgalmával, azt gondolta, hogy itt elementáris, a társadalom tömegeibôl jövô felszabadító mozgalom tör elô, amely megkérdôjelezi mindazt a sok elnyomó diskurzust és intézményes mechanizmust, ami az európai kultúrát terheli. Késôbb azonban, amikor ô maga is látta, hogy mivé fejlôdik ez az iráni forradalom, borzasztó lelkiismereti válságot okozott neki, hogy ô ennyire támogatta ôket a Corriera della Sera- beli cikkben. Abba is hagyta a politikai zsurnalizmust, azt gondolta, hogy nem fog többet beleavatkozni az aktuálpolitikába.
Érdekességként jegyzem meg, hogy a második célpontja Magyarország lett volna. Ennek köszönhetem én is, hogy egyszer találkoztam vele. Foucault elôször több szárnysegédjét elküldte ide Magyarországra megszervezni a dolgot. A magyar kultúra azért tetszett neki, mert itt is létezett a 70-es - 80-as években a hétköznapi ellenállás. Az alaphangot ugyanakkor a hétköznapi boldogulás, a kései kádárizmusnak a felszínen nagyon liberális, a mélyen brutálisan elnyomó jellege adta meg. És mégis fennmaradtak az azon belül megvalósítható szabadság - Bibóval szólva - "kis körei". Ez a bonyolult képzôdmény Foucault-t is foglalkoztatta, és errôl érdeklôdött tôlem is, amikor egyik tanítványa elvitt hozzá. Kár, hogy az iráni forradalom kedvezôtlen alakulása miatt a magyarországi látogatásából nem lett semmi, amit nagyon sokan sajnáltak. (Különben a 60-as években járt egyszer Magyarországon egy akadémiai vitán, de akkor még senki nem ismerte.)
Van egy másik jó kis történet, ezt is akkoriban írta még meg, az esete Kelet- és Nyugat-Berlinben. Leírja azt, hogy megérkezik Kelet-Berlinbe a Checkpoint Charlie-n átkelve, és tárgyal egy-két Biermann-szerû ellenzéki kelet-berlini figurával. Egy pillanat alatt a Stasi körülveszi ôket, rögtön odajönnek igazoltatni, egy félóra alatt kirúgják Kelet-Berlinbôl a lehetô legbrutálisabb módon. Átmegy Nyugat-Berlinbe, kávézgat egy kicsit az újbaloldali, a RAF-hoz és egyéb terroristákhoz közel álló barátaival. Egy pillanat múlva a rendôrség körülveszi ôket géppisztollyal, nagy készültséggel, fölrakják egy repülôre. Egy délutánt töltött tehát a két Berlinben, és egy pillanat alatt deportálták mindkettôbôl. Remek történet, amelynek a lényege az, amirôl Foucault-nál máskor is szó van: a liberális felszín alatt is szörnyû és brutális elnyomó technikák vannak. És tulajdonképpen sok rokonság van aközött, ami Kelet-Európában, a kommunizmusban nyilvánosan is történik, és ami a felszín alatt a látszólag liberális kapitalizmusban ugyanúgy történik a zárt intézményekben, a klinikákban, a kórházakban, a börtönökben, az iskolákban.
Foucault és az Annales-kör
Hogyan illeszthetô Foucault munkássága a francia történetírás nagy hagyományához?
Biztos, hogy összehozható sokféle formában, és sokan foglalkoznak vele. A mai Annales -kör vezetô személyiségei, Roger Chartier, Jacques Revel, Jacques Le Goff és mások is írtak róla. Ez onnan eredeztethetô, hogy az Annales problémafelvetése is másféle módon közelített a történelemhez, mint a hagyományos történetírás. Le Goff ezt úgy fogalmazta meg, hogy problémákat kutat. Az eseményeket leíró történetírás helyett problémakutató történetírás, mely új területekre lép ki, és új módszerrel kutatja a múltat. A Lucien Febvre által kezdeményezett mentalitástörténet foucault-i terminusokban is leírható: melyek voltak a gondolkodásnak azok az alapkategóriái, amelyek bizonyos típusú világnézetet lehetôvé tettek, és mi következett olyan alapvetô megkülönböztetésekbôl, mint tér, idô, a gazdagság értékelése, egy-két ilyen egyszerû, elementáris fogalomnak a megítélésébôl, illetve annak a változásából. Van azután egy hosszú folyamat, ahol az Annales elôször létrehoz egy új gazdaság- és társadalomtörténeti, szélesebb értelemben vett kultúrtörténeti megalapozottságú történetírást, amit azután Foucault éppenhogy bírált az A tudás archeológiájá ban, a kvantitatív, nagy mennyiségû forrásokat is feldolgozó történetírás. Egy valamiben hasonlított Foucault és ez a fajta kvantitatív történetírás is, abban, hogy az egyénnek egyik se szán nagy szerepet. Az Annales kifejezetten elutasítja a biográfiát, és a tömegek és a mélyben zajló erôk történelmét akarja írni, van aki a klímáról ír (Emmanuel Le Roy Ladurie), tehát valamirôl, aminek addig nem volt története. A Fernand Braudel képviselte történeti földrajz is ilyen: hogyan változott a természet, az ökológia története. Ezek mindazok a szélesebb meghatározottságok, amelyek valahogy mai struktúrákat is meghatároznak. Mindezzel ugyan Foucault nem foglalkozott, de az ôáltala elemzett intézményes struktúrák, a kirekesztô intézmények története ebbe gond nélkül beilleszthetô, és nem véletlen, hogy nagyon sok modern szemléletû történész dolgozott is együtt Foucault-val.
Például Arlette Farge, aki a 18. századi Párizs egyik legjobb történész szakértôje, Foucault tanítványa volt. Vagy Peter Brown Princetonban, akit Foucault-nak a szexualitás történetével kapcsolatos kérdésfeltevése ihletett nagyszabású monográfiára, mely elemzi, hogy hogyan formálódott ötszáz éven át a késô antik kereszténység viszonya a szexualitáshoz. Foucault kérdéseit mindig is figyelmesen hallgatták a történészek, és nagyon sokszor az, amit Foucault írt, egy egész füzér monográfia megszületéséhez vezetett. Például a nyilvános kivégzésrôl írt eszmefuttatásai nyomán Richard van Dülmen, egy német történeti antropológus írt egy könyvet, amely magyarul is olvasható, A rettenet színháza címen.
Azt lehet mondani, hogy egy-egy félmondatából is, ha valaki azt elkezdte vizsgálni, egész könyvek születtek. És persze elôfordult, hogy nem egészen úgy nézett ki tömeges adatok megvizsgálása után, de akkor az egy érdekes új vizsgálathoz vezethetett. Nem is gondolták a történészek azt, hogy ha Foucault ír egy könyvet a 18. századi szexualitás példáit is megemlítve, azzal a dolog el van intézve. Foucault nem is lépett föl ilyen igénnyel, sôt a könyveiben gyakran egy kicsit úgy nyilvánul meg, mint egy bûvész, aki idônként elôhúz ezt vagy azt a zsákból, és nem mindig teszi meg a szokásos tiszteletköröket a szakmatársai elôtt, akiknek egyébként nagy szerepük volt abban, hogy ô pontos ismereteket alkothatott vizsgálatának tárgyáról. Ezért néha nehezteltek rá. De mégis nagyon szerettek vele együtt dolgozni, mert nagyon inspiráló és mindig újat gondoló ember volt.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu