DANIELA HODROVÁ

Mit rejt a "város mítosza" kifejezés? A kapcsolatot város és lakói között. A várost persze nem a szó szerinti értelmében kell elgondolnunk, hanem másféle, lelki dimenzióban.Mivel a tudat a maga módján magában foglalja az egész világegyetemet, kétségtelenül részét kell képezze az ember közvetlen tartózkodási helye is, s ez a mi korunkban a leggyakrabban a város.

Emellett a város, tudatosan és nem tudatosan is, nem egyetlen város, a `most' városa, hanem látható és nem látható, elmúlt, létezô és leendô városoknak az önmagába gyûjtött halmaza. Ennek a, mondhatnánk, "einsteini" értelemben felfogott városnak a tükörképe jelenik meg az alaprajzában és az építészetében is: akár egyetlen házon belül is különbözô történelmi korszakok élhetnek együtt (barokk ház gótikus földszinttel és román pincével); a tudattalanban azután alakot ölt a város mítosza, amely behatol a tudatba is.

A város tudatát úgy képzelem el, mint lelki mezôt vagy aurát, amely körüllengi és átjárja a várost az utolsó szegletig és emberig. Ebben az aurában, amely érintkezési felületet alkot az épületekkel (különösen a katedrálisokkal) és a város lakóinak aurájával, együtt van jelen a város összes gondolata, álma és mítosza. Minden, ami a városban valamikor megtörtént, sôt elég ha csak egy individuális álomban is, ebbe az aurába (Teilhard de Chardin itt valószínûleg a "Nooszféra" szót használná) "bele van írva". Tulajdonképpen nem más ez, mint valamiféle "általános emlékezet", azoknak a leheletvékony szálaknak a szövevénye, amely összeköti az emberi tudatokat, vagy inkább tudattalanokat. A város mítosza a város lakói, esetleg látogatói közötti finom anyagú kapcsolatokból születik. Beszélhetnénk a város lelki karakterisztikájáról is. Ez egyrészt a hely adottságaiból, másrészt az épületek jellegzetességeibôl alakul ki, de még a város összes lakójából is, történeteikbôl, álmaikból, gondolataikból, továbbá a kollektív helyi legendákból. A város fekvése alapvetôen határozza meg az aurát: mindenekelôtt erôsíti vagy gyengíti a meghatározott tellúr-ezoterikus karakterjegyek auráját. Ahogy a pogány szentélyt vagy a keresztény katedrálist sem találomra kijelölt helyekre építették, hanem bizonyos kedvezô, lelkileg kedvezô geológiájú helyekre, a Föld erôvonalainak kiemelkedôen erôs sugárzási körébe, a szent jelenések helyére (az egyik a másikkal összefügg), valamint számításba vették a Nap és a Hold járását is, úgy a városokat is nagyon gyakran ilyen kivételes helyeken alapították meg. Ez maradéktalanul igaz Prágára is, amelyre egészen rendkívüli tellurikus tulajdonságok jellemzôek. A katedrálisoknak a szent források fölé, a szent ligetek helyére és bizonyos geometrikus-misztikus konstellációkban való építése méginkább erôsíti ezt a jelleget. A katedrálisok a maguk ezoterikus szimbolikájával mintha "csakrái" lennének a város testének, az összekötô vonaluk csatornát alkot, amelyen át árad az energia. Ismeretes, hogy IV. Károly, akit ifjúkorában Franciaországban beavattak a misztikus tudományokba, azzal a céllal igyekezett Prágát kozmológiai elképzelések szerint felépíteni, hogy az asztrológia jelenségeinek legyen párja az urbanisztikai elrendezésben. Jellemzô, hogy a kommunista rezsim a városnak ezt a lelki diszpozícióját a saját urbanisztikai beavatkozásaival és a katedrálisok profanizálásával törekedett elnyomni (erre számtalan példát lehetne hozni).

Ha a város tudatáról beszélek, ez jelenti azt is, hogy számomra a város élô organizmus? Igen is és nem is. Azzal, hogy a város magába szívja az emberi gondolatok energiáját, felvesz bizonyos emberi jelleget, ahogy felvesz a használati tárgy és a ház is, tehát tényleg bizonyos mértékig "megelevenedik". Nem véletlen, hogy a múlt század vége óta az irodalomban olyan gyakran találkozunk a város megszemélyesítésével: Prága úgy jelenik meg, mint szeretô, kurva, királynô, de úgy is, mint alterego. A mûvészi intuíció tehát anticipálta ezt a "megelevenítettség"-felfogást. Lehet, hogy a várossal ez hasonlóképpen van, mint az anyaggal. Úgy, ahogy a mai fizikában az anyag sem pusztán a részecskék egyszerû csoportosulásának a helye, hanem erôtér, energia, információ, vibráció és kavargás, olyan erômezô, amelyet az ember bizonyos állapotban (például az ún. holotropikus tudatállapotban vagy a mûvészi inspiráltság állapotában) különös módon megérez, amellyel kontaktusba lép, és amelynek létezésébôl lényegében részesül. Az élô-élettelen különbség végülis megszûnik fontosnak lenni, ha elfogadjuk David Bohm tézisét, amely szerint az anyag valójában élô, mert, amint Bohm mondja, az élet implicite benne létezik, csak egyelôre nem mutatkozik meg szembetûnôen.

A város aurájának létezése magyarázza az egymáshoz annyira hasonló, egyénektôl függetlenül a városhoz kötôdô vízióknak az elôfordulását. Ezek a víziók és mítoszok ott vannak, sôt szó szerint ott kavarognak a levegôben. Az érzékeny individuumnak nyilvánvalóan elég, ha ennek az aurának a szele megérinti, hogy hozzákapcsolódjék a város általános emlékezetéhez. Ezt rendszerint nem tudatosan teszi (tudatalattijával nyilván szakadatlanul kommunikál a város aurájával). Az egyéni emberi tudat és a város tudata közötti sajátos összeköttetésrôl tanúskodnak azok a jelenségek is, amelyeket Jung a szinkronicitás fogalmának körébe sorol: tisztán szubjektív események néha hihetetlen módon állnak koincidenciában a város eseményeivel (például a krízishelyzetben lévô ember ablaka alatt éppen összeütközik két autó). Az ember magában tükrözi a várost, de kedélyállapotára egyúttal hatással van a város kedélyállapota, az aurája, amely újra visszahat rá. Ahogyan akkor, mikor valakivel találkozunk, anélkül, hogy tudatában lennénk, felfogjuk az álmait és a gondolatait is, úgy vesszük át a város "álmait", a város minden lakójának, élôknek és rég holtaknak álmaiból összefont álmokat. Feltételezhetjük, hogy vannak olyan helyek, amelyek "kapuk", amelyeken bizonyos körülmények között (bizonyos idôben és bizonyos ráhangoltsággal) beléphetünk a város aurájába, egy másik, láthatatlan Prágába. Ilyen rejtett bejárat volt nyilvánvalóan a Szent Vitus székesegyház, amely a turisták tömegeitôl megszentségtelenítve elveszítette csakráját, bezárult, energiája leblokkolódott.

Éppúgy, ahogy az új tudományos modellben a világegyetemet mint a tudatban lezajló események végtelen hálózatát képzelik el, megszüntetve az érzékelt és az érzékelô közötti távolságot, úgy a város is a hasonló tudati jelenségek hálózatát példázza, s hasonlóan eltörlôdik a határ város és lakója között. A város és lakója egyetlen organizmus. A város valamelyest hasonlít a csigaházhoz, amelyet az ember önmagából épít, és egyidejûleg hasonlít a pókhálóhoz is, amelyet önmaga köré szô (kapcsolatok, érzelmek, gondolatok, álmok). Ez a csigaház-kép nyilvánvalóbb volt a fallal körülzárt középkori városok esetében. Ezek után feltehetjük azt a kérdést, hogy fejleszti-e a várost, ha megfosztják ezektôl a falaktól, ha egyre nô és terjeszkedik; elképzelhetô-e, hogy ez a "nyitottság" nem hozza magával az entrópia és a züllés veszélyét (hiszen a babiloni torony is ezt a felfelé nyitottságot testesíti meg)? Biztosan nem véletlenül szoktak az utopisztikus városok, mint Isten Városai szilárdan zárt városok lenni, és rendszerint alaprajzuk is szabályos, négyzetes vagy kör alakú.

Ebben az összefüggésben is érdekelhetnek minket a város pusztulásának prófétái - akiknek prototípusa Szent János. Ôk alapjában véve azok a "szenzibilis személyiségek", akik másoknál szorosabban össze vannak kötve a város aurájával, amelybe, amint errôl már volt szó, minden beleíratott. Az einsteini idôhurok szellemében a jövô is. Az ô jövendöléseik, éppúgy, mint a többi gondolat és elképzelés, végül a város aurájának részeivé válnak (vagy már bennefoglaltattak ebben az aurában, és a próféták csak leszaggatták róluk a burkot?), s részeivé válnak a próféták maguk is. A prágai aura része Libuše fejedelemasszony is, aki azonban a cseh legendában a városnak dicsôséget jósol. A kedvezôtlen jóslatokban különbözô szörnyek és apokaliptikus bestiák szoktak szerepelni. Éppen ezeknek a lényeknek és állatoknak a város mítoszában való szereplése ad alapot arra, hogy higgyünk a város tudatának létezésében. A beavatott Meyrink ennek a tudatnak a felszíne alá hatolva nem úgy fogta fel a Gólemet, mint Löw rabbi csodásan megelevenedett agyagfiguráját, hanem mint olyan lényt, aki minden 33. évben visszatér. (A várossal összekapcsolódott kísértetek "einsteini módon" halhatatlanok, és szabályos intervallumokban tûnnek fel, mint Ahasvérus.) A Gólem Prágában a város pusztulás-széli atmoszférájával kísérteties összefüggésben jelenik meg. Ez a pusztulás-széli állapot különösen fontos. Úgy tûnik ugyanis, mintha tehát a város tudata ilyenkor hangsúlyozottabban tudna önmagáról, mint máskor (hasonlóképpen, ahogy a betegségben vagy in articulo mortis az ember ún. szellemteste vonja magára a figyelmet). A Gólem, ahogy más alteregók (a Gólem Meyrinknél Pernath alteregója), akiknek a léte összekapcsolódik a várossal, a város és lakói betegségének jele, szimptómája, vizualizációja, ahogy Szent János számára az apokaliptikus fenevad is Babilon betegségének jele volt. A város betegsége mutatkozik meg a kísértetekben, az archetipikus figurákban, az eszkatologikus mítoszokban. A város, amely kísértetvárossá változik, figyelmezteti az embert: ha nem változol, elpusztulsz!

Prágában újra feltûnt egy fantomlény - Placka, Sylvie Germainová Placka a prágai utcákról (1992) címû regényébôl. Germainová évekig élt Prágában, és mint rendkívül érzékeny lény, érzékelte a város auráját. Placka óriás méretû szörny, sajátos módon egyesíti magában a megszemélyesített bánatot és a mitikus jósnôt, Libušét - aki persze ezúttal a város pusztulásának prófétája. Ez az "ismeretlen", aki idôrôl idôre felbukkan a "látható térben", általában azokon a helyeken lép ki a város aurájából, amelyek a város történelmének feszült pillanataihoz kötôdnek. Néhány idézet: "Ennek a nônek nem volt saját arca, sôt egyáltalán nem volt személy, egyetlen individuum - sok volt. Testében megszámlálhatatlan lény lélegzete kveredett össze, sírás és suttogás, más-más testbôl származók. Merthogy nem ô, nem csupán ô jajongott és sírt, semmiképpen sem. Jajongott és sírt az egész város, a város és elôvárosai, sôt még a körülötte lévô táj is. Jajongott és sírt a föld, élôk és holtak... Placka örökké ott bukdácsolt a két világ, a látható világ és a láthatatlan világ, a jelen világa és a múlt világa között vezetô úton..." Talán nem fényes példa ez arra, hogyan ereszti át önmagán Sylvie Germainová a város auráját? A város auráját, amely elképzelése szerint nem búra, amellyel a város légmentesen le van zárva, hanem valami olyasmi, ami állandóan változik, átrendezôdik, erôsödik és el is gyengül, szertefoszlik. Tehát nem burok, hanem inkább folyamat. Különleges körülmények között az ember úgy megérezheti maga körül ezt az aurát, mint a szellôt (aura - görögül szél). A város itt lengedez körülöttünk, itt áramlik bennünk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu