ZSUZSANNA GAHSE

Calgary

Történt, hogy egy szép napon Calgaryban ébredtem föl méghozzá ötvennyolc évesen, de mint ki, így értesültem róla utóbb, egy jó évvel fiatalabbnak látszik. Múltamról jóformán semmilyen emlékem nem maradt, hacsak az nem, hogy én vagyok, aki fölébred. Hiánytalan öltözékben bújtam ki az ágyból, és egy tükörbe néztem, abban hosszú, sûrû hajat láttam, a hajból kontyot, és legnagyobb meglepetésemre ez mind, konty és sûrû haj, bizony a saját hajzatom volt; attól a perctôl már volt valami, amit nem akartam volna elárulni senkinek, azelôtt ugyanis férfi voltam, most nô, és errôl nekem egyáltalán nem az jutott eszembe, hogy mondjuk, most az a nô, aki vagyok, vajon annak a férfinak, aki hajdan voltam, tetszene-e vagy esze ágába se volna. Legföljebb azon a mozdulaton lepôdtem meg, amellyel a nyakszirtemhez értem, mintha csak a kontyomat akarnám a tenyerembe fogni. Csöndben kiléptem a szobából, és bevágtam magam mögött az ajtót. Elôttem hosszú szônyegektôl süppedô folyosó. Szálló vagy gyógyszálló, gondoltam, még ezt se tudom. Az elôcsarnokban egy férfi várakozott, pontosan úgy nézett ki, ahogy nekem kellett volna. Egy gipszszobor elôtt állt, felém fordult, és azt mondta: nézz a szemembe. Hiányos mondat volt, de azért ô folytatta. Kicsim, úgyis mint az apád, bátran megkérhetlek, hogy ne gondolj folyton a múlt borzalmaira.

Nem tudtam, miféle múlt? Talán az a nô a zuhanyozóban, aki hirtelen fölsikolt, földre rogy, egy vér-fürdô, az egészbôl csak a sziluett látszik? Vagy az a nô, akit a szeretôje miatt meggyilkoltak, zsákba tömtek, mire ô a zsákból még szomorúan kiénekelt egy kicsit?

Kinek jó az, mondta apám, ha folyton arról a bizonyos Annáról beszélünk, aki a vonat elé ugrott! Most legalább túl van rajta. Azonmód megtetszett nekem ez az ember, nyilván valamiféle lelki rokonságról lehetett szó közöttünk, morfondíroztam magamban, és közben észrevettem, hogy a nagy gipszszobor mögötte kétszer jól kivehetôen bólint.

Az egyik panorámaablak elôtt két nagy füles-karosszék állt, azokban foglaltunk helyet. Úgy érzem, teljesen magamhoz tértem, mondtam neki. Ettôl megkönnyebbült. Ô egyébként lényegesen fiatalabb volt nálam, és ekkor elmesélte, hogy korábbi zavarodottságomat megérti, egy hajóút ugye, meg hát napokig egy ládába rejtve, ez így együtt persze nem sokkal jobb mint egy Robinzonád. De megérni biztosan megérte. Azért vagyunk itt, hogy Fridtjofra várjunk. Bármely pillanatban befuthat, két teljes sarki tél után végre hazatér. Kiderült, hogy Fridtjof Nansen nekem a férjem. Apám meg én, mindketten kibámultunk az ablakon, elôttünk tágas síkság, oldalt hófödte hegyek.

Tehát hamarosan itt lesz a férjem, gondoltam füles-karos ülôhelyemen, és a viszontlátás örömében biztos szeretnem is kell majd azonmód. De hát hogy hogyan? Talán az ablak elé állunk, ô énmögém, és együtt nézzük az ormótlan havas ormokat? Mégis miféle férfival van dolgunk? Olyannal, aki szereti a finom belsôségeket és a legszívesebben a városban kószálva tölti a napot? Akkor minek ment el az északi sarokra? Vagy inkább Az elveszett vôlegény kallódó hôsével állunk szemben? Esetleg valakivel, ez volna csak a nôi énemnek való férfi-ô, aki természetére nézvést fa-lakó, vagy tulajdonságok nélküli netán ez az ember, és én a hozzáillô asszony, fönn Berlin fölött az égben, gondoltam.

Száz évig aludtam, szólaltam meg. Igen, Nansen megvárakoztatott, vélte apám és felpattant, mert egy kövérkés rövid de szigorúan fésült hajú nô közeledett felénk. Száz év az egy évszázad, válaszolta mintegy köszönés helyett és azon nyomban a szállodafodrászhoz akart kommendálni. Ennek szerinte legfôbb ideje, minthogy férjem, Nansen, bármely pillanatban itt lehet. Ezzel nem lehetett ellenkezni. A fodrászaton sietve elmagyarázta, hogy a kutyás hölgyre nyugodtan rábízhatom a fejemet, és már javában két kárpitozott széken ültünk, amikor a hölgy közölte, hogy a férje még csak most készíti elô a forróvizet, meg hogy illetô férj majd jól kicserzi a hajunkat. Ekkor egy dallamos férfihangra lettem figyelmes. Hogy ez a varga ugyan nem fog minket kicserezni, mert mint afféle borbély, ez is csak egy mûvész, elôbb még fölmázol a falra néhány új képet sebtiben. Ezúttal a beszélô kutya szólalt meg, közben kinyitott egy ajtót, mögötte az udvarban három színes plakát, zöld, lila meg kék, a három plakáton három durcás szöszi, egy férfi épp a durcákat simította. Hát tessék, mondta a hölgy és a kutyára mutatott, Berganzának persze mindig mindent ki kell fecsegnie, de mivel a víz idôközben mégiscsak felforrt, hoz ô nekünk egy illatos teát, lesz hozzá Madeleine-keksz is. Azzal becsukta maga mögött az ajtót. Szigorú barátném türelmetlenségében ekkor addig csavarta a székkurblit, amíg néhány centiméterrel fölém magasodott, erre én is felkurbliztam magam, mire ô vérszemet kapott, így emelkedtünk felváltva följebb és följebb, míg egyszercsak plafont értünk, némán egymásra néztünk, és végre meghallottuk a teáscsészék csörömpölését. Mire a hölgy a mûvésszel együtt visszajött, hogy kitöltse a teát, barátném azt találta mondani, hogy ez már aztán tényleg nem akárki önéletrajza. A teánál megjelent apám is. Alig ittunk néhány kortyot, egyszercsak nyílik az ajtó, Nansen, kiáltottak föl mind, és bizony nem hatott rosszul, hogy én meg se szólaltam, mindössze a kezemmel érintettem meg a nyakszirtemet. Ô is csak állt némán az ajtóban, mondanom se kell, bundában. A bundás Apollóját! Nagyon boldog voltam, körülnéztem, akkor mi meg is volnánk, hat szereplô egy szerzôt keres.

KIRÁLY EDIT FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/