A székházavatás örömünnep. Megszületett az ipar, a tôke és a csúcstechnológia egyik fellegvára. Az utcán elhaladó, a távolról idelátogató emberek ezzel a székházzal fogják azonosítani ezt a céget. Nagyszabású esemény, hogy egy nagy ország fôvárosának közepén új belváros keletkezik. Rendkívüli kihívás, amely a berlini történelem egyszeriségébôl következik. Ebben az épületben egyesül mindaz, amit napjainkban az ipar és az építômûvészet, a technikai-gazdasági szervezés és az urbanisztika tud. Ez a székház önarckép: így szerették volna önmagukat látni egy német világcég vezetô emberei Berlinben, a huszadik század végén. Ezt az átalakuló, mondhatni vadonatúj belvárost mutatja ez a kiengesztelôdô, egyesülô nemzet, és az önmaga funkciójára rálelô Berlin mindenkinek, aki erre jár: ilyenek vagyunk, ez tellett tôlünk.
Voltaképpen senki sem tudja még, hogy milyen lesz ez a berlini városközpont. Az építészek és a gyakran erre járók talán többet sejtenek róla, de még ôk sem tudják elképzelni azt a mindennapos élményt, amit ez a hamarosan elkészülô komplexum azoknak jelenteni fog, akik ezekben a házakban dolgoznak, laknak, és akik ezeken az új ucákon járnak majd.
A mû látványos, nagyszabású, arányosan keveri a magasratörôt és a vízszintest, elvégre Berlin alatt homok van, nem gránit, mint Manhattan alatt, és nem határolja az óceán a növekedés útját. Ráadásul itt Európában a házak elfogadott méretarányát a tizenkilencedik századvégi polgári építészet alakította ki, amely nem kívánt nagyon eltávolodni a talajszinttôl.
Ez a huszadik század végi építészet, úgy látom, megosztja funkciók szerint a komplexumok szintmagasságát, mintegy alkalmat adva az oldalról vagy akár az égrôl alátekintôknek arra, hogy a tetôk játékából elôálló szobrot tetszéssel szemlélhessék.
Székházat avatunk, amelynek nagyszabású, könnyed és szolíd architektúrája hosszabb életet ígér, mint amilyen a hajdan itt álló épületeknek jutott.
Épületek hosszu életének az a titka, hogy ne bombázzák le ôket, amihez az is kell, hogy ezekbôl a házakból mégegyszer háborús eszmék és parancsok ne áradjanak ki Európára.
Ez az új városközpont tudni fogja, hogy egy belváros megsemmisíthetô, különös ok ez arra, hogy az új Berlin mestere legyen az európai népek folyamatos diskurzusának és kölcsönös megértésének.
Berlin városa hozzájárult saját maga lerombolásához és erôszakos kettéosztásához, innen indult ki a második világháború, a porosz környezet pedig, noha nem volt náci, többnyire lojálisan követte a nemzeti szocialista utasításokat, mert a nemzetállami lojalitás felette állt az egyéni lelkiismeretnek.
A város nagy lesz, az épületek is, de vajon milyen lesz bennük az ember?
Mind függünk egymástól, és az elménk is nagymértékben ki van szolgáltatva annak, amit körülöttünk mondani szokás, az uralkodó felfogásnak. Ilyen az eszmény is arról, hogy milyen az emberi kiválóság. Vajon milyen ideált hord a szívében a holnapi berlini polgár?
Száz éve még ugyanitt az ideál az uniformis viselôje volt. A nemzetállam kultusza a katonai szimbólumokat emelte a legmagasabb polcra.
Látjuk a századeleji fényképeken az iparosokat és a kereskedôket keménykalapban masírozni a széles Berlini sugárutakon; a sétabotjukat úgy tartják, mint a kardot, civil kabátban is tudnak díszlépésben menni, és bizonyára azért van ez így, mert úgy érzik, hogy a járás legmagasztosabb formája a díszlépés, zárt és geometrikus kötelékben.
A nacionalista romantika a harcos eszményét állította elsô helyre, és azok a marcona kôgenerálisok, amelyek most a Lapidáriumban állnak nagy szorosságban, valaha a legfelsôbb tekintély szobrai voltak. Ha a polgár valami magasabbat képzelt el önmagánál, akkor a generálisnak nyújtotta át - mint egy virágcsokrot - az öntudatát, hogy rendelkezzen vele.
A háború a század elején Európában nem látszott abszurditásnak. Nagy szellemek ünnepelték az erôpróbát, a vérben megújulást, és a hôsi áldozatot. Aztán jött a kiábrándulás, de új eszmény nem jelentkezett, és a polgárifjak bôrkabátra, csizmára és revolverre vágytak, elôreszegték az állukat, és harcosnak képzelték magukat.
A konzervatív militarizmussal szemben jött a forradalmi harciasság.
A nemzeti szocialisták is bôven merítettek ebbôl az ikonográfiából, és a kérlelhetetlen harcos eszményét lelkük templomában a nazaréti tanító helyére emelték. A harmincas évek német társadalma - és benne a gazdasági elit - hagyta magát államosítani az akkori német kancellár akarata szerint.
Ha a német iparvezetôknek a történelem angyala megmutatta volna, hogy a még el sem kezdôdött háború végére hova jutnak, akkor nem törôdtek volna bele abba a nyiltan kimondott tervbe, amelyet Hitler úgy fogalmazott meg, hogy - Sztálintól eltérôen - ô nem a gyárakat, hanem a gyárosokat fogja államosítani, és akkor talán megvédték volna magukban nemcsak a gyárost, hanem a szabadon gondolkodó polgárt is.
Még nem is igazán mértük fel, hogy egy új antropológiai eszmény kezd gyôzedelmeskedni a második évezred végére: a harcos eszményét elfoglalja a gondolkodó, kezdeményezô és játékos civilé.
Tíz évvel ezelôtt ezen a helyen, Berlin közepén a polgári kultúra maga volt az ellenség. A nagyvárosok azonban erôsebbek, mint a politikai diktatúrák, és a polgáraik elôbb-utóbb felbomlasztják azokat.
Ez történt abban a rendkívüli évben, 1989-ben Varsóban és Budapesten, Prágában és Berlinben, mikor a nagyvárosi csipkerózsikák milliói felébredtek a dermedtségükbôl és magukhoz tértek. Nekik köszönhetjük, hogy most itt vagyunk.
Van bennünk valaki, akinek nemcsak váratlan ötletei vannak, de azt is akarja, hogy legyen belôlük valami, de aki a másikat nem legyôzni, hanem megnyerni szeretné.
A polgárok közül a mûvészek hatoltak a legmesszebbre a harc helyett a csábításnak ezen az útján, és abban a vakmerôségben is, hogy a saját nevükben merjenek szólni, és a maguk egyszemélyes királyságát képviseljék.
A mûvészetnek létszükséglete a piacon kívüli támogatás mind állami, mind pedig magán forrásokból. A mûvészetek fenntartása nem kevésbé közcél, mint a hadseregé. Sôt, a kultúra kevesebbe kerül, és több hasznot hoz: a berlini fal nem a fegyverek, hanem a szavak jóvoltából tûnt el. Minél inkább közeledünk a tudástársadalomhoz, annál inkább felértékelôdik a tehetség, ez a beláthatatlan emberi energia, amely kiszámíthatatlanul hol itt, hol ott tör a felszínre, különbsége pedig az átlagos képességektôl nagyságrendekben mérhetô.
Varázslatnak is tekinteném a léleknek azt az állapotát, amely nemcsak ilyen látványos teljesítményeket szül, mint ez a ház, de emlékezetes órákat is, amikor az embernek jól esik a létezés. Annyi nemes ügy után napirendre kerül a tehetségek önvédelme. Egy mûvészeti akadémiának éppenséggel ez a dolga: a tehetségvédelem.
Elismerem, nem jó, ha a mûvész-értelmiség túlságosan hatalmas, de az sem jó, ha semmi hatalma nincsen, és ha teljesen ki van szolgáltatva a piac kockázatainak, mondhatni egyedül a többi magas képzettségû csoport között.
A múlt század második felében a polgárság hálátlan volt a szellem embereihez, ami a huszadik században sok bajhoz vezetett. A mûvészek koplaltatása többe kerül, mint amennyi megtakarítást eredményez.
Minden, ami túlmegy az adotton: a képzelet mûve. A tudományos hipotézis és a mûvészi metafora mind valami többletbôl, valami túlszárnyalásból születik, játékból mondhatnánk. Béke sincsen az egyének és a népek között fantázia nélkül. Az ember a képzelôtehetsége által lett a föld ura.
Nemrégiben részt vettem ebben a városban egy nyilvános beszélgetésen, amelyben tudósoknak és mûvészeknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy vajon a mûvészet és a tudomány nem luxus-e. Dehogynem, válaszoltam, az! És szinte minden, ami emberi - luxus. A szabadság, a jóság, a beszélgetés, a játék, a szeretet is az, és ez a pompás épület is, természetesen. Aki a mûvészetet gyanakvóan luxusnak tekinti, valószínûleg olyan elme, aki szereti a dolgokat helyesre és helytelenre szétválasztani, amibôl következhet a harc a helytelen ellen. A mûvészet valaminek az elôállítása, ami még nem volt, távoli dolgok összekapcsolása, a valószínûtlen valószínûsítése, nevetô meglepetések okozása, és a lux, a fény ûzése-kutatása, minden bizonnyal.
A kezdetlegesebbhez képest a bonyolultabb mindig luxus. Elég ok ez arra, hogy a kezdetlegesebb harcoljon az összetettebb ellen. A képzelet a mûvész elsô szerszáma, és ez teszi kétessé a mûvész szerepét a többiek szemében. A semmibôl csinálás egy kissé olyan, mint a cirkuszi mutatvány, a fantáziatulajdonos beavatott, de kihívó. Várnak tôle valamit, hátha tüzet okád, vagy kettészeli magát, és két felé válva táncol magával. Követik valameddig, de van egy pont, ahonnan már egyedül megy tovább, isten tudja hova.
Az Aufbruch a század elején Bécsben és Párizsban összefüggött nagyszerû tehetségek egybesereglésével különbözô szellemi ágazatokban. Mitôl volt Berlin a huszas években csillogó? Attól, hogy idejött egy csomó érdekes ember; jöttek, mert a város maga is érdekes volt. Kérdés, hogy sikerül-e Berlint olyanféle csábító nagyvárossá tenni, amely a gondolkodókat és a mûvészeket idevonzza.
Nem lenne tehetséges válasz visszahôkölni ezen a küszöbön. Egy ember, vagy egy város akkor csukódzik be, ha önmagával bajai vannak. Ha Berlin nem tudja túltenni magát azon, hogy két részbôl egyesült, ha a német-német ressentiment, túlságosan lefoglalja, akkor nem lesz világváros. Egy világvárosnak érdemes nagyszabású vállalkozásokba bocsátkoznia. Vegyük figyelembe, hogy a világvárosi alakulás örvényhatást mutat, multiplikációt, sûrûsödést, sok hatást von össze, és egyik a másikat termékenyíti. Kultúrhistóriai tény: a világvároshoz kellenek a nagy elmék, az ô arcuk a város címereként mûködik. Egy város önbecsülése elsôk között azon mérhetô, hogy mennyire becsüli a saját szellemi életét. Érdemes rövidebb-hosszabb idôre vendégként idevonzani kimagasló tehetségeket, és Berlinbôl eszmecsere-színpadot csinálni. Ez lenne a korunknak megfelelô kisugárzó békepolitika. És ez a kísértô esély most ennek a városnak megadatott.
Tudatában vagyok annak, hogy ha egy nagy cég ideteszi a székhelyét Belinbe, az egyszersmind közép- és keleteurópai érdeklôdést is jelez. Berlin számára mind természetesebb környezet lesz a keleti szomszédság, és benne a többi közép-európai nagyváros: Prága és Bécs, Varsó és Budapest.
Egy világcég székházában az euro-amerikai dialógus meghatározó fontossága mellett, növekvô fontosságot nyer az eurázsiai dialógus is. Egyugyanazon földrész lakói vagyunk, és egyre gyakrabban fogunk azon gondolkozni, hogy mit tanulhatnánk egymástól, anélkül, hogy önmagunkhoz hûtlenek lennénk.
A tényleges szomszéd abban különbözik a virtuális szomszédtól, hogy valóságos csere zajlik közöttük. Úgy képzelem, hogy a sûrûsödô érintkezés azzal a tájjal, ahonnan én jövök, paradigmatikus lesz és kölcsönös felfedezésekkel teli.
Nyugat- és Kelet-Európa integrációja megy elôre, akár tetszik, akár nem. Ez a két rész nem tud nem összeszövôdni. Rendkívüli politikai kényszer lenne csak képes ezt a természeti folyamatot megakasztani. Nem látunk ilyesmit a láthatáron.
Ambivalencia ambivalenciával koccint, és közben figyeljük, hogyan boldogul Berlin a félbevágott város két felének összefûzésével az infrastruktúrától a kultúráig.
Biztos, hogy ez a belváros érdekes lesz, és elkerülhetetlenül tarka. Egy nagy véleménypiac. Itt mindenféle nyelv hallható lesz, és mindenféle bôrszín látható lesz. Berlinben megint lesznek keleti zsidók és mindenféle kelet-európaiak, amiképpen voltak is azelôtt, hogy Berlin az etnikai tisztaság rögeszméjébe belebetegedett volna.
Lehet, persze, gondolni azt is, hogy dehogyis akarjuk mi a sokféleséget, nem fárasztjuk magunkat nyelvtanulással, különben is, nem beszélünk külföldiekkel, mert még nyaralni is magunk között szoktunk. Lehet mondani, hogy ezek a kolóniák meg csak menjenek szépen haza, és ne karattyoljanak itt mindenféle érhetetelen nyelven. Sok mindent lehet mondani, de az a benyomásom, hogy a berliniek mértékadó többsége nem így fog beszélni, mert maga az alakulás le fogja kötni a figyelmüket.
Késôbb talán úgy fognak emlékezni ezekre az évekre, mint egy robusztus Gründerzeitre, amikor egy város ráismert az erejére, kitalálta a formáit, kereste a nagy változások és elévülések után a szilárd és megbízható értékeket, a divatfelettien lényegest. Ez a város kénytelen lesz jelentôs feladatokat vállalni, amiben hasznára lesz a porosz kötelességtudás és a berlini tisztánlátás, ha tetszik, cinizmus is.
Mitôl világváros New York, London és Párizs? Attól, hogy elfogadták a nemzetköziségüket, a tarkaságukat, azt, hogy ôk is benne vannak a világban, de a világ is jelen van bennük.
Jó-e ha egy nagyváros világváros? Miért jó Berlinnek, ha világváros lesz?
Mert könyebben fogja tudni szeretni magát, mert érdekesebbnek, nagyobbszabásúnak, titokzatosabban elementárisnak fogja látni magát.
Berlint egy szerep kísérti. Ígérkezik egy kaland.
Van-e morálisan értelmezhetô célja ennek a metropolizációs folyamatnak amelynek során egy nagyvárosból világváros lesz? Nos, az esemény itt áll a küszöbön, jönni készül, nehéz kikerülni, a kérdés csak az, hogyan fogadják a berliniek, és a kihívásokra többféle válasz adható.
Úgy sejtem, hogy a berliniek sokat fognak tanulni, és alighanem érdeklôdést fognak mutatni a nagyvilág iránt. Sokan jönnek majd ide, hogy a városnak bemutatkozzanak, egyszóval Berlin divatos lesz. Talán éppen azért, mert még most készül. Itt mindenki új lesz, és ebbôl sok humoros, suta, néha pedig ijesztô élmény adódhat; új fontosságok, új nagyképûségek és új sznobságok várhatók. Továbbá újak és régiek között horzsolódások, kelet-nyugati régiek fogják együttérzôleg fitymálni az újonnan betelepülôket. A berliniek ismerni fogják ezt is, azt is; nem lesznek jó vevôk az egyoldalú nézetekre, és nem fognak megijedni a paradox históriáktól. Valószínû, hogy a tudatlan hiszékenység nem lesz jellemzô Berlin közönségére.
A világvárosi fejlôdés morális célja? Demokratikus megbízhatóság a tisztánlátás révén. Semmilyen demagógia, semilyen kormány ne tudjon a polgárból törvényesen bûnözôt csinálni. Az arányérzékkel rendelkezô berlini szkeptikus tud gyönyörködni, de semminek nem dôl be egészen.
Keletkezni fog egy metropolitán társadalom, amely kénytelen önmagát kigondolni, alakítani és akár kísérletnek is tekinteni. Kíváncsiság és sokirányú érdeklôdés teszi a világvárost, sok bolondéria együtt.
Hogy fognak összejönni tízezrek ebben a nagyszabásúan megtervezett és megvalósított belvárosban? Eleinte alighanem elfogódottak lesznek, kisemberek egy nagy házban. Szerény emberek náluknál nagyobb szerepekbe nônek bele. Gunyoros szemmel fogják nézni egymást, pletykálni fognak egymásról, de lesz bôven pletykaanyag, szinesedni és bonyolódni fog Berlin mitológiája.
Ebben a metropolitán alakulásban lesz sok hívság, és lesz sok csömör is a hívságoktól. Kiáramlanak majd Brandenburgba hétvégenként az egymásba belefáradt berliniek a tavak partján, erdei tisztásokon elmélkedni arról, hogy Berlin maga az ôrület, vasárnap este pedig majd visszaáramlanak belé, élvezve, hogy ismerôsen is milyen pompásan átláthatatlan. Ezt a hintajátékot akár hetenként megismételve a berliniek saját ellentétes érzéseiket éppenséggel szórakoztatónak fogják találni.
Hajlandóak lesznek dualitásainkat mosolyogva szemlélni. Felkészülnek a legkülönfélébb kettôsségekre, hogyis ne tennék ezt Hegel városában, ahol a dialektika a jólneveltséghez hozzátartozik. Egy város attól világváros, hogy nagyfokú megértést mutat az emberi sokfélesége iránt.
A történelem eddig, a huszadik században csupa baljós dolgot jelentett, és a történeteknek általában rossz vége lett. Ennek talán nem lesz rossz vége, ha a berliniek nyitva tartják a szemüket. Én igen örültem annak, ami 1989-ben történt, és mint érdekelt résztvevô akár elfogult is lehetek, de azért tudnom illik, hogy mindkét oldalon olyanok is vannak, akik a veszteséget nagyobbnak tartják, mint a nyereséget. Az igen és a nem közé nehéz hidat emelni, de abban talán mégiscsak megállapodhatunk valamennyien, hogy egy még nem igazán ismert keletkezés tanúi vagyunk, ami legalábbis érdekes. Nem is olyan rossz esély, hogy ez a város kénytelen naggyá lenni. Bátorkodom Berlin mai történetét paradigmatikusnak tekinteni. Nagyszabásu századvégi intelligenciateszt. Nem szörnyû és nem unalmas.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu