Algírban úgy mondják: " felmegyünk Párizsba". Amikor ezt hallottam, mindig nagyon mérges lettem. De Párizs maga is emelkedik, a magasba tör, a Sacré-Coeur katedrális felé, amely pattanásként éktelenkedik a város arcán.
Annak idején azért épült, hogy a kommünárdok feletti gyôzelmet hirdesse, de ma inkább azt látszik bizonyítani, hogy a politikai és egyházi reakació nem teremthet igazi szépséget. Ráadásul a pöffeszkedô Sacré-Coeur éjszaka is fényárban fürdik, míg a Notre-Dame, amelyet régmúlt századokban az egyszerû emberek igaz hite emelt, sötétbe burkolózik.
Ha a Sacré-Coeurt szembôl nézzük, a fellengzôs építmény valahogy úgy fest, mint egy vén szatyor horgolta giccses csipkedísz, de hátsó fele Rodin és Moore erotikus szobrait juttatja eszünkbe. Párizs pedig csak emelkedik, emelkedik a Sacré-Coeur felé. A templom körül japánok vakui villognak, a tömjénillatba sültkrumpli és lacikonyhák szaga vegyül. A bûnbánó hívôk közé vegyülve a szépfiúk holland meg angol turistákra vadásznak. Az egész olyan, mint valami újkori Csodák Udvara.
De ha alászállunk Párizs mélyebben fekvô utcácskáiba, a Notre-Dame-tól alig száz méternyire egy csipkefinomságú miniatûr építészeti remekre bukkanunk: a Saint-Julien-le-Pauvre templom, ez a kis ékszerdoboz emberléptékû béke-sziget, ahol emberemlékezet óta arabul misézik a pap...
Nem is olyan régen a híres Mouffetard utcában még gyakran lehetett látni egy öreg arabot, aki citromot és mentát árult. Talán egy észak-afrikai nomád törzs sátortáborából vetôdött ide, aztán valahogy megesett rajta a bevándorlási hivatal szíve, és megengedték neki, hogy afféle folklór-jellegû élô szuvenírként, menta- és citromillattól körüllengve itt tengethesse napjait. De egyszer csak váratlanul szakállt növeszett, Koránnal a kezében kezdett járni-kelni. Nem tudtam eldönteni, hogy fanatikus iszlámista összeesküvônek vagy jámbor szufi-elemzônek csapott-e fel. Mígnem végleg eltûnt a környékrôl, fájó hiányérzetet hagyva maga után. Mouffetard-utcai sétám azóta csupán céltalan ôdöngés.
A Mouffetard utcával majdnem szemben nyílik a Montorgueil utca. A 70-es évek elején gyakran álltam meg egy alig másfél méter magas, fekete bôrû, csontsovány muszlim aszkéta virtuóz játékát hallgatni. Órákig pengetett, megállás nélkül, maga elé révedve. Soha nem nézett fel, csak a biciklijére vetett néha egy-egy büszkén féltô pillantást. A csillogóra kifényesített, bikaszarv-kormányú versenykerékpár úgy ragyogott, mintha csak az imént hozta volna ki egy elegáns üzletbôl. Ez a fôúri méltósággal, kimérten elôkelô kis indiánarcú néger egyszál magában igazi látványosság volt, és bendzsóján a nagy western-rendezôk, Ford és Huston legszebb filmzenéivel vetekedô varázslatos muzsikát játszott. A turista-csordák érdektelenül, süketen-vakon trappoltak el mellette.
A párizsi piacokon jártamban-keltemben megismerkedtem egy marokkói paprikaárussal is. Ez az ízig-vérig arab fiatalember szenvedélyes Kierkegaard-rajongó volt. Kedvenc olvasmánya, A reménytelenségrôl mindig a keze ügyében, a standon felhalmozott paprikakupacok mellett lapult. Ki tudja, hány generációja települt át a családja? De ô már olyan kifogástalan franciasággal dicsérte áruját, hogy a Sorbonne legnagyobb tudású professzorai is tanulhattak volna tôle. Néha kénytelen voltam elfordítani róla a tekintetemet, olyan elviselhetetlen volt számomra ez az ellentét a reményvesztett fiatalember már-már modorosan tökéletes kiejtése és jellegzetesen arab külseje között.
Szívesen kószálok a gyönyörû nevére annyira érdemtelen Goutte-d'Or vedlô vakolatú házai között is. Az arab negyed keskeny utcácskáin a trik-trak játékosok között gyanús alakok és velük összejátszó rendôrök bújócskáznak. Vacak mûszálas árujukat dicsérik a keletiszônyeg-kereskedôk, ûzött tekintetû lányok kínálgatják hervatag bájaikat. Matrónák, lacikonyhák, kicsorbult tányérokon féligsült csirkék. Keskeny ajtó nyílik az utcára, a bejárat felett hatalmas tábla: A Korán-tanulmányozók kulturális egyesülete. Ez a tiszta, kemény vallási fanatizmus tanyája. Párizson átutazva itt találnak szállást a fegyvert és kemény drogokat csempészô afgánok.
Párizsban nemcsak a fajok és a nyelvek, hanem az építészeti stílusok is keverednek. Éppen ettôl olyan nagyszerû, varázslatos de ijesztô és kellemetlen is ez a város, és ezért fordul olyan érdeklôdéssel Európa felé. Jelenkori építészetében tetten érhetô az olasz (Beaubourg és az Orsay), a spanyol (a Bofil a Montparnasse-torony mögött), a svájci (Le Corbusier - mindenütt) hatás, de bôven találunk a századelôn emelt, néha szép, de néha kétes ízlésû rokokó, mór, neoklasszikus, neoreneszánsz épületeket is. A nagypolgárság hivalkodó utcái mellett régi szépségüket ôrzik a jellegzetes francia házak, az elegáns, klasszikus stílû kis magánpaloták.
Éppen ez a változatosság, az emberek és az épületek sokfélesége teszi Párizst egész Európa számára követendô példaképpé, mert sehol máshol (talán Londont kivéve) nem fogadják ennyire fenntartás nélkül ezt a sokszínû keveredést.
De ne hallgassuk el azt sem, hogy itt látni a legtöbb agyonetetett, agyondédelgetett kutyát; az öntelt ebek undorodva fordítják el jóllakott tekintetüket az éhezô szomáliai gyermekek megsegítésére buzdító plakátokrôl. Ürülékükkel telepotyogtatják a járdát. Itt több a kutyapiszok, mint Londonban vagy Hamburgban. Vagy talán csak arról lenne szó, hogy így biztosítanak munkát az utcasöprés nagymesterei, a szenegáli és mali vendégmunkások számára?
A plakátokról boldogság-propaganda és az éhhalál rémképei néznek a járókelôkre. A metróállomás falán cinikus hangú edény-reklám: "Ebben a serpenyôben ép marad a paradicsom héja..." - hirdeti a szöveg, miközben a Fény városában menedéket keresô bevándorlók, menekültek nem mindig ússzák meg ép bôrrel az rájuk leselkedô veszélyeket..Elütik, eltapossák, meggyilkolják, deportálják, kirúgják, kiutasítják ôket. Míg az elegáns utcákon az itteni bennszülöttek nyüzsögnek, ôk, az idegenek ennek a gyönyörû, fényûzô, eszement, felcicomázott, koszos világvárosnak gyakran csak a legelviselhetetlenebb, legsötétebb külnegyedeit ismerik. Meg a metrót. A párizsi metró tényleg borzalmas, de remekül mûködik, és tökéletesen pontos.
Ez a város egyszerre rasszista és rasszizmus-ellenes. Közönyösen tûri, hogy több száz kilakoltatott család sínylôdjön egy erdô szélén (az ingatlanügynökök profitra vágynak!), miközben tárt karokkal várja az üzleti élet, a mûvészet és a tudomány nagyjait Európa minden sarkából. És sikerült elérnie, hogy Belleville-ben békésen élnek egymás mellett arabok és zsidók, pedig a polgárháborúk és természeti csapások miatt egyre több menekült érkezik. A túlzsúfolt negyedben minden talpalatnyi hely foglalt. A kávéházak teraszán meghitten cseverésznek a zsidó és arab öregasszonyok. Errefelé akad olyan zsidó könyvesboltos, afrikai méterárus, aki nem is szolgál ki nem-arab vevôket. Párizs utcáin andalúz dallamokot visz a szél, és keleti illatok szállnak...
Ez az igazi, a hamisítatlan Párizs. A hivatalos, a közigazgatásilag meghatározott Párizst az egyesült Európa kérdése foglalkoztatja. Pedig ez az Európa földrajzilag távolabb van innen, mint a földközi-tengeri Afrika...Az utcákon nyüzsgô tarka emberetömegben gyakoribb a sötét arcszín, mint a szôke fej. Talán éppen ebben rejlik a város nagyszerûsége.
Párizs olyan sokszínû, olyan szabad, hogy minden út, minden lehetôség nyitva áll elôtte.
Nagy Zsuzsanna fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu