...Utazásaimat a világban majd egy fél évszázada kezdtem. Ezekkel az utazásokkal keresztül-kasul valamennyi kontinensen több, mint húsz évet töltöttem az életembôl. És majdnem az egész idôt az ún. harmadik világban, Ázsia, Afrika, Latin-Amerika országaiban. Hogy miért éppen a világ eme részének kérdései és problémái váltak a legfôbb témámmá? Erre legalább két okom van: egy emocionális és egy tárgyilagos.
Poléziából származom, az akkori Lengyelország és talán egész Európa legszegényebb vidékérôl. Nagyon korán elveszítettem ezt a "szülôföldemet" - és negyven évig nem térhettem oda vissza. Azt hiszem, hogy a honvágy ez után az egyszerû - és ahogy ma mondanánk alulfejlett - vidék után alakította ki a világhoz való viszonyomat. Szívesen jártam szegény országokban, mert volt bennük valami az én Poléziámból. Riporterként sohasem haboztam, hogy Svájcot vagy Kongót, Párizst vagy Mogadisut válasszam. Kongót választottam és Mogadisut - ott volt a helyem, mert ott találtam meg a témáimat. És ez már a második ok. Amikor befejeztem történelmi tanulmányaimat a varsói egyetemen, az elôtt a választás elôtt álltam, hogy a továbbiakban érdeklôdésemnek engedve archívumokban töltsem-e az idômet, vagy inkább keletkezésének pillanatában figyeljem a történelmet, azokban a pillanatokban, amelyekben alakítjuk egymást. Ez a második lehetôség volt a vonzóbb, mégpedig azért, mert az akkoriban, az 50-es években, egészen különleges idôpont volt. A harmadik világ keletkezésének lehettünk a szemtanúi.
Ha ma a vége felé járó 20. századról beszélünk, úgy írjuk le, mint a második világháború, a két pusztító totalitarizmus, Auschwitz és Vorkuta, Hirosima és Csernobil szörnyûségeinek korát. De a 20. században volt még egy, az eddigi történelemben példátlan folyamat: a harmadik világ születése. Egész földrészek, országok tucatjai, emberek milliárdjai nyerték el függetlenségüket, és hozták létre saját államaikat. Ilyen horderejû esemény nem volt még és nem lesz többet a történelemben. És nekem megadatott, hogy tanúja és krónikása legyek ennek az eseménynek.
A gyarmati népeknek ezt a függetlenségi- és szabadságmozgalmát egy másik mozgás is kísérte - a falusi lakosság hatalmas migrációja a városok felé. Századunk kezdetén Földünket jórészt parasztok lakták, a világ népességének 95%-át tették ki: ma azonban, évszázadunk végén az emberiségnek már több, mint a fele városokban lakik. Ez a tény emberek százmillióinak nemcsak az életformáját változtatta meg, hanem a kultúráját és a mentalitását is. Emberek, akik tegnap még eldugott falusi települések csöndjében éltek, hirtelen egy nyitott, laza és csábító tömegkultúra részesei lettek, amely annyira jellemzô arra a globális társadalomra, amelyet ma valamennyien alkotunk.
Béke, demokrácia, dinamizmus
Mi a legjellemzôbb ma, a 20. század utolsó éveiben világunk állapotára?
Elôször is az a tény, hogy békében élünk. Valahányszor ezt mondom, tiltakozó hangok szólalnak meg. Hogyhogy? És Ruanda? És Belfast? És ez a tiltakozás helyénvaló. Minden egyes halál tragédia, minden háború csapás és katasztrófa. De itt most az egész világról van szó, és ez esetben az arányok a fontosak. Napjainkban világméretekben mintegy 30 fegyveres konfliktus zajlik, de a konfliktusokban közvetlenül érintett emberek száma a világ lakosságának csak kevesebb, mint 1%-át teszi ki. Mindenképpen tragikus, hogy 1% szenved ezektôl a háborúktól, de azért örvendetes, hogy 99% békében él.
A hidegháború, amely valamennyiünket pusztulással fenyegetett, véget ért. Néhány éve nincsenek egyes államok közti háborúk. A jelenlegi konfliktusok polgárháborúk, belsô összeütközések. Sôt, míg korábban minden helyi konfliktus magában hordta egy világháború lehetôségét, ma inkább fordítva van - ha bárhol kirobban egy konfliktus, a nemzetközi közösség rögtön megpróbálja elszigetelni és elsimítani.
Honnan ered hát az a meggyôzôdés, hogy olyan világban élünk, amelyben mészárlások, tömeggyilkosságok, rakéták és romok uralkodnak? Tudatában kell lennünk annak, hogyan élnek az emberek mostanában két-három évtizede. Azelôtt az ember a világról való tudását saját tapasztalatából merítette, ismerôsök elbeszéléseibôl vagy a nyomtatott szóból. Ehhez a hagyományos, majdnem kézzelfogható módon ellenôrizhetô valósághoz azonban most, az elektronikus információk korában, hozzájött egy második, párhuzamos valóság, amelyet a médiák teremtenek. A történelem megkettôzôdött. Az egyik valahol kint történik, a másik itt van a szemünk elôtt. És ez a médiák által teremtett világ válik - könnyebb hozzáférhetôsége miatt - az egyetlenné, amit ismerünk.
Ez a teremtett valóság azonban szelektálás, manipulálás, becsapós lerövidítés hamis gyümölcse. Egy eseményt, amely néhány évig tartott, néhány másodpercben kell megmutatni. És valamennyien ennek a döntésnek az áldozatai leszünk, hogy milyen kritériumok szerint történik a szelektálás.
Egy másik domináns tendencia ma az egész világ törekvése a demokratizálódásra. A demokrácia aktuális jelszóvá, mindenütt bevett szokássá, általános mintává vált.
Amikor 20-30 éve utazgattam a világban, mindenütt diktatúrák uralkodtak: katonai diktatúrák, rendôri diktatúrák, egypárti diktatúrák kormányoztak Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában és Európa egy nagy részében is. Mára a diktatúráknak ez a típusa ritkaságszámba megy, kivételnek számít, anakronisztikusnak. Ma már senki sem törekszik arra, hogy ilyen diktatúrát vezessen be. Eljárt felettük az idô, ezt lehet látni és érezni. Ahol azonban a demokrácia ténnyé, a politikai rendszer uralkodó formájává lett, ott hamar észrevehetôvé lesz egy fontos körülmény, nevezetesen a demokrácia és a kultúra közti összefüggés. A demokrácia annál törékenyebb, fogyatékosabb és felületesebb, minél alacsonyabb a társadalom kulturális színvonala. A kulturált társadalom az erôs demokrácia elôfeltétele. Ha tehát valaki azt mondja, hogy ô a demokrácia élharcosa, ugyanakkor megnyirbálja az oktatásra, tudományra és kultúrára szánt kiadásokat, az képtelenség, ezt a logikában contradictio in adjecto-nak, önellentmondásnak hívják. Sôt, a tudomány és a kultúra egyre fontosabbá válik, mert az általános fejlôdéssel az ember és civilizációja minôsége a technikától, és ezzel a tudománytól és a társadalom szellemi lehetôségeinek szintjétôl válik egyre inkább függôvé. A kritériumok, amelyek alapján manapság a társadalmakat fejlettekre és elmaradottakra osztjuk, többé nem a megtermelt acél mennyisége, hanem a diákok és az egyetemek száma.
A jelen harmadik tendenciája végül a szakadatlan haladás, a világ egyre nagyobbá válása, ez az uralkodó törvény, amely szerint minden megsokszorozódik. Mert egyre több az ember, de a tárgyakból is egyre több van - egyre több tévé, autó, repülô és telefon, óra, CD, orvosság és cipô - mindenbôl egyre több van. Egyre több a találmány és a felfedezés, egyre mélyebbre hatolunk a kozmoszba, egyre pontosabban tárjuk fel a quark struktúráját...
De a világnak ezen a fényes képén számos folt, szakadás és árny is található. Aki utazgat a világban, annak elôször is a súlyos igazságtalanságok tûnnek fel. Egyesek jól élnek, mások meg rosszul. És egyesek sokszor már nemzedékek óta élnek jólétben, mások meg szegénységben. Ez nemcsak egyénekre vonatkozik, hanem egész társadalmakra, nemzetekre, kontinensekre is.
A szegénység szakadéka
És nincs kiút ebbôl a helyzetbôl, nincs látható megoldás. Amikor elkezdtem a harmadik világ országaiban dolgozni még bátorító, optimista elméletek domináltak ebben a tekintetben (Dumont, Rostow vagy Galtung elméletei). Azt állították, hogy csak idô kérdése kiküszöbölni az egyenlôtlenséget a világból, hogy ezek az egyenlôtlenségek hamarosan, már az évszázad végére eltûnnek, és az emberek mindenütt úgy élnek majd, mint Hollandiában vagy Svédországban. Hamar rá kellett ébredni, hogy errôl szó sincs. Az egyenlôtlenség a fejlett Észak és az elmaradott Dél között nem tûnt el, ellenkezôleg, egyre nagyobb lett.
Ez a egyenlôtlenség két síkon mutatkozik meg: világméretekben mélyül a szakadék a gazdag Nyugat és a világ többi, sokkal nagyobb része között, amelyben az emberiség kétharmad része él. És ugyanakkor növekednek az egyenlôtlenségek az országokon és régiókon belül is. Egyesek egyre gazdagabbak lesznek, mások egyre szegényebbek - és ez is világméretû tendencia. Ez a szakadék idôközben már irtózatos méreteket öltött: a világ 386 leggazdagabb embere akkora vagyonnal rendelkezik, mint az összvilágnépesség felének a jövedelme együttvéve.
Gazdagok és szegények nem ugyanabban a világban élnek. A gazdagok azt hiszik, azzal megoldhatják a szegények problémáit, ha adnak nekik egy marék rizst. A gazdag világ a harmadik világban kizárólag biológiai problémát lát: Hogyan lehet táplálni ennyi embert? Nem pedig azt, hogyan lehet megtanítani ôket gondolkodni, képezni ôket, munkát adni nekik, csak, hogy hogyan lehet etetni ôket. De egy tál rizs nem változtatja meg a szegények sorsát. A szegénység nem csak üres gyomor. A szegénység sajátos helyzet és sajátos kultúra. A szegény ember megalázott, degradált ember. Nem látja a kiutat, a jövôt.
Orwell tanulmányozta egyszer az éhezés következményeit. Hajléktalan menhelyeken lakott, és néhány napig nem evett. Késôbb aztán leírta, hogy az éhezés következtében hogyan szûkült be a gondolkodásmódja, képtelen volt eltervezni valamit, valami kezdeményezésbe fogni. Legyengült gondolkodása képtelen volt az üres tányér horizontján túl bármit is megragadni. Egész gondolkodása abba a kérdésbe torkollott, mit fog enni egy óra múlva.
Afrikában sokszor jártam menekülttáborokban, éhezôk tömegeivel vonultam együtt. Egy ilyen embertömeg védtelen, passzív. Nem kér semmit. Nem panaszkodik. Némán vonul, apatikusan, közönyösen. Egész törzseket láttam kiéhezetten, míg a piacok tele voltak áruval. De egy krónikusan éhezô ember nem támaszt követeléseket, és soha nem harcol semmiért.
Nem lehet megoldani az éhezés és a szegénység, ínség, tömeges nyomor problémáját, a világnak ezt a legfôbb szégyen-gyalázatát, amely az emberiség családjának, testvéreinknek több, mint a felét sújtja? Elméletileg persze meg lehetne oldani. Elôször is a világ ma elegendô élelmiszermennyiséget állít elô ahhoz, hogy valamennyiünk, 6 milliárd ember, szükségleteit ki lehessen elégíteni. Amikor New Yorkban vagyok, már reggel szól a telefon, a barátaim kérdezik, hol és mit akarok enni - a lehetôségek listája végtelen -, néhány nappal késôbb egy ugandai faluban már kora reggel éhesen és legyöngülten ôdöngök, tudva, hogy nincs mit enni.
Másodszor: Sokat lehetne javítani, ha többet költenének a tengervíz sótalanítási technikájának kidolgozására, nagyobb hozamú rizs- és kukoricafajták kitermesztésére, hatékonyabb malária elleni gyógyszerek elôállítására és számtalan hasonló intézkedésre. De honnan vegyék minderre a pénzt? A nagytôke nagy és gyors nyereséget keres, ezeken a területeken pedig se nagy, se gyorsan megtérülô profit nem várható.
Jövôképek
De a világ nyomorúsága nemcsak a lakóinak többségét sújtó krónikus hiányból fakad. A világ nyomorúsága abban is megmutatkozik, hogy sok ember egyszerûen rosszul él. Sok a betegség, sok a szenvedés és fájdalom. Sok ember magányos. Sokan szenvednek depresszióban, félelmekben. Egyre többször érzik magukat az emberek fenyegetve, félnek, hogy valami leselkedik rájuk, hogy valami baj lesz. Menekülni próbálnak, kapálóznak. Az ember sokszor maga van önmaga útjában. Szeretné magát jobban érezni, de nem tudja, mit tegyen. Ezért inkább másokat vádol, átkozza az egész világot. A világ azonban olyan, amilyenné mi magunk tesszük.
Az elmúlt években két nagy jövôvízió alakult ki. Nagyon különbözôek, sôt ellentétesek, mert két különbözô kultúrkör ambícióit és törekvéseit fejezik ki. Az egyik vízió Samuel P. Huntington professzor nevéhez fûzôdik. A szerzô bírálja az amerikaiak nemtörôdömségét és arroganciáját, amiért meg vannak gyôzôdve arról, hogy az egész világ az amerikai életformára vágyik, hogy boldogan veszi át az amerikai mintaképeket, intézményeket és értékeket. Ezt az elgondolást tévesnek és arrogánsnak tartja. Szerinte a modern nem-nyugati civilizációkban hatalmas életerô van. Nagyobb demográfiai dinamizmus jellemzô rájuk, társadalmaik összefogottabbak és erkölcsileg igényesebbek, mint a dekadens Nyugat, állítja Huntington. Aki azt hiszi, hogy a technika fejlôdése és a tömegkultúra termékeinek robbanásszerû elterjedése automatikusan az erkölcsi elvek és a világszemlélet elnyugatosodását hozza magával, az téved. Sok terrorista hord farmert, iszik Coca-colát, és a legmodernebb fegyverekkel gyilkol halomra ártatlan embereket zord eszmények nevében.
A Nyugat civilizációja egyszeri és megismételhetetlen, mondja Huntington. Koncepciója mindenekelôtt amerikai félelmeket fejez ki: Amerika számára a két legnagyobb fenyegetést Kína, a világ demográfiailag legnagyobb országa és az iszlám képviseli, amelynél a kôolaj van, ami nélkül Amerika képtelen létezni. Mindkét esetben az a helyzet, hogy az adott területek társadalmai rendkívül ellenállóképesnek látszanak az amerikai kultúra befolyásával szemben. Huntington úgy véli, az volna a Nyugat számára a megoldás, ha elsáncolná, beásná magát, valami védelmi vonalat hozna létre, amilyen a Limes volt a római birodalom idején. Különben háborúkra kerül majd sor a civilizációk között, ezeknek elôhírnökeit látja a bosznai és az afganisztáni konfliktusban. Kritikusai azonnal észrevették és bírálták benne azt a "bunkermentalitást", amely annyira jellemzô a mai Nyugatra, amely egyre inkább igyekszik elhatárolni magát a világ többi részétôl.
Egészen másféle jövôképet vázol a kiváló maláj intellektuel, Anwar Ibrahim, az 1997-ben megjelent Ázsiai újjászületés szerzôje. Ázsia lesz szerinte a 21. századi történelem súlypontja. Itt ôsrégi állami hagyományok kapcsolódnak eleven, mély erkölcsi értékekkel, a kitartó munka kultúrájával, a tekintélyek tiszteletével, erôs családi kötelékekkel és kölcsönös bizalommal - ami mind feltétele az általános fejlôdésnek és haladásnak. Az új Ázsia posztnacionalista, kölcsönös kötôdést és közös érdekeket keres. Ibrahim optimista képet fest az eljövendô világról. A civilizációk nem fognak háborúzni egymással. A konfliktusoknak a csere lép a helyébe, a súrlódásoknak a dialógus.
Ha ma a modern világ szemléletérôl és jövôképeirôl esik szó, mindig tudni kell, ki az, aki errôl ír vagy beszél. Ha pesszimista hangra bukkanunk, elkeseredett vagy csalódott hangra, ez a hang biztosan Európából jön. Európa egyszerûen képtelen túltenni magát tragikus tapasztalatain. Ha azonban kedvezô prognózisokat kapunk a jövôrôl, dinamikus, merész és magabiztos képet, derûs és optimista hangokat és színeket, a szerzô biztosan ázsiai vagy latin-amerikai.
Nem könnyû belátni, hogy nem egyedül vagyunk a világon, és hogy mások jelenléte, akik hatalmas földrészeket laknak be, befolyással lesz ránk és a sorsunkra. A gondolkodásból, amely nem vet számot ezzel a ténnyel, hiányzik valami lényeges: a világméretû perspektíva.
Mi fontosat lehetne mondani errôl a világról? Talán, hogy alapjaiban, struktúráiban, erôinek és fejlôdési irányainak összetételében ma, a 20. század végén, nagyon stabil. Lehet, hogy a következô években nem történik semmi jelentôs. Nem állunk egy nagy háború, forradalom, globális katasztrófa küszöbén. A nagy sajtóügynökségek panaszkodnak, hogy nincsenek igazi szenzációk. De ne feledjük, hogy mindez igen törékeny, mert maga az élet is törékeny - és gyenge struktúráit mindenféle bajok terhelik. A nacionalizmus és a rasszizmus, a gyûlölet és az agresszió, a barátságtalanság, a közöny, a gonoszság és ostobaság.
Azért is nehéz a Földünkrôl beszélni, mert a világ mindenhonnan másmilyennek látszik, és a nézôpontok száma végtelen. Ez rögtön feltûnik, ha az ember utazik a világban. Azelôtt kevésbé volt észrevehetô, ma mindenütt látható az egyre több mindenféle kezdeményezés, ébredés és megélénkülés, tevékenykedés, az emberi energiák fokozódása a világban. Mindenütt több a cselekvés, gondolkodás, akarat, amibíció és törekvés. Több terv, több álom. Ehhez hozzájárult a birodalmak felszámolása, amelyek megbénították ezeket a mozgásokat, a totalitárius ideológiai terror megszûnése, sokéves béke, a demokráciára törekvés, a kommunikáció fergeteges fejlôdése. Az emberiség kezd új, még nehezen meghatározható struktúrák és ideálok szerint megszervezôdni. Ha figyelmesen körülnézünk, láthatjuk. Mindenütt több a társadalom, kevesebb az állam. És mindenütt kifejlôdôben van ez a minden irányú végtelenség.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
KAPUSCINSKI, Ryszard
Futballháború
Európa, 1988
Robogás a nyárba
Jelenkor, 1992
A birodalom
Századvég, 1993
Lapidárium
Századvég, 1993
"Nomád jegyzetek"
Magyar Lettre Internationale, 1996. 21.
HOBSBAWM, Eric
"Civilizációs válság?"
Magyar Lettre Internationale, 1995. 19.
AFHELDT, Horst
"Európa a szegények rohama
elôtt"
Magyar Lettre Internationale, 1993. 11.
O'HAGAN, Andrew
"London alulnézetbôl"
Magyar Lettre Internationale, 1995. 17.