Weimar 1999 - európai kultúrváros és a Lettre Internationale, európai kulturális folyóirat a Geothe-intézet közremûködésével világméretû közös vállalkozásba kezdett: ez pedig egy filozófiai pályakérdés kiírása. Az "eszmék olimpiája" sajátos reagálási kísérlet a tényleges és a vélt "globalizálódásra". Érdekes lesz, ha kiderül, a szellemi kreativitásnak, a gondolkodói produktivitásnak milyen lehetôségei adódnak, ha a világ gondolkodói egyszerre próbálnak választ keresni ugyanarra a kérdésre: különbözô nyelvek, kultúrák, hagyományok, perspektívák, iskolák és stílusok, tudományterületek és alkotói kontextusok felôl.

A "szellemi csereérintkezés" ilyen felfokozása Goethe szavaival nemcsak a szellemi történés nagy fórumaira és színtereire kell hogy eljuttassa ezt a pályakérdést, hanem a szellemi világtársadalom finomabb vérkeringésébe, még ismeretlen címzettekhez is.

Mi lesz, ha komolyan vesszük a globális nyitottságot? Ki tudhatja elôre, milyen válaszokat várhatunk Afrikából, Kínából, Indiából, Brazíliából vagy Közép-Ázsiából? Vajon rejteget-e ez az áttekinthetetlen visszhangmezô fontos közlendôket, kirajzolódhat-e az intellektuális konstellációknak egy új, meglepô topográfiája?

Az akadémikus pályázatoknak hosszú hagyománya van Európában. Kiemelkedô szerepet játszottak a 18. században. Többnyire az európai nagyvárosok tudományos és mûvészeti akadémiái voltak azok, amelyek filozófiai pályakérdéseket írtak ki különbözô fakultásaik számára. Az ilyen pályázatok kiírása az akadémiák legelôkelôbb kifelé irányuló tevékenysége volt. Ezzel a "mûvelt világhoz" fordultak, nemcsak egy szakfilozófus közönséghez.

1749-ben például a dijoni akadémia azt a témát választotta: "arról a kérdésrôl, hogy a tudományok és mûvészetek fejlôdése jobbá tette-e az erkölcsöket". Egy akkoriban még ismeretlen filozófus, Denis Diderot barátja, Jean-Jacques Rousseau nyerte el a díjat egy a felvilágosodás haladásba vetett hite és Franciaország történelmi fejlôdése szempontjából nem minden következmény nélküli tanulmánnyal: A kérdést, hogy a tudományok és a mûvészetek fejlôdése használ-e az erkölcsök jobbításának, negatívan válaszolta meg.

Az 1700-ban Berlinben alapított Királyi Tudományos és Szépmûvészeti Akadémia 1744/46-os újjászervezése során úgy határozott, hogy "évente mintegy ötven dukátos díjat ír ki egy fontos és az ország számára hasznos téma kimunkálására a tudományok vagy a literatúra körébôl, és a kérdést az újságokban teszi közzé". Eme akadémia pályázatainak résztvevôi között volt Lessing és Mendelssohn, Herder és Kant, D'Alembert és Condillac. Kant többször lett második helyezett, Herder viszont elnyerte az elsô díjat "A nyelv eredetérôl" szóló írásával arra az 1771-ben kiírt kérdésre, hogy "Vajon a természetadta képességeikre hagyatkozva kitalálhatták-e maguknak az emberek a nyelvet? Miként találhatott fel az ember a legalkalmasabb módon nyelveket magának?" Arthur Schopenhauer már majdnem 50 éves volt, amikor 1839-ben a Norvég Királyi Társaságnak az egész német irodalom lipcsei repertitóriumában kiírt pályázatára "Bizonyítható-e az öntudatból az emberi akarat szabadsága?", válaszolt "Az akaratról a természetben" címû írásával, és januárban megkapta Drontheimben a zsüri nagy aranyérmét.

A pályázatok történetébe politikai konjunktúrák is belejátszottak, állami tekintélyek közvetlen beavatkozása is elôfordult. II. Frigyes például, akinek akadémiája "államérdekeket kellett hogy szem elôtt tartson", 1777-ben interveniált, amikor a berlini akadémia "az eleven erôk igaz megítélésére" vonatkozó kérdést akarta föltenni. Ezt nem találta elég érdekesnek . Az Antimachiavelli szerzôje azt a kérdést kényszerítette rá az 1780-as évben az akadémiára, hogy "Használ-e a népnek, ha megcsalattatik, akár úgy, hogy új tévhitekhez vezetik, akár úgy, hogy meghagyják a régiben?"

A Lettre és a Weimar 1999 vállalkozása a pályázatok régi hagyományához kíván kapcsolódni egy másik korban, más formában és más feltételek között. Egy probléma legjobb megoldásáért folytatott szellemi küzdelem gondolatának korszerû alakot kell öltenie.

Nemcsak a "globalizálódás" kifejezés konjunktúrája óta nyilvánvaló, hogy korunk majd minden releváns problémája eleve globális vagy transznacionális jellegû. Ökológia, technológia, pénzpiacok, tömegkommunikáció, tudományos kutatás és alkalmazás összjátékában fejlôdnek tovább a világ legkülönbözôbb régióiban. Információk és ismeretek egyre gyorsabban cirkulálnak a Föld körül, és kölcsönhatásuk folytán egyre újabb kérdéseket vetnek föl. A planetáris ökológiai problémák újfajta összesített közgazdasági számításokat igényelnek, a világméretû kommunikációs hálózatok és adatbankok felállítása befolyásolja az oktatást, képzést, építészetet, orvostudományt, a mérnöki feladatokat és még sok mindent túl a kontinensek határain. Ha a versenykiírás meg akar felelni a mai adottságoknak, nemzetközi és interdiszciplináris, soknyelvû és multikulturális kell hogy legyen. Nem egyetlen végérvényes választ keresünk az egyetlen, mindent eldöntô kérdésre, hanem a lehetséges válaszok pluralitását, ami láthatóvá teszi a feszültséget heterogenitás és univerzalitás között.

Hogy lehet megtalálni a megfelelô pályakérdést egy ilyen világot átfogó vállalkozáshoz? Hogy lehet már a kérdés körvonalazódásának folyamatába minél több alkotó ösztönzést bevonni? 1997 júliusában mintegy 900 embernek - filozófusoknak és mûvészeknek, tudósoknak és költôknek, íróknak és szakembereknek - mutattuk be a projektet a világ minden részébôl, és felhívtuk ôket arra, küldjék be a nekik legjobbnak látszó javaslatot. Több mint százan vállalták a részvételt ebben az intellektuális játékban.

A múlt év szeptember végén Weimarban tartott találkozó során választották ki az egybehívott írók, mûvészek és gondolkodók a pályakérdést. Carmen Boullosa írónô Mexikóból, Jochen Gerz és Rebecca Horn képzômûvészek Németországból, Fatima Mernissi, marokkói szociológus, Detlef B. Linke bonni neurofiziológus, Yang Lian kínai és Abdellatif Laibi marokkói költô, Heller Ágnes magyar és Mihail Riklin orosz, Lio Xiaofeng hongkongi, Slavoj Zizek szlovén és Sergio Benvenuto olasz filozófus, Eduardo Subirats Amerikában tanító spanyol kulturológus, a Weimar 1999, a Lettre és a Goethe-Intézet képviselôi két napig vitatkoztak szenvedélyesen az írásban beérkezett javaslatok fölött, hogy megtalálják a legjobbat.

A választás végül Michel Surya francia író és filozófus javaslatának egy változatára esett:

Megszabadítani a jövôt a múlttól? Megszabadítani a múltat a jövôtôl?

Abból indulunk ki, hogy ez a kérdés elég sokértelmû. Asszociációkat ébreszt Nietzsche "történelmi mûveltség"-bírálatától a világkontinuum szürrealista felfüggesztéséig, megenged forradalmi és romantikus konnotációkat, válaszokat a globalizálódás, tér, idô és kultúra esetleges homogenizálásának kérdéseire, fiktív tradíciókból táplálkozó identásteremtés problémáira és még végtelenül sok mindenre. A weimari találkozó néhány résztvevôjének az alábbiakban közölt rövid reflexiói a témára ízelítôt adnak a lehetôségekbôl. A kérdés nyitva áll filozófiai és történelmi elmélkedések elôtt, elég provokatív ahhoz, hogy heves vitákat váltson ki, és elég érdekes ahhoz, hogy - a válaszok összességével - izgalmas képet tárjon elénk a világról a különbözô kulturális hagyományok és gondolkodásmódok prizmáján át.

A pályakérdést az ENSZ hat nyelvén, angolul, franciául, spanyolul, oroszul, kínaiul, arabul valamint németül tesszük közzé minél több országban - fontos kulturális, irodalmi és tudományos folyóiratokban, vezetô napi- és hetilapokban, az interneten és az audiovizuális médiákon keresztül valamint a világ minden Goethe-Intézete segítségével.

Pályázatokat várunk a világ minden részérôl, hogy a pályázók a legkülönbözôbb kulturális perspektívából, eltérô háttérrel alkotó módon versengjenek a közös kérdés legmeggyôzôbb megválaszolásában.

Az új évezred küszöbén az eszméknek ez az olimpiája a 21. századi világtársadalom alkotó együttmûködésének jelképe kíván lenni.

A díjak:

1. díj: 50.000 DM, 2. díj: 30.000 DM, 3. díj: 20.000 DM

* Az elsô három helyezett résztvesz 1999 végén a weimari díjátadáson. A díjazottak és más kiváló szövegek szerzôi több hónapos németországi ösztöndíjat kapnak.

* A díjazott esszék és a végsô elbírálásra kiválasztott írások megjelennek a LETTRE különbözô nyelvû kiadásaiban és más nemzetközi kulturális folyóiratokban. Könyvalakban is tervezzük a legjobb munkák kiadását németül és esetleg más nyelveken is.

Pályázati feltételek

* A válaszokat a pályakérdésre 1998 novemberéig lehet benyújtani. Hét zsüri alakul majd a hét nyelven, nemzetközi és interdiszciplináris kuratórium foglalkozik a pályamûvekkel az 1999-es weimari díjkiosztásig.

* Pályázhat bárki a zsüri és a rendezôség tagjain kívül.

* A pályázatokat az ENSZ hat nyelvének valamelyikén: arab, kínai, angol, francia, orosz, spanyol vagy a rendezôk nyelvén, németül lehet benyújtani.

* A benyújtott esszéket a díjátadás napjáig nem lehet másutt publikálni, közlésre átadni vagy más pályázatra benyújtani.

* Az esszéket 1998. november 30-ig kell a pályázat titkárságára 2 gépelt példányban postán vagy e-mailen beküldeni. A feladás dátuma a mérvadó.

* A kéziratokat nem küldjük vissza. A díjnyertes pályázatok fordításának, sokszorosításának és terjesztésének harmadik félre is átruházható joga minden nyelven a rendezôséget illeti.

* A végsô elbírálásra kiválasztott, de díjat nem nyert mûvek közlési jogára is igényt tart a rendezôség. Közlés esetén a pályázók egyszeri 500 DM értékû honoráriumot kapnak.

* Könyvformában való publikálás esetén a szerzôk további honoráriumot kapnak az eladási ár legalább nyolc százalékában való részesedésként írásuk terjedelmének arányában.

A szöveggel kapcsolatos kívánalmak

* A benyújtott esszék nem léphetik túl az alábbi terjedelmet: 70.000 n német, 64.000 n angol, francia és spanyol, 62.000 n orosz, 15.000 írásjel kínai és 54.000 n arab nyelven.

* A pályázatokhoz mellékelni kell egy rövid összefoglalót legfeljebb két oldalnyi terjedelemben.

* Az esszéket zárt borítékban kell benyújtani a szerzô nevére való minden utalás nélkül. A szerzô nevét és címét külön zárt borítékban kell mellékelni. Az e-mailen beadott pályázatokat attachment-ként kell küldeni.

A verseny lefolyása

* A beérkezô esszéket a titkárság anonimizálva, kóddal ellátva továbbítja a zsürinek.

* A díjak kiosztásáról kétlépcsôs elbírálási eljárás keretében döntenek. Végsô elbírálásra legfeljebb 49 esszé kerül majd.

* 1998. december 1-tôl 1999. május 15-ig hét zsüri bírálja el a hét nyelven beküldött pályamunkákat az adott nyelveken. Minden zsürinek jogában áll legalább három esszét továbbküldésre javasolni. A végsô elbírálásra küldendô írások nyelvi arányának kialakításáról a beérkezô pályázatok tényleges száma alapján döntenek.

* A továbbküldött pályamunkák a nemzetközi és interdiszciplináris összetételû zsüri elé kerülnek. Ez választja ki 1999 október végéig a díjazandó írásokat. A pályázat nyerteseit értesítik az eredményrôl, amelyet 1999 végén Weimarban ünnepélyes keretek között hoznak nyilvánosságra.

* A hét elôzsürit és a végsô zsürit a rendezôség a nemzetközi esszépályázat kuratóriumával együtt az 1998-as év folyamán állítja össze.

A titkárság címe

International Essay Prize Contest / Internationaler Essay-Wettbeverb

Rosenthaler Str. 13. D-10119 Berlin

e-mail: Essay.Lettre@weimar1999.de

Internet:www.weimar1999.de/Essay-Contest

Elsô reflexiók a pályakérdésre

Sergio Benvenuto

Egyetlen jövô a sok múlt helyett?

(Olaszország)

Mielôtt eljutottunk volna ehhez a témához a weimari versenykiírás vitája során a tudósok nagyrésze, akiknek el kellett dönteni, hogy melyik kérdést választják (s akik közé én is tartoztam), inkább arra hajlott, hogy két másik kérdést tegyen föl: egyet a globalizálódás és a hozzá kapcsolódó ellentmondásos jelenségek kapcsán (mivel a globalizálódás nemcsak egyesít, de el is választ és diszkriminál), és egyet a szabadság, mindenekelôtt az egyének vagy szubjektumok szabadsága vonatkozásában. A végül kiválasztott kérdésfeltevés valószínûleg azért maradt felül, mert tartalmazza a másik kettôt is. Mert a globalizációs folyamatnak (valójában a világ valamiféle amerikanizálódásának) van egy filozofikus vonása: az a meggyôzôdés, hogy egy globalizálódott jövôben meg kell szabadulnunk a múlttól, vagyis a különbségektôl. A globalizáció olyan jövôt hirdet meg, amelyet tudományos és gazdasági számítások egyesítenek, a múlt ezzel szemben a különbségek ezer színében és árnyalatában pompázik. A jövô mintha homogenizálódásként ígérne szabadságot - valamennyien ugyanazokkal az állampolgári jogokkal (civil rights) rendelkezünk majd, azaz nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is lesz a részvétel -; aki azonban a múltat akarja megmenteni, a szabadságot mint teljesen heterogén különbségek kifejlesztésének lehetôségét követeli. A következô évszázad drámája elôreláthatólag ennek a körnek a problematikus négyszögesítésében áll majd: Igent mondani a tudományos és gazdasági csere globális liberalizálására és ugyanakkor megôrizni a mérhetetelen individualitások és különbségek szabadságát. Ez olyan drámai ellentmondás, amit már ennek a versenykiírásnak a képlete is tartalmaz: egy univerzális kérdést intézni minden egyes gondolkodni képes emberhez a világon, de a világméretû egységesülés lehetetlenségérôl, a minden egyes ember nevében való megszólalás lehetetlenségérôl beszélni. Aki saját dolgozatával indul ezen a versenyen, ezzel az elkerülhetetlen és ugyanakkor lehetetlen feladattal kerül szembe. De az igazán érdekes kérdések azok, amelyekre látszólag (vagy valójában?) nincs válasz.

Erre a kérdésfeltevésre olyan helyzetben kerül sor, amikor a nyugati kultúra a különbségek hosszadalmas (sokszor tragikus) kitapogatása után a 20. században, visszatérni látszik egy száz évvel ezelôtti atmoszférába: a gyôzedelmes tudományos ész optimizmusához a historicista és spiritualista nyomor- és horrorszcenáriók ellenében. Mintegy száz évvel ezelôtt az olasz és az orosz futuristák a most végére járó század elején azt hirdették nagy csinnadrattával, hogy radikálisan szakítani kell a múlttal, és úgy elébe menni a tradíciók minden ballasztjától megszabadított jövônek. A futurista Marinetti még azt is javasolta, hogy rombolják le Velencét, a múlt komor emlékmûvét, és építsenek FIAT-autógyárakat a helyébe. Futurizmus és felvilágosodás ma ismét kéz a kézben halad. A kognitív tudományok, a mesterséges intelligencia, a neopozitivizmus a filozófiában, a közgazdasági játékelméletek stb., mindezek az áramlatok egyetlen alapgondolatba torkollanak, amely Descartes-ra megy vissza: hogy az emberi lény mindig és mindenütt józan emberi ésszel bíró lény, és hogy ez az emberi ész valamennyiünket egyenlôvé tesz (senki nem mondja, hogy neki kevesebb jutott belôle).

Ez a karteziánus gondolat azt mondja, hogy a jövô emberének a józan emberi ész örök emberére kellene korlátozódnia: Míg ugyanis a múlt (vallások, mûvészetek, történelem, hagyományok) elválsztják az embereket, a józan emberi ész - tehát a tudomány és a gazdaság - egységet teremt köztük. És az egyesült férfiak és nôk kénytelenek lesznek lemondani a múltról, amely elválasztja ôket, hogy azzá váljanak, amik mindig is voltak: a józan emberi ész által homogenizált lényekké. Mert a józan ész emberének nincs se hazája, se történelme, se múltja, se fejlôdése, megfontolásait a gazdasági (tehát egoisztikus) érdekekhez igazítja, s az érdektelen objektivitáshoz, és az egyetlen természetes nyelvet beszéli, a Chomsky-nyelvet (Bábel tornya a történelem jelentéktelen üzemi balesete). De az ember, ez a tiszta észlény, aki csak számításból és csak saját érdekbôl cselekszik, éppen idôtlen lényként tisztán futurista ideál is: Aki azt állítja, hogy minden egyes ember irracionalitása csupán történelmi maszk, az egy minden maszkoktól, tehát minden történelemtôl radikálisan megszabadított jövôt követel. Azt kívánják, hogy ez a józan ésszel bíró emberi lény kerüljön túlsúlyra túl minden különbségen egy tudományos és gazdasági számítások uralta jövôben.

A lecsengô évszázad eme karteziánizmusával fordulnak szembe mindazok a - filozófiai, mûvészi, etikai stb. - víziók, amelyek a történelmi relativitás iránti romantikus érzéket elevenítik fel. Ezek a víziók éppen ellenkezôleg abból indulnak ki, hogy ha a jövô racionális embere megtagadja azt a történelmet, amely elvezetett ehhez a számára olyannyira értékes emberi észhez, akkor felettébb szegényes lesz az életvitele. Nem anyagiakban lesz szegény, semmiképpen sem, hanem emlékekben, nem lesz talaja, gyökerei, idôbeli perspektívája. Egyfelôl tehát ott van nekünk a racionalista lendület, amelyben lényegileg arról van szó, hogy a jövôt (általános értelemben) megszabadítsuk a múlttól (különbségektôl és hagyományoktól), másfelôl egy ellentétes indíttatás, amely szerint az embernek a technika által globalizált világban a saját történelmére kell ráismernie, azt újból elsajátítania és összefoglalnia, nem azért, hogy alávesse magát neki (ahogy a vallási és politikai fundamentalizmusok hirdetik), hanem hogy forrása és kulcsa lehessen a jövôjének.

A kérdés másik fele "megszabadítani a múltat a jövôtôl?": azaz képesek vagyunk-e rekonstruálni a múltunkat análkül, hogy közben szükségképpen a saját hasznunkra próbálnánk fordítani? A történelmet, mint ismeretes, mindig a gyôztesek írják. Lehetséges-e, hogy ez a gyôztes - aki a jövôt uralja - hagyja a múlthoz való egyetlen, meglepô, érdekmentes kapcsolatot felülkerekedni? Lehetséges-e egy olyan történetírás, amely az eseményeket nem mindenkori reményeink és vágyaink szerint rekonstruálja, hanem képes az eseményt idôbeli egyszeriségében, mesteri haszontalanságában visszaadni? Lehetséges-e olyan történelem, amely nem magistra vitae, az élet tanítómestere, egyszerûen csak a másságra tanít? Amely nem arra készít föl, hogy úgy forgassuk ki az emlékeinket, hogy a jövônket szolgáljuk vele, hanem rávezet arra, hogy könyörületet és tiszteletet tanúsítsunk egy olyan múlt iránt, amely nem merül ki az örök józan észben? Lehetséges-e egy olyan történetírás és egy olyan antropológia, amely nem anakronisztikusan birtokba venni igyekszik a másikat, hanem visszaadni számunkra annak egyediségét és esetlegességét?

Abdellatif Laabi

Jövô és múlt, üllô és kalapács

(Marokkó / Franciaország)

A fölvetett kérdés arab kontextusban valamelyest ismerôsen hangzik. Azt is mondhatnánk, hogy az intellektuális viták középpontjában áll az integrista mozgalmak megjelenése óta. Még régebbre visszanyúlva a "Nahda" arab reneszánsz mozgalom (a 19. század végén) egy hasonló jellegû reflexióból fakadt.

Egész idô alatt arról volt szó, és arról van szó ma is: Hogyan tudják az arab társadalmak behozni a Nyugattal szembeni "történelmi lemaradásukat".

Majd egy évszázada következô válaszkezdemények következtek (sematikusan is) egymásra:

- A "Nahda"-mozgalom megpróbálta a múltat (a szellemi és kulturális örökséget) behozni a jövôbe. De a kolonialista kaland véget vetett ennek a vállalkozásnak.

- Századunk közepének társadalmi és szellemi mozgalmai egy szocialista inspiráltságú modellben (államosítás, laicizmus, egalitarizmus) törekedtek erre a modernizálásra. Ennek az ára elég brutális szakítás volt a múlttal, amely ezeknek a mozgalmaknak a marginalizálódásához és végül a bukásához vezetett.

- A 80-as évektôl két elgondolás áll szemben egymással: a társadalmi mozgalmak és az integrista államok egyfelôl "meg akarják szabadítnai a múltat a jövôtôl", a demokraták a másik oldalon azt keresik ki a múltból és a modernitásból, ami a jövô megszabadítását segíti elô.

A jelen helyzetben az arabok a fundamentalista, múlthoz igazodó kalapács és a gyôzedelmes nyugati modell üllôje közé kerültek. Azt lehet mondani, hogy egyaránt szenvednek a múlttól és a jövôtôl, amelyet a nyugati hegemónia szimbolizál.

A militáns arab gondolkodásnak ma az a feladata, hogy közelebb hozzák az arabokhoz saját múltjuk felvilágosult korszakát, és megszabadítsák ôket a jövôvel kapcsolatos félelmektôl.

Jang Lian

A történelem újraírásának joga

(Kína / Nagy-Britannia)

"Ebben a történelemkönyvben nem voltak évszámok, csak az állt minden oldalon ferdén és görbén: `Emberség és morál'. Egy fél éjszakán át olvastam szó szerint, és csak akkor olvastam ki a sorok közül, hogy az egész könyvben csak egyetlen szó állt: `emberevés'." Lu Xun írta ezt 1919-ben az elsô köznapi nyelven fogalmazott kínai regényben, "Egy ôrült naplójában". Ezzel azt kérdezte minden kínaitól: Miféle múltunk van nekünk? Hogy lehet, hogy ilyen múltunk van? Támadhat-e jövô ebbôl a múltból?

Kínában majdnem kétezer év után ez volt az elsô eset, hogy egyetlen ember megkérdôjelezte az egyetemes érvényû, csak a császári hatalom által írható "történelmet". A Han-dinasztiától (i.e. 206 - i.sz. 220) kezdve a Nagy Egység konfuciánus fogalmára alapozott központi államhatalom abszolút uralmat gyakorolt nemcsak a tér (a terület), hanem az idô felett is - minden könyv a "történelemrôl" mindig egy lábjegyzete volt a "mostnak" is.A tegnap értelmezését adva az uralkodók a mában folyó élet struktúráit rögzítették. Lu Xun azonban független értelmiségiként tudatában volt annak, hogy Kína ôsi és súlyos teherként nehezedô tradíciója a modernitás fájdalmas átalakulása elôtt állt. Fontosabb tehát a kérdésnél maga tény, hogy valaki kérdez - hogy egy ember reflektál a történelmére és választ, veszi magának a "jogot", hogy "újraírja.

Sajnálatos módon a kérdés, amelyet Lu Xun nyolcvan évvel ezelôtt vetett föl, ma még mindig nem túlhaladott: Bár az 1919. május 4-i megújítási mozgalom alapjaiban megreformálta az írott kínai nyelvet; bár a 20-as 30-as években japánból készült számos fordításnak köszönhetôen a gyakorta használatos kínai szókincsnek ma legalább 40 százaléka idegen eredetû szó, bár a kínai népnek a nacionalisták és kommunisták közti polgárháború és a Japán elleni háború után a "Kínai Népköztársaság" megalapításakor 1949-ben azt mondták, hogy ezennel egy "a Nyugattól messze elmaradott" állapotból egyetlen ugrással elérkeztünk "az emberiség jövôjébe", a "kulturális forradalom", a pekingi Tian'anmen téri mészárlás, a 90-es évek "legrosszabb szocializmus plusz legrosszabb kapitalizmus"-a alatt tenyészô materializmus, a "legitimáció" láttán, amelyet az uralkodó rezsimnek a "patriotizmus"-ra hivatkozva hivatalos és nem hivatalos részrôl különös egybehangzással adnak (ne feledjük, hogy kommunistákról van szó!) - Li Xunnak, ha még élne, nem kéne álmatlan éjszakákon felsóhajtania: A "körforgás", a régi kínai történelem szörnyû ôsi átka, ma rajtunk mutatkozik meg, és olyan szemmelláthatóvá vált, hogy többé nem lehet kitérni az útjából?

“Megszabadítani a jövôt a múlttól? Megszabadítani a múltat a jövôtôl?" Kínai értelmiségiek számára ez nem elméleti feladvány, hanem közvetlenül tapasztalható mindennapi szituáció. Kínai és nyugati kulturális környezet, tradicionális és modern értékképzetek, csoportok és egyének gondolkodási elvei, mindez az egyént összezavaró választás elé állítja, olyan választás elé, amelyet elég gyakran muszáj meghozni, és amely arra kényszerít, hogy minden nap mai valóságunk felôl reflektáljunk a múltra, és a múlt átvilágítása nyomán korrigáljuk a jövôt. "Megszabadítani" annyi, mint megtagadni az egykor vakon elfogadott kollektív hipnózist. A "történelem újraírásának joga" azt jelenti, hogy a múlt és a jövô egy gondolkodó "én" részévé válik. Az idôelképzelések, egy ember vagy egy kultúra jellege az egyén kérdései alapján újraértékelôdnek és átcsoportosíttatnak. Képes lesz-e Kína a sorsa által rámért circulus vitiosus-ból kitörni? Van-e benne elég életerô, hogy az individuumban keresse a modern Kína kulturális tradíciói helyreállításának lehetôségét? Az esszépályázatban feltett kérdés éppen az alapmotívum a kínai kultúra 20. századi átalakulásában.

Lehet, hogy a tegnapunk - az az "ötezer év", amely mindenfajta hivatalos propagandának pusztán csinos dekorációul szolgál - csak a válaszaink nyomán kezd el igazán létezni, ha megmutatja jelentôségét minden egyes egyén mai életében.

Slavoj Zizek

Magszabadítani a múltat a múlttól? Megszabadítani a jövôt a jövôtôl?

(Szlovénia)

A válasz, ami egyfajta elsô szabad asszociációként ezekre a kérdésekre felötlik, talán a józan észé, hogy mindkét szélsôséget kerülnünk kéne - ne maradjunk a múlt rabjai, de ne is hajítsuk el a múltat egy új, ragyogó jövô kedvéért -, de szabadítsuk fel a múltat a jövô számára, azaz oly módon közeledjünk a múlthoz, hogy kreatív elsajátítása során hozzásegítsen ahhoz, hogy abban a sötét kontinuumban, ami a jövônk, tájékozódni tudjunk.

A kérdés valódi sikerét azonban éppen azon lehet majd lemérni, mennyire könnyíti meg a pályázat résztvevôinek, hogy túllépjenek az olyan pszeudo-nietzscheánus közhelyeken, mint a "múlt hasznáról" szóló. Ha van valami, amit tanulni lehet századunk totalitárius kísérleteibôl, az az, hogy az a múlt, amelyre az új fundamentalisták hivatkoznak, teljességgel kitalált tradíció, olyan múlt, amelyet jelenlegi politikai igényekhez szabva fundáltak ki, és hogy másfelôl minden modern és posztmodern kísérlet, ami arra irányul, hogy egy újabb "nulladik évet" kezdjenek, amelyben kiradírozzák az elmúlt tradíciók vagy a "babonaság" nyomait, éppen azok, amelyek foglyai maradnak a legósdibb modernizálási modelleknek, és ezzel akadályozzák a történelmi lét egy valóban új formájának megjelenését.

Ezen az alapon mindenekelôtt az volna fontos, hogy a múltat megszabadítsuk a múlttól - a múltról alkotott fogalmunkat megszabadítani a múlt azon verzióitól, amelyeket jelenbeli ideológiai célokra fabrikáltak -, valamint a jövôt megszabadítani a jövôtôl - azaz a fogalmunkat arról, "ami jönni fog", az eljövendôrôl, megszabadítsuk egy olyan jövô képeitôl, amelyeket a jelenlegi ideológiai-politikai irányzatok egyszerûen extrapolálnak.