JULIA KRISTEVA

Szófia

Kissé restelkedve, de hûségesen ragaszkodom ehhez a páratlanul átlagos városhoz, épp oly megmagyarázhatatlanul, mint ahogy egy-egy férfi kitart élettôl megtiport, báját-vesztett asszonya mellett. Szófiában aztán nyoma sincs reneszánsznak, barokknak: csak semmi csicsa. Lakossága, mind az 1.200.000 lélek tegnap még a földet túrta, ma pedig kispolgár, elsôgenerációs értelmiségi. Reménytelenül fakó lenne ez a város, de ha rásült a nap, váratlanul felragyog: minden utcaköve egy-egy mézcsepp, a templomkupolákon cserepei csillognak, mintha flitterrel lennének beszórva... De milyen lehangoló télen, a nyúlós ködben, meg nyáron, amikor fojtó hôségben lélegezni sem lehet a Vitosa-hegy lábánál. Sosem fogom elfelejteni azokat a végeérhetetlen sorállásokat, amikor apával, anyával és a nôvéremmel egymást felváltva négy óra hosszat szenvedtünk egy kiló cseresznyéért.

Gyermekkoromban a város szívében laktunk; nekem Szófia a Szent Nedelja katedrális: apró templomkertek, hófödte domboldalak (mekkorákat szánkáztunk ott!), titokzatos padlások és a hívôk, akiknek annyi üldöztetést kellett elviselniük. Apám maga is gyakorló hívô volt, szép mély hangján lelkesen énekelt a templom kórusában. Engem hajnalok hajnalán vitt gyónni, nehogy valaki meglásson. Egy idô után lázadozni kezdtem ez ellen, mert elegem lett ebbôl az ellenzékieskedésbôl, és mert a tiszta, a józan ész hívéül szegôdtem, amit pedig - és ezt a véleményemet ma is fenntartom - gyakran nehezebb elfogadni és vallani, mint az egyház tanításait. De azután is szerettem a Szent Nedelja tömjénillatú, sötét zugaiban vagy a virágos ágakkal, tarkára pingált húsvéti tojásokkal megrakott asztalok alatt bújkálni. Néha beszöktem a toronyba, és ha sikerült megrángatnom a hosszan lelógó kötelet, a váratlanul megkonduló harangok halálra rémítették a felnôtteket, a szülôket, papokat, de a bandákba verôdött gyermekek elbûvölten hallgatták a zengô harangszót.

Késôbb aztán megtudtam, hogy nem csak engem babonázott meg ez a varázslatos hely. Szófia középpontja nem változott legalább ... 7000 éve. Az újkôkorszakból származó leletek bizonyítják, hogy ez az egyetlen város Európában, amelynek szíve évezredek óta ugyanott dobog. A mai Szent Nedelja közelében talált pénzérmék a trák ôslakosságtól maradtak ránk, még az elsô évezredbôl. A katedrálistól nem messze emelkedik a Szent György körtemplom; csodálatos szimmetriájú szerkezete a 4. században épült, a falait díszítô freskókat a 10. században kezdték el festeni, és a 16. század folyamán alakították át mecsetté.

Apám meg volt gyôzôdve róla, hogy világos szeme, kiugró arccsontja a család trák eredetét bizonyítja. Mégsem tudtam Spartacust az ô külsejével elképzelni, hiszen apámnak nem volt vörös a haja. De apám jól tudott latinul, és a családunk mintha nem is egy átlagos panellakásban, hanem Szófia múltjában élt volna...

Az ôsi trák várost (Serdicát) i.e. a 4. században II. makedóniai Fülöp meghódította. Idôvel a Birodalom egyik legjelentôsebb központjává vált. Hogy a virágzó város örök idôkig az ô császári dicsôségét hirdesse, Marcus Ulpius császár Ulpia Serdicának nevezte el. Nagy Constantinus, Konstantinápoly alapítója fôvárosává akarta emelni. "Serdica lesz az én Rómám" - jelentette ki.

A trákoknak és bizánciaknak hosszú ideig sikerült feltartóztatniuk a szláv népvándorlókat. A város csak 809-ben, Krum kán uralkodása idején került a bolgárok kezére. Ekkor Sredec lett a neve, de csak kétszáz évig, mert a bizánciak megint visszahódították Triadistát (ôk így nevezték). Ezután több hullámban újabb hódítók érkeztek. Végül a 12. században I. Aszen cár újra visszahódította, és a második bolgár birodalom központjává tette. A 14. század vége felé már Szófia néven említik. De a harctól elszokott bojárok nem tudták feltartóztatni a török hódítókat. A török uralom öt évszázada alatt a város hanyatlani kezd. 1878-ban a függetlenség kivívásakor már csak jelentéktelen, középszerû város. A századvég kissé kificamodott ízlése szerint igyekeztek ugyan megszépíteni, de kezdetét vette a Balkán "balkanizálódása", a viszálykodás, széthúzás, a véres testvérháborúk.

Mit bántuk mi ezt! Elmerültünk annak a szép kornak az emlékeiben, amikor Szófiának a kultúrában - hogy melyikben? az európaiban vagy az egyetemes kultúrában? mindegy: a Kultúrában jelentôs szerepe volt. Nem akarok itt most önöknek Cirillrôl és Metódról, nemzeti büszkeségünk, a cirillbetûs ábécé megalkotóiról elôadást tartani, hiszen nem Szófia volt nagyszerû kalandozásaik színhelye, bár az a középkori civilizáció, amelyet csakis nekik köszönhetünk, itt bontakozott ki késôbb a maga teljességében.

Számomra ez a város csak kapu, amelyen belépve újra fellelem az eltûnt idôt: elôször is a Bojanát idézem magam elé. Ez a kis templom a 11. században épült, majd egy emeletes szárnnyal egészítették ki 1259-ben. Ezt 89, összesen 240 alakot felvonultató freskó díszíti. A szigorú bizánci kánont igazi quattrocento váltja fel; Dessziszlava és Kalojan arcképe jelenti a hiányzó láncszemet Konstantinápoly és a velencei Szent Márk mûvészete között. Igen, 1259-ben alapították a párizsi egyetemet. Európa tulajdonképpen vallások és festmények története, és ebben a történetben a Bojana villantja fel az újjászületô mûvészet elsô szikráját.

De félre a mûemlékekkel, beszéljünk az emberekrôl. Nehéz lett volna ellenállni a beözönlôknek, akik végigsöpörtek Európa és Ázsia keresztútján fekvô országunkon. Az itt élôk kénytelenek voltak engedni a hódítóknak. És azok csak jöttek, jöttek: a hunok, a vizigótok, a keresztesek, Barbarossa Frigyes, törökök, oroszok és ... a többiek. Most pedig mindenkit csak a dollár érdekel. Persze ez némelyeket felháborít. De az ô létezésükrôl Európa még csak tudomást sem vesz, hiszen ez csak egy darabka ortodox föld - tehát tulajdonképpen orosznak számít.

Levszkit személyesen ismertem. Ez a rendkívüli személyiség diakónus volt a múlt században. A Dragalevtsi monostorba vonult vissza, és a családunk gyakran töltötte ott a vakációt, távol a zsúfolt nyaralótáboroktól. Levszki részt vett a törökök elleni szabadságharcban. Amikor elfogták, képes volt összetörni a koponyáját a cellafalon, hogy a törökök ne tudják megkínozni. Ma Szófia középpontjában áll az emlékmûve. Gyakran kiabáltam rekedtre magam a stadion lelátóin: "Hajrá, Levszki!", amikor a többiekkel együtt azoknak a futballistáknak szurkoltunk, akik a Néphadsereg csapata ellen játszottak. Igen, aki nem szerette a rendszert, az a Levszki-csapatot szerette. Nemcsak emlékmûvet állítottak neki, futballcsapatot is neveztek el róla, mint ahogy Párizsban van Danton metróállomás és Charles de Gaulle repülôtér is. Az emlékezés már csak ilyen.

Néha még az is elôfordul, hogy mumifikálódik. Moszkván kívül Szófia az egyetlen város Európában, ahol mauzóleum található. Borzongás, a penész szagát elnyomni igyekvô rózsaolaj-illat. Georgi Dimitrov - néhányan talán még emlékeznek a bátor antifasiszta nevére, a Reichstag-perre -, nyugszik itt, piros fénysugarak övezte szarkofágban, tejfehér márványtömbökbôl emelt kegyhely mélyén. A halálkultuszt a kommunisták nem rejtették véka alá. Nyíltan mutogatták a kifestett halált, talán ezzel akarták elterelni a figyelmet a mészárlásaikról. A felvonulásokon a félelemtôl félig bénultan lépkedtünk el a hulla alakban testet öltött emlékezés elôtt.

Ma már üres a mauzóleum. De azért Szófia szíve még nem doboghat felszabadultan. A berlini fal ledöntése elôtt néhány hónappal jártam otthon; az utcákat az erôszak, a gyûlölet, a korrupció farkascsordái kerítették hatalmukba.

A farkasok most más alakban jelentkeznek. Szemrebbenés nélkül sétálnak át egyik táborból a másikba, új módszereket vetnek be. Az üzletnek nem lehet gátat szabni, és úgy tûnik, a hozzánemértést, a nyomort sem lehet visszaszorítani. De talán itt-ott, lassan, nagyon lassan mégis elindult az emberréválás folyamata.

Nagy Zsuzsanna fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/