LETTRE: Töttössy Bea azt állítja a magyar irodalmi posztmodernrôl megjelent olasz könyvében, hogy a kelet-európai posztmodern a szocreálból nôtt ki, arra reagál. Nyilván Esterházy Termelési regénye alapján állítja fel ezt a tételt. Maguk mit gondolnak errôl?

FARKAS ZSOLT: Ilyen nagy karriert befutott fogalmat a Lyotard csinált és az ô amerikai recepciója. Biztos, hogy valamit nagyon eltalált. És hát van, úgy tûnik, egy íve annak, hogy szakmailag mennyire népszerû, és mennyire kezd veszíteni a népszerûségébôl. Tehát hogy hogyan változik azok száma és aránya, aki magát posztmodernnek nevezi, vagy értelmesnek tartja a posztmodern kultúra címû kutatási irányt vagy ilyesmit. Van a másik iránya a fogalomnak, ahogy leszivárgott a köztudatba, van egy ilyen köztudatosodási ereje. De minél inkább használták, annál használhatatlanabbá vált, mert végül mindent magába szippantott. Amikor elkezdték applikálni, akkor derült ki, hogy szétmossa a korszakhatárokat, amit elvileg definiálnia kéne.

KUKORELLY ENDRE: A helyzet az, nagy közhely, hogy a magyar kultúrában elég erôs az elmélet-ellenesség. Vagy az történik egy ilyen fogalommal, hogy nem terjed el, vagy pedig nagyon is lemegy laposba. Akkor viszont már egyáltalán nem terminus technicus ként mûködik, hanem - mint ahogy ez be is következett, épp a posztmodern fogalmával - szitokszóvá válik. Külöbözô ideológiák szitokként alkalmazzák egymástól egyébként eléggé különbözô mûvészeti formációkra.

GARACZI LáSZLó ( FéLRE) : MEG AZTáN ROSSZUL IS CSENG, PROSZTó, PUSZTA, PROSZTATA STB.

KUKORELLY: Ezért aztán meglehetôsen kínossá vált mainapság ezt a szót használni, ahogy én látom. Azt vettem észre, hogy szerzôk, amikor rájuk vonatkoztatják, valami módon így...

NéMETH GáBOR: ...lejeleznek egy bizonyos távolságot...

KUKORELLY: ...igen, kibújnak, vagy elhülyéskedik a dolgot, holott tulajdonképpen az a helyzet, hogy szerény véleményem szerint ez egy meglehetôsen használható kategória, függetlenül természetesen attól, hogy tényleg túl sok mindenre használják. Van olyan jelentése, ami számomra használhatóvá teszi.

FARKAS ZS.: Nagyon plasztikus ez a szó, annyira plasztikus, és nem stabilizálta a nyelvhasználat.

KUKORELLY: Túl nagy karriert futott be.

FARKAS ZS.: A múltkor olvastam, a Kulcsár Szabó Zolinak volt egy ilyen érve az És ben az Ex libris elején, hogy az nem egy érv, hogy annyira tág a jelentése, hogy már szinte nem jelent semmit, mert akkor nem használhatnánk a mûvészet szót sem.

GARACZI ( FéLRE ): MINTHA AZ öNISMERET, AZ öNDEFINíCIó VáGYA úGY PRóBáLNA A POSZTMODERN FOGALMáBAN KIFEJEZôDNI, HOGY KöZBEN TISZTáBAN VAN A VáLLALKOZáS LEHETETLENSéGéVEL. A NéV A DOLGOT, AMIT MEGNEVEZNI KíVáN, éS AMI TALáN NINCS IS, VAGY VAN, DE MEGNEVEZHETETLEN, A MEGNEVEZéS BûNTUDATOS ZAVAROSSáGáVAL LEPLEZI LE ILLETVE EL, A FLEGMA BáJ DERûS áLARCA MöGöTT A RéGI AKARáS VICSOROG.

FARKAS ZS.: De szerintem a posztmodern szó esete sokkal durvább. Egyáltalán nincs centruma, és teljesen össze-vissza használják, teljesen ellentétes jelentésekkel. Érdemes lenne egy szociológiai felmérést végezni, abból szerintem óriási meglepetések lennének.

MARNO JáNOS: Mármint az értelmezését illetôen...

FARKAS ZS.: Egy újságírót, egy képzômûvészt, egy tanárképzô fôiskolást, aki sokszor használja a szót, meginterjúvolni, hogy mit ért alatta. Aki valószínûleg nem olvasta el a Lyotard-t, és fene tudja, hogy milyen tudása van róla, vagy esetleg nem tudja azt, hogy az amerikai szociológiában vagy egyéb humántudományos szférákban hogy kezdték el használni ezt a szót mozgalomszerûen, és hogy ott is hányan hányféleképp definiálták. Szóval nyilván nincs egy ilyen típusú rálátása, és gondol valamit...

MARNO: Na de ha mindjárt az neki errôl a képzete, hogy a fogalom szabad, hiszen nincsen centruma. Maga a fogalom ellenemond minden centrikus szemléletnek, és akkor ilyenformán...

FARKAS ZS.: Te már egy bizonyos képzettségi szinten használod. De biztos vagyok benne, hogy a legtöbb szóhasználó ezt nem tudja, Tehát nincs ilyen rálátása...

MARNO: Impresszionisztikusan használja.

FARKAS ZS.: Ôneki sokkal feeling-szerûbb.

MARNO: Mint már maga a fogalom is, nem?

NéMETH G.: Van tehermentesítô használata is, amikor az artikulációs munkát helyettesíti. Tehát körülveszi egy meglehetôsen bizonytalan határú fogalomkör, és pontosan ebbôl következik, hogy artikulálni kellene, de a használó azt mondja, én inkább leszállok errôl, és csináljunk úgy, mintha...

FARKAS ZS.: ...hogy értsd úgy, ahogy akarod...

Az új kiment a divatból

NéMETH G.: Én úgy éreztem, amikor egyáltalán belekerült ez a fogalom a fejembe, hogy olyan, mint egy falósejt, olyan falósejt, amelyik minél többet fal föl, annál bonyolultabbá válik mint struktúra. Tehát mondjuk így, a fogalom személyes történetét nézve a legelején még tudtam, hogy micsoda, és minél többet kezdtem el róla tudni, annál kevésbé lettem volna képes valamiféle definíciót adni róla. A beszélgetésünk elején eszembe jutott egy pillanat. A Nikolas Schöpfer-szemináriumon, Kalocsán ezerkilencszáznyolcvannemtudomhányban, mikor volt az, három-négyben? Amikor az avantgárd vagy neoavantgárd haláláról vagy problematikájáról volt szó. Emlékeztek erre?

KUKORELLY: Az nagy jelenet volt.

NéMETH G.: Erdély Miklós fölállt, és baromi nyugodt hangon azt mondta, hogy az új kiment a divatból. Hihetetlen felzúdulás támadt...

KUKORELLY: Szerintem nem is lehetett akkor ezt még jól érteni...

NéMETH G.: Énnekem akkor ez kinyilatkoztatásszerû dolog volt, mert pontosan megnevezte azt, amit jónéhányan éreztünk szerintem elég hosszú ideje. Ezt nem posztmodern, hanem inkább posztavantgárd, vagy posztneoavantgárd gesztusként lehetne elég pontosan megnevezni.

MARNO: Ez igazából majdnem mindegy most, hogy posztavantgárd vagy...

NéMETH G.: De igazából nem mindegy, mert...

MARNO: Bocsáss meg, hadd mondjam meg, miért egalizálok. Vegyük ezt az egyszerû osztást ugye, hogy a modern és az avantgárd, csakhogy az én képzetemben mind a kettônek van egy hallatlanul nagy nekifeszülése, hogy ama nagy, végsô kérdésekre választ adjon, s ne csak elvileg, de praktikusan is. És nem bírja. Óriási defektbe fut az egész, és itt azért a 68 tényleg választóvíz, és ezért nagyon izgalmas ennek a sûrített levegôje....

FARKAS ZS.: Ez egy oppozíció, hogy a modern és az avantgárd?

MARNO: Ellenkezôleg. Én a modernt és az avantgárdot etekintetben azonos...

KUKORELLY. Így van. Az avantgárd a modern élcsapata, tehát nem csak úgy általában élcsapat, ahogy nyilván persze azok gondolják, akik magukat avantgárdoknak tételezik.

MARNO: A modernnek az elitreflexiója az avantgárd, radikalizálása mintegy.

NéMETH G.: Azért tettem ezt a különbséget, mert a Zsolt elkezdte eszmetörténetileg bevezetni ezt a fogalmat. Abban az értelemben ez nem posztmodern gesztus volt, hogy ha komolyan vesszük...

MARNO: Az Erdély szólásában én inkább a haragvó elôreakciót vélem hallani a posztmodern váltásra.

NéMETH G.: Nem, én ezzel csak pontosítom, nem szembeállítom a posztmodernnel ...

KUKORELLY: Szóval épp ellenkezôleg: ez nagyon is demonstratív posztmodern gesztus volt, azt hiszem, nagyjából az elsô nem csak Magyarországon, de még Kalocsán is. A magyar neoavantgárd pápájától. Hát, Erdély Miklós nagyon jó helyen állt, eléggé látott a pályán.

FARKAS ZS.: A problematikának a filozófiai felvezetése olyan, hogy itt nem stílustörténeti korszakról van szó, hanem egy alapvetô kulturális állapotról, amit alapvetô gazdasági változás elôzött meg, hogy-hogy nem, ez a bizonyos posztindusztriális társadalom. Ahol is ugye teljesen áthelyezôdik a gazdaság súlypontja az iparról minden másra, informatika meg nemtudommicsoda, és hogy ez nyilván nem egy reverzibilis dolog, és errôl spengleriánusan sem gondolkodik senki. Tehát akkor ebbôl az következik, hogy ez nagyjából egészen alapvetôen, technikailag és kulturálisan radikálisan új korszak. És nem szûnik meg, mert nem olyan, mint egy stílus, amelynek ha néhány lényeges jegyét lecserélem, akkor máris új stílus van, a változás itt sokkal mélyebb, és a paradigmaváltás minden eddiginél nagyobb, radikálisabb a távolsága ennek a szituációnak a többitôl, mint ami van az egyes stílusok vagy korszakok között. Ennek a condition -nak legalább négy értelme van. Úgy lehetne mondani, hogy alapvetô technikai-kulturális állapot, aminek a leglényegesebb mozzanatai így maradnak, tehát nem múlhat el.

Azért, mert a posztmodernnek
nincs jövôképe, megúszhatja,
hogy múlttá váljon?

GARACZI ( FéLRE ): ETTôL, HA EGYáLTALáN JóL éRTEM, KICSIT KLAUSZTROFóBIáM VAN. AZéRT, MERT A POSZTMODERNNEK NINCS JöVôKéPE, MEGúSZHATJA, HOGY MúLTTá VáLJON? VAGY éPPEN AZ A TITKOS AMBíCIóJA, HOGY MINDEN MúLT öSSZEFOGLALáSA LEGYEN? A LáTSZóLAGOS BONYOLULTSáGA ELLENéRE VAN AZ EGéSZNEK VALAMI PARANOID éS RETARDáLT EGYüGYûSéGE.

FARKAS ZS.: Illetve úgy fognak csak változni, hogy ez exponenciálisan növeli magát valószínûleg.

NéMETH G.: Bevezetôdött egy új nyelvjáték, erre emlékszem, Magyarországon (Benito Oliva nyomán) a Hegyi Lóránt vezette be a transzavantgárd fogalmával, ami az egészet valamiféle alapvetôen történeti dinamizmusba építette bele...

FARKAS ZS.: Utak az avantgárdból.

NéMETH G.: ...igen, visszatérô ellentétként írta le a romantika és a klasszicizmus folyamatos egymást váltását. Nyilván ez megint nagyon nehéz ügy, mert ebben a nem-lineáris értelmezésben a romantika nem jelenti stílustörténeti értelemben a romantikát, és a klasszicizmus nem jelenti a klasszicizmust, hanem valami lezártat és az azt kikezdôt, a fogalompár együttes értelmezésében pedig a történeti dinamizmust jelenti. Így jelent meg aztán az egész történeti folyamatra visszavetítve a posztmodern, ez az értelmezés felajánlotta, hogy valamilyen módon a történeti dinamizmus leírásához használjuk.

'68 - a történelem vége
- a történet vége

MARNO: Eszembe jutott itt még valami, a történelem végének a tipikusan posztmodern gondolata. Hogy a posztmodern a poszthistorikusat is jelenti, és a poszthistorikus, akárcsak a posztmodern elsôsorban érzelmeket megfogalmazó, érzelmi-szemléleti fogalom. Lehet, hogy a fogalom jóval korábbi keletû, számomra azonban mégiscsak '68, azaz a '72-es müncheni olimpia cezúrájával kezd - gyötrelmes-nehezen - jelenteni is valamit. Olyasmit tudniillik, hogy vége a forradalmi, konszenzuális evidenciáknak, kifújtak a magától értetôdô egyetrétések, egy húron pendülések, kezdhetek tanulni magamban beszélni.

Emlékszem akkor tényleg úgy éreztem, hogy teljesen reménytelen a dolog, hogy mindaz, amiért én lelkesedtem, az avantgárd a legkatasztrofálisabban mondott csôdöt. A posztmodernre én ugyan nem éreztem affinitást, de egyvalamit igen, hogy beszélni, egyáltalán megnyilvánulni a továbbiakban csak úgy lehetséges, hogyha nem sürgeti az ember, vagy nem marad rajta azokon a pontokon, azokban a kompozíciókban, amik addig evidensek voltak. Tehát evidens volt az, hogy valamiképpen változzék meg a szemlélet, a politika, a gazdaság...

KUKORELLY: Ez a szemlélet, hogy a fejlôdés az legyen töretlen, a történet az üdv története...

MARNO: Ezért mondtam történetnek és a történelemnek az egybeesését, ami mintha ennek az egész posztmodernnek egy örökre szóló prolongálása lenne ilyen értelemben, és ezt most nemcsak kritikailag...

FARKAS ZS.: Ez volt a Fukuyama tézise, hogy most már nincs többé utópia, nincs többé akármi, megszûnt a történelem - azaz ennek a hegeliánus-marxista verziója, ami persze épp az ô értelmükben vég.

GARACZI (FéLRE) : AZ UTóPIA HALáLA UTóPIA. A HOLNAP TOVáBBRA IS KIHíVó, FéLELMETES éS TöPRENGéSRE KéSZTETô. A SZüLETéSüNK VAGY A HALáLUNK MIATT AGGóDUNK?

MARNO: Nálunk a posztmodern azzal vezetôdött be, hogy fölborult az egész szocializmus...

NéMETH G.: A népszerû Fukuyama-sláger a név és a dolog összetévesztésének tipikus példája.

FARKAS ZS.: Rögtön rásütötték, hogy akkor ez is most posztmodern, de, nem tudom, szerintem ez egy egyszerû butaság. Márminthogy vége van a történelemnek.

MARNO: Nemcsak a történelemnek, hanem azoknak az ún. végsô kérdéseknek a megválaszolhatósága is, amelyeken az üdvtörténetünk múlik. Egyáltalán, mintha törlôdnének is ezek a kérdések, illetve bizonytalan idôre elnapolódnak. Hogy szemléletes párhuzammal éljek: a 13. században úgy képzelték, Krisztus második eljövetelével végleg teljesülnek az apokaliptikus jövendölések, s a teljesülés nem is várat sokat magára, mondjuk maximum ötven évet, ámde az ötven év leteltével kénytelenné váltak újra absztrahálni az eljövetel illetve az apokalipszis eseményét. S mintha a modernnek, az avantgárdnak is lett volna egy ilyen határideje: és a posztmodern ebben az `elmulasztott határidôben', hogy ne mondjam `idôzónában' vette föl a fonalat, s akkor már az összes szanaszét, hulladék fonalat... hogy... mindent lehet...

FARKAS ZS.: Hát elvileg nem. Elvileg annak a radikális belátásáról van szó, hogy nem tudunk utópiákat kreálni racionálisan, plusz annak egy ilyen szociologikus jellegû tételezése, hogy egyre kevesebben gondolkodnak ilyesmiben, hogy eljön az izé, a Krisztus vagy az Antikrisztus, vagy a kommunizmus vagy...

MARNO: Az ember egyszerûen nem láthatja be azt, hogy ezekben az ôt legizgatóbb kérdésekben semmiféle válaszlehetôsége nincs.

FARKAS ZS.: Amerikában van valami, ami felerôsítette ezt az úgymond posztmodern kilátástalanság témát, ez az úgynevezett generation X dolog.A nagyjából a hatvanas évek után születettek generációja a háború után született baby boom generációval van szembeállítva. Ez a 68-as generáció tulajdonképpen, és úgy van meghatározva, hogy ezek voltak akkor a nagy balosok, aztán kiábrándultak, csalódtak, minden, és most ôk a leggecibbek, mindent uralnak, mindent elfoglaltak. Azért a leggecibbek, mert soha nem volt ilyen gyerekellenes és jövôellenes az amerikai szociálpolitika, az oktatási rendszer például, az amerikai tébérendszer. Tehát hogy valósággal iszonyatos helyzetbe hozták az utánuk következôket, egy felelôtlen generáció. Nagyon érdekesen van perszonifikálva mind a kettô. Meg is lehet nézni, tessék, nézzetek rá ezekre a gyerekekre, egész nap vagy a betonon szörföl mindegyik a gördeszkáján, vagy az interneten, de ez a legmagasabb intellektuális tevékenysége, politikailag totál nulla, grunge-zenét hallgat, és teljesen le van épülve agyilag, azt se tudja, hogy mi az elsô kiegészítése az alkotmánynak, amit Amerikában mindenkinek álmában is tudni kell. Aztán erre bizonyos teoretikusok ráizgultak, hogy tessék csak megnézni, mi a következménye annak, hogy az ember már nem hisz többé a metanarratívákban, nincsenek többé utópiák, íme, itt vannak az Xerek. Ez is ilyen balos hangzatú utópiák után kiált. A szakmaibb jellegû szóhasználat leginkább az ilyen társadalomtudomány, szociológia felé sodródik. Irodalomban például már egyre kevésbé használják a posztmodern szót. Ott a dekonstrukció eddig is nagy konkurrens volt, és úgy tûnik, hogy mára leuralta a piacot.

Szocreál és modernizmus: a fejlôdés
az legyen töretlen

KUKORELLY: Úgy gondolom, hogy nálunk a szocializmus ráadásul összecsúsztatta ezeket a dolgokat...

FARKAS ZS.: Egyébként a legfontosabb része, bocs, ennek a kategóriának pont az összecsúszás. Tehát amit nagyjából mindenki ért ez alatt a fogalom alatt, az az, hogy egymástól iszonyatosan elütô dolgoknak az összeeresztése. Ezért valószínûleg volt ilyen plusz töltése az itteni elterjedésében. Hogy a kommunizmusra...

KUKORELLY: A magyar irodalom modern, polgári, nyugatos irálya mellett, de inkább azt lehet mondani, hogy ezzel szemben , a két háború között, a harmincas években virult a premodern, népi, népi-nemzeti tradíció is. Természetesen ezek erôsen lôttek egymásra. A háború utáni sztalinizmus vagy kommunizmus, akárhogy nézzük, egy mindenre kiható radikális modernizációs stratégia. Olyan, amilyen, nem akarom minôsíteni, vagy miért ne minôsíteném, tehát oktrojált, mesterséges, gyökértelen, durva, véres, satöbbi, és ennek a radikális és erôltetett modernizációnak a torzszüleménye az irodalomban és a mûvészetekben a szocreál. Azt hiszem, Töttössy Bea hipotézise az, hogy a posztmodern nem csupán a nyugati, polgári típusú modernizáció "természetes folyamataira" való válasz, de az ilyen jellegû modernizációra is válaszol. Ahogy mondtam, ebben a régióban súlyos összecsúszások vannak: egy mégiscsak meglévô nyugatias polgári tradició, egy ezzel ellenséges harmadikutas jobboldali radikalizmus és az ezeket aztán kiseprô, a társadalmat vérbe modernizáló bal-totalitarizmus egymásra csúszása. A kelet-közép-európai posztmodern épp ezért lehet annyira érdekes, bizonyos szempontból érdekesebb is, ugye, mint a "nyugati", mert ilyesmi együttállásokra válaszol: egy meglehetôsen vegyes konglomerátumra, tehát nem "csak" a klasszikus modern attitûdre. Mondjuk az is benne van a dologban, hogy elôször, tehát elsôsorban, a 60-as éveknek és a 70-es évek elsô felének teljesen undergroundba, a föld alá szorított magyar neoavantgárdja adta meg erre a típusú túlpolitizált modern-szocreálra a választ, olyan módon, hogy, megtartva az akciót, mintegy kivonta magából a klasszikus avantgárdra jellemzô messianisztikusságot-politikusságot. A neoavantgárd persze nemcsak a szocreálra válaszolt, hanem igazából az összes többi irányzatra is. Ugyanúgy szart rájuk. Tehát a maga apolitikusságának megfelelôen egyáltalán nem akarta különösképpen kiemelni - és szétzúzni - a szocialista realizmust - mert semmit nem is akart szétzúzni -, hanem egyszerûen csak bejelentette a maga teljes, radikális másságát. Ebben pedig nagyon is benne van, hogy a magyar neoavantgárdok nem pusztán megelôlegezték, de valamiképpen be is vezették a posztmodernt. Erdély Miklós gesztusa, amit a Gábor említett, ahogy ô ott bejelentette, hogy mi van, mi újság van, igazi neoavantgárd gesztus. Amit pedig bejelent, tehát, hogy nincsen újság, az, ha szabad ezt mondani, posztmodern tézis.

NéMETH G.: Én akkor egyértelmûen úgy értelmeztem, hogy egyszerûen megállapítja. Fölmutatja, hogy mi újság van. Az, hogy nincs... Egyébként másnap, vagy még talán aznap este elmentünk egy presszóba többen, és ott a végén, amikor elváltunk, valami leírhatatlan gesztussal jelezte, hogy ez az egész Schöpfer-ügy mennyire ciki. Hát, hogy vége van ennek a dolognak. És megkérdeztem tôle, hogy ha ennyire cikinek tartja, akkor miért nem beszél errôl... Elgondolkodó arcot vágott, aztán legyintett, nem akarom értelmezni, de valahogy úgy, mintha valamiféle magánemberi idegenkedés vagy tapintat tartaná vissza a botrányokozástól. Úgy éreztem, nem, teljesen nyilvánvaló volt, hogy óriási, argumentált felismeréstömeg van a kijelentése mögött, ami egyértelmûvé tette, hogy nem ironikusan mondja, nem karikíroz egy számára ellenszenves álláspontot, hanem valóban eljutott arra a pontra, ahol mindenrôl egészen mást mondana, mint az a közeg, amibe belépett ezzel a mondattal. A Magyar Mûhelyesek, akik ott voltak, azt a tradíciót még érvényesnek tartották, még akkor is, ha jóindulatú értelmezésem szerint valószínûleg többen is érzékelték a problematikusságát. De akkor is azt hitték, hogy abban a nyelvjátékban benne lehet maradni. Persze nyilván nem gondoltak nyelvjátékra, mert szerintem annak fogalma már önmagában összeegyezhetetlen a hithû avantgárddal. Én egyébként azt gondolom, hogy a szocialista realizmus meg a modernizmus ellentétes fogalmak. Az én értelmezésem szerint a szocialista realizmus, illetve az elképesztô dolog, amit annak hívunk, hiszen se nem szocialista, se nem realista, na mindegy, tehát a szocreál stílustörténetileg csak egy nagyon durván lepusztított zsákutcája a kritikai realizmusnak. Ha nagyon jóindulatú vagyok. De a forrásvidéknél ott van a kispolgári giccs-zsáner festészet, a rosszul értelmezett klasszicizmus, és még annyi minden, tényleg baromi jókat lehetne röhögni. Használhatatlan zárvány. És a modernizmus, az pedig szerintem egy egészen más történet. Az a fajta modernizmus, amit kénytelen-kelletlen, majdhogynem igazi intenciói ellenére, a szocialista gazdasági gépezet megvalósított, az egy más történet, és nem abból következik, amit szocialista realizmusnak hívnak.

KUKORELLY: A realizmus, mondjuk pl. az úgynevezett kritikai realizmus, ebben nyilván nemigen vitatkozunk, a modernséghez tartozik. A dolgok - úgymond - egyrészt fejlôdnek, ezért kell azokat kritikával illetni, másrészt pedig átláthatók, megismerhetôk, leírhatók. Van és tudható az igazság. A szocreál ugyanez pepitában. Extrémben. A paródiáig túlhajtottban. Hogy már annyira fejlôdünk, és annyira világos minden. Ez az extremitás világos zsákutca, csak a hülye meg a hívô nem látja. De hát, a mostani tapasztalatunk szerint a nem-oktrojált, demokratikus, liberális környezetben zajló növekvés-haladás-fejlôdés is a "katasztrófa" zsákutcájába visz, és éppen erre válasz, nemde, legalábbis szerintem az, amit posztmodernnek nevezünk.

NéMETH G.: Azt hiszem, félreértetek. Én azt mondom, hogy az a modernizációs tevékenység, ami a társadalmat érinti, a gazdasági szerkezetet érinti, és az a jelenség, amit mi szocialista realizmusnak hívunk, nem paralellek.

KUKORELLY: Dehogynem...

NéMETH G.: A szocialista realizmus a hatalom pornográfiája. Valamilyen eksztatikus és debil apológia. Politikailag hihetetlenül retrográd, semmi köze a modernséghez, valójában a mélyén egy bizantinikus, mozdíthatatlan téveszme van....

KUKORELLY: Most minôsíted ezt a dolgot, de én nem minôsítem. Azt gondolom, hogy az a típusú, mondjuk, modern társadalom, ami kialakult a 19. században, és aminek ábrázolása, vagy nem tudom, leképezôdése vagy tükrözôdése, ha szabad eztet a szót használni...

FARKAS ZS.: ...ilyen modernista kifejezést...

KUKORELLY: ...igen, a realizmus, vagy kritikai realizmus, az egy modern jelenség volt. De az, ha tetszik, természetesen alakult így. És volt egy erôltetett gyorsítása az úgynevezett társadalmi fejlôdésnek, a struktúrák oktrojált átalakítása, modernizálása a "kommunizmusban", és ennek a megfelelôje vagy leképezôdése a szocialista realizmus. Ez mindenképpen modern jelenség, és ebbôl a szempontból mindegy, hogy milyen, mennyire nevetséges, mennyire szánalmas...

NéMETH G.: ...a teoretikus elképzelés és ami megvalósult, olyan mértékig ellentétben állnak egymással, hogy a szocreál valójában apológia. Ez teljesen egyértelmû. Hát mit tükröz vissza valójában, könyörgöm, a hatalom akarásán kívül?

KUKORELLY: Ha, mondjuk, a 60-as évek piaci struktúráit, a piac irányította, mondjuk így, gazdasági fejlôdést nézzük, a "német csodát" az "olasz csodát", bôven beszélhetünk modern társadalomról. A társadalom fejlôdik, ezt így élték meg akkor. Van ilyesmi, és van ugyanakkor egy szocialista, úgymond, fejlôdés, ami ennek a paródiája. Nem a piac galvanizálja vagy irányítja, hanem egy agyalmány, és tulajdonképpen ennek a megfelelôje, pendent-ja az, amit szocialista realizmusnak neveznek. A sztalinizmus alatt tényleg az irodalom úgy, ahogy van, egy katasztrófa, de hát a gazdaság is, maga az élet is katasztrófa. Tulajdonképpen nem látom, hogy ellentmondana a...

FARKAS ZS.: Tehát az a tézis, hogy a modernizmus logikájából következik a szocialista realizmus. Ezt nem gondolom.

NéMETH G.: Nem mindenütt következett. Azért Németországban nem következett, Franciaországban nem következett...

FARKAS ZS.: A szovjet blokkon kívül sehol sem...

KUKORELLY: Pillanat, pillanat, akkor mégegyszer. Tehát van egy modern világ, a 19. század, a romantikától szokták így definiálni, amit az emberek úgy éltek meg, hogy van fejlôdés , és hogy az jó dolog. Minden fejlôdik, fejlôdnek a társadalmi viszonyok, ahogy Marx megírta, fejlôdnek a termelôeszközök és így tovább, ez így normális, rohanunk a forradalomba, a kommunizmus felé, satöbbi. És akkor gyakorlatilag is a világ egy részén ez megvalósul, tehát reálissá válik a kommunizmus: egy avantgárd, szélsôségesen avantgardista attitûd, a bolsevik abszolút élcsapat a kezébe véve az irányítást, ezt a játszmát szépen lejátssza. Elszakítja, leszakítja Európa, a modern világ egy részét a fejlôdés "természetességérôl", és mesterségesen irányított kényszerpályára, kézi vezérlésre állítja át. Ezzel megvalósul a modern véres paródiája , a kommunizmus. Modernitás, modernizmus, magukat az eredményeket tekintve, valóban átvett csomó mindent, például, hogy csak egyet mondjak, iszonyúan nekiállt diadalmasan legyôzni a természetet. Ez pedig kurvára modern dolog. Leszakítva a természetességrôl, szakítani a természettel meg minden. És ennek mûvi megfelelôje, a mûvészetekben a megfelelôje a szocialista realizmus. De ha az értékelô attitûdöt kiiktatjuk, és nem kezdünk azon röhögni, hogy milyen a szocialista realizmus, akkor objektíve nézve azt kell mondani, hogy ez egyáltalán nem másnak, mint a modernizmusnak terméke. Tehát nem a premodernnek. Szerintem nem lehet a premodern kategóriájába utalni a szocialista realizmust, a posztmodernbe meg végképpen nem.

GARACZI (FéLRE) : A GRANDIóZUS ESZMéKRôL LEVáLó EMBER NYOMASZTó KéRDéSEIRE A FASIZMUS éS A KOMMUNIZMUS PREMODERN TíPUSú VáLASZKíSéRLETEI A MODERN VILáG KRíZISéT HISZTERIZáLJáK, MíG A POSZTMODERN MáR NEM CSAK ORGANIKUS VAGY LOGIKUS KöVETKEZMéNYT, HANEM TéNYLEGESEN UTáNISáGOT, TúLLEVéST KíVáN JELöLNI. AZON A BIZONYOS DIKTATORIKUS SZAKASZON SZELíDEBB FORMáBAN A DEMOKRATIKUS HAGYOMáNYOKKAL RENDELKEZô ORSZáGOK IS íGY-úGY áTMENTEK (MACCARTHIZMUS STB), SôT 68 IS IDETARTOZIK.

KUKORELLY: A modernséggel szemben van egy erôs premodern harmadik út-javaslat, a népieké. Ez tipikusan premodern attitûd, ugye a kapitalizmus elé kell visszakanyarodni. A másik javaslat pedig a kommunizmus: a kapitalizmus után rohanni, azt átugrani vagy kikerülni, ilyesmi.

68 mint választóvíz - minden mehet?

MARNO: Bennem a gondolatmeneted hirtelenében egész sor paranoid, okkal paranoid asszociációt indított el. Hiszen ha a modernitás termelte ki, és így termelte ki a szocialista realizmust, ilyenné, úgy értem, amilyennek megtapasztaltuk, akkor valami olyasféle kísérletezésnek lehettünk - voltunk, vagy vagyunk is még, nem? - kollaboráns médiumai, amely kísérletrôl ott fent, vagy odaát, mondjuk a tengeren túl stb., szóval agyközelben eleve sejtették, esetleg tudták is, hogy veszett ügy. Aztán hogy lefutott és befuccsolt a modern heveny, heves és hevenyészett próbája, térjünk rá a soft, a posztmodern verzióra... De leszállva paranoid körhintámról, hajlok én is a valóság polivalens akceptálására, vagyis a posztmodern attitüdre...

KUKORELLY: Én óvakodnék attól, vissza lehet élni, vissza is élnek vele folyamatosan, hogy a posztmodernben anything goes , hogy mindent szabad, minden akceptálható lenne. Nagyon nem így látom ezt. Szerintem nem arról van szó, hogy akkor most már mindent szabad, hetet-havat össze lehet hordani. Egyszerûen csak fel kellett ismernünk, hogy vége van annak az attitûdnek, amibe az emberiség évszázadokon keresztül beleélte magát. Hogy minden fejlôdik, szépen fejlôdünk elôre, a természetet le kell igázni, a múltat végképp eltörölni. Hogy Bôs-Nagymarost kell építeni, mert az úgy hasznos. A kommunizmus is modernizált. Ez látványos, viszonylag könnyen beláthatóan katasztrofális "eredményeket" hozó modernizálás: a folyókat visszafordították satöbbi. De a - mégannyira kontrolált - piacirányította "természetes" fejlôdés is, ez ma különösen jól tudható, szintén eléggé nagy "katasztrófákat" termel ki. És tulajdonképpen most lassacskán szembe kell néznünk azzal, hogy ez hova vezet. Vagy álljon le a "fejlôdés", vagy satöbbi, nem akarok itten huhogni. Szerintem itt van létjogosultsága a, ha tetszik, posztmodern szemléletnek: szembe kell néznünk azzal, hogy a végtelenségig nem megy az úgynevezett fejlôdés, jobb megállni, és ..., hogy ilyen zöld ségeket mondjak...

GARACZI (FéLRE) : LEHET, HOGY FEJLôDéS NINCS, DE A JöVô JöN, AZéRT EZ ELGONDOLHATó.

MARNO: Nem egészen értem, hogy miért ódzkodsz a mindent megengedéstôl. Ezt a relativizmust mindig úgy veszik, hogy ez valami negatív dolog, ami szörnyû katasztrofális, hogy mindent lehet relativizálni. Szerintem nem arról van szó, hogy mindent relativizálni lehet, hanem hogy minden relativizálódik. A posztmodernben az a másik újdonság, hogy a célratartottságot számûzi. Tehát nincs célratartottság, ez ráadásul valahol egy avantgárd gondolattal egybe is esik, mert hiszen arról van szó, hogy többet bízzak a véletlenre, ha tetszik a dadaista koncepció, na jó, de a dadaizmusban még dominál a progresszív anarchizmus, hogy ez támadó, hogy ez kritikai. A posztmodern nem feltétlenül támadó, nem feltétlenül kritikai.

Egy üdvtörténeti megoldásként kínálkozott a kommunizmus, aztán becsôdölt. Ezt az oktrojálást relatív értelemben tudom csak elfogadni, hiszen az egyik esetben egy elit, vagy egy elit gondolat oktrojál rám valamilyen szemléletet, a másik esetben pedig egy piac oktrojál. Tehát mindenképpen olyan diktátumokról van szó, amelyeket vagy egyaránt természetesnek fogok fel, vagy egyaránt paratermészetesnek.

FARKAS ZS.: Szóval az van, hogy a minden mehet -et , azt csak egy olyan paradigma értelmében lehet igazként elfogadottnak érteni, amelyet úgy tûnik, éppen megszüntet az a bizonyos posztmodernitás. Konkrétan, karteziánus értelemben, ugye a kartezianizmus és a felvilágosodás totális racionalizmusával van a leginkább összefüggésbe hozva a filozófiában a modernizmus, aminek az a lényege, hogy egy univerzális kogitációt teremtsen meg. Hogy megtalálja azokat az örökérvényû igazságokat, módszereket, amelyek minden "értelmesen gondolkodó" lényre azonosak, és gyakorlatilag mindent a hatókörébe tudjon vonni. És hogy ennek megtalálhatók az eljárási szabályai. Úgy tûnik, mindenütt egyre inkább felaprózódtak a mindenféle mûvészeti és tudományos paradigmák, és ezeknek állandó konfliktusában nagyon élesen problematizálódott ez a dolog, hogy akkor mik ezek az univerzális kritériumok, amik különbözô nézetek között dönteni tudnak, hogy melyik az igaz, jó, szép, hasznos. És hát az derült ki nagyjából, hogy úgy tûnik, nem tudunk kiszakadni, ugye, a történetiségünkbôl. Az emberek mindig baromira meg voltak gyôzôdve, hogy ôk vannak az abszolút igazság közelében, és mindegyik ezt hiszi, és ez gyanús. Szóval gyakorlatilag egzaktan lehet bizonyítani, hogy nem lehet egzaktan összemérni különbözô elgondolásrendszereket satöbbi, és hogy nem állítható fel ez az univerzális észelvrendszer. Ez ma már nagyjából az uralkodó álláspont. Ugyanakkor nincs arról szó, hogy ne történnének arra utalások, hogy praktikusan egyáltalán nem az van, hogy minden mehet. Hanem annak nagyon is határozott történeti és kulturális okai vannak, hogy mi mehet és mi nem. És például a Foucault, aki egyik nagy posztmodernként van, vagy szokott volt lenni emlegetve, az éppen ennek a tanulmányozásának szentelte az életét, hogy mennyire nincsenek univerzális kritériumok, és mennyire erôteljesek, mennyire terrorisztikusak ezek a rezsimek, amik azt hitetik el velünk, hogy de mégis, és azokat pont mi tudjuk, az örök igazságot. A váltást úgy lehetne megfogalmazni, hogy egy karteziánus univerzális észelvû gondolkodásmódot felvált egy nietzscheánus, amelyik tudja, hogy teljesen történelem- és kultúrafüggô az, amit én tudok, és teljesen relatív a másikhoz képest. Ami nem jelenti a kioltódásukat feltétlenül, hogy akkor, miután beláttam - ez természetesen modernista logika -, hogy nincs univerzális észelv, nincs abszolút igazság, azután már le is mondtam minden értékrôl, ami alapján... Hogy akkor már csak a teljes nihilizmus jöhet. Ez a modernizmus hite, mely arról tanúskodik, hogy nem értette meg az emberi tudás esetlegességét, vagyis történeti-kulturális-lokális meghatározottságát.

NéMETH G.: Egyébként azt hiszem, nagyon jellemzô a magyar értelmezésre, hogy az Anything goes -t így fordítja. Világos, hogy nem az a fordítása, hogy minden mehet, hanem az, hogy bármi. Lehet, hogy ez elsô pillantásra fölösleges kötözködésnek látszik, én óriási különbségnek érzem, mert ebben a javított, vagyis hát egyszerûen csak szó szerinti fordításban szerintem arra utal, hogy adott egy eszközrendszer, amelynek egyetlen eleme sincs önmagában letiltva. De ezzel nem azt mondjuk, hogy tényleg tökmindegy, melyiket használjuk, hanem azt, hogy mindig találhatók olyan algoritmusok, amelyek azt a tetszés szerint kiválasztott elemet használhatóvá teszik, kontextuálisan megteremtik a helyiértékét.

FARKAS ZS.: A legtökéletesebben prezentálja ezt a két oldalt, tehát aki a modernista oldalon áll, ha mondjuk a modern-posztmodern kategóriapárt használjuk, az meg van döbbenve, katasztrófát emleget, mert ez pontosan ôneki van szánva. Nagyon pontosan tudja, hogy egyáltalán nem mehet minden. Feyerabend arra építi a politikai filozófiáját, hogy ne ti oktrojáljatok, hanem minden mehet, amit a helyi közösség akar. És az mindenféle lesz, az tuti. Anything's goin' to go.

NéMETH G.: De ami a gondolkodásra vonatkozik ebbôl, az éppen nem a trehánysága, hanem ellenkezôleg, szerintem ez a mondat arról szól, hogy sokkal éberebben kell gondolkozni, mindent sokkal pontosabban kell artikulálni.

Posztmodern seggfejek

KUKORELLY: Ez az, amerre én is szeretném vinni a beszélgetést, hogy ennek az egész ügynek lenne annyi értelme legalább, hogy lehessen beszélni a posztmodernrôl. Ne állandóan csak mint szitokszó legyen alkalmazva.

FARKAS ZS..: Te, figyelj Bandi, ki használja szitokszóként, és kell-e azzal törôdni?

NéMETH G.: Általában fundamentalisták használják.

FARKAS ZS.: Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de úgy gondolom, hogy ez az elképzelés annyira primitív, hogy nem érdemes vele foglalkozni.

NéMETH G.: A legutóbbi Életünk ben van egy tanulmány Kurt Schwittersrôl, Fábián László írta ezt a tanulmányt, amelyben posztmodern seggfej nek, tehát eleve ez a szerkezet, posztmodern, metafizika-ellenes seggfejnek vannak nevezve közelebbrôl meghatározhatatlan valakik, akikrôl Fábián azt feltételezi, hogy nagyon örülnek Tristan Tzara úgynevezett középpontellenességének. Persze, csak hülyeségbôl, mert Schwitters ésvagy Tzara lényegét nem értik, a hülyék. Azt ô érti, nyilván, egyedül. Tehát van egy ilyen fajta nagyon természetes használata a posztmodernnek, tulajdonképpen nem is lehet tudni, hogy melyik a durvább szitokszó ebben a szerkezetben, a posztmodern, a metafizika-ellenes vagy a seggfej. Ezt csak arra mondtam, hogy nyelvhasználatilag valóban...

MARNO: Ô még szigorú avantgárd...

KUKORELLY: Szerintem inkább premodern...

MARNO: Én most effektíve a Fábiánra gondolok, szeritem ô avantgárd.

NéMETH G.: Nem tudom, de érzem azt, hogy van egy kimondatlan mi-tudat a leposztmodernseggfejezés mögött, egy nagy, forró és titokzatos mi van, ott állnak mögötte a srácok, akiknek a nevében mondja. De az is benne van valahogy, az a könnyedség is, mintha már tudná, hogy ezeknek vége van, hogy mingyár vége lesz a seggfejuralomnak, csak még egy egész picikét kell várni.

FARKAS ZS.: Azt hiszem, hogy egyáltalán a honi diskurzusban...

NéMETH G.: Egyébként talán még a képzômûvészetben használják a legkevésbé, mert ott artikuláltabb ügyek vannak. Ott éppen a Hegyi meg a Beke elméleti tevékenysége nyomán baromi sok olyan fogalomszûkítô eljárás mûködik, és ez nem teszi föltétlenül szükségessé, hogy orrba-szájba használják a posztmodern fogalmát, mert lehet nélküle egy kicsit pontosabbat is mondani.

GARACZI (FéLRE) : A KéPZôMûVéSZETBEN OLYAN áTTEKINTHETETLEN A HELYZET, OLYAN CSODáLATOS KáOSZ URALJA A TEREPET, AMI KIZáR BáRMIFéLE áLTALáNOSíTó FOGALOMALKOTáST - TEHáT SE A POSZTMODERNNEK, SE AZ úJ SZENZIBILITáSNAK NINCS SOK éRTELME.

MARNO: Ez egy képzômûvészeti cikk volt?

NéMETH G.: Igen, de az általam idézett fordulat inkább általános kiszólás volt.

FARKAS ZS.: Szerintem pedig pont nem az lehet. A festészetben annak a három-négy embernek szólhat, aki magát posztmodernként definiálta.

NéMETH G.: Az idézett helyen Tzaráról beszél, az ô középpont-ellenességérôl, és ennek kapcsán van mintegy odavetve ez a kijelentés, zárójelben. Na mindegy, igazából csak arra figyeltem föl, hogy ebben a szövegben, ami önmagát egyhelyütt tanulmányszerûségnek nevezi, amúgy nem fordulnak elô ilyen kifejezések. Tehát ez az egész egyszerûen kiszúrja a szöveget, nincsen semmi hasonló tónusú megjegyzés, annyira oda van vetve...

LETTRE: Talán érdemes volna visszatérni ahhoz a gondolathoz, ami a Kukorellynek úgy megtetszett, hogy nem trehányság, hogy ne csak kívülrôl közelítsük, hanem belülrôl is. Mire gondolt, amikor ezt mondta?

NéMETH G.: Arra gondoltam, hogy többé nem védhetô, hogy bizonyos prekoncepciók nevében bármit is letiltsunk. Hogy bármilyen irányát a gondolkodásnak, vagy bármilyen kijelentésstruktúrát eleve, az én elôfeltevésem szerint egyébként minden esetben kimutathatóan egy bizonyos fundamentalizmus nevében, letiltsunk. Ennek számtalan példáját lehet mostanában olvasni, legkülönbözôbb politikai és ideológiai elôjelû fundamentalistáktól, a biofasisztáktól a nemtudommicsodákig. Tehát hogyha valaki számára tarthatatlanná válik az eleve elutasítás gesztusa, abból az következik, hogy hajlandó arra, hogy teljes kapacitását a gondolkodás artikulációjára, a válogatásra, éppen, hogy a válogatásra fordítsa. Nem? Hiszen minél nagyobb körben engedem meg magamnak a válogatást, annál pontosabb válogató munkát kell végeznem. Annál pontosabban kell tudnom, hogy mit akarok. Bár talán nem a klasszikus értelmû télosz mûködik, de mégiscsak van valami nagyon erôs formaképzetem, érzékem, akaratom, amelynek engedve válogatok.

MARNO: Már ha van.

NéMETH G.: Ha van.

MARNO: Hát persze. Hogy is ne kéne bármi hatalom gyámsága alól kikerülni. Csakhogy a posztmodern valóban ezt a felszabadulást sürgeti-e. Tényleg ebben utazunk-e.

Tristan Tzara és az óbudai lakótelep

KUKORELLY: Nyilván nem arról van szó, hogy, mondjuk a 12. században ne gondolták volna el egyesek, hogy van fejlôdés, van télosza a dolgoknak. De valamikor bekövetkezett egy radikális, az európai gondolkodás szerkezetére jellemzô ráismerés: egyrészt ráismerés, másrészt ugyanakkor az egésznek a problematizálása. Mint problémával néztek szembe ezzel, és pont ez az, ami miatt lehet modern korszakról beszélni. Tehát nyilván a posztmodern nem azt jelenti, hogy ha ez a fajta felismerés vagy ráismerés valami módon elterjed, evidenssé válik sokak számára, akkor hirtelen az egész probléma, a modern elôremenekülô, mindent felemésztô attitüdje megszûnik egy pillanat alatt. Ezt a Bôs-Nagymarost is fel fogják építeni. Noha van belátás, attól még nem szûnik meg maga a dolog. De van ilyen belátás, sokan belátják, hogy ez igenis rossz. Az ötvenes vagy a hatvanas években nem mentek volna ki az emberek tüntetni a gát miatt. Hogy aktualizáljunk kicsit. Mert akkor szerintem mindenki úgy hitte, hogy ez marha jó dolog, hogy le kell ..... mondjuk Óbudát le kell bontani, mert azok ilyen kis házak, régiek, és az elavult, és helyettük ilyen nagyokat kell...

NéMETH G.: Te is így érezted, Bandi?

KUKORELLY: Gyerekkoromban én is így éreztem, hogy ez olyan szép. Hogy hát a lakótelep, az olyan marha jó, mert végül is minden szép egyforma, és központi fûtés van, megy a melegvíz, meg minden, meg padlószônyeg van. Padlószônyeg, úristen! Nem nyekereg a parkett. A mi korosztályunk még elkapta ezt a fílinget, a modern fílinget, és csak utána vette észre, hogy az mivel jár. Elkockásodás, nivellálódás, silányság. Óbudai lakótelep padlószônyeggel.

NéMETH G.: Hát mert azt a halál súlyos nüanszot, azt kellett volna megérteni, azt kellene értelmezni akár a mai napig is, ami a Bauhaus-t elválasztja Békásmegyertôl. Tehát hogy ott van az elméleti struktúra, ami hihetetlenül és hátborzongatóan hasonlít...

KUKORELLY: Nem szabad elválasztani. Én egyáltalán nem látom be, hogy lehetne "elválasztani" Le Corbusier-t, a nagy avantgárdokat, meg mondjuk a megvalósult, "reális" óbudai lakótelepet vagy egy moszkvai lakótelepet. Nem lehet.

NéMETH G.: Szerintem meg éppen ez volna mondjuk az egyik példája annak a gondolkodói magatartásnak, amit az elôbb forszíroztam....

FARKAS ZS.: A Tristan Tzarát nem lehet összehozni az óbudai lakóteleppel.

GARACZI (FéLRE) HOGY MOST MéGIS öSSZEJöTT EBBEN A MONDATBAN, EZ ENGEM MEGöRVENDEZTET.

NéMETH G.: De a Bauhaus-t sem.

KUKORELLY: Dehogynem. A lakótelep a Bauhaus következménye...

NéMETH G.: A Bauhaus félreértésének a következménye.

GARACZI (FéLRE) A BAUHAUS VALAMI OLYASMI, HOGY A FUNKCIó DOMINáLJON A FORMA FöLöTT, éS EZ JóL JöTT A KOMMUNIZMUS EGYENLôSíTô éS KöZöSSéGI éTHOSZáNAK, DE NEM HISZEM, HOGY ERRôL A BAUHAUS TEHET. (LáSD NIETZSCHE éS A FASIZMUS.)

KUKORELLY: Nem. Nem feltétlenül. Természetesen világos, hogy mirôl van szó: arról, hogy folyamatosan belekeverünk értékszempontokat... Én is, persze. Az más lapra tartozik, mennyire elkorcsosult, szörnyû, de mindenképp következménye annak a modern vagy avantgárd világszemléletnek, hogy el kell rendezni, megoldani a dolgokat. Ki kell használni a teret, tehát kockákat kell építeni, mert ott jobb a térkihasználás. Ez lett itt aprópénzre váltva.

FARKAS ZS.: És Rilke modernista mondjuk?

KUKORELLY: Hát azért mondom, hogy van egy...

FARKAS ZS.: Ôt is össze lehet hozni a kockaházzal?

KUKORELLY: Ami az olyan típusú nem-avantgárd modernitást vagy modernséget illeti, amit Baudelaire vagy Rilke jelent, természetesen az más tészta. Az a modernség a polgári tradícióban áll: persze folyamatosan meg is kérdôjelezi, folyamatosan ki akar menekülni ebbôl. Teljesen a modernségben áll, benne gyökerezik, de nem érzi ott jól magát. Fájdalmas: de széttörni is fájdalmas volna neki. Nem lép ki belôle, valami módon - szerintem. Ez a fajta nem-avantgárd modernség is tudhatónak, leírhatónak gondolja el a világot, ha magát ebbôl inkább kivonja is. Szkeptikus és "dekadens", nem radikális. Persze semmi lelkesedés. De nem is ironikus. A posztmodern megengedô és ironikus.

GARACZI (FéLRE) TEHáT A MODERNSéGNEK VAN EGY TRAGIZáLó, KRITIKUS, DEKADENS, REFLEXíV ATTITûDJE, RILKE, BAUDELAIRE STB., EZ EGY KICSIT BONYOLíTJA A KéPLETET. PLUSZ éL UGYE A PREMODERN, A NéPISéG, AZ EGZOTIKUS KULTúRáK, DE VAN DADA éS ABSZTRAKT MûVéSZET éS VAN PRAGMATIZMUS éS VAN NAGYON KOMOLY ANARCHISTA ELMéLET éS MOZGALOM... éLJEN A MODERN!

FARKAS ZS.: Minden, ami nem hoz létre kockaházat, az más tészta. Ahogyan a sztálinizmust és a szocreált sem lehet levezetni a többi modernnek nevezhetô dologból: a racionalizmusból, a romantikából, Nietzschébôl, Tzarából, Dosztojevszkijbôl, Freudból stb-bôl. Még Marxból se.

A posztmodern megengedô és ironikus

LETTRE: Most, hogy a Marno és a Farkas Zsolt ilyen jól kiment a konyhába cigizni, visszatérnék még egyszer a Töttössy Bea téziséhez a szocreál és a kelet-európai posztmodern összefüggésérôl. Nem lehetséges-e hogy nem ilyen direkt ez a kapcsolat, s hogy itt inkább a neoavantgárd játszott fontos szerepet?

NéMETH G. Nem a szocreált mint stílust - ha egyáltalán van ilyen - vagy mint kultúraeszményt tekintette már ellenfelének, mint inkább azt a valóságot, azt az identitást parodizálta, amelynek természetes része volt a szocreál is - hát amennyiben ez lehet egyáltalán természetes.

LETTRE: Talán inkább arról van szó, ahogy mondták is, hogy ezt végülis megcsinálta nálunk az avantgárd, az underground, és hogy inkább érdekes lehet annak a `68-cal való kapcsolata, és azon keresztül...

NéMETH G.: A magyarországi posztmodernnek szerintem is fontosabb gyökere a neoavantgárd, abban az értelemben, ahogy elszakadt tôle. Legalábbis az én belsô reflexióm szempontjából az volt a legfontosabb, hogy arról a gondolkodásmódról le tudott állni az agyam. Hogy egy ötletemrôl ne az jusson eszembe, hogy ezt már ki csinálta meg. Addig ugyanis, ez nagyon jellemzô volt, amennyire a mûveltségem határai engedték, azonnal beidézôdtek a példák. Azonnal a gesztusok hasonlósága foglalkoztatott, nem pedig a dolog, ami létrejöhetne. És ez szerintem óriási váltás, hogy az ember leszáll errôl a biciklirôl, tehát hogy valamit, amit csinál, azt nem föltétlenül egy gesztus demonstrációjaként, egy mûvészettörténetileg meghatározható gesztus demonstrációjaként éli át és értelmezi, hanem mint egyszeriséget, ami éppen megtörténik...

KUKORELLY: Na de ez nem a magyar, ha tetszik posztmodernre jellemzô, hanem az egész mind...

NéMETH G.: Oké, hát én csak saját magamról beszélek. Az én számomra...

KUKORELLY: Ez maga a posztmodern belátás. Hogy nem kell megijedni, ha bizonyos eszközök már egyszer használva voltak, attól még nem muszáj arról lemondani. A neoavantgárd végigvitte azt a vonalat, hogy egy eszközt, egy megoldást, attitüdöt csak egyszer lehet fölhasználni. Egyszer használatos injekciós tû, utána ki kell dobni, elfelejteni, és valami újat találni. Ezt végigjátszotta a modern élcsapata, az avantgárd...

NéMETH G.: Ezt mondom én is..

KUKORELLY: ... és ad abszurdum vitte, a híres és mindent betetôzô avantgárd gesztusokig, ugye, mint a Duchamp pisszoárja, meg Cage négy perc harminchárom másodperce...

NéMETH G.: Meg már a Malevics is...

KUKORELLY: ...és így tovább. Tulajdonképpen ez mindenhol lejátszódott, és persze Magyarországon is volt egy neoavantgárd, amelyik ad abszurdum vitte ezeket a dolgokat. Aztán gyakorlatilag be is fejezôdött, befejezte magát. Nagyjából a Gábor által említett Erdély Miklós-gesztust ilyen szimbolikus zárszónak is vehetjük. A többi már csak utánlövés, és az per definitionem nem avantgárd, amelyik gesztusoknak utánalô, még egyszer megpróbálja lejátszani. Hiszen pont az a lényege a dolognak, hogy nem lehet mégegyszer lejátszani.

LETTRE: De hogy ebbôl hogy jöttek ki? Szóval hogy ez egyszerre történt, vagy mindenki külön? Valahogy a neoavantgárdhoz kapcsolódtak az induláskor, nem?

GARACZI: EZ AZéRT BONYOLULTABB ENNéL, MERT AZ IGAZáN RADIKáLISAK PéLDáUL áTMENTEK EGY NAGYON FURCSA ROMANTIKáBA, VAGY NEM TUDOM MIBE. ÉS AMIT MONDTATOK AZ ERDéLY MIKLóSSAL KAPCSOLATBAN, AZ PONT EZ, TEHáT HOGY NEM TUD TOVáBBLéPNI, MERT HáT ô MáR NEM LEHET POSZTMODERN, LáTJA AZ EGéSZNEK AZ ABSZURDITáSáT, DE UGYANAKKOR VISZONT ENNEK A KIMONDáSNAK A MóDJA SEM úJ. MI PEDIG MEG VOLTUNK ETTôL éRINTVE, DE NEM MONDANáM AZT, HOGY AKáR AZ ESTERHáZY, AKáR A MI GENERáCIóNK A NEOAVANTGáRDBóL JöN, SZERINTEM CSAK ELCSíPTüK, éS NEM IS JöVüNK A SZOCREáLBóL SEM, MERT EZ SZERINTEM íGY NAGYON LEEGYSZERûSíTI A DOLGOT, HOGY AZ ESTERHáZY A SZOCREáLRA REAGáL. EGYIKBôL SE LEHET íGY LEVEZETNI, MáR OLYAN éRTELEMBEN, HOGY ORGANIKUSAN KINô, VAGY NEM TUDOM. EZ SZERINTEM ENNéL KICSIT BONYOLULTABB, éN INKáBB VALAMI VáKUUMHELYZETKéNT KéPZELEM EL. MINDKETTô, TEHáT AZ ESTERHáZY IS IGAZáBóL EGY OLYAN HELYZETBE LéP BE, AMIKOR EGY ILYEN üRESSéG VAN. TEHáT NEM A SZOCREáLRA REAGáL, HANEM A SZOCREáL éS A SZOCIALISTA VILáG ELLEHETETLENEDéSéRE...

KUKORELLY: Így van.

GARACZI: TEHáT HOGY MáR NEVETSéGES. MáR NEM EZ VAN, MáR NINCS ILYEN IZé, MáR NEVETSéGES, éS AKKOR LEHET NEVETNI, DE UGYANAKKOR EZ MéG SEMMI, éS AKKOR EZ MéGIS VALAMIéRT POSZTMODERN, VAGY NEM TUDOM. TEHáT HOGY INNEN KEZDôDIK A DOLOG. DE HOGY EZ MIBôL JöN,... UGYANAKKOR PERSZE RENGETEG TRADíCIóHOZ VISSZA LEHET NYúLNI; TEHáT PéLDáUL A NYUGATHOZ éS EGYEBEKHEZ, DE AZ SZERINTEM AZéRT ELéG éRDEKES IDôSZAK, úGY A HETVENES éVEK VéGE, NYOLCVANAS éVEK ELEJE, MERTHOGY ... NA MONDJAD...

KUKORELLY: Én úgy gondolom ezt a dolgot, hogy itt a hatvanas években és a hetvenes évek közepéig tartóan volt egy olyan underground kultúra, irodalom meg minden, performance stb. És azokban, akik ezt csinálták, elsôsorban itt Erdély Miklósra gondolok, aztán az akkori fiatalabbak közül néhányan, akik amúgy sem voltak benne nyakig, nem identifikálódtak ezzel az attitüddel, bennük lassan megképzôdött a belátás, hogy nem lehet ezt a dolgot tovább csinálni. Nagyon is végig lett játszva, nem megy tovább. Folytathatatlanná vált. És tényleg, ahogy te mondod, ezáltal vákuumhelyzet keletkezett, és ebbe a vákuumba helyezôdött be, született meg az a felismerés, hogy tehát ha már semmi eszköz nincs, ami ne lenne megérintve és fölhasználva, ha minden eszköz kompromittálódott, akkor tabula rasát lehet csinálni. Újra szabad paradigmák nyílnak, felszabadulnak, újra használhatókká válnak a teljes mértékben leterhelt, leharcolt struktúrák. Abban az értelemben egyébként, ahogy Gábor mondta, tehát nem mindent lehet össze-vissza, ahogy jön, hanem hogy bármilyen paradigmát szabad a maga módja szerint.

NéMETH G. Én úgy próbáltam túlhajtani nyelvileg ezt a kijelentést, hogy bármit lehet, de csak azt.

FARKAS ZS. (bejön) : Ez radikálisan gondolva lehetetlen.

MARNO (ô is) : Hogyne, Gábor, valószínûleg sokan érezzük így. Véletlenül felismerjük a szükségszerû, az igaz formát, igen, ez régrôl, méghozzá a metafizikai hagyományokból ismerôs.

NéMETH G.: Igen, igen, másfelôl meg...

Nietzsche és a transzcendencia
visszavétele

MARNO: És akkor ez behelyettesítôdik bármi diktatúrával, bármi diktatúra mint halott, ugye? És akkor fölvetôdik az önrendelkezés lehetôsége. Arról meg amit te mondtál Bandi, kapásból az jutott eszembe, hogy akkor a természetbarát paradigmák, a természetbarát ideológiák, az érintettségtôl egyfelôl ellehetetlenültek, másrészt kiderül, hogy nincs érintetlenség. Akkor természetbarátként használjuk, és újra élhetjük. Szóval a transzcendencia visszakerül, teljesen belekerül ebbe az immanenciába, abba a tipikusságba, ami, hogy mondjam, egyszerûen csak az élet folyamatosságából adódik.

Azt hiszem, az elôre menekülés hasonlata, amivel Bandi a modern illetve az avantgárd meg, mondjuk így, a pionír mentalitásokat jellemezte, remekül illik ide - ha a benne rejlô instrukcióktól megszabadulunk. Ha semmilyen utópiát nem tekintünk, sôt nem tudunk tekinteni többé megoldó menedékünknek. Az örök visszatérés gondolata, vagy inkább látomása azt is jelenti, hogy az úgynevezett végsô kérdésekkel mindig `közben', szembesülünk; a megfelelô válaszért csakis önmagunkhoz folyamodhatunk. Az örök visszatérés gondolata mindennek az igenlése, ami már megtörtént...

FARKAS ZS.: És végtelenszer történik. Ha egyáltalán van értelme a posztmodernnek, valami homályos, akkor az pont ez a gesztus.

KUKORELLY: Ja.

FARKAS ZS.: Tehát, hogy visszaveszi a végsô transzcendenciát. Teljesen világosan számol azzal, hogy az emberi élettel ezentúl is kell valamit kezdeni. Ez a fordulat, amit Nietzsche és Kierkegaard csinál meg: mindkettô az emberiség történetiségére reflektál és egzisztenciális szituációját próbálja megoldani az adott helyzetben. Az emberi lét esetlegességének, relativitásának belátása és az ebbôl adódó rémisztô szabadság megtapasztalása egyiküknél sem vezet nihilizmushoz. A Kierkegaard egy radikális transzcendenciához nyúl, a Nietzsche pedig egy radikális materialitáshoz. Úgy hogy, mondom, közben számol azzal, hogy annak a problémáját is egyúttal meg kell oldani, hogy én mit fogok csinálni az életemmel. A törvényt te teremted meg mindenkor. Csak az a szabály van, hogy ezt végtelenszer megcsinálod-e. Tehát minden tettednél ez a kérdés merül fel újra, hogy tudod-e vállalni végtelenszer, és ez ad egy olyan súlyt, metafizikai súlyt a mindenkori cselekvésednek, amikor baromira nem mindegy, hogy mit csinálsz, ugyanakkor semmi nincs megmondva errôl törvényszerûen.

Bármit, de csak azt

FARKAS ZS.: Amit a Gábor mondott, hogy pont van egy ilyen ellentétes tendencia, tehát hogy akkor mindent lehet, de hogy számodra csak azt lehessen. Szóval ez ellen... pont ez a tendencia hat. Az tudja igazán élesen megmondani, hogy csak ezt lehet, akinél nagyon erôsen van lealapozva ez a kizárólagos tudat. Tehát ami egy rendes kultúrában van. De a mostani egyre hibridizálódóbb, egyre multibb és konglomerátum-szerûbb kultúrákban pont ez az, ami egyre halványodik, ennek a biztonságtudata.

NéMETH G.: Ezt egy ha-akkor típusú döntésnek érzem. Tehát hogy el lehet juttatni a tudatot olyan állapotba, hogy megfogalmazzon magának akár tetszôleges premisszákat is, de akkor ebbôl kijelölje az egyetlen lehetséges utat. És ezt az egész szerkezetet választhatja, és sok, talán végtelen számú ilyen szerkezet van, amit választhat. Szerintem halálpontos, amit mondasz, mert azt a fajta magabiztos kultúrát, amelyrôl beszéltél, hívják boldog idôkben ízlésnek. Amikor az ízlésnek önmagáról az az énképe, ez egy kicsit hülye mondat, de értitek, hogy mire gondolok, hogy ô pontosan birtokolja az összes lehetséges tudást, méghozzá abszolút zsigeri készségszinten, tehát nyugodtan hallgathat arra a hangra, mindenféle különösebb artikuláció nélkül, amelyik az egyik dologra azt mondja, hogy ez kóser, a másikra azt mondja, hogy nem kóser. És ez a hang beszél, ezt hallgatjuk. Ez egy boldog korszak - valószínûleg most és itt nem ez van...

FARKAS ZS.: Hát pedig ártalmasnak tûnik...

LETTRE:De a Kukorelly szerintem gondol ilyesmire, mert azt szokta mondani, hogy meg tudja mondani, hogy mi a jó.

NéMETH G.: ..itt most nem ez van, hanem egy jóval ingoványosabb terület. Amirôl én beszélek, az abszolút a Bandi tudatát jellemzi szerintem, úgynevezett mûalkotás közben. Számomra ott van a különbség, hogy én hajlamosabb vagyok alternatív struktúrákat látni. Bandi szerint minden szövegnek van egy ideális állapota, és - ha mostmár az irodalomról beszélünk - erre kell törekednie minden lehetséges eszközzel, akár személy feletti eszközökkel is. Közkinccsé is lehetne tenni valószínûleg egy szöveget, minél többen szóljanak hozzá, és majd megmondjuk, hogy hogy lesz a legjobb. Valószínûleg elfogadsz, most parodizállak, de végülis elfogadnál egy ilyen processzust, azzal a feltétellel, hogy megszûröd azokat az embereket, akik beleszólhatnak. Én meg azt látom egy szövegen, hogy létezhet annak többféle létmódja is, és ezek elférnek egymás mellett.

KUKORELLY: Azért nem értem, hogy ezt most miért mondod, mert az elôbb meg szerintem ennek az ellenkezôjét mondtad azzal, hogy bármit lehet, de csak azt.

NéMETH G.: Az én számomra.

KUKORELLY: Na de olyan nincs, hogy az én számomra, meg nem az én számomra...

NéMETH G.: Nekem van, én így érzékelem a dolgokat.

KUKORELLY: Mert én azt gondolom, hogy a, mondjuk, modern attitûd az, hogy tulajdonképpen van optimális verzió a világ számára, az optimális nagy elbeszéléstôl a kommunizmusig, például, vagy a fejlôdés, haladás, jobbulás, és aki nem ennek megfelelôen gondolja el a dolgot, (aki egy diktatorikus modellben ennek nem paríroz), az nem érti a világot (tehát ellenség, és akkor likvidáljuk, ugye). Hogy van egy megoldás, és afelé megy minden. Egy struktúra, és azon belül helyezkednek el a dolgok. Ezzel szemben most úgy tûnik, hogy nem egy trend van, hanem sok, ha tetszik, végtelen trend van, de mindegyiknek megvan a saját belsô struktúrája és potenciája, és ezt a potenciát az a dolog, ami mozog benne, egy mûalkotás például, vagy kiteljesíti, vagy nem teljesíti ki. Bár milyen is a trend, annak viszont aztán megvannak a maga belsô törvényszerûségei. Legalábbis én azt hittem az elôbb, hogy te is így gondolod,

LETTRE: Igen, de az egy szubjektív ez meg egy objektív törvényszerûség...

KUKORELLY: ...tehát ennek megfelelôen az tûnik a helyes attitûdnek, jó ízlésnek, ha sokféle struktúrában tudsz mozogni; minél jobb az ízlésed, annál többféle trendet tudsz akceptálni, belebújni, belülrôl érezni...

NéMETH G.: ...azon belül az egyetlen lehetségest.

KUKORELLY: ...érezni annak a mûalkotásnak a "problémáit", hogy oké vagy nem oké, azon a szerkezeten belül, tehát nem egy másik, valami ahhoz képest külsôdleges alapján.

NéMETH G.: Egymillió pici Krisztus.

KUKORELLY: Viszont azon belül meg aztán tényleg érzed. Vagy nem. Viszont lehet róla beszélni...

NéMETH G.: Igen, csak amit én mondok, az abban különbözik ettôl, azt tagadja, vagy legalábbis azt kérdôjelezi meg, hogy egy bizonyos struktúrán fölismerhetô az a bizonyos egyedül üdvözítô gondolkozási modell, amely szerint meg kéne vizsgálni.

Struktúra és maszkabál

MARNO: De az a probléma ebben, hogy az írás aktusában magában a cselekvésben, hogy mondjam, tetten érhetem magam, de semmi sem garantálja, hogy...

NéMETH G.: ...ez mások számára is érvényes...

KUKORELLY: Ôszintén kell beszélni, ez baromi egyszerû. Vagyis baromi nehéz. Meg kell próbálni nem eljátszani és nem rájátszani semmit.

MARNO: Igen ám, de mire mész az ôszinteséggel, Bandi, amikor tudod, s e tudásodat is egyre bonyolultabban tudod, hogy `maszkabálról' van szó, hogy nem bújhatsz, nem költözhetsz bele olyan struktúrába, amely ne maszk volna.

NéMETH G.: Nem közvetlenül...

KUKORELLY: A szerkezetben. És abban a szerkezetben aztán bármilyen maszk lehet, a hétfejû sárkány maszkja is, teljesen mindegy...

NéMETH G.: ... megvan az adekváció ...

KUKORELLY: ...nyolcfejû meg kilencfejû sárkányok szerepelhetnek, akik mindenfélét csinálnak, aminek semmi köze semmihez, és mégis az teljesen autentikus szöveg lehet.

GARACZI (FéLRE) : AZ AUTENTICITáS SZáMOMRA VALAMIéRT A VESZéLYESSEL (IS) ROKON. AZOKRA A MûVEKRE GONDOLOK, AMELYEK (AKáR A HUMORUKKAL) FéLELEMETESSé TUDNAK VáLNI.

KUKORELLY: Noha "semmirôl" sem szól. A másik meg szólhat tényleg a legnagyobb dolgokról is, és egyszerûen semmi köze semmihez. És akkor az a kérdés, hogy milyen alapon beszélünk errôl, hogy mi ... Szerintem van rá alap, hogy ilyeneket mondjunk.

FARKAS ZS.: Szerintem meg nincs. És úgy alakítanám át a problémát, hogy az, hogy te ezt gondolod, azzal már mindenképpen egy etikai típusú viszonyba lépsz, tehát oktrojálsz. Ez tulajdonképpen mindig megtörténik, amikor egy meghatározott ügyben akcióba lépsz. Ha te ezt a nézetedet publikálod, akkor nem tudsz mást csinálni, mint oktrojálni. Akkor beléptél a diszkurzív térbe, ami mindig ilyen elveken...

KUKORELLY: Felmutatom az én javaslatomat, az én világra szóló javaslatomat, és azt mondom, hogy gyerekek, én így látom, hozzáteszem zárójelben: szerintem így is van, de eszembe nem jut elvárni tôletek, hogy akceptáljátok. Noha azért hozzáteszem...

KUKORELLY: ...azt azért mégis hozzáteszem, hogy ha nem így látjátok, akkor hülyék vagytok. De azért, hogy én lehülyézem a Marnót, még nem kényszerítem rá, hogy úgy lássa, mint én. Mert vagy úgy látja, vagy nem úgy látja. Szerintem hülye, ha nem úgy látja, de azért azt fönntartom, hogy lehet, hogy én vagyok a hülye. Nem nagy eshetôséget adok ennek, de...

LETTRE: De holnap rá fog jönni, hogy tegnap hülye volt, és akkor át fogja írni, amit tegnap írt.

MARNO: Amikor a Beszélôben egyszer egy foci-írásában a Kukorelly azt írta, hogy "Szerintem objektíve én voltam a legjobb", azt szerettem, az egy alapmondat rá. Az oktrojálás abszolút igaz, igaza van a Zsoltnak, nincsen olyan javaslattétel, ami ne volna oktrojálás.

LETTRE: Hogy van ez a dolog az írás autentikusságával? Teljesen spontánnak kell lennie, vagy a választott elveknek, struktúrának kell megfelelni? Valami megérzésbôl megy, amolyan zsigeri dolog, vagy pedig teljesen tudatos?

GARACZI (FéLRE) : IGEN, SPONTANEITáS, EZ A MáSIK. SPONTáN éS MEGFORMáLT éS VESZéLYES.

NéMETH G.: Körbejárhatók valami módon az eljárások. Most például azt vettem észre, ahogy így próbálok összerakosgatni egy könyvet, hogy nem vagyok képes rendesen javítani. Tulajdonképpen elérhetetlen távolságban vannak a szövegek, látom én, hogy nem jók, nem annyira persze, hogy ne adnám ki a kezembôl ôket, annyira viszont igen, hogy problematikus a viszony. Látom, hogy bajok vannak, de nem tudok mást tenni, mint néhány helyre rábökdösni, hogy itt van valami, de nem vagyok képes az eredeti szövegpozícióba visszakerülni, és a javítás-szituációt nem tudom átélni. Tulajdonképpen ragtapaszokat helyezek el, nagyon ügyetlenül, és megpróbálom jelezni, hogy ezek ragtapaszok. Most éppen egy ilyenfajta dologban vagyok benne, és látom ezt az éles különbséget. Ebben is például, amirôl beszéltünk, a Bandi ezt a ragtapaszozást biztos, hogy nem csinálná.

LETTRE: Mert ô azt állítja, hogy bármikor bele tud helyezkedni, vagy majdnem mindig a korábbi szövegpozícióba, és azért tudja mindig átírni...Maga meg lehet, hogy olyan távolságba kerül a régi szövegtôl, hogy már nem tudja...

KUKORELLY: Az a hipotézisem, hogy ha én belehelyezkedem egy 1975-ben írt szövegembe, ez hipotézis , még egyszer mondom, lehet, hogy nem így van, (noha szerintem így van) (ez az elôbbi tézisem lejátszása), hogy akkor nem a mostani énemet, a mostani elgondolásaimat kérem számon az akkori szövegemen. Ezeket, úgy vélem, elég jól meg bírom különböztetni.

GARACZI (FéLRE) : GYANúS. VAN ILYEN?

Van-e iránytû a struktúrák pluralizmusában?

MARNO: Hát, gyerekek, ez igazán gyönyörûnek látszik, a szubjektumnak ez a felszabadult közlekedése az ezerféle trend, struktúra-kínálat között, de hogy ô maga bármelyikben feltalálja, sôt megvalósítsa önmagát, ahhoz ugyan honnét vegye azt a bizonyos ízlést? Azt az egyetlen iránytût, amelyik nem bolondul meg semmilyen `másik' erôtérben, hanem `idegenben' is adekvát eredôje tud lenni tulajdon erôterednek. Úgy értem, adekvációba képes keríteni a mással, méghozzá bármely(ik) mással, mássággal... anélkül, hogy odaveszejtené sajátszerûségedet. Ezt meg úgy értem, hogy meghamisítaná...

KUKORELLY: Hát ha most tôlem kérdezted, akkor megmondom, hogy honnan: az általános, mindenkiben elementárisan meglévô, a gondolkodásra leginkább jellemzô struktúraérzék...

FARKAS ZS.: Ez az univerzális struktúraérzék roppant problematikus.

MARNO: Azt gondolom, Bandi, hogy az általad említett elementaritással csak az élhet, az képes élni vele, aki hatalmon van. S ezt semmi esetre sem pejoratíve mondom. De nem is csak elismerôleg.

GARACZI (FéLRE) : AZ EGYMILLIó PICI KRISZTUSSAL CSAK FELDARABOLTUK A PROBLéMáT, VEGYéTEK, EZ AZ éN PROBLéMáM. EGY Mû IDEáLIS FORMáJA TOVáBBRA IS VAGY MéG INKáBB EGY HOMáLYOS FOLYAMAT FIKTíV VéGPONTJA. AZ íZLéS AZ éRZüLET IRRACIONáLIS EVIDENCIáJA. LEHET, HOGY A HATALOMAKARáS AZ ALKOTáS PSZICHOMOTORJA, éS LEHET, HOGY A MENEDZSELéS A Mû LéNYEGI RéSZE, MERT A Mû CSAK A PIACON, A HATALMI ERôTéRBE HELYEZVE VáLIK MûVé, MéGSE GONDOLOM, HOGY AZ íZLéS LEVEZETHETô LENNE A HATALOMAKARáS FOGALMáBóL.

KUKORELLY: Ezt a hatalom-dolgot nem értem.

MARNO: A hatalmat? ..a könnyebb érthetôség kedvéért lefordítom a ping-pong ügyre: hogyha ketten játszunk egymás ellen, akkor ha te engem lenyomsz, akkor te vagy hatalmon, amikor széttöröd az én stílusomat, érted? Mindig az nyer, aki a stílusát rá tudja a másikra, a te szavaddal, oktrojálni. A legritkább eset, ha egy meccset úgy játszunk le, hogy ki-ki megmarad töretlenül a maga stílusában...

LETTRE: Ez az, amit a Foucault uralkodó diskurzusnak nevez...

KUKORELLY: Igen, de én nem ezt nem hoznám játékba. Úgy gondolom el ezt a dolgot, hogy mindenki a maga, mondjuk így, struktúraérzékével, struktúraérzékelésével lép be különbözô típusú struktúrákba. Olvasom Dantét, utána olvasom Carvert, utána meg olvasom a Garaczit. Amikor belépek "a Dantéba", azt gondolom el magamban - és persze, hogy mennyire stimmel ez, mennyire jön be, igen vagy nem, mit értek félre, azt most nem akarom megmondani - hogy nagyjából érzem, a Dante szövegében mi hogyan van. Valamit érzek ezzel kapcsolatban. És ezt más struktúrákban is érzékelem - vagy nem. Vagy rosszul. De érzékelem: nem minden más szerkezetet egyformán jól, ezt jobban, azt kevésbé. Ha különbözô sportokat ûzöl, egyikben jobb vagy, másikban nem, de mindig valami módon érzed annak a rendszerét. Amikor pingpongozunk, nem kezdesz el futball-struktúrákban mûködni, a szervezeted óhatatlanul rááll arra a típusú struktúrára, ami a pingpong, és azt játssza. Így vagy úgy, különbözô szinteken, de az egész szervezeted akceptálja azt a szerkezetet, valamilyen módon belekerül, és addig "ott él", kvázi átveszi annak a formáját. Merthogy izé. Nem is tudja nem átvenni. De nem gondolja azt, hogy akkor már az ô is volt . Nem érzi magát ettôl elnyomva még. Az a szerkezet csak akceptálódik, és ettôl még, szerintem, nem kerül hatalmi helyzetbe. Mert nem gondolom, hogy ô az igazság , a megváltás, és amikor akarom, kilépek belôle, mindenféle sértôdés és sérülés nélkül. És valami mást hozok játékba. Ez lenne mondjuk a posztmodern gondolkozás. A modern gondolkodás meg azt tételezné, hogy hierarchia van a struktúrák között (a sportok között), az az igaz(i), amikor elsô helyen van a baseball, második helyen a törpedobás, és igazából úgy helyes, ha mindenki inkább baseballozik, (vagy törpét dobál). Mindenki ugyanazt a struktúrát játssza, mert a többi meg, hát az olyan félreértés-típusú megoldás.

NéMETH G.: Baromi durván is meg lehet fogalmazni ezt a különbséget: a Bandi gnosztikus, szerintem minden gesztusával, amikor ezekrôl a dolgokról beszélünk, mert ilyen szempontból tök mindegy, hogy egy struktúráról beszélünk, vagy egymás mellé rendelt struktúrákon belüli eligazodásról. Tehát ô minden alkalommal azt mondja, hogy az ember alkalmas arra, hogy objektíve fölismerje egy struktúrának a belsô logikáját.

Én pedig agnosztikus vagyok, végsô elemzésben föltehetôen gyökeresen szemben állunk a dologgal kapcsolatban. És szerintem a Zsolt is agnosztikus. Nem? Mert az a tény, hogy ezt igenelni lehet, az egy hitbeli színpadi produkció.Még hogyha nincs is artikulálva. Arra gondolok, hogy a világ bármilyen értelmezésének igenlése, a világ épp-úgy-létének igenlése mögött, még akkor is, ha az az értelmezés szélsôségesen tagadja a helyes vélekedés lehetôségét, az a hit van, hogy ez a szélsôséges tagadás a helyes értelmezés. Tehát hogy minden úgynevezett leírható vagy koherens világkép mögött végsô értelmezésben gnoszticizmus van.

FARKAS ZS.: Persze.

KUKORELLY: Ha te belekerülsz egy Dante szövegbe, akkor azt kvázi egybôl, valamilyen szinten, ilyen vagy amolyan szinten, ki mennyire van erre elôkészülve - akceptálod, érted? A legfölkészületlenebb is valahogy akceptálja. Valahogy igazodik, eligazodik.

FARKAS ZS.: Gombrich mondta arra vonatkozólag, hogy a klasszikus mûvek örök érvényûek-e mindenki számára, hogy az ártatlan szem nem lát semmit. Tehát gyakorlatilag az, akinek nincs eredendô és lényegi tanultsága egy dologgal kapcsolatban, nem fogja látni ezt a dolgot. Gadamer is nagyjából azt mondja, hogy egy nagyon erôs elôítéletrendszert elôfeltételez, ami lehetôvé teszi, hogy lássál.

NéMETH G.: Biológiai értelemben igaz az, amit mondasz a látásra, hogy az újszülöttnek meg kell tanulnia.

Posztik és fundik - Virágozzék minden fundamentalizmus

FARKAS ZS.: Hogyha lehet globális mondatokat mondani a "mai" a kultúrára mint olyanra, akkor ez az, ami gyengül. Tehát az elôítéletek makacssága, száma. Erôsödik a reflektáltság, és mindekinek a szituációja, elôítéletes tudata szerint, és ez valószínûleg jelentôs változást hoz.

NéMETH G.: Sôt, a diskurzusok etikájához majdnem hozzátartozik, mint a köszönés. Hogy ezt így be kell jelenteni. Ez a láthatatlan, vagy néha kimondott szerintem , ez minden megnyilvánulás kötelezô elôszava... vagy ha nincs ott, ha nem teszed meg, akkor beleverik az orrodat. Hogy tessék mondani.

GARACZI (FéLRE) : A SZERINTEMMEL (SZERINTEM) AZ A BAJ, HOGY ANNAK FORMáLIS BEJELENTéSéN TúL, HOGY MáS VéLEMéNYT IS EL TUDOK KéPZELNI, NEM SOKAT JELENT, éS MINDIG IS AUTOMATIKUSAN ODAéRTôDöTT A MEGSZóLALáS ELé. HANGSúLYOZáSA VALAMI OLYASMIT JELENT, HOGY MOST éN BESZéLEK UGYAN, DE BESZéLHETNE MáS IS, AZ EGéSZ NEM ANNYIRA éRDEKES, NEM MEGY VéRRE, NEM FOGUNK öSSZEVESZNI, NEM éR A NEVEM. KéRDéS, HOGY EZ A DEFETIZMUS, BOCS, éRDEKESEBBé TESZI-E A BESZéLGETéST, HOGY AZ A SZELLEMI éLET, AMI KöDöS TEKINTETû LANKADTAK MOTYORáSZáSáBóL áLL, MENNYIRE VONZó. Jó, HOGY VANNAK EZEK AZ IZé, FUNDAMENTALISTáK, HA VANNAK EGYáLTALáN, Jó, HOGY VAN BZA, VANNAK MEGSZáLLOTTAK, KöTEKEDôK, IDIóTáK, BOHóCOK, NéLKüLüK UNALMASABB LENNE.

LETTRE: De azért a Kukorelly azt gondolja, hogy tényleg úgy van, nem? Nem csak azt, hogy szerintem.

KUKORELLY: Nem. Én azt gondolom, hogy valahogy van. Tehát valahogy van, de azt nem fogom megmondani, és valószínûleg senki sem mondja meg, hogy pontosan hogy. Mi az optimális, annak a szerkezetnek mi az optimuma. De azt gondolom, hogy van egy ilyen optimum, és legföljebb az nincs kiteljesítve, a tér bejátszva. Maradván a mûalkotásoknál, úgy vélem, minden mûalkotásnak van - elvileg lehetne - optimális formája, gyakorlatilag azonban adott egy verzió, amit ismerünk, kénytelenek vagyunk megelégedni ezzel. A belsô érzékünk pedig, amikor belépünk egy mûalkotás szerkezetébe, vagy azt a szerkezetet magunkba fogadjuk, naivan vagy kellôképp fölkészítve, valami ítéletet mond a tetszés-nem tetszés tengelyén, és ez nem puszta szubjektivitás, relativitás, nem véletlen. Ahogy a vízbe dobott kutya sem véletlenül kezd el úszni, és még véletlenül sem kezd el nem-úszni. Egyébként persze teljesen egyetértek abban, hogy a tanulatlan szem nem lát semmit. Ha nem is abszolút semmit, de tény, hogy minél bonyolultabb struktúrába lépsz, annál inkább föl kell készülni arra. Ámde megvan a prekondicionáltságunk, a struktúraérzékünk, erre az érzékre lehet rádolgozni vagy rátanulni, és minél jobban tanulod, satöbbi. Másodsorban meg olyan járulékosságok jönnek hozzá, amik tényleg elôbb-utóbb már elég jó állapotba hoznak ahhoz, hogy abba a térbe lépj. Ha meg már beléptél, találhatsz alapot arra, hogy arról beszélj, az adott alkotás mennyire merítette ki, hogy úgy mondjam, a lehetôségeit ...

GARACZI (FéLRE) : ITT A STRUKTúRA FOGALMA VALAHOGY TúL NAGY KARRIERT FUT BE. EGY Mû LéNYEGES PILLANATAI NEMCSAK AZ AKáRMILYEN DINAMIKUSNAK GONDOLT SZERKEZETTEL, áLTALáBAN VéVE NEMCSAK A LáTHATóVAL KAPCSOLATOSAK. A DOLOG ZSIGERI éS SZABáLYTALAN. NEM BELEHELYEZKEDEM EGY STRUKTúRáBA, HANEM A SAJáT STRUKTúRáMAT (AZ MI, éLô CSONTVáZ?), AKTUáLIS SZELLEMI éS LELKI DISZPOZíCIóMAT RáMOZDíTOM A MûRE, öSSZEKEVEREM VELE, éS HA EZ A KONGLOMERáTUM GYöNYöRTELJESEN BUGYBORéKOL, SZIKRáZIK, JAJGAT éS RöHöG, AKKOR Jó.

NéMETH G.: Korábban már utaltam arra, hogy az általam olvasott posztmodernt bíráló-gyalázó kijelentések mindegyike nagyon könnyû elemzésben kimutathatóan fundamentalista volt, és ez nekem rettenetesen gyanús. Szóval minthogyha valamilyen metafizikai eredetû rettegést és gondolkodói lustaságot érzékelnék ilyenkor, mintha a bíráló túl gyorsan akarna megszabadulni ettôl a fogalomkörtôl, talán azért, bár ez egy nyilvánvalóan rosszindulatú megjegyzés, mert túl nagy melónak tartja a valódi szembesülést. Ahhoz, hogy valaki érvényes dolgokat tudjon mondani, vagy artikuláltan tudjon fogalmazni, folyamatos önképzésre, éberségre, gondolkodói éberségre van szükség, ami nyilván hihetetlenül fárasztó, sokkal könnyebb belemenekülni általános kijelentésekbe, és ez történik számtalanszor a legkülönbozôbb irányokból. De az én számomra a posztmodernt érvényesen nem tette taccsra senki.

GARACZI (FéLRE) : A POSZTMODERN TöBB LáBON áLL, A FUNDAMENTALISTA EGYETLEN LáBA VISZONT LE VAN FúRVA, A POSZTI MOZGéKONYABB, A FUNDI VISZONT NEM ESIK EL, A POSZTI éBEREBB, A FUNDI NYUGODTABBAN ALSZIK. MI A CéLJA A GONDOLKODáSNAK?

MARNO: Nem gondolod-e, hogy a fundamentalizmus a legszabadabb gondolkodásnak is, mondjuk így, rákfenéje, pláne, hogyha `sikeresen' eliminálták. De ott van mindjárt a leggyakrabban idézett Heidegger, ô deklaráltan fundament(um)okban is gondolkodott.

NéMETH G.: Oké, és akkor mi van?

MARNO: Vagy vegyük akár a Bandi végtelen bizalmát a vitális, a természeti alapok, adottságok iránt: ez vajon nem fundamentalizmus?

NéMETH G.: De legalább érzéki.

MARNO: Az arab fundamentalisták is alighanem nagyon érzékiek.

MARNO: Nem valamiféle naivitás, egyértelmûség, egyszerûség visszanyerésére pályázik-e minden halandó?

NéMETH G.: Szóval ne vonjam én meg a fundamentalisták jogát, virágozzék minden fundamentalizmus...

MARNO: Látod, azt mondod, hogy a fundamentumok hadd virágozzanak...

NéMETH G.: Ami engem illet, én egész egyszerûen ide, ebbe a kicsit önironikus, néha frivol antifundamentalizmusba hátráltam be. Remélem, nem lesz túl nagy ugrás, hogy ezzel jövök elô, de bizonyos dolgok beküldtek ide, az írással kapcsolatban, ezek ilyen nagyon egyszerû dolgok, mondjuk képtelenné váltam novellát írni, a novellaforma ezer okból rendkívül kérdésessé vagy üressé, problematikussá vált, például azért, mert el van benne rejtve egy ilyen kész-ség. Van a dolognak egyfajta teleológiája vagy metaforikusan úgy is fogalmazhatnék, hogy teológiája, ami nekem ellenszenves. Igazából a beszédmód keresésébe hátráltam vissza, és eközben kizárólag személyes vagy személyessé tehetô dolgokat vagyok képes tematizálni. Én így kerültem ebbe a helyzetbe, és az tényleg érdekes, hogy elég sokan kerültek vagy kerültünk ebbe a helyzetbe.

MARNO: Hát igen, hogy mit érdekel engem a te történeted, mit érdekel téged az enyém, és így tovább. Mármost nem tudom, miért egy Prosper Mérimée novella jut az eszembe, a címe sajnos nem, igazi dráma, egy korzikai földön, parasztbirtokon játszódik, úgy emlékszem, ahol a gazda-apa kivégzi a fiát, mert az besúgta a katonáknak (vagy csendôröknek?) a náluk elrejtôzött szabadsághôst. Ez már így gyönyörû, fantasztikus, nem? Fix és mozgó, változó értékek, világosan és izzóan éreztetik, miért érdemes lenni, miért meghalni vagy megölni a saját fajtánkat. Tegyem hozzá, hogy a novella annak idején engem teljesen meggyôzött, pontosabban lenyûgözött, katartikusan hatott rám. Mai történet, mai mondásban meg mintha már nem mûködhetnék így. Nincsen fix, azaz közös nevezô, ha van olykor, ha adódik is egyenértés, egyet-érzés köztünk, két ember között, egész-történet erejéig az ilyen már nemigen szokott kitartani. Szerintem azonban ez is dráma, nagyon is az, legföljebb a szerepek nehezen identifikálhatóak.

Elkülönbözôdünk, a felismerhetetlenségig, és összeolvadunk, ugyancsak a felismerhetetlenségig, s hát persze, kinek-kinek ez a tûnékenység-drámája riasztó vagy unalmas olykor önmagának is, nemhogy neked, a másiknak, miért lépnél hát bele?

Ez azért azt jelzi, hogy mikor arról beszélnek, hogy nincs történet, hogy a történet eltûnt az írásokból, akkor az igazából annak a szem elôl tévesztése, hogy minden történet, vagy legalábbis minden alkalmas arra, hogy történetté váljék. Csak éppen, hogy a történet jogot mikor nyer, és kiknek a szemében, az már kérdéses.

Ha én elôtte veletek nem egyeztetem ezeket a dolgokat, hanem teljesen a magam pillanatnyi ízlése és struktúrája szerint bóklászom, akkor feltehetôleg azt fogjátok mondani, hogy igen ez oké, ez nagyon klassz, ez jó, ez olyan jó szövegszerû, ebbe én is szívesen belépek, de nem azonos drámát fogtok megélni. Tehát itt a differencia,... a dekonstrukciót hozza be, hogy igen, differálunk.

KUKORELLY: Tehát azt mondod, hogy ha én abba a struktúrádba lépek be, amiból te épp dezertálsz, akkor nem azt a drámát fogom megélni, mint te. Na most mért nem? Pont arról van szó, hogy a fundamentalista világszemléletre jellemzô az, hogy mindenkinek az egyedül üdvözítô igazságot prezentáló struktúrát kell akceptálnia, és ha nem akceptálja, akkor, ugye, vagy téved, és akkor, istenem, szegény, vagy pedig nyírjuk ki. Egy modernség utáni helyzetben viszont sokféle ajánlat van, sokféle játéklehetôség. Te ajánlasz valamit, én belépek, és ha kellôképpen képes vagyok rá, prekoncepció nélkül, ha fel vagyok erre készülve, tanultam és rá is tanultam a dologra, akkor tudom azt a drámát is játszani, amit te prezentálsz. Bele tudok lépni abba a dologba, és nemcsak ottan élvezkedem, hanem abszolút fel is tudom venni.

Tabula rasa vagy palimpszeszt

MARNO: Kérdés, Bandi, kérdés, hogy kezeskedhetünk-e a másik biztonságáért, ha a magunkét igazában megítélni sem tudjuk. A Merimée-novellában abszolút biztosak a szerep-, azaz igazságértékek, és nemcsak az írói-ábrázolói, hanem a leolvasó-értelmezô oldalon is, következésképpen bátran elidôzhetek a cselekmény bármely szövegszegletében, ott-tartózkodásomat nem kell majd utólag sem bûnös mulasztásnak, sem érdemtelenül nagy áldozatnak tekintenem. Üzleti szóval: befektetésem maradéktalanul megtérül. Mai, hazai novellistát olvasva azonban még soha nem támadt ilyen érzetem, ilyen biztosság-, biztonságérzetem. S azt sem gondolom, hogy én prezentálhatnék effélét. Holott szeretnék? Nem tudom. Áttetszôbbé, nézhetôbbé, követhetôbbé tenni, elôször is a magam számára mindazt, ami történik, velem, a testemben, a fejemben, s úgy, hogy ez a szükségképpen beavatkozó vágy, a megértés vagy megismerés `elkövetô' vágya se kényszerítôdjék ki a képbôl, képfolyamból: talán ilyesmit szeretnék. De a hagyomány szerinti `maradéktalan objektivációt' mint fellélegeztetô extázist - feltétlenül. Ugyanakkor a hagyomány diktálta struktúra-modellek, ez esetben a novellaformák, mintha éppen ennek a teljesülését, teljesíthetését gátolnák, sôt hamisítanák is meg. Míg, látszatra paradox módon, a Mérimée-novella gerjesztette élményt, egzisztenciális valóságélményt, kiválthatja egy minuciózusan szabad folyású, úgynevezett szöveg. Ez idô szerint például a Bandi TündérVölgy e hatott így rám, hogy helyrezökkentette, szinkronba hozta újra bennem a triviális illetve az extatikus idôt.

A szöveg már az a gondolkodás, vagy az a történetmondás, ugye, amely történetmondásban ezek a bizonyos konszenzuális fixációk, fixátumok kimozdultak, elmozdultak, el lettek mozdítva, és attól fogva már csak az írás és olvasás az, ami még közös, és egymást feltételezô aktussá válik, melyben csak a két fél megegyezése révén állapítható meg ezeknek a bizonyos bázisoknak a holléte. Nem véletlen, hogy mindannyian szívesen megyünk vissza a hagyományos szövegek olvasásába, mondjuk én szívesen olvasok novellákat, míg nem igen találkoztam ma olyan nagy tradicionális regényszerkezettel vagy regényszöveggel, amelyik nekem igazában véve tetszett volna. Ez most egy nagyon privát bejelentés, és azért sem akarom nevesíteni, mert nem akarok senkit sem bírálni, de az a tapasztalatom, hogy igen, minél hagyományosabban szól egy szöveg, annál nehezebben tudom elhinni, annál nehezebben tudok belépni. Függetlenül attól, hogy igényes, sôt nagyon igényes szövegekrôl van szó.

NéMETH G.: Egy szövegen látszik, hogy tud az írás szituációjából fakadó problematikusságáról, nem feltétlenül úgy, hogy reflektál rá ...

MARNO: Maga a mozdulat...

NéMETH G.: ... igen, ha ezt tudja, akkor hiteles nekem, ha valamilyen módon ezt nem képes közölni velem, hogy tudja, még akkor is, ha a szerzôje másutt dokumentálhatóan tudja, de a végeredmény, a szövege ezt képtelen felmutatni, akkor nem ... Tehát én visszamennék oda, amit te, Bandi, tabula rasá nak neveztél, hogy az csak nagyon elnagyoltan igaz, mert a posztmodern tabula rasá hoz kell az a cinkosság, hogy tudjuk, hogy minden volt. Ez a fajta tudat finoman ott lebeg az egész, a tiszta lap fölött. Tehát nem igazán történik meg a klasszikus tabula rasa , ott van mindennek a lenyomata, ott van valami nagyon finom szürke grafika, nem egészen fehér ez a lap, hanem vízfoltok vannak rajta, éppen száradnak meg, de ottmaradnak, örökre hullámos lesz a papír. Szóval valami ilyesmi van. Egy szöveg, ha teljesen fehérnek tudja magát föltüntetni, pontosabban a felületetét, amire íródik, akkor nekem problematikus.

GARACZI (FéLRE) : AZéRT óVATOSAN MEGKéRDEZNéM AZ IDEGENNYELVû KORTáRS IRODALOM FELüLETES ISMERETéBEN éS A MAGYAR IRODALOM LEGFRISSEBB FEJLEMéNYEIT FIGYELEMBE VéVE, HOGY HA A POSZTMODERN LEMONDOTT AZ AVANGáRD FORMABONTó éS úJDONSáG-MáNIáJáRóL, AKKOR VOLTAKéPP MI AZ AKADáLYA, HOGY A TRADICIONáLIS MûFORMáK úJRA TELíTôDJENEK? ÉS VOLT-E VALAHA IS TABULA RASA ? A KULTúRA öNREFLEXIó, AZ ELôZMéNYEK úJRAFOGALMAZáSA. A TABULA RASA LEHETETLENSéGéNEK HANGSúLYOZáSA MEGINT A FELELôSSéG-ELHáRíTáSSAL éS A TEHETETLENSéG FITOGTATáSáVAL ROKON. EZ A FITOGTATáS LENNE A KOR STíLUSA? AZ úJSZüLöTT SZáMáRA NEM A VéGTELENSZER áTíRT KULTúRA TöRTéNETISéGE éRDEKES, HANEM A KULTúRA ADOTT áLLAPOTáRA MINT KéTDIMENZIóS TABLóRA íRT VáLASZ, AMI LEHET NAGYON EGYSZERû éS MéGIS EREDETI. SZóVAL VAN VALAMI TANáROS, öREGES, SéRTôDéKENY, ZSöRTöLôDôS ABBAN, HOGY TESSéK MINDENKINEK EMLéKEZNI éS REFLEKTáLNI A 70-ES, 80-AS éVEKRE, MERT ANéLKüL NEM MEGY. MIéRT NE MENNE, MENNI FOG. AZ MáS KéRDéS, HOGY MINKET MENNYIRE SZóRAKOZTAT EZ A NAIV REFLEKTáLATLANSáG.

NéMETH G.: Hogyha látom ezeket a nyomokat, akkor meg nem. Szóval én valahogy így érzékelem...

MARNO: Ez a palimpszeszt.

NéMETH G.: Az az érdekes, hogy ugyanarra a mûre vonatkozóan egy diskurzus meg tudja állapítani a foltokat, egy másik pedig tagadja, tehát mondjuk a Darvasi-recepció értelmezésekor Szilasi Laci ugye azt állítja, hogy megvannak ezek a foltocskák...

MARNO: Na igen ez már talán nem is csak esztétikai probléma. Ámbátor van-e olyan, hogy csak esztétikai probléma. Nincs. Szóval a kérdéses X esetében a cél, hogy a szövege palimpszesztnek hasson, míg a valódi palimpszeszt-mûveknél, hogy úgy mondjam, ez az egyik, szintén nem-akart, `mögöttes-hozam'. X nem a hagyományra ír rá, hanem a sajátjára satírozza rá a hagyományt, mintegy patinásít...

KUKORELLY: Ez nagyon így van.

NéMETH G.: Most szerintem a lényeg tökre el van találva becsületesen, valami ilyesmirôl van szó.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu