Délelôtt néhány órára úton voltam, s amikor újra visszamentem hozzá, M. felöltözve ült az ablak elôtt. Nem hitte volna, hogy visszajövök, mondta. Azt gondolta, megfeledkeztem róla, miben állapodtunk meg, vagy szívesebben mennék nélküle a Margitszigetre. Hogy esetleg túl meleg van, hogy esetleg nekem túl melegem van, és ezért jöttem olyan késôn.
Szívesen volt magában, olyankor olvasott vagy egyszerûen ült az ablak elôtt, és nézte lenn a parkot, s a parkon túl a Dunát. Az ilyen látvány megnyugtató, legrosszabb esetben három órát töltött az ablaknál, ha rögtön azután, hogy magára hagytam, felkelt.
Az elôzô éjjel azt álmodtam, hogy egy nagy teremben, közvetlenül a mennyezet alatt repülök, még álmomban is meglepett, micsoda kitartással, s hogy milyen feltûnést kelt. Azután, délelôtt, újra ott álltam a földön, s hogy e földet elfelejthessem, a sziget jól beleillett elképzeléseimbe.
Gyalog fél óra kellett a Margit hídon át, amelyet mindig nyugtalanító rezgésben találtam, vagy a hajóval mentem tíz lusta percen át, s az út alig került valamibe. Persze az út a hídon át még olcsóbb volt, de a hajó is olcsó, s a két lehetôség összehasonlítása, az árak összehasonlítása a napi tréning része volt, szerettem az ármérlegeléseket, a kellemetlen, vagy megúszott kiadások sugallta gondolatokat, s ezzel nem voltam egyedül, az árakról sokakkal lehetett beszélni, s ezek a beszélgetések ártatlanok és megnyugtatóak voltak. A szigeten is majdnem mindenki a kiadásokra gondolt, a limonádé, amelyet menet közben, az úton ittak, hamar összehasonlításra került azzal, amelyet a Kaszinóban szolgáltak föl.
M.-el szóba jött a Kaszinó is, vagy a Grand Hotel a sziget északi végén. A szálló neve igen nagyvonalúan cseng, bár magyarul egyszerûen Nagyszállót mondtak, azonkívül gyakorlatilag mindenki csak az éttermet ismerte, a földszinti helyiségeket, magam pedig csak a kávézó teraszát. Mindig voltak nálunk könyvek, s közbe-közbe beszélgettünk arról, amit éppen olvastunk. Egyszer, egy ilyen beszélgetés után azt mondta, milyen jó, hogy a barátnôje vagyok, és hogy a jó beszélgetésünk környezetünkre, a köröttünk ülôkre is átragad és kisugárzik, nézzek csak körül. Nyelvekrôl beszéltünk, arról, milyen furcsa, hogy egy nyelvet egyszerûen meg lehet tanulni. Érdekes, ahogy ez történik, ahogy a nyelv egy személyben hirtelen teret nyer, mintha bele lépült volna. Vagy elképzelhetünk egy kismadarat is, mondta M., egy madárfiókát, amelyik egy pillanatra elrepül, de nem tud igazán repülni, visszatér tehát fészkébe, azaz az anyanyelvhez vagy a hallgatáshoz, aszerint, mit tanul éppen, de nem adja föl, újra és újra elrepül, és, mintha magától értetôdô lenne, végül tud repülni, azaz, valaki hirtelen beszéli az azelôtt számára ismeretlen nyelvet, mondta.
Hogy el ne rontsam a kedvét, körülnéztem, de úgy éreztem, mintha egyszerre csak összezsugorodtam volna, és inkább figyeltem a parkot az asztalok mögött, mint a szomszéd asztalokat, és a tôlünk elragadtatott vendégeket.
Amikor délben M. arról panaszkodott, hogy nekem nyilvánvalóan semmi kedvem a szigethez, különben korábban vagy idôben megjöttem volna, miközben idôben jöttem meg, a szállóra gondoltam, ugyanakkor azt is láttam, hogy M. nincs jól, és uralkodik magán, hogy ezt ne árulja el. Lehúzta rózsaszín szandálját, kezeit fáradtan az asztalra fektette. Vigasztalni akartam, azt mondtam, szép a keze, csakhogy ez, mert a lába fájt, s valószínûleg a keze is vagy a csuklója, nem volt a helyes mondat. Felcsattant, hogy jut eszembe ezt a vörös, duzzadt bôrt dicsérni, miért csúfolódom.
Mit ismerhettem volna föl, miközben beszélt, a nyári hôségen kívül, amely apatikussá tette, és hogy egy másik apátiáról is szó van, amelyet nem értek? Összehúztam magam. Ô kinyújtózkodott.
Azaz mélyen becsúsztam a fotelbe, míg ô az ablaknál maradt, az asztalánál. Csücsörített, az ajkait elôre tolta, sokat mondhatnék errôl. Összecsücsörített szájjal nézett át rám a fotelba, és azt mondta, halasszuk el a programunkat. Mindjárt jön az akét férfi az orosz intézetbôl, az a kettô, akit régebben tanított, így most nincs ideje, és újra felhúzta a szandált.
A biztonság kedvéért este még egyszer átnéztem hozzá. Mozdulatlanul feküdt a paplan alatt, mellette egy nyitott könyv és az asztali lámpa szép fénye.
Akkoriban sok volt a nô Budapesten, napközben gyakorlatilag csak nôk jártak a Szent István parkban, a házmesterné a kapu elôtt állt, egy hatalmas vaskeretes üvegajtó elôtt, amely tízszer akkora volt, mint az asszony, két emelet magas, még a félemeletrôl is látható volt az üvegen keresztül a sötét park, a félemeletrôl sötét. A házmesternét mindenki láthatta, ahogy a ház lakóit üdvözölte. Volt, akit bevitt földszinti lakásába, szinte mindig úgy tûnt, mintha elôre megbeszélték volna, a látogatók mögött bezárta az ajtót, és hangosan beszélt, egyes szavak, mint nem, nem, vagy egy nevetés, a lépcsôházban is hallható volt, és érezhetô a kávé szaga, amit fôzött.
Élô halakat tartott a kádban, egyfajta szükséges bevásárlási stílushoz tartozott ez, az olcsóbb stílushoz, mondta. Épp olyan fázisban voltam, amikor undorodtam az élô gilisztáktól vagy bogaraktól, és az elképzeléstôl, hogy egykor élô, ezért aztán csak félhalott állatokat egyek, még jobban undorodtam, a lehetôség pedig, hogy magamnak úsztassak egy halat, s azt azután megegyem, elgondolhatatlannak tûnt, habár ezek a fázisok váltakoznak, idôközben volt, hogy megéheztem, ha megláttam egy birkát a legelôn, most viszont nem szabad elképzelnem, hogy egy gyári csirke a lábát töri, amin soproni ismerôsöm csak mosolyogni tud, holott lehet, hogy már holnap rátör egy csirkedüh, és ettôl teljesen megváltozik a gondolkodása.
Élô halat kádban csak akkor láttam, ha a házmesteréknél voltam. M.- et gyakran találtam náluk. Ha a nagy bejárati ajtó felé mentem, vagy éppen beléptem, M. ott állt a lakásuk elôtt, befejezésül gyorsan el kellett még mondjon valamit, a házmesternének pedig még válaszolni kellett, így csak bólintottak, csak egy pillanatra néztek át rám, vagy másokra, akik arra jártak, de ha én voltam az, akit bevitt a házmesterlakásba, nem voltak érdekes beszélgetések, csak a nyomorult halakat néztük.
Ô vagy a férje mindig a lakásban volt, mert ôk mûködtették a liftet. Aki nem gyalog ment fel a lépcsôn, annak csengetni kellett náluk. Ha a pincében volt dolguk, egy tábla lógott a lakás ajtaján a felirattal rögtön jövök. Egyszer délután el akartam menni, leértem a félemeletre, s lent, a nagy üvegajtó mögött megláttam egy férfit. Felém fordult és intett, izgatott integetése, és az, hogy beszélni akart, anélkül, hogy ténylegesen beszélt volna, kellemetlenül érintett, majd megláttam nyitott nadrágját, és, hogy félmeztelen mutatja magát, ami hallgatását is indokolta, mindez túl sok volt így együtt, már az integetés is körülményesnek tûnt nekem utólag. Megfordultam, szándékosan hangosan nemet kiáltottam, hogy valaki felfigyeljen, de a férfin kívül nem volt senki a bejárat környékén, s míg felmentem a lakásba, nem hallottam semmit a lépcsôházból, így feltételeztem, ottmaradt.
A földszinti lakásba, különbözô látogatók jártak, villanyszerelôk, teherautósofôrök, szenesemberek, postások és rendôrök, s felváltva a hat emeletes ház lakói. Ha üdvözölték egymást vagy búcsúzkodtak a kapuban, s mi M.-mel átmentünk a földszinten, érdekes módon kívül maradtunk, ami így együtt felértékelt minket. Kinn pedig megkezdôdött a nyilvános élet. Elôször is a súlyos teherautók, amelyek egyenesen a bejáratnak hajtottak, egyértelmûen neki a háznak, mintha le akarnák rombolni a homlokzatot, majd az utolsó pillanatban jobbra elfordultak, az utca elkanyarodó folytatásába. Ha nem jött teherautó, a nyilvánosságot a park, az asszonyok, és a jól látható idôjárás jelentette.
Egy utcával odébb lakott egy Gerô nevû ismerôsöm, aki a lányát egyszerûen Gerônek hívta, egy rendkívül hûvös nô szokatlan, borjúbôr táskával, amely hosszú szíjon lógott a vállán. A drága borjúbôr miatt befolyásos személynek tartottuk. Megpróbáltuk megállapítani a táska árát, s ahányszor találkoztunk vele, úgy éreztük, a lehetségesen ár keresztül valamilyen fontos információhoz jutottunk.
Volt egyszer egy álmom, amelyben a Gerô nevû nô döntô szerepet játszott. A már említett lányon kívül el kell még mondani róla, hogy a férjét nem ismerte senki, nem voltak rokonai és anyja sem volt, bár harmincas éveinek elején járt, és furcsa, ha egy nônek se anyja nincsen, se senki mása, mégsem hat magányosnak. Álmomban üres volt a Szent István park, a hatalmas park üres. Az a pár ember, akit az utakon láttam, mind egyetlen pont felé tartott, és ezen a ponton, a házunk közelében, a megperzselt, foltos fûben egy cséplôgép állt, pontosabban egy komplikált felépítésû, óriási húsdaráló. A felügyelô személyzet mindenkit odaintett, ahogy odaértek, csöndesen beálltak egymás mögé a sorba, és vártak. Annak, aki következôként lépett a géphez, a személyzet segített beszállni a tölcsérbe. Épp beálltam a sorba, amikor a Gerôt odahívták, aki hosszú lépteivel szinte már odaért a sorhoz, amikor eszébe jutott, hogy valahol ott felejtette a táskáját, elrohant érte, miközben én haladtam elôre, késôbb azonban újra láttam, akkor már a táskával együtt.
Amikor egy darabig kövér volt, M.-nek volt egy bô kabátja. Közben lefogyott, de amikor észrevette, hogy megint hízik, elment egy cukrászdába a Pozsonyi útra. A pultnál rendelt magának egy tányér mignont, apró csokoládé vagy kávékrémmel töltött süteményt, puncscsúcsot, s egy nagyobb krémest, francia krémest, olyat, ami Európa déli (féldéli) felén mindenütt kapható. A tányérral odament az egyik állópulthoz, boldog közönnyel, mégis reményteljesen beleharapott az elsô darabba, amikor hozták neki a kávét, s egyidejûleg azt is észrevette, hogy az egyik szomszédasszony belépett a cukrászdába. Ebben a pillanatban továbbra is átengedhette volna magát a közönynek, s rámosolyoghatott volna a szomszédasszonyra, ehelyett meggörnyedt, s keresni kezdett valamit a földön, miközben a földrôl a szomszédasszonyt nézte, aki a maga részérôl valamivel kevésbé éhesen, s nyilván az ízek tekintetében is kevesebb biztonság birtokában azzal foglalatoskodott, hogy kiválassza és becsomagoltassa a süteményeket. M. úgy maradt, a padló felé fordulva, csak a nagy kabát volt látható, a bunda, amelyet a családjától kapott ajándékba, amikor az elôzô fogyókúra sikerrel járt.
Két éve vált el. A férfi, akitôl különvált, magasnövésû, az arca finom, s végsô soron beleérzô lénye volt a döntô tényezô, mondta, ami miatt elvált tôle, hogy ott helyben el ne aludjon, vagy a merô gyönyörtôl el ne húzzon. Amikor még férjnél volt, nyári délutánokon a Palatinuszra járt, a strandra a szigeten, ahol megismerkedett egy barnára sült fiúval, aki napközben otthon meglátogatta. Éppen kávét ittak, amikor belépett a férj. A lesült fiú zavarban volt, nem kérdezett sokat, búcsút vett és elindult a kijárat felé, de a WC-ben találta magát, amin a házaspár egy darabig nevetgélt, de amíg a lakásban volt és a kijáratot kereste, megpróbálták nem megsérteni, már csak azért sem, mert idôközben már tudták, illetve M. tudta, hogy a fiú kéményseprô.
Ennek ellenére még egyszer volt vele, vagy talán nem vele, nem tudom biztosan, ketten egy szobában, ahol is ô fekete selyemkombinéra vetkôzött, majd újra felöltözött és elment.
M. fürdött. Mert a nyári szellôk szerelmese volt, nyitva hagyta az ablakot, s nézte a ház elôtt álló gesztenyefát De a nyitott ablakon keresztül M.-t megfigyelték, egy férfi nézte, ahogy egyenként felemeli a lábikráit, ahogy a lábujjait szétterpeszti, s amikor a combját kezdte mosni, a férfi bemászott a fürdôszobába és elcsábította, ô állítólag elnevette magát, hozzáment, és legalább egy gyereket szült neki, egy fürdôgyereket, de ez egyáltalán nem magától értetôdô, egyszerre gondolni a csábító nôre és anyára, nálunk pedig nemigen beszéltek ablakokról és ablakokon bemászó férfiakról.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu