PARTI NAGY LAJOS

Statt Berlin

Itt és most nem tehetek mást, mint hogy némely feljegyzést, egykorút, imitáltan egykorút és mostanit egymás mellé teszek, s azt mondom, ilyesmi lenne "nagyban", ha mondjuk megírnám egyszer. Nagyban és "pontosban". Most csupán a statt - helyett a hely helyett.

Hogy ez, pontosabban az a Berlin-írás Marlene Dietrichhel fog kezdôdni, az már tavaly eldôlt, mikor elôször végighallgattam M. D. lemezét, a Das war mein Milljöh -t. Tizenöt dal Berlinrôl, persze a régi Berlin, persze kinek melyik Berlin a régi? Ha majd megírom, fontos lehet ez a régiség . Különös hallgatni egy lemezt, amelybôl süt a könnyû, fájdalmas nosztalgia, s furcsa olyasmi iránt érezni nosztalgiát, olyasmi múlt iránt, melynek a jelenét sem ismerem. Kedves és szívszorító dalocskák, bár engem mostanában minden apróság szíven tud szorítani, teszem hozzá pikirten, s hogy angina retorik .

Ha majd megírom, talán finom és szabad fordításokat, átírásokat gyártok e dalszövegekbôl, arról, hogy amíg virágoznak a hársak, addig, illetve Berlin akkor is vagy úgyis, mindenesetre doch Berlin marad, öreg szerelmem, Berlin, lihegi M.D. a város fülébe, teheti, a blühen forróbb szó, mint a virágozni, a blühen beleliheg a füledbe, izzadt rekedt és púderillatú, a virágozni az inkább szín és látvány - szóhangulattani gyakorlatok, gombostûlíra. Ez talán megy, az ilyesmi megy, belefeledkezni a részletekbe, elveszni a hársak alatt, egy pékség illatában, igen, egy kicsit patschulieren , elveszni egy szóban, nem gondolni jellel és jelentéssel.

Rongyosra hallgatott kazetta a Marlene Dietriché, olykor azon kapom magam, hogy ezek a dalok állnak a város helyett, ezek jelentik - nem is annyira a helyet, amirôl szólnak, hanem talán az én Berlinhez való viszonyomat, ezt a visszamenôleges leendést, hiszen Berlin nekem nem emlék, nincs belôle annyim, hogy emléknek nevezhetném, továbbá nem vagy csak alig múlt, legfeljebb tehát jövô, valami, amihez biztosan közöm lesz, s e tudat illetve homályos érzet folytán erôsebb közöm van annál, mint amit indokolni tudnék. Városokkal van így az ember, megérzi, kell-e nekik s viszont.

A konkrét Berlin három vagy négy alkalom, összesen sem vagyok Berlinben húsz napnál többet, ez persze, hogy hány nap, hány vendégéjszaka nagyon mindegy, az nem mindegy, hogy bizonyos városokba bizonyos ember, mondjuk én, nem hajlandó turistaként menni. A turista az fogyasztó, az báva hörcsög, föleszi amit a látványszervezôk elébe szórnak, tele a fényes pofazacskója, annyira, hogy meg se tud szólalni, naná, az élmény, gondolja, holott viszi magával a bédekker-semmit. Többnyire persze én is turista vagyok, de van néhány város, ahol nem, ha soha el nem jutok sem, és Berlin ilyen. Ha majd megírom, ennek próbálok a nyomára jutni, hogy miért ez a beteljesítetlen otthonosság, az idegen megelôlegezett nyugalma. Könnyen lehet, ha megismerem, kiábrándulok. Elôbb nyilván fölfényezem, ez történik most is, aztán szétszedem, lebontom, s összerakom törmelékbôl. Lehet, hogy a kiábrándulás processzusa az, ami igazán vonz? Ami jobban vonz a szerelemnél?

Ha gondolok egyáltalán, akkor egy matt, szürke beszédre gondolok, igen, már csak a fordíthatóság miatt is, koratéli kabát, szabása szükséglet szerint, semmi dísz, némely hasonlat, netán szókép is csak azért, mert a kezemre áll, nekem most egyszerûbb hasonlítani, mint megnevezni. Mikor ezt írom, sajnos nem állok a pontosság s koncentráltság azon fokán, amire szükség lenne, s amit tárgyam nagyon is érdemelne, noha épp Berlin olyan dolog , ami hasonlatok tucatjaival, finom, ám külön-külön szakadékony selyemszálakkal jól bepólyálható, jól és körülbelül, annyira, hogy végül is, pars pro toto, "ott van", belegubózkodva a szövegbe.

Egy városra, egy ekkora városra bármi és bármikor vonatkoztatható, egy ilyesmi tárgy könnyen van "ott" mindenben, hiszen ottlehetetlen , hisz eleve sok, nyomasztóan, szeretni valóan sok, s itt hazudhatnám az elsôt, a többi aztán mint a vízfolyás - csapban a tenger -, hogy tudniillik a konkrét anyagom bôsége nyom agyon, hogy a súlya, kiterjedése, akár valami óriásnô, satöbbi; nos, ez nem Berlinre nézve volna hazugság, hanem a viszonyunkra, hiszen be se nagyon vagyunk mutatva egymásnak, hogy ô nem ismer engem, az rendben van, de én se ôt, na jó, egészen kicsit, mondhatnám, annyira, mint mindenki, s naná, hogy inkább a vasárnapjait ismerem, mint a hónalját, legföljebb én elôre (elôbbre?) vagyok belé szerelmes bianco és plátóian. Inkább erôs kíváncsiságnak kéne az érzést mondanom, s itt hazudnám (lügen? avagy csak füllenteni? És akkor "ohren"?) a másodikat, merthogy a kíváncsiság az bizony aktív kíváncsiskodást feltételez, kutakodást az illetô után távollétében, azaz távollétemben is, elakadó lélegzetet, babrálást az emlékeivel, egy lila hajtincs, az utolsó orosz harisnyanadrág, satöbbi, ez persze némi túlzás, éppen ezért folytathatnám belôle, lévén a túlzás eléggé fontos az irodalomban, mégsem akarom így, talán nem is akarom sehogy, e deszkaszerû magyar áprilisban számomra Berlin megírhatatlan, azt az álszerény beképzeltséget pedig - ibolyafelfújt ; nesze neked fordíthatóság -, hogy "az én Berlinem", azt nem forszíroznám, mert hát ki az az én, hogy Berlinje legyen, mintha valami ruhadarabja. Kabátom van, koratéli, Berlinem nincs.

A statt van, statt Berlin.

Ide kívánkozik, hogy a "berlin" szóval legelôször a gyerekkor mélyén, egy vastag, gyapjúfonálból készült kendô neveként találkoztam: berlinerkendô , mely névben a berliner persze, hogy nem berlinit jelentett, hanem magát az anyagot, a magyar, ezen is belül a matyó tájnyelvben a berlinel-t, mint matériát.

Jó brummogális szó, noha sem a medvéhez, sem a városhoz nincsen köze. Bolyhos volt, meleg, beleburkolóztak a parasztasszonyok, s aligha gondoltak a szó kapcsán a városra, a városra, mely rettenetesen messze volt, lévén kívül az Osztrák-Magyar Monarchián, és eléggé kívül ama földrajzi téren, amelyet a férjeknek és apáknak volt szerencséjük ágyútöltelékként beháborúzni, s hazahozni mint szuvenírt egy hûzni-öngyújtó oldalán.

A második találkozás a Berlin eleste , a mozifilm a füstölgô Reichstaggal, a színezett vörös zászlókkal, harcos film, és én szerettem a harcos filmeket. Harcos-katonás a földig rombolt Város kulisszái fölött. Akkor lehetett utoljára egy város, mikor romokban. Azután hosszú idôre csak Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin, elôbbiben a megannyi ellenálló, aktív antifasiszta, utóbbiban a még megannyibb ordas náci. De nem mondom fel a közhelyeket, a történelmi leckét, nevetséges lenne és értelmetlen.

Du hast ja keine Ahnung, wie schön du bist Berlin , énekli M. D. "Neked nincsen fogalmad, milyen szép vagy, Berlin", a szótagszám kijön, mégis egészen más, mint németül, fordítva van, így mondhatnám, s naná, hogy puhább, a szép szó maga is puhább. Németül sprôdebb. Jó sprôd és rekedtes. Egy szereteti smirgli.

Arról nem is beszélve, hogy Berlin nem szép. Tán megejtô, de nem szép. Avagy: nem turisztikusan szép. Csontos és lapos, kicsit ormótlan, el lehet benne veszni, de nem lehet eltévedni. Úgy is értve sem, hogy az Alexen a tévétorony biztos támpont. A legszörnyûbb építmény, mint biztos támpont. Egy fenyegetô hasas fogpiszkáló, mit mondjak róla, minden el van mondva, úgy hírlik, körbe akarják rakni felhôkarcolókkal. A Nyugat jótékonyan körbeáll és eltakar. A megépítésénél csak a lebontása lenne értelmetlenebb. Denkmal. Jó szó, hogy Denkmal, magyarul jó szó, den dül, mint a harang és mállik mint a mal ter. Persze bármilyen múltmegôrzés, emlékezeti kötelesség kényszeríthet-e bárkiket, hogy egy karcsú agyrém körül éljék le az életüket? Más tévétornyával könnyû a csalánt verni.

A más falával. Merthogy máris a falnál van és lesz majd az az írás, ha megírom, a falnál, melyet a hetvenes évek elején egy esôs koranyári éjszakán látok meg elôször, egész pontosan zöldhajnalban - ez a szép magyar szó a Dämmerung elôtti tétova állapotot jelenti, az átmenet átmenetét -, szürke és keskeny szalag, embertelen bár illedelmes, mintha egy egér-hivatalnok sálja, nem látni rajta, hogy örökkévaló, pedig ott és onnan nézve az.

A fal, amelyet anno napok alatt szétszed és eldug a nép? a város? a szabadság? a szégyen? - a fal, mely villámgyorsan és nyomtalanul eltûnik, holott. Könnyû mondani holott-okat, holottokról vagy jót vagy semmit, mégis kár értünk. Kár érte, nem azért, amit jelképezett, hanem a mementóért, hogy amíg világ a világ emlékeztessen, emlékeztesse Európát arra az abszurdra, amely persze, hogy nem tüntethetô el téglák szétmorzsolásával, szuvenírizálásával, mégis. Mégse. Nem tudom. A jövendô Berlinje talán elbírta volna a falat, mint emlékfalat, a jelené, illetve a közelmúlté nyilván nem. De mondani könnyû. Viszont a falmúzeumot a Friedrichstrassén, azt eléggé kötelezôvé kéne tenni.

Mikor ezt írom, ezeket, akkor szilvamély árnyék a húsvéti ég, zápor készül a város felett, színpadias, wagneri zápor, beteg és zabolátlan fényekkel, mintha egy operaházi fôvilágosító próbálna ki valamit az elôadás elôtti délutánon, látom a villogó szemét is a felhôk fölött, hallom a kacagását, s ahogy felrobbannak a reflektorok, üvegkacsák fekete tóban. Látom a csöndet, azután, ugyancsak némafilmként, a szakszerû beavatkozást, a két szomorú, gumifekete embert, akik fölkapják és kiviszik a színrôl ezt a szabad és végleges embert. Szilvakék ég alatt mentôautót fúj a szél. És ide most egy csillagot.

Legutóbb tavaly novemberben töltök egy hetet Berlinben, egy laza hetet, a dolgom mindössze egy felolvasás Klessmann Anna magán-szalonjában, fôleg magyaroknak. De hát az se dolog , persze, hanem valami furcsa, különös, idegenes otthonosság. Ha Anna kicsit megengedi, hogy ne éljek vissza a vendégszeretetükkel, akkor lôdörgök a lompos koratélben, épp, mikor a város, ez az egymáshoz visszaszerelt város, mikor az egész hétéves egyesített Németország beleindul a karácsonyi vásárba, mint egy ütközetbe, ( Weihnachtensturm ?), szeretetipar, lenyomni a torkon a cukorillatot, rezegtetni a szeretet-membránt süketülésig, esô potyorászik a forralt borba, ilyesmi az egész város. Alig van dolgom, s ahelyett, hogy élvezném, elhitetem magammal, hogy emiatt, illetve amiatt a majdani szöveg miatt vagyok ott, akár azért is, hogy megírjam, aztán persze nem, csupán följegyzek, földiktafonozok magamnak ezt-azt, hogy mit kéne megírni. Itthon hamar kiderül, hogy használni nem nagyon tudom, de az akkor mindegy is, Berlinben lenni jó.

Meg kéne írni a két nôvért a 8-as U-bahnon egy pénteki késô estén, ahogy az egyik a másik vállára hajtja a fejét, és egy fülhallgatóról hallgatják ugyanazt a walkmant, kicsit leszbik, vagy annak akarom gondolni ôket, mindenesetre valamitôl nagyon szépek, mintha égne bennük egy lámpa, egy halavány húsonáti lámpa. Az mindegy is, a fikcióban majd mindegy is, hogy leszbik, biztos vagyok benne továbbá, hogy oroszok, és akkor ez is kifejezetten szép, hogy oroszok, az egyik terhes, de ez alighanem csak rátét, rátét a képre, filmkép, két nôvér, elhagyatottak és boldogok.

És megírhatnám majd a téglavörös sálat, hogy álmodom vele, különféle sötétkék és vizes helyeken, például végig a Kurfürstendammon mászkálok egy téglavörös sállal a nyakamban, azután két nap múlva, nem az én nyakamon ugyan, de meglátom az S-bahnon. Neukölln felôl jövök, beszáll egy férfi, fekete télikabát van rajta, és ott a téglavörös sál a nyakában. Berlinben hozzávetôleg százezer téglavörös férfisál lehet, ennyire nyaksálom, úgyhogy ez itt nem egy mellbevágó momentum a városról, egyre inkább csak a szó marad meg az álomból és a metróból, az, hogy téglavörös, téglavörös - jobban fest magyarul, mint a ziegelrot , lobogóbb, élénkebb és ôrültebb.

Berlin légterében négyszögletes holdak világítanak éjszaka, a toronydaruk biztonsági lámpatestei, tényleg négyszögletesek, darutéglák, s hogy "négyszögletes hold", az akár cím is lehetne egy Berlin-írás fölött, úsznak az égen, lassan összeérnek, Berlin mint valami kikötô, tankhajók árbocerdeje, s ilyenkor azért kicsit félni kezd az ember, mondjuk, a gyalogos a maga egyszemélyes gumikajakjával, hogy összemorzsolja ez az egész ezredvégi, illetve ezredeleji dühödt és szimbolikus építkezés. Naná, hogy Európa központjává akar és fog is avanzsálni Berlin, de azért feltehetô kérdés, kell-e Európa központjának lenni? S hogy mit szól mindehhez a kreuzbergi fûszeres?

Egy vasárnap délután végig a Frankfurter-allén, ezen a elképesztô szocreál emlékmûvön, talán épp itt keresem 71-ben a Budapest-éttermet, talán itt, talán nem itt, mindenesetre nem találom, s megyek akkor tovább, s jutok majdnem a hajnali falig. A Frankfurter-allé nyomasztó és lenyûgözô, mint valami nyugat-bukaresti anzix, még inkább az Erzsébet királyné útja Budapesten, netán egy felturbózott, birodalmivá pumpált Dunaújváros. Most pedig, hét év után a közepes és meddô igyekezet, ahogy be akarják lakni, élôvé akarják varázsolni azt, amit egyszerûen lehetetlen, árasztja magából a kietlenséget a kataton gigantomániát.

A volt Stasi-központ bejárata ugyanaznapról, elôtte egy kicsipkézett beton-szörnyûség, kapubejárónak mondanám, egy áttört desszertes-doboz, azzal a céllal készült, hogy oda, alája gördüljenek be az autók, és akkor majd az imperialisták nem tudják mûholdról lefényképezni azokat, akik kiszállnak belôlük. Szerintem nem is tudták, most aztán élhetnek lefényképezetlen, szegények.

Megírhatnám az ôszszakállú csövest a metrón, rutinból kéreget, egy joviális úr vesztére megszánja, a csöves vadul, részegecskén, tolakodóan hálálkodik, elég büdös, dörgölôdzik, lehellôdzik, blûhol a szája szegénynek, lassan elhúzódik mellôlük mindenki, amitôl az adakozó úr ideges lesz, egyre idegesebb, annyira, hogy végül ô teremti le, és küldi el a francba a csövest, aki csak vigyorog, és nem tágít a hálájával. Joviális emberünk úgy szökik meg, a büdösségtôl is, meg a légüres tértôl is, melyet villámgyorsan köréjük von az utazóközönség. Írhatnám, hogy az úr nyakában téglavörös sál, nem írom, holott igaz is lehetne.

Mintegy a rend kedvéért lediktafonoztam, amit az ablakomból láttam ezen a koratélen. Jó helyen laktam, az Alex közelében a Spandaueren álló hatalmas ház ötödik emeletén, ez a Magyar Ház lakása, épp tatarozták a mustárrücskös folyosókat, volt a tömbházban valami lidérces, minimum az égbôl jöttek és az égbe mentek a liftek, de a lakás jó volt, kiálltam a nagy erkélyre, fáztam, lógott a hó lehelete, homályos savanyútüdô Berlin felett.. Balra irodaház épül, mondtam a diktafonba, mint valami titkos ügynök, fölötte természetesen hatalmas daru a holddal, ha jobban kihajolok, a Múzeum-sziget felé látok, mondtam, de nagyon jobban nem hajoltam ki. Jobbra egy Cristo-módra becsomagolt ház látszott, szintén renoválás, az volt a furcsa, hogy nem hörgött a nejlon a széltôl, Pesten hörögne, mondtam a diktafonba, itt precízen össze van kötözve, fojtókötés, innen, a kötözéstôl természetes, hogy majd, ha egyszer megírom, a Reichstagra térek át Christo hajdani csomagolásában. A háztömb mögött, melynek földszintjén és elsô emeletén a Magyar Ház van, messze mögötte a Fórum-szálló egy darabját láttam, míg a Christo épület fölött a Berlin-Verlag egész éjjel forgó neon-reklámja világított. Vele feküdtem, vele keltem. A Spandauer-Liebknecht sarkon álló irdatlan, L alakú tömb és a Magyar Ház tömbje közti résben, mondtam dideregve, kilátok az Alexre, valamit látok az Alex éppen renovált S-bahn megállójából is, és természetesen látom magát a tornyot, beton-lidérc, lóg a vége a ködbe. Alattam a kis téren, játszótéri farönkök és persze, felvonulási épületek voltak. Talán itt kéne majd kezdeni azt a majdani írást, ebbôl a kelet-berlini panorámából, itt, hiszen odaátról könnyû. Na jó, könnyebb, de ez mégis egy igazságtalan mondat.

Vagy még inkább a se kelet, se nyugat Potsdamer-Platzon kéne kezdeni. Egy 98-as Berlini filmcím úgy szól, hogy Das Leben ist eine Baustelle, hát igen, mi más az élet, mint építkezés, de ez így nagyon maché. Kicsit persze a Potsdamer-Platzon kezdeni is maché, erôs és elhasznált szimbólum, mégis, nekem most az a látvány volt a legerôsebb berlini látványom. Az, hogy köd van, este van, állok a rácsnál és bámulom, távolról bámulom "Európa legnagyobb építészeti beruházását". De lehet, hogy csak grossartigste. Úszódarukkal építik és búvárokkal, nem vicc, hatalmas tavak, nem tócsák, hanem tavak, motorcsónakkal közlekednek a munkások, folyton feljön a talajvíz, nagy tér, nagy talajvíz. Ha Wendersben más jó se lenne, mint hogy a Berlin-filmjében megörökítette a Potsdamer-Platzot, már az is jó lenne. De van más jó is. Azt, hogy Himmel, azt én külön szeretem, jobb szó, mint magyar megfelelôje az ég , mely ráadásul azonos alakú a brennen ige magyar megfelelôjével, bár az, hogy égbolt, az azért erôs. A Himmel-ben leginkább a dupla m-betût szeretem, a mama emmjeit, anyai nagyanyámat leánykori nevén Himmel Máriának hívják.

Elôbbit is a diktafonba kellett volna, hogy mondjam, nem mondtam, most jutott eszembe, pont akkor, mikor rájöttem, mennyire reménytelen ez a szöveg, minél jobban nyújtom, annál reménytelenebb, félek, hogy lassan nyávogni kezd, mint M.D. agyonnyúzott kazettája.

Még (még?) azt kell majd megírni, hogy milyen egy kellemes séta a Wannsee-nál, az avarban, az ôszben. Elég tétova séta, senki nem tudja, hol a szegény Kleist sírja, még a kertészek se tudják, hat embert kell megkérdezni, persze végül megtaláljuk. Furcsa sír, könny és gyógyszerszaga van. Meg megírni még, hogy egy este végig emeletesbuszozni a várost, az egész nyaklánc-ideges kudammot , ragyog a Musil teaboltja, és, és és, mit tegyek ezzel az inkoherens tapadékkal?

Mi mást, mint hogy abbahagyom, valahol abba kell hagyni, fôleg, hogy el se kezdtem, talán ha tényleg megírnám, se kezdeném el, hanem csak úgy lenne a közepétôl, ez pedig, ez a mostani írás a legjobb órámban elképzelve sem gondolt magáról többet, mint hogy bianco kijelöl némi teret, kiskiccel, ahonnan, amibôl majd megírja, s ha netán ez a torzó lesz a majd , mint ahogy járni szokott, mármint "az írás", illetve járni szoktam, hát az se lesz, senkire nézve nem fog nagy baj leendeni.

Ha Stadt helyett statt.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/