SERGIO BENVENUTO

Nápolyi vázlatok

RÓMA - Gyakran megesik, hogy a világ valamely városában jegy nélkül szállok fel az autóbuszra. Ilyenkor az utasoktól kérek egyet, és amikor valamelyikük megszán, odaadom neki a jegy árát. Az viszont egyedül Nápolyban fordulhat elô, hogy a buszjegy adományozója felháborodottan utasítsa vissza, hogy kifizessék. Ez a nagylelkûség, mellyel képesek szemet hunyni eme néhány pénzdarab fölött, olyan következetesen nyilvánul meg, hogy néha arra kell gondolnom: hátha éppen ez az a jelenség, amely magáról a nápolyiságról árulkodik; egyike azon apró részleteknek, mely egy általános igazságról rántja le a leplet.

Tékozló nyomor

Nápolyt a világ minden táján - okkal vagy ok nélkül - a tolvajok és szélhámosok tanyájaként emlegetik. Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ilyen egyetemesen rosszhírnek örvendô városban még a legszegényebbek is szükségét érzik annak, hogy ezerötszáz lírát adjanak egy ismeretlennek az autóbuszon? Akár hiszik, akár nem, abban a városban, ahol fényes nappal, nyílt utcán letépik az ember nyakláncát vagy fülbevalóját, csak mert aranynak látszik, olyan figyelmességekre tarthatunk számot, amilyenekrôl másutt nem is álmodhatunk. A nápolyi polgár somolyog az orra alatt, fittyet hány a szociológusok és pszichológusok olcsó és merev ellentmondásaira, miközben megmarad továbbra is cinikus individualistának és nagylelkû adakozónak. A nápolyiak különösen az idejükkel gazdálkodnak nagyvonalúan: ha bármilyen apró bajod van, mindig találsz egy csak rád figyelô fülre, akár órákra is, s a tulajdonosának még csak eszébe sem jut, hogy az idô pénz. Egy város, mely nyomorúságosan elôkelô, és elôkelôen nyomorúságos: tôkében szegény ugyan, de idôben gazdag.

Néhány amerikai indián közösségben él egy szokás, az úgynevezett potlatch : bizonyos ünnepeken azok, akik elismerésre vágynak, óriási mennyiségû adományt halmoznak fel, majd nyilvánosan megsemmisítik a tulajdon javaikat, hogy tekintélyre tegyenek szert a többiek szemében. Akár az amerikai olaszok Woody Allen filmjében, akik a rokonok szeme láttára dollárbankókat égetnek el, hogy hatalmukat fitogtassák. Ugyanígy, a nápolyiakat sem csupán az ôket mardosó ínség ösztönzi lopásra, hanem a potlatch is. A nyomor persze a világ bármely más pontján is ráviszi erre az embert, de nem a lopás mûvészetére, ami tipikus nápolyi specialitás. Ezen kívül a nápolyiak azért lopnak és csalnak, hogy a gazdagságnak azon csekély maradványával kérkedhessenek, mely a bella figurá t biztosítja számukra. ( Jó színben tünteti fel ôket - voltaképpen lefordíthatatlan kifejezés, amelyet a külföldiek is olaszul, dôlt betûvel írnak le, ha szóba hozzák.) Egy olyan kultúrában, melynek volt ideje átitatódni a honra spanyolos értelmével, még a pizzasütô is úrnak érzi magát. Alig akad olyan nápolyi még a legszegényebbek között is, aki ne lenne meggyôzôdve arról, hogy valamelyik nemesi család sarja, legalább törvénytelen ágon. A címertan, a spiritizmus mellett, az itteniek titkos szenvedélye. És Totó, Nápoly minden bájának és gyengéjének kivonata, nem véletlenül esküdözött égre-földre, hogy ô Curtis hercege, a bizánci fejedelmek leszármazottja. A nápolyi polgár azért gürcöl, küzd egyik napról a másikra, hogy hû maradjon a nemesség barokk ideáljához. Hol másutt sztrájkolnának a csempészek, ha nem éppen Nápolyban? A rablás és a törvényen kívüliség az itteniek számára nem teljesen megvetendô dolog: van valami mûvészi és professzionális atmoszférája. Meggyôzôdésük, hogy bizonyos úri kiváltságuk révén kivételt képeznek a törvényesség alól. Nápoly sohasem volt a szabályok városa - a kivételek városa volt, mert a kivételek csak a nyomorultakra és a patríciusokra vonatkoznak. Ha egy nápolyi hivatalban, teszem azt, születési anyakönyvi kivonatért folyamodol, ne számíts az eljárási szabályok automatizmusára, inkább udvarolj az ügyintézô kisasszonynak vagy a hivatal vezetôjének, akkor megkaphatod az áhított bizonyítványt, mint valami kivételes kegyet, amelyben egyedül te részesülhetsz. A hivatalos kérelmek Nápolyban a semmibe vesznek; a jószívükre vagy a rokonszenvükre kell apellálnod, hisz csak a már meglévô, személyes alapokon nyugvó cinkosság ér valamit.

De a "nemesség" imperatívusza egy nápolyi számára nem annyira a nagyvonalúságot jelenti, mint inkább annak fitogtatását, hogy ô milyen nagyvonalú. Egy szemvillanás alatt megszûnik agyafúrt egoistának lenni, és bôkezû altruistává alakul - amikor jegyet vagy idôt ad ajándékba az autóbuszon -, de csak akkor, ha a jótett egyben a jóság gesztusa is, amit bemutathat, akár egy színpadon. Nápoly ebben az aspektusban szöges ellentéte a Sartre-i gondolkodásnak: Sartre keményen meghúzta a határvonalat a tett és a gesztus között. A nápolyi nagylelkûség sohasem a polgári erények mérsékelt, de hatásos megnyilvánulása, kantiánus megfontoltsága: meghökkentô pazarlás ez, mely sohasem az együttélés ésszerû elvein alapul. A szicíliai például csak azokkal szemben kedves és jóságos, akiket szeret, akik a "baráti körébe" tartoznak; egy ismeretlennek még azt se mondaná meg, hogy mikor indul az autóbusz Messinába (az információ is olyasmi, amivel takarékoskodni kell). Ezzel szemben a nápolyiaknak az idegenek olyanok, akár a színésznek a közönség: a priori baráti társaság, potenciális csodálók tömege, az elôkelôség látványos bemutatásának nélkülözhetetlen eszközei.

Mozdulatlan nyugtalanság

Nápolyban és környékén a talaj, ellentétben a világ legtöbb városával, nem a szilárdság, az állóképesség, a biztos támaszpont szimbóluma: a föld itt szeszélyes, hisztérikus, fújtat és rugdos, felébred és felágaskodik, visszahanyatlik és elalszik. Az emberek, akik lakják, örökös bizonytalanságban élnek. Inkább az O' sole mio -ban bíznak, mely jogos világhírnévnek örvend: a megbízhatatlan föld számkivetettjei a távoli, vakító napfény nyugodt erejéhez fohászkodnak.

1980 novemberének egy késô délutánján negyedik emeleti lakásomban hevertem a díványon és olvastam. Egyszer csak a dívány ugrálni kezdett alattam, akár egy cirkuszi ló. Vulcanus gyermekeként rögtön felismertem, hogy földrengéssel állok szemben. És valóban, rögtön ezután minden hintázni kezdett, és ahogy kinéztem az ablakon, a szemben levô ház úgy lengett ide-oda, akár a nád, ha fúj a szél. Nápolyban minden 20-25 évben kapunk egy kiadós földrengést, és az apáról fiúra szálló családi történetek minden eshetôségre felkészítik az embereket, így amikor valóban megtörténik, rögtön tudják, mit kell tenniük. Ezért aztán, hála apám elbeszélésének az 1930-as földrengésrôl, egyáltalán nem voltam meglepve. Ezen a vulkanikus területen a szeizmus alapjában véve normális, nem kivételes esemény. Pozzuoliban például a földrengés állandó, krónikus (földkéregmozgás, így hívják szaknyelven): a talaj, észrevétlenül ugyan, de felemelkedik, majd visszahúzódik, akár egy lassított felvételen. Itt a föld mozog, él, és mint mi mindannyian, öregszik is; észrevétlenül, de folyamatosan. Az itteni Serapide templom romjai olykor elmerülnek a tengerben, majd kiemelkednek a szárazföldre, dacolva a századok pusztító erejével. Pozzuoliban sétálva, mely szinte teljesen elnéptelenedett a földkéregmozgás miatt, az ember úgy érzi magát, mintha valami halott városban járna, ahol mint kísértetek, bolyonganak a megmaradt lakosok, akik nem tudnak elszakadni ettôl a helytôl; mintha forgószél söpört volna végig rajta.

Azt hiszem, ha meg akarjuk fejteni Nápoly titkát, még két létesítmény van, amely nyomra vezethet bennünket: Pozzuoli kénlelôhelye, és a San Severo kápolna Nápoly szívében. Salvatore di Giacomo szerint a kénlelôhely tulajdonképpen egy nem mûködô vulkán, ami még inkább paradigmatikus jelentôségû egy olyan földkéregre nézve, mely nem ismer nyugalmat. Évezredekkel ezelôtt Sztrabo úgy írta le a talaj mûködését, amilyen ma is - a szürkés lávával összekent Föld lélegzik: a talaj állandóan piszkosfehér gôzöket ereszt ki magából, néhány helyen féktelenül, tompán morajlik, úgy hangzik, mint egy legyôzött óriás gyomorkorgása; másutt akár a lidércfény, mely lassanként elhomályosítja a levegôt. Nincs abban semmi meglepô, hogy az ókorban azt tartották, hogy ez a partvidék a bejárat a pokol feneketlen mélységeihez, amelyet Odüsszeusznak és Aeneasnak sikerült elkerülnie, az isteni közbenjárásnak köszönhetôen. Néhány kilométerrel arrébb, szintén és a föld méhe és az ég között hullámzanak a cumaei Szibilla barlangjának maradványai; a jövendômondás ókori papnôje maga sem volt állandó, ingadozott ô is a barlangjában, akár a mozgó föld, egy üvegkorsóba zárva, és mélabús könyörgéssel fohászkodott a halálhoz.

A San Severo kápolna nem az ókori világ lidércnyomását idézi fel, hanem Nápoly egy másik nagy korszakát, a seicento világát. Ebben a korszakban a napnál világosabb közhely, hogy Nápoly tündöklô város, de a tündöklés csupán az érem egyik oldala: a másik oldalon ördögi tevékenységek rejlenek, fekete mágia, rejtélyes utak, eretnekség, a halottak, koponyák és kísértetek kultusza. Méltán híres a (már bezárt) Koponyatemetô, a névtelen koponyák e tágas és komor csarnoka. Akár a Szibilla barlangja, a San Severo kápolna is egy mindentôl elzárt építmény, a pogány Szibilla katolikus, ellenreformátor verziója. Az ötlet kitalálója és megvalósítója, a szabadkômûves és alkimista Raimondo de' Sangro herceg körül olyan legendák keringenek, melyek sok mai nápolyinál beteges, rögeszmés kísértetlátomásokba mennek át. A kornak ez a lángelméjû feltalálója valószínûleg az elsôk között kezdett esôkabátot hordani ( O' sole mio ide vagy oda, télen Nápolyban is esôs az idô). Nem egy nápolyit ismerek, aki elhatározta, hogy ezoteristák segítségével ördögûzésnek veti alá magát, mert biztos volt benne, hogy Sangro hercegének szelleme költözött belé.

Csakhogy Sangro hercege egyáltalán nem volt másodosztályú. A San Severo kápolnában két csontvázat ôriznek, amelyeknek - egyedi látványosság, nem mondom - nem csupán a csontjai maradtak meg, de az egész érrendszer, akárha egy vérbôl levô sövény liánjaiba lennének belegabalyodva; Pier della Vigna vérzô növényeire emlékeztetnek Dante poklában.

A kápolnában barokk szobrokat is találunk, amelyek megfejthetetlen (szabadkômûves? alkimista?) szimbólumokra utalnak. A két legjelentôsebb alkotás két elfátyolozott alak: az egyik az Antonio Corradini Tisztaság -allegóriája (1751), a másik az Elfátyolozott Krisztus , Giuseppe Sammartino mûve (1753).A Tisztaság mindennek látszik, csak tisztának nem: gyönyörû, meztelen lányt ábrázol, akit tetôtôl talpig hosszú, áttetszô fátyol borít, és ez a fátyol aztán ugyancsak felfedi a lány bájait. De a két késô-barokk mûvész tour de force -ja abban áll, hogy tökéletesen lehet látni a két arcot, a halott Krisztusét és a lányét, noha elsôsorban a fátylat kellene "látnunk". És mintha ez a két szobor a legtömörebb eszközökkel váltaná valóra azt az álmot, amely a barokk mûvészet ösztönzôje volt egész Európában: belevésni az életet a kôbe, és a színfoltokba, megtörni a márvány tompa homályosságát, és légies, leheletkönnyû jelleget adni neki. (Richard Morris, a nagy amerikai képzômûvész, a minimalizmus atyja szinte rögeszmésen merített ihletet a San Severo kápolna alakjaiból, éppen azért, mert ôt is ez a "csoda" érdekelte). De az ezoterikus szimbólumokon túl a kápolna eme legfontosabb alkotásai azt a bizarr dialektikát is ábrázolják, amely magyarázatot ad Nápoly fülhasogató és zûrzavaros vitalitására: ez a város arra törekszik, hogy életre keltsen mindent, ami halott és mozdulatlan, habár óvatosan arra is törekszik, hogy kôvé változtasson, idôszerûtlenítsen mindent, ami él és mozog. Vibráló, de titokban mozdulatlan, mert - mint Pier della Vigna fája - oda van szögezve a vulkáni talajhoz, amely befogadja és ugyanakkor felrázza. A két csontváz valóban megmutatja, milyen az emberi test, artéria- és vénarendszerével együtt, csakhogy bele vannak fagyasztva a rideg kôbe; és fordítva, a jéghideg márvány a mûvész keze alatt élni és mozogni kezd, mint a legfinomabb selyem, mint az érzéki bôr, amely mintha átvilágítana és átszivárogna a szöveten. Mint a gongorizmus merész figuráiban, a márvány borzongni kezd, míg a vércsatornák kôvé merevednek.

Nápolyban tehát a márvány is izzad, az emberek viszont márványszerûek lettek, a maguk titkos és atavisztikus mozdulatlanságában. Ahogy Giuseppe Marotta írja, már nem tudom, hol, "az emberek mozdulatlanok; de a fák, azok csak mennek, mennek…"

"Nápolyt látni és élni"

- Amikor elmegyek Nápolyból egy másik városba, I feel unplugged - mondta egy amerikai barátném, akire elemi erôvel hatott a felismerés, hogy a nápolyiak legtöbbje, még a legmûveltebbek is, óriási katasztrófaként élik meg még a lehetôségét is annak, hogy elhagyják Nápolyt - ahogy ezt az a sok szép régi nápolyi dallam ôrzi. Helyesen következtet arra, hogy Nápolyban élni, az egy addiction . Ô maga is, miután csak néhány napot töltött a város forgatagában tülekedve, visszatért Rómába, és úgy érezte, mintha egy halott városban lenne. Nápoly holmi erôsáramú energiaforrás, amely folyamatosan és megszakítás nélkül táplálja lakóit; ha kihúzod a dugót, szenvedsz a hiányától. Ezért tanácsos mérsékelt adagokban fogyasztani, ahogy az orvosok is ajánlják a szédüléses betegeknek. A nápolyi fiatalok között nem terjedt el a szombat esti láz szenvedélye: ôk mindig lázban égnek.

Különben ez az, amiért nem léptek be sohasem azon kettôs életforma kapuján, amely elsôsorban a self-control és az understatement szemérmes társadalmaiban virágzik. Az alkoholizmusról és a pszichoanalízisrôl van szó. Nápolyban sehol sem látni olyan elállatiasodott jeleneteket, amilyenekre a párizsi clochard-ok, vagy a londoni junkie-k képesek, a világvárosok eme részeges csavargói. A nápolyiak, akik mindig az idegösszeomlás peremén egyensúlyoznak, alapjában véve józanok, mert nincs szükségük az alkoholra ahhoz, hogy védôbástyáikat és páncélzatukat pihentessék, mivel nincs nekik se ilyen, se olyan. Ugyanez a helyzet a pszichoanalízissel, amely kötelezô luxus azok számára, akiknek nincs más eszközük arra, hogy a felszínre hozzák érzelmeik legmélyebben fekvô mozgatórugóit. A pszichoanalízis, ez a gótikus önmegtagadásból fakadó tevékenység csak nagy nehezen bírja megvetni a lábát egy ilyen fényûzô barokk városban. Azok a népek, amelyek hajlamosak arra, hogy egy rendelô heverôjén fekve vagy könyökölve várják a megváltást, túlságosan erôs egóval vannak megterhelve, amely egész nap nem engedi, hogy átszûrôdjenek rajta oda nem illô vágyaik. A nápolyiaknak viszont nagyon gyenge az egójuk, amiért is a vágyaik, még a legkevésbé szalonképesek is, kicsordulnak ujjaik közül és nyelvük hegyérôl. Túlságosan szemérmetlenek ahhoz, hogy mérgekhez vagy szakemberekhez kelljen fordulniuk, csak hogy elfogadják saját szégyenüket. Nápolyban a Wilhelm Reich-féle terápia van divatban, amely az emberi testen alapul, és amely mind közül a leglátványosabb és leginkább kifelé forduló: vetkôzésekbôl, egymás megérintésébôl és üvöltözésbôl áll, egyszóval a pszichoanalízisnek egy csokor teátrális eszközébôl, amelyek inkább a felületre, mint a mélyen nyugvó dolgokra vannak kihegyezve.

A nápolyiak kávészenvedélyükrôl híresek. Ahogy elkezdôdik a nap, rögvest legurítanak két-három csészével a méregerôs kávéjukból, ráadásul éhgyomorra. Minden kínálkozó alkalmat kihasználnak, hogy igyanak "egy keveset" - ami bombaként hat a zsigereikben. A környezô vidékeknek sem a bora népszerû, hanem a kávékeverékei. Az egész világon a nápolyi kávé aromáját próbálják utánozni, de szinte senkinek sem sikerült eddig, többek között azért, mert nem veszik figyelembe a valódi, alapvetô okot. Talán Nápoly vizei jelentik a legfôbb különbséget? Vagy az a fajta elegyítés, ami minden vendéglô egyéni sajátossága? Vagy a pörkölés? Ezen a végtelenségig lehetne vitatkozni. De hogyan lehetséges az, hogy ez a népség, amelynek nincs szüksége alkoholra gátlásai feloldásához, tömegével hódol a koffein szenvedélyének? Arról van szó, hogy a nápolyiaknak elemi igényük, hogy egész életüket az összeomlás határának izgatottságában, borotvaélen táncolva éljék le, egyfajta görcsös feszültség állapotában, amely megsemmisíti a természet megkövesült rutinját. Azért isszák a kávét literszámra, hogy belerúgjanak tulajdon testük tétlen vázába, depresszív semmittevésébe. Fogalmam sincs, hogyan keletkezhetett a "lusta nápolyiakról" szóló legenda, akik, akár a mexikóiak, csak süttetik a hasukat a nappal, és nem törôdnek az idô múlásával. Egy idôben talán ilyenek voltak, amikor Nápoly még virágzó fôváros volt. De az általam ismert nápolyiak csak lármában és állandó mozgásban képesek élni, és egyáltalán, nem férnek a bôrükbe.

Nem véletlen, hogy Nápolyban éppen a barokk hódított. A seicentóban moziról és televízióról álmodtak, mielôtt még feltalálták volna ezeket: a mozgást akarták belevésni a márványba és a kôbe, a lehetetlenségig kicsavarni a testet, és megfosztani a házakat a szilárdságuktól, mely biztonságérzetet adott nekünk, és különbözô motívumok ôrült, csapongó elegyévé változtatni azokat. Nápoly és a barokk tébolyultsága tehát egy tôrôl fakad.

Földrengések, kávéfolyók, rekedt ordítozások; kén gomolyog elô a föld mélyébôl; az embernek bármikor bármijét megfújhatják az utcán; fehérnemûk végestelen-végig kiteregetve a házak között - Nápoly úgy menekül a tiszta és világos összehangoltság elôl, akár a pestistôl, mert az a kôvé meredtség fájdalmát jelenti számára. A nápolyiak mindig túllépik az élet természetes korlátait, a szakadék szélén táncolnak, egyszerre vannak a menny eufóriájának és a pokol rémségeinek elôszobájában. Az égi istenségek és a pokoli démonok értôiként tudják, hogy csak egy bizonytalan és ingatag ûrben létezhetnek, amely egyfolytában hintázik a lábuk alatt. És ebben a lázas törékenységben találtak rá egy olyan otthonra, amelyet ennyire nehéz elhagyniuk, ha nem lehetetlen. "Nápolyt látni és meghalni" - így hangzik a külföldiek (kétértelmû) mondása. A nápolyiaké pedig így szól: "Az egész világot láthatod - de csak Nápolyban halhatsz meg."

EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/