MAURICE BLANCHOT

Nemrégiben Lyotard közreadott néhány inspiráló oldalt "Az intellektuel síremléke" címen. De mûvészek és írók, akik mindig a sírjuk közelében járnak, nem áltatják magukat azzal a hamis reménnyel, hogy ott valaha is nyugalomra lelhetnek. Síremlék? ...

Azt kérdezem magamtól, hogy vajon a mûvészek és írók kényszerû kudarcra és nyomorúságra ítéltetve nem azoknak nyújtanak-e segítséget és támaszt, akiket intellektueleknek neveznek, és akiket most feltehetôleg idô elôtt készülnek elparentálni...

Manapság az intellektuel keresi az okokat a leköszönésre, és talán az önfeladásra is. Az általános eszme már nem az ô ügye, mint a felvilágosodás idején volt. Ahogy Spengler az elsô világháborút követôen ujjongva hirdette a Nyugat alkonyát, úgy vélik ma egy mindenki számára érvényes és mindenkire kiterjedô ész végét, összeomlását hasonlóképpen új eszmeként meghirdetni - miközben az egész 20. század megpróbálta kifinomult vagy rejtett formákban esztelenséggel felváltani, amely azt igyekezett állítani magáról, hogy nem megdöntése, hanem (mélyen fekvô) alapja az észnek. Hogyan lehet az irracionálisból, és felségterületébôl, a tudattalanból kiindulva az erotika erejének és a halálösztönnek az útján megszilárdítani egy ésszerû társadalom reményét, ahol a szublimálás többértelmû lehetôségei továbbra is gyümölcsözônek bizonyulnak - ez volt az életre szóló feladat a minduntalanul önmagát is veszélyeztetô Freud számára. Nietzsche sem szûnt meg Nietzschével vitatkozni, amikor az igazságot demisztifikálta, anélkül, hogy a misztériumot felmagasztalta volna, amikor nemcsak az egyetemest vonta kétségbe, hanem az univerzum legitim gondolatát is, becsmérelve azt, anélkül hogy az örök visszatérés gondolatától el tudott volna szakadni, és ilymódon nem sikerült szakítania az egyensúllyal, Dionüszosz és Apollo egyenrangúságával.

Nem tartozom azok közé, akik jó szívvel mondanak gyászbeszédet az intellektuel síremléke fölött... Mert kik is azok az értelmiségiek? Ki érdemli meg, hogy így nevezzék? Ki érzi magát diszkvalifikálva, ha így hívják? Intellektuel? Ez se nem a költô, se nem az író, ez se nem a filozófus, se nem a történész, ez se nem a festô se nem a szobrász, és nem is a tudós kutató és nem is az egyetemi tanár. Úgy látszik, mintha az ember nem lehetne állandóan intellektuel, ahogy nem lehet az teljességgel sem. Ez csak egy része a személyiségünknek, ami nemcsak hogy egy idôre eltérít az élethivatásunktól, hanem egyúttal arra utal, ami a világban történik, hogy megítéljük és értékeljük, ami a szemünk elôtt történik. Másként kifejezve: az intellektuel a cselekvéshez általában és a hatalomhoz annál közelebb áll, minél kevésbé avatkozik bele a cselekvésbe, és minél kevésbé fejt ki politikai hatalmat. De nem is közömbös ezek iránt. Távol tartva magát a politika szférájától, mégsem vonja ki magát teljesen belôle, nem vonul nyugalomba, hanem megpróbál kitartani ezen a menedékhelyen, ebben a visszavonultságban, hogy profitáljon az ôt távoltartó közelségbôl, és berendezkedjen ebben (átmenetileg), mint egy felderítô, aki csak azért van itt, hogy figyeljen, felügyeljen, ébren tartsa magát valami aktív figyelemmel, amelyben nem annyira az önmaga, mint inkább a mások iránti aggódás jut kifejezésre.

Az intellektuel - tehát nem volna több, mint egy egyszerû állampolgár? Már ez is elég volna. Egy állampolgár, aki nem elégszik meg azzal, hogy a saját igényei és eszméi szerint adja le a voksát, hanem a szavazás után is érdeklôdik az iránt, hogy mi jön ki ebbôl az egyszeri aktusból, és bár megôrzi a távolságot a szükséges cselekvéstôl, gondolkodik e cselekvés értelmérôl, olyan ember, aki egyszer beszél, máskor hallgat. Az intellektuel tehát nem az intelligencia specialistája: a nemspecializálódás specialistája? Az intelligencia, a szellemnek ez a sajátossága, amely képes azt a benyomást kelteni, hogy többet tud, mint amennyit valójában, nem ez teszi az intellektuelt. Az intellektuel tisztában van a saját korlátaival, nem bánja, hogy a "szellemi állatvilág" része, de nem hiszékeny, kétkedik, jóváhagy, ha kell, de nem tapsol hozzá. Éppen ezért nem az elkötelezettség embere, az angazsáltságé azzal a szerencsétlen kifejezéssel élve, amelyet André Breton oly sokszor és nem alaptalanul elutasított. Ami nem jelenti azt, hogy nem foglal állást, ellenkezôleg, ha egyszer a számára legnagyobb súllyal latba esô gondolkodás mércéje alapján eldöntött valamit minden pro és kontra érvet mérlegelve, akkor konok és kitartó, mert nincs nagyobb elszántság, mint a gondolkodás elszántsága.

Mi hát a helyzet az intellektuellel? Azt mondják, kiment a divatból, mert továbbra is az univerzálissal és az általánossal törôdik, ráadásul olyankor, amikor a rendszer egésze, miután látni engedte kétes állapotát és gaztetteit, gyanúba kever mindenkit, aki anélkül, hogy mások helyett és nevében kívánna gondolkodni, kitart ahhoz való joga mellett, hogy ne korlátozódjék csupán önmagára, mert a távoli éppolyan fontos neki, mint a közeli, és a közeli fontosabb, mint önmaga. Persze az intellektuel szó, és a jelentés, amelyben használják, egyáltalán nincs rögzítve. Az etimológiája nem védi meg. Intelligere a legere szóból és az in elôtagból való eredetet jelzi, a legere pedig a maga részérôl a logos -ra utal, amely mielôtt nyelvet jelentene (beszédet, jelet), a szétszórt egyesítését foglalja magában, amennyiben szétszórt kell hogy maradjon. Szétszórtság és egyesülés - ez volna a szellem lélegzetvétele, a kettôs mozgás, amely nem jut egységre, amelynek létrehozására az intelligencia mégiscsak törekszik, hogy megmeneküljön a szakadatlan elmélyülés csalásából. Szeretik idézni Paul Valéry kijelentését: "Az intellektueleknek az a feladatuk, hogy minden dolgot a maga jele, neve, szimbóluma alá vonjon anélkül, hogy beindítaná a reális aktusok ellensúlyát." Ebben az értelemben meg kell maradni jelek és aktusok könnyen megragadható ellentéténél. Az intellektuel tehát egyfajta matematikus volna, aki szimbólumokkal dolgozik, és ezeket a valóságra való minden vonatkoz(tat)ás nélkül egy bizonyos koherenciával kombinálja. Az igazat mondja (azt, ami neki igaznak tûnik), a helyeset mondja, a jog(os)at, sôt a törvényt vagy az ideált (eszményt). De itt azonnal helyesbíteni és pontosítani kell. Nem teoretikus, teória és praxis között áll. Megszólal, felindul, felizgatja magát, ha úgy látja, hogy konkrét esetekben felsôbb instanciák megsértik vagy fenyegetik az igazságosságot.

De honnan ered a hatalom, amelyet magának vindikál arra, hogy viharosan és vehemensen megítéljen olyan dolgokat, amelyekben az átlagpolgárénál alig nagyobb szakértelemmel próbál állást foglalni? Valami közismertségbôl, amit olyan sikernek köszönhet, amelynek nyilvávalóan semmi köze ahhoz az ügyhöz, amelyben ítélkezni kíván. Egy Nobel-díjas kémikus fennhangon tesz szemrehányást politikusoknak és bíráknak olyan dologban, amelyhez nem ért különösebben. Ez értelmetlennek tûnik, de egyáltalán nem az. Nincs olyan sikeres specialista, akinek sikeréhez ne lett volna szükség az általánosból fakadó érvényrejuttató és megértô képesség mozgósítására. Az intellektuellek tiltakozásai gyakran, túlságosan gyakran közömbösek a tiltakozásukat kiváltó dolgok részletei iránt, tiltakozókként nem tesznek ugyanazokról a türelmes tulajdonságokról tanúbizonyságot, amelyeket a munkájuk megkövetel, sietve futják át az újságokat, amelyek pedig rosszul informáltak vagy elfogultak, és aláírnak olyan hanyagul odavetett szövegeket, amelyek levonnak morális ítéletük értékébôl. Mintha a politikára vonatkozó és hozzá illô morál elszakadhatna minden szabálytól, minden módszertôl és minden óvintézkedéstôl, amely nélkül nincs ismeret, csak vélemény. Annyira biztosak vagyunk a mennyei igazunkban, hogy készek vagyunk búcsút mondani nemcsak a világ ésszerûségének, hanem az ésszerûség világának is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu