FRANÇOIS LYOTARD

Szellemi divatok

A klasszika korától napjainkig a szellemi divatoknak megvannak a maguk intézményei: udvarok, szalonok, újságok, folyóiratok, médiák. Ezek nem eszmék vagy mûvek terjesztésének eszközei. Általuk eszméket és mûveket összefoglaló, és fôként szimbolizáló szavak és jelszavak, retorikák kerülnek nagyfokú sûrítettségben és rendkívüli meggyôzôerôvel forgalomba. Slágvortokról van szó. Meg üt nek egy hangot. Ehhez szimbolikus érték kötôdik: a közönség, amely itt szót vált egymással, magára ismer benne, nem annyira abban, amit jelent, mint inkább abban, amiért kiáll, a különbségeket jelzô erejében.

A fejedelmi és királyi udvaroktól az avantgárd folyóiratokig, orgánumokig és kiáltványokig a reneszánsztól mindmáig alapvetôen megváltozott az a mód, ahogyan a divatos szavak szavatolnak valamit, a presztizsüket olyan hatalom teremti, mely nemcsak politikai vagy ideológiai, de merkantil jellegû is. Kiadók, filmproducerek, tévések, újságok és folyóiratok szerkesztôségei és idônként még az eszmék "szerzôi" is pénzt keresnek a szavak divatjával. A merkantil csere behatol a kultúra szférájába, és rákényszeríti a szabályait, az optimális különbséget. Spekulálnak a gondolkodásmódok, beszédmódok különbségeivel, a ruházkodási stílusok, elôállítási metódusok vagy az értékmérôk különbségeivel. Az értékkülönbség, ami ezekbôl a distinkciókból adódik, úgy jelenik meg, mintha idôt nyernének vele. Gyorsabbnak kell lenni a többieknél, elsônek kell lenni - szállítani kell a jelszót (a ruhát, az értékmerôt), hogy a közönség, amely átveszi, egy pillanatra megkülönböztethesse magát. Kielégítik a különbözés igényét, és éppen ezzel számolnak fel minden különbséget. A jelszavak rövidéletûek.

Az intellektuális divatok azt az igényt elôfeltételezik, hogy a gondolkodás terén is mások legyünk, mint a többiek. Egy közös kultúra, ha volt ilyen valaha, nem elegendô. Szubkultúrákra oszlik, amelyek irányzatokként, gondolkodási stílusokként, szektákként, falvanként, színterekként lépnek fel. Az itáliai városok és közösségek vitalitása kedvezett az ilyen versengésnek. Az ember nem akar lemaradni. Elsôként akarja megadni a hangot, ezért halni is kész. A dandizmus szélsôséges változata. Lehet, hogy a peloponnészoszi háború is a divatok hatalmának tudható be. A városállam nevének dicsôségéért kellett meghalni. A divat arra késztet, hogy eszméket jelentô kifejezések (jel, struktúra, pragmatika) tulajdonnevekként mûködjenek. De ez a rivalizálás csak egy közös kultúra hátterével lehetséges, ez ad jelentôséget a különbözésnek. Megegyeznek abban, hogy ez az egyet nem értés vagy éppen nézeteltérés kívánatos, méltatásra érdemes. Az egyet nem értés érdeke fölött ott áll a konszenzus. Minden falut, minden színteret ugyanaz a lakosság alkot - az értelmiségi osztály.

A klasszikus és a modern kor ellentéte nem kronológiai természetû: a klasszikus nem a régebbi. A modernitás egy "idôfajta" vagy "idôszokás", ahhoz hasonlóan, ahogy gondolkodásmódokról vagy asztali szokásokról beszélünk. Nemcsak a jövô iránti fokozott figyelem jellemzi a múlt elhanyagolása mellett. Az elôrelátás klasszikus, és létezik az új hagyománya (az újítás értelmében). A modernitás egyfajta fogékonyság az eseményre mint olyanra a maga hirtelenségében, nyomulásában, közvetlen bekövetkezésében. Lefegyverzi a tudást, de még a tudatot is. Az esemény valami abszolút performatív, elôadódik. A divat abban nyilvánul meg, hogy eseménnyé szeretne válni.

De amint megtörtént, az esemény már nem esemény többé, információvá lesz, ami körbejár, és aminek destabilizáló ereje egyre inkább elenyészik. A detektívregény a bûntényt az esemény paradigmájává teszi, azzá, amivel az idô meglepi az embert.

A divat és az esztétika titkos rokonságban áll egymással. Az utóbbi a 19. század folyamán jön létre, amikor a poétika veszít jelentôségébôl. A mû a szemlélô, a "publikum" ítéletének köszönheti értékét, és többé nem ahhoz méri magát, hogy az "alkotója" (a szerzô, mûvész, gondolkodó) a mûfaj szabályainak figyelembe vételével alkotta-e meg. Az ízlés többé nem a szabályok által irányított közös észlelés formája. Az ízlés közösségét végül is egy általánosság horizontján végzik el. Azt mondani, hogy "ez szép", annyit tesz, mint hogy "ezt a mûvet mindenkinek szépnek, igaznak, stb. kellene találnia". Amennyiben a divat kiterjed a gondolkodás vagy az elmélet területére, ez azt jelenti, hogy a mûveket, amelyek igaznak számítanak, és amelyek elvben érvekkel való alátámasztást igényelnek, az az érzés kíséri, hogy arra a területre tartoznak, amit vita nélkül elfogadnak. De ennek az érzésnek továbbra is a kevesekre, az értelmiségre kell korlátozódnia.

A kevesek iránti igény fôleg a modernitásra jellemzô. A modernitás állandóan annak a határán tevékenykedik, amit biztosnak tartanak mind a gondolkodásban, mind a mûvészetekben, a tudományban, a technikában és a politikában. A modern festô olyan festô, akinek a számára a képben, amit fest, a festészet fogalmáról van szó. Lehet, hogy a filozófia, legalábbis amennyiben kritikainak tekintette magát, mindig modern volt. A határoknak ezt a faggatását és próbára tevését nevezik "avantgárdnak" is. Az újabb kor divatai szívesen ékesítik magukat ezzel a címkével. Nem mindig joggal. Idônként találó. Hogy mennyire jogosult az "avantgárd" elnevezést viselni, az azon mérhetô, hogy mennyire rendítik meg a gondolkodás kritikai munkájának következményei a szabályokat. Elôfordul, hogy sokáig kell várni, amíg ez kiderül.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/