LUIGI MALERBA

Róma

Idôszámításunk szerint 1000 körül normann hajóraj hagyta el Skandinávia hideg partjait, hogy a kontinens mentén haladva Dél felé ereszkedjen. Hosszas bolyongás után a bátor hajósok elérkeztek a Földközi-tenger vizeire, majd Szicília és Kalabria érintésével Észak felé folytatták útjukat a félsziget partvonalán, mígnem Róma magasságába értek. A várost ostrom alá vették, kifosztották, felégették és lerombolták.

A normannok zsákmánnyal bôségesen megrakodva tértek vissza hazájukba a dicsô hírrel, miszerint Rómát eltörölték a föld színérôl. A történelem e kevéssé ismert, de bizonyítékokkal szilárdan alátámasztott epizódja elsôsorban a büszke hajósok földrajztudományának hiányosságairól árulkodik, akik Rómának hitték és lerombolták Luni városát, a hajdani etruszk kikötôt, a Toszkána és Liguria határvidékén virágzó gyarmat fôvárosát. Róma szemszögébôl nézve persze mindez csupán azt mutatja - akárcsak a kapitóliumi ludak híres esete, amikor a gallok támadásától menekült meg a város - mennyire meghatározó szerepet játszott Fortuna istennô a város történelmében.

Róma tehát mindenekelôtt szerencsés város. A szerencse már alapításától fogva mellé szegôdött, hiszen Romulusnak sikerült egy vesszôkosárban leereszkedni a Tiberisen (próbálják csak meg, mi történik, ha vízre tesznek egy vesszôkosarat benne egy csecsemôvel), ezt követôen pedig egy nôstényfarkas szoptatta, ami, valljuk be, szintén meglehetôsen rendkívüli jelenség.

Azt már nehezebb lenne megmondani, hogy Róma jó vagy rossz szerencséjéhez tartozik-e az a tény, hogy itt van a kereszténység, és így a pápaság központja. Annyi azonban bizonyos, hogy a Római Birodalom bukása óta az Egyház közvetlen befolyással bírt a város történelmére: idôrôl idôre kifosztotta, ugyanakkor fenséges mûalkotásokkal gazdagította, korlátozta a tudományos fejlôdés iránti nyitottságát, viszont Európa szellemi központjává emelte, befolyásos pénzügyi hatalommá tette a búcsúcédulák, tehát a Paradicsom forgalomba bocsátásával, s végül a korrupció és a nepotizmus segítségével olyan viselkedési formákat sikerült meghonosítania a közéletben, amelyet a Tevere túlpartján, az olasz politika különbözô fórumain máig követendô példának tartanak.

Róma egyik híres terén, a Campo dei Fiori-n állították fel a máglyát, amelyen Giordano Brunót megégették. Ugyanitt késôbb emlékmûvet emeltek a tudós tiszteletére.

Mint Olaszország fôvárosa, Róma ma a félsziget legtoleránsabb városának számít. Sajnos ugyanez a tolerancia van érvényben azzal a korrupt és arrogáns kormányzó réteggel szemben is, amely ugyan nem rendelkezik sem az ókori császárok becsvágyával, sem a reneszánszkori pápák barokk nagyságával, viszont parazita módján, a dolgozók kizsákmányolásából él, az állami költségvetés egyensúlyát teljesen felborította, megnövelte a Maffia és a Camorra hatalmát, valamint következetesen törekedett arra, hogy félreállítsa azt a néhány tisztességes és értelmes embert, aki a politika színpadán a véletlen folytán megjelenik. A náci erôszakkal bátran szembeszálló hôsi Róma, a város, amely elszenvedte zsidó lakosságának tömeges deportálását - árulás áldozatává vált.

Nemrégiben tanúja lehettem, amint az egyik római politikus, két hangosan szirénázó rendôrautó kíséretében megérkezett a Corso Rinascimento egy fodrászszalonjába. Gondolom, súlyos bûntudatot kellett éreznie, ha ilyen erôs védelemre szorult. A fôváros egyik legelkeserítôbb, ugyanakkor mindennapos jelenete, amikor az utcákon rendôri kísérettel száguldozó vezetôk leállítják a forgalmat, és fülsiketítô szirénázásukkal az ôrületbe kergetik az embert.

A korrupciónak nagy hagyománya van Rómában, legyen szó akár a Paradicsom kiárusításáról a pápák esetében, akár az építési engedélyekérôl, amelyekkel a városatyák üzérkedtek majd negyven éven keresztül. Polgármestereink, akik a második világháború óta a Capitoliumban megfordultak, kevés kivétellel méltóbb helyen lettek volna a szomszédos Mamertino börtön valamelyik cellájában. Egyiküknek, az Andreotti pártfogását élvezô Petruccinak, még a nyilvános megbilincselés szégyenét is el kellett szenvednie. Rómában üzérkedtek már közmunkákkal, egyetemi menzákkal, mozgássérültek intézményeivel, kereskedelmi és építési engedélyekkel, valamint az utak felügyeletével. Rómában minden korrupt, még a közúti jelzôlámpák és az Anyakönyvi Hivatal számítógépei is. Az is a korrupció számláját terheli, hogy a rómaiakat megfosztották a "ponentino" élvezetétôl; a tenger felôl érkezô, kora esti, friss, nyári szél ma a külsô kerületekben emelt tornyok és hatalmas épületegyüttesek áthatolhatatlan falába ütközik.

"Korrupt fôváros, fertôzött nemzet" - olvashattuk a l'Expresso- ban, a római botrányokról készült híres tényfeltáró riport címeként. "Egy fôváros, félúton Európa és a harmadik világ között" - ez Giulio Carlo Argan mûvészettörténész meghatározása. Ô, Luigi Petroselli mellett, egyike a Capitoliumban megfordult kevés tisztességes polgármesternek. Definíciója, sajnálatos módon, a jelenben éppúgy megállja a helyét, mint a múltban.

Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy Rómát a rómaiak építették, ha lustaságuk mértékét ismerve, mégoly érthetetlennek tûnik is, hogyan csinálták. Azt azonban már nehéz lenne megítélni, hogy építô vagy romboló szerepükben képesek-e többet nyújtani. Folyton felmerül a kérdés: Örök Város, avagy az örök ideiglenesség városa? Róma arculata számtalanszor változott a századok során, a barbárság számos lenyomatát ôrzi kövekbe és márványba zártan, a felhalmozódott törmelék és szemét négy-öt méterrel emelte meg a talaj szintjét. Történelmi központjának utcáin sétálva, a falakba építve nemegyszer láthatunk régi római templomokból származó oszlopokat és frízeket, mintha csak a legközönségesebb építôanyagról lenne szó. A köztársaság lerombolta az etruszk mûemlékeket, a császárság a köztársaság emlékeit tizedelte, a pápák Rómája a pogány kori mûremekek márványát saját palotái és templomai felépítésére használta. A fasiszta csákány majd a kereszténydemokrata cement eljövetele azonban több kárt okozott mint tizenöt évszázad történelme. Az ember elborzad, ha arra gondol, milyen városmodellt ajánlhat Róma Európa számára. Talán az ingatlanspekuláció újabb kerületeit, ahol fa nem él meg, a járdákon pedig autók parkolnak?

A környék, ahol lakom, a Piazza Navona közelében, egészen az elmúlt évekig megôrizte a nép és a kézmûvesek Rómájának hangulatát. Újabban azonban a kézmûvesek boltjai és a jó öreg vendéglôk sorra kezdenek eltünedezni, helyüket pedig otromba gyorsétkezdék foglalják el visszataszító neon cégtábláikkal. (Azon nem is érdemes töprengeni, hogy a pokolba tudtak a tulajdonosok mûködési engedélyt szerezni a városi hatóságoktól.) Reggelente pedig üres üvegek, eldobált dobozok, tányérok, mûanyagpoharak és más hasonló hulladékok szônyegén járunk. Az új metró alakjában megjelenô kültelki közönségesség jócskán felkavarta a történelmi belváros megszokott életét, és végül olyan szégyenletes dolgokhoz vezetett, mint egy McDonald's felépítése a Piazza di Spagna kellôs közepén, valamint a Stendhal és Goethe szívének valaha oly kedves Via del Corso kirakodóvásárrá változása. Sokan azt mondják erre, hogy csupán átmeneti diadal, szerintem sajnos ez eufemizmus. Azt is mondták már, hogy a mozi megjelenésének következményeként a múlékonyság az Örök Város állandó ideológiájává vált. Pedig a Rómában létrejött és felvirágzó filmipar, a neorealizmustól az olasz vígjátékokon át a mûvészfilmekig, azon kevés nem múlandó siker egyike, amelyet a világháború utáni idôszakban Róma a magáénak tudhat.

A rómaiaknak sikerült elhitetni a világgal, hogy Róma örök város, de örökkévalósága csupán a végtelen üresség képzetét kelti az emberben, fogalmaz Mario Soldati, író. Azt azért meg kell hagyni, hogy igencsak zajos, és élettôl pezsgô ez az üresség. Míg a régi nagy civilizációk fôvárosai, Babilontól Athénig, mind vagy örökre eltûntek, vagy elvesztették ókori nagyságuk nyomait, Róma kövei még ma is ôrzik a város többezer éves történetét. De a rómaiak és a romantikusok lelkesedése a romok iránt legalább olyan pusztításokra képes, mint a fasiszta csáklya és a kereszténydemokrata cement. Felújítják például az Igazságügyi Palota borzalmas épületét, amelyre becsmérlô képzôjével tökéletesen illik a Palazzaccio csúfnév, és eközben, tôle két lépésnyire, a San Angelo hídjának értékes mészkövén szabadon tenyészik a gaz és a vadfüge. A szmog megrágja Trajanus oszlopát, Titus és Constantinus diadalívét és a barokk templomok homlokzatát. A közlekedés által keltett vibráció megingatja a Colosseumot. Nagyon is elképzelhetô, hogy néhány nekrofil hajlamú római már a Szent Péter bazilika romjairól ábrándozik, és lelki szemeik elôtt megjelennek a kidôlt oszlopok és az elmozdult kupola, melyeken már a repkény tenyészik. Az ilyen képek vészes vonzerôvel bírnak, de a romoktól a megsemmisülésig már rövid az út. Annál hosszabb viszont az egyesült Európa felé.

Jómagam számos alkalommal felvetettem, hogy a Piazza Venezián álló II. Victor Emmanuel emlékmûvet, valamint a Piazza Cavour Igazságügyi Palotáját legjobban kôbányaként tudnánk hasznosítani. Beismerem, hogy tévedtem. Az idegenforgalom a városi költségvetés azon ritka fejezetei közé tartozik, ahol a bevételek meghaladják az adósságokat, és elég végigsétálni a Piazza Veneziától a Piazza Cavourig, hogy belássuk, a fent említett két mûemlék a leggyakrabban fényképezettek közé tartozik Rómában, elsôsorban a japán turisták körében, akik, mint tudjuk, jelentôs devizabevételt jelentenek nekünk. Megértônek kell lennünk a turistákkal szemben. Láttam én már amerikaiakat és japánokat a Galleria Borghese termeiben elámulni egy-egy híres Caravaggio képtôl, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is levették volna a napszemüvegüket. Caravaggio mûvészete ettôl még nem szenvedett csorbát; a turisták elmennek, a mûvészet megmarad. Feltéve, hogy az új törvények nem változtatják Rómát és vele egész Olaszországot egyetlen hatalmas mûtárgypiaccá.

Az egyfelôl provinciális, másfelôl világvárosi jellegû Róma két arculata közül vajon melyik lesz képes eljutni az európai dimenzió és kultúra szintjére? Választ egyelôre senki nem tud adni. A hivatalos intézményrendszer mindig az alantas kultúrát támogatta, hagyta, hogy a Berlusconi-féle magántelevíziók féktelenül terjeszkedjenek, hallgatásba kényszerítette a független újságokat, és képtelennek bizonyult tíz milliárd líra elôteremtésére (kb. egy kilométeres autópálya-szakasz építési költsége), melynek segítségével az Einaudi Kiadó, azon ritka intézmények egyike, amely Európa és az egész világ elôtt tiszteletreméltó képet festett az olasz kultúráról, megôrizhette volna függetlenségét. A legnagyobb nehézséget általában minden nemzeti kormány, területi vagy helyi közigazgatás számára az a kérdés jelenti, hogy hogyan szabaduljon meg azoktól a múmiáktól, akik az elmúlt évtizedekben felhalmozott személyes vagyonuknak köszönhetôen a háttérbôl továbbra is folytatják tevékenységüket. És hát ne feledjük, hogy a múmiáknak hagyományosan hosszabb élet adatott, mint az embereknek.

Mindezek ellenére, Róma még mindig ôrzi fenséges báját, ellenállhatatlan, megfejthetetlen, titokzatos vonzerejét. Néhány megnyugtató jegyet fedezhetünk fel önkritikus pillanataiban is, valamint lakóinak a megszámlálhatatlan probléma ellenére megmaradt, kimeríthetetlen életerejében.

El kell ismernünk, hogy Rómából indultak el a kapitóliumi és kormánybeli korrupcióval kapcsolatos elsô nagy sajtóviták és hogy Rómában látott világot az a napilap is, Eugenio Scalfari la Repubblicá ja, amely oly sok kellemetlen éjszakát okozott a politikusoknak. Úgy egy évvel ezelôtt, a csillagok csodás együttállásának köszönhetôen még az is megtörténhetett, hogy az állami televízió élére olyan ember került, mint Walter Pedulla, a római egyetem tanára, aki emellett nagy múltú, tisztességes tapasztalatokkal rendelkezô üzletember, és célja nem csupán a közintézmény költségvetésének helyreállítása, hanem a magán és kereskedelmi televíziókkal folytatott nézettségi harc során felhígult programok méltó kulturális szintre emelése is.

Ugyan a Római Operaház, melyre befolyásos pártemberek tették rá a kezüket, közepes elôadásokat kínál, a romok iránti elkötelezettség Caracalla thermáinak maradványaiból csodálatos színpadot varázsolt, ahol európai színvonalú operaelôadásokat tartanak. És azok a turisták, akik nem kapnának jegyet, ugyancsak európai színvonalú, káprázatos naplementével vigasztalódhatnak a Monte-Pincióról letekintve.

Róma egykor Caput Mundi -nak, azaz a világ fejének tartotta magát. Ma már az is túl szépnek tûnne, ha, Fortuna istennô segítségével, olyan képet alakíthatna ki magáról, amellyel méltóságteljesen léphet Európába.

Serény Zsuzsanna fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/