PASCAL BRUCKNER

Samuel Huntington avagy a történelmi fatalizmus másodvirágzása


Félre minden kincstári optimizmussal; lássuk be, hogy egy elmélet soha nem vész el, csak átalakul. Lehet, hogy rövid idôre eltûnik ugyan, de aztán - kissé megváltozott formában - a legváratlanabb helyen bukkanhat elô. Úgy tûnik, némely európai eredetû utópiák számára Amerika az ideális hely a feltámadásra. Az Óvilágban régen sutba vágott ideológiák, mintha csak jót tenne nekik az óceán vize meg az ottani levegô, Amerikában egyszer csak új életre kelnek, váratlan másodvirágzásba kezdenek, és néha annyira újnak tûnnek, hogy zavarba ejtenek, de fel is ráznak bennünket, európaiakat.

1989-ben Francis Fukuyama bátran a fejébe csapta Hegel kalapját, és nagy csinnadrattával bejelentette: a történelem véget ért, a liberális demokrácia diadalra jutott az egész földkerekségen. A következô elméletalkotót, Samuel P. Huntington harvardi professzort, a John M. Ollin Stratégiai Tanulmányok Intézetének a vezetôjét, Spengler és Toynbee elmélete ihlette arra, hogy hírül adja: a jelenkor történelmében a civilizációk összecsapása jelenti a döntô fordulatot. Még 1993 nyarán nagy port vert fel a Foreign Affairs hasábjain közölt cikke; ennek az alapötletét veszi elô és mélyíti-szélesíti tovább 1996-ban megjelent könyvében (The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order, New York). Ezzel azonnal felkeltette a Fehér Ház megkülönböztetett figyelmét is. A szerzô egy igen egyszerû, ugyanakkor igen meggyôzô tételbôl indul ki: "A következô világháború - már ha bekövetkezik - a civilizációk háborúja lesz". A hidegháború utáni korban a nagyhatalmakat már nem a gazdasági vagy világnézeti ellentétek, hanem a kultúrák különbözôsége állítja szembe egymással. A Föld egész népessége hét nagy civilizáció - az Iszlám, Kína, India, Japán, az ortodox vallás, Afrika és a Nyugat - valamelyikének hatalmi befolyása alatt áll. Ma már a közös hagyományokon, a közös nyelven vagy a közös valláson alapuló közös kulturális azonosságtudat dönti el, hogy ki a barát és ki az ellenség. 1989 elôtt azt kérdeztük egymástól: "Kinek az oldalán állsz?", ma pedig azt, hogy: "Ki vagy?", vagy még inkább, hogy "Ki nem vagy?".

Elméletének hangoztatásával Huntington egyrészt azt szeretné elérni, hogy az emberi jogok kérdése végleg lekerüljön a napirendrôl, másrészt kényszeríteni akarja a Nyugatot, hogy soha ne avatkozzék be más társadalmak ügyeibe. Szerinte a béke megôrzésének legalapvetôbb feltétele a másság tiszteletben tartása. A Nyugat beavatkozása Ázsia vagy Afrika belügyeibe "a sokféle civilizációjú világunk egyensúlyát fenyegetô konfliktusok egyetlen és legveszedelmesebb forrása".

Minden kérdést megoldó

univerzális válasz

Ezeket a próféciákat Huntington a marxizmus legnagyobbjainak virágkorát idézô stílusban adja elô, ami érthetô is, hiszen maga is egy új világnézet megteremtésén fáradozik. El kell ismerni, hogy ezt az elavult közhelyet sikerült is jelentôs új elméletként tálalnia. Úgy véli, elbizonytalanodott kortársainak szüksége van az ô magyarázataira, hiszen maguktól soha nem jönnének rá, mi lett a világból az ellenséges tömbök eltûnése után. Márpedig, ha nem értik a helyzetet, nem is mernek cselekedni. Megállapítja, hogy a Fukuyama-féle eufória múltán általános a kiábrándultság, a csalódottság: a demokráciák meghátrálnak, a diktatúrák erôsödnek, a vallási fanatizmus fellángol, egyre gyakoribbak a véres konfliktusok, és az Egyesült Államok számára még mindig Kína jelenti az egyetlen komoly riválist. "Világszinten azt tapasztaljuk, hogy a barbarizmus meghátrálásra kényszeríti a civilizációt, mintha egy, a történelemben eddig soha nem tapasztalt fordulattal a sötétség kerekedne felül az emberiességgel vívott küzdelemben...". A Huntington-pillanat - apály-jelenség, forrása a történelmi pesszimizmus és az a csalódottság, amely akkor fogott el minket, amikor beláttuk, hogy a pluralista rendszerek nem jönnek létre és nem virágoznak ki csak úgy maguktól.

Huntington helyesen látja, hogy a "történelem vége"-elmélet egy hanyatló társadalom terméke, és hogy a nemzetközi kapcsolatokat az erôszak uralja. Hanyag mozdulattal félresöpri az Észak-Dél közötti ellentét kérdését: nincs miért félnünk a szegényektôl, hisz túl gyengék. Nem a nincstelenektôl kell tartanunk, hanem a vezetô rétegtôl, a polgárságtól, az értelmiségiektôl, akik az Iszlám felsôbbrendûségét hangoztatják; közülük kerülnek ki a fundamentalisták hatalmas táborának szervezôi. Szerzônk nem ért egyet az optimista neoliberálisokkal, akik szerint a kereskedelmi kapcsolatok, amelyek az egész Földet behálózzák, elôbb-utóbb egységes egésszé fogják össze az emberiséget. A gazdaság csak kapcsolatokat jelent, nem egyetértést, hiszen felborítja a már kialakult egyensúlyt, félelmeket és irigységet kelt, és "csupán profitot és konfliktusokat teremt". A mindenhová eljutó áruk nyomán kialakuló világfalu képe hiú ábránd.

Korunk nagy újdonsága, hogy a nem-nyugati népek végre kezükbe vehették saját sorsuk irányítását. Már nem tekintenek minket követendô példaképnek, és nem a mi elvárásaink, hanem a saját kulturális értékeik jelentik a mércét számukra. Jelszavuk: "Modernizálódjunk, de ne váljunk nyugatiakká!" Nekünk, európaiaknak és amerikaiaknak be kell látnunk, hogy jelentôségünk látványosan csökken. Néhány statisztikai adat: 1958-ban a világ népességének 9,8%-a beszélt angolul, de ez az arány 1992-ben már 7,6%-ra csökkent, míg az arabot, a spanyolt és a különbözô kínai nyelvváltozatokat egyre többen beszélik és tanulják. A bûnözés, a kábítószerek, a munkaerkölcs hanyatlása, a szociális háló hiánya, a család felbomlása odavezetett, hogy az Egyesült Államok mára már csupán agyaglábú óriás, a Szovjetunió feletti gyôzelem kivívása utolsó erôtartalékait is kimerítette. És Amerika, ahol egyre nô a munkanélküliség, az erôszak, pang a gazdaság és legfôképpen gyorsan csökken a népesség, tulajdonképpen az egész Nyugat hanyatlásának a jelképe lehetne. 1900-ban a világ népességének még 30%-át alkottuk, arányunk 1983-ban 13%-ra süllyedt, és 2025-re alig fogjuk elérni a 10%-ot. Mindent összevetve: roppant erôsnek tartjuk magunkat, pedig gyengék vagyunk, hanyatlásunk megállíthatatlan. A Nyugat lassan kisebbséggé törpül, elveszti minden hatalmát, befolyását, és az így kialakuló új körülmények között már nem csupán a Kelet, hanem a világ összes többi része is szembefordul a Nyugattal (The West and the rest).

Ez a vérbeli nyomkeresô ott is viszályt szimatol, ahol a hivatalos álláspont szerint teljes a harmónia. A jövô titkainak megfejtéséhez saját olvasatát ajánlja. Talán (mint maga is elismeri) ez sem tökéletes, de segít abban, hogy különválasszuk a lényegest a lényegtelentôl, és így elkerüljük a különbözô civilizációk közötti világméretû összecsapást: "Lehetséges, hogy a világ csupa káosz, de azért van benne rend". Huntington a különbözô társadalmakat csupán a kultúra szemszögébôl vizsgálja, így arra a megállapításra jut, hogy a nép fogalmának két alkotóeleme van: a hús-vér emberek és a kulturális hagyományok.

Úgy véli, hogy meghatározásából logikusan következik: a leglényegesebb politikai erény a megfontoltság, márpedig az elôvigyázatosság, a megfontoltság "a helyes történelmi tájékozódási képesség alapja" (Cornelius Castoriadis).

Egy ellentmondásos antiimperialista

Huntigton látszólag nem tesz egyebet, mint hogy újra felmelegít néhányat az 1960-70-es években divatozó, de azóta elavult harmadik-világ elméletek közül. Ezek annak idején azzal vádolták a Nyugatot, hogy az emberi jogokért folytatott harc átlátszó ürügyével csupán saját alantas érdekeit képviseli, és bérence, a Világbank minden államra rá akarja erôltetni Amerika gazdasági rendszerét. Ezek a harcos ideológiák nem kértek sem az emberi jogokból (hiszen ezek a judeo-kereszténység elvárásain alapulnak), sem a szabványosított kultúrából, mert ez az american way of life egyeduralmát jelenti, és felszámolja a kulturális sokféleséget. A Nyugat az erôszakos gyarmatosítással elérte, hogy a legtöbb népnek örökre elege lett belôle. Nem saját értékrendje meggyôzô erejének vagy magával ragadó célkitûzéseinek köszönhetôen hódított; hatalmát a "szervezett erôszak legmagasabb szintû alkalmazásával" szerezte meg. "Általános értékek" nem léteznek: egy hatalomra került csoport igyekszik saját értékeit az egész emberiségre rákényszeríteni. "Az, ami a nyugatiak számára általános emberi érték, a nem-nyugatiak számára csupán valami olyasmi, ami fontos a nyugatiaknak".

Huntington antiimperializmusa nem Lenin tanításaiból merít ihletet, inkább Franz Fanon vagy Spengler eszméi csengenek vissza benne. Ismeretes, hogy ez utóbbi számára a terjeszkedés nem a felsôbbrendûség, az erô jele, hanem a gyengeség, a "közelgô vég" szimptómája. Minden nagy kultúra civilizációvá süllyed, és minden civilizáció nagy birodalommá rothad. A kultúra halódik, szétterjed, szétfolyik, és eközben mind többet veszít lendületébôl, jelentôségébôl.

Akárcsak Spengler, Huntington is úgy véli, hogy az imperializmus okozza majd a Nyugat vesztét. De mégsem azért támadja az amerikai vagy az ENSZ-diplomáciát, mert a minden jóban dúskáló Észak barbárságát szembeállítja a leigázott Dél lázadásával. Éppen ellenkezôleg, szerinte a Nyugatnak fel kell fegyverkeznie, össze kell fognia - az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alatt. A teljes káosz fenyegetô rémét csakis azért vetíti elénk, hogy meggyôzzön: az erôs kéz politikája az egyetlen megoldás.Az egykori rabszolgák öntudatra, szabadságra ébredtek, és ez azt jelenti, hogy ütött a számadás órája; nekünk, a rablólovagok és konkvisztádorok leszármazottainak minden okunk megvan a rettegésre.

A szerzô virágos stílusa tehát a reakciós doktrínákra jellemzô mélységes pesszimizmus kifejezésére szolgál. Egyetemesen emberi nem létezik, a kulturális és vallási különbségek áthidalhatatlanok, mindenki maradjon a maga portáján, csak így lehet megôrizni a világbékét. Saját civilizációnk olyan, mint egy örökletes családi tulajdonság, börtönfalai közül nem lehet kiszabadulni. Emlékeztet rá, hogy a 19. században még csak nem is próbálkoztak azzal, hogy a bennszülötteknek bármit is átadjanak az európai modellbôl, és senkinek sem jutott volna eszébe például az algériaiaknak francia állampolgárságot adni. A különbözôséget, a másságot fogyatékosságnak tekintették. "A gyarmati államokban a politikusok mindent megtettek azért, hogy az ôsi hagyományok fennmaradjanak. A hagyományokhoz ragaszkodó bennszülöttekkel szövetkezve igyekeztek elfojtani a nemzeti érzelmû értelmiségiek (reformista, forradalmi, esetleg szocialista) törekvéseit. Megvádolták ôket, hogy holmi elvont, félremagyarázott eszmék hatására az európaiakat próbálják majmolni, és ezzel saját nemzeti értékeik fennmaradását veszélyeztetik." (Maxime Rodinson: Az Iszlám bûvöletében (franciául), 1980)

Az emberiség szó Huntington számára üres fogalom; az ellenségeskedô, a többieket lenézô emberiségek csoportjai úgy élnek egymás mellett, mint közös ketrecbe zárt vadállatok. Akárcsak mestere, Spengler, ô is úgy látja, hogy a kultúra maga a történelmi sors, hiszen minden kultúrának megvan a saját egyénisége, növekedési, virágzási és hanyatló korszaka, egyszercsak meghasonlik önmagával, majd ráébred saját értékeire, megnô önbecsülése (self-esteem), mintha valóságos emberi lény vagy egy nemzeti kisebbség lenne. Ebbôl az elgondolásból kiindulva igyekszik megragadni egy-egy civilizáció meghatározó, végleges sztereotip jellemzôit. Így például Oroszország zsarnoki, az Iszlám heves és mindig kész a vérontásra. Ezek a sztereotípiák olyan vitathatatlan tények, mint az ár-apály jelenség vagy a Föld tengelykörüli forgása.

Ami a Nyugat nagy találmányait, a demokráciát és az emberi jogokat illeti: ezek egyedi dolgok, csak nálunk érvényesek, mások számára ez csupán egzotikum, folklór, couleur locale. Ha ezek a mi sajátos értékeink, ôrizzük is meg ôket a magunk számára, ne próbáljuk ráerôltetni másokra.

Ezért haragszik annyira Huntington mindazokra (laikusokra, demokratákra, meszticekre és félvérekre egyaránt), akik ezeket a világos határvonalakat elmossák, és az egymástól eltérô valóságok közé összekötô hidakat akarnak verni. "Egy híd mindig mesterséges építmény, amely két szilárdan létezô egységet köt össze, anélkül, hogy bármelyiknek is szerves részévé válna". Nem léphetünk ki saját magunkból, és aki különféle világokat akar magába olvasztani, az végül boldogtalan lesz, elveszti önmagát. Atatürk elfordult az Iszlámtól, és Törökországot világi állammá akarta tenni. Most ez a nagy nép azon fáradozik, hogy bekönyörögje magát Európába, ebbe a zártkörû keresztény (vagy inkább katolikus-protestáns) klubba, pedig saját történelmi elhivatottsága jegyében az Iszlám vezetô lángoszlopaként kellene világítania. Huntington a muzulmán országokban is a szakállasok, az ôsi hagyományok képviselôinek gyôzelmét óhajtja, hiszen a jelenlegi korrupt vezetôk a Próféta gyermekeire idegen szokásokat és törvényeket kényszerítenek. Szerzônk egyik nagy csúsztatása éppen abban rejlik, hogy ravaszul egy kalap alá veszi az egyiptomi, jordániai és algériai fundamentalistákat és a mérsékelteket, ráadásul ez utóbbiakat csak úgy emlegeti, mint a Nyugat kiszolgálóit. Lelkesen igyekszik meggyôzni az olvasót, hogy az arab-muzulmán világ mindig is (már a múlt század óta) demokrácia-ellenes volt, és az is marad. A kôolaj-kitermelés ugrásszerû növekedése következtében az Iszlám, "bízva kultúrája felsôbbrendûségében, arra készül, hogy végre bebizonyíthassa hatalmát," és diadalt arasson ellenségein, akik egykor megalázták.

Ami Oroszországot illeti, szerzônk nem is érti a szlavofilok és nyugat-pártiak ellentétét: Moszkvának szakítania kell az európai eszmékkel, és az ortodox világ élére kell állnia. "Európa a katolikus-protestáns kereszténység határánál végzôdik, ott, ahol az ortodoxia és az Iszlám kezdôdik."

A nyugati eszmék vírusait veszélyes behurcolni más társadalmakba; az eredmény csak tudathasadás lehet. Ha a vírus már megjelent, "gyorsan alkalmazkodik, és nagyon nehéz kiirtani. Minden gyógykezelést túlél, és ha nem bizonyul is végzetesnek, tehát nem okozza a beteg halálát, végleg aláássa az egészségét. A vezetô politikusok alakíthatják ugyan a történelmet, de nem szabadulhatnak a történelem szorításából. Az ország társadalma megosztottá, ellentmondásossá válik, súlyos kulturális tudathasadás lesz úrrá rajta, és soha még csak nem is fog hasonlítani a nyugati modellhez."

A kultúrának nem az a feladata, hogy eltávolítson a természetes adottságoktól, hanem éppen ellenkezôleg, mint ahogy ezt a német nacionalizmus példája is mutatja, a kultúra maga az eleve elrendeltség kikristályosodása. Ez a reakciós harmadik-világ elmélet arra bátorít fel némely értelmiségieket, hogy az ország belsô, sajátos történelmi fejlôdésére hivatkozva az algériai szélsôséges fanatizmus pártjára álljanak. Akad szociológus meg ethno-pszichiáter, aki (arra hivatkozva, hogy az ôsi szokások megtartása megkönnyíti az áttelepülés okozta trauma elviselését) helyesli a Franciaországban élô afrikai és arab bevándorlóknál a kislányok excízióját (csiklókimetszést) és a poligámiát, azzal érvelve, hogy ôsi szokásaikat megtartva ezek a csoportok könnyebben viselik el az áttelepülés okozta traumát. Az apartheid néha meglepô formákat ölt, ebben az esetben például éppen a másság tiszteletének álcázza magát.

Huntington nem tud minket meggyôzni arról, hogy felfogásában a kultúra nem a fajt, azaz nem a bôrszínt, a koponyaformát jelenti. Igaz, hogy különbözô fajú emberek tartozhatnak azonos kultúrkörbe, de a kultúra is olyan megmásíthatatlanul determinált, mint a faji hovatartozás. A távol-keleti zsarnokságok ôszinte csodálójaként (Franciaországban Alain Peyreffitte-nél tapasztalhatunk hasonló lelkesedést), ókonzervatív szerzônk szívesen idézi egyik kedvenc gondolkodóját, Lee Kuan Yew-et, Szingapúr miniszterelnökét: "Mi a kínai népfajhoz tartozunk, közös a kultúránk, közösek az ôseink, közös jellemvonásaink vannak... Természetes, hogy vonzalmat érzünk a hozzánk hasonló külsejû emberek iránt." Maga Huntington is megfogalmazta már egy korábbi írásában: "Amikor az embernek identitás-zavara támad, a vér, a vallás, a hit és a család segít magunkra találni". A vér tehát nem hazudik: itt ezek mi vagyunk, azok meg? Ôk a többiek, és ennek az alapvetô törzsi hovatartozásnak a nevében kell a nem-európai országoknak elutasítaniuk az "elnyugatiasítást - elnyugatosodást" "a nyugati méreg behatolását" (Westoxification), az Iszlám példáját követve, saját életerejükben bízva, bátran kiállni a Nyugat relativista és degenerált kultúrája ellen.

Mielôbb be kell gyógyítani az európai gyarmatosítás okozta sebeket, és megint olyanná tenni a világot, mint amilyen a "modern idôk hajnalán" volt.

Gyûlölni jó

Elméletrendszere építgetése közben Huntingtont néha elkapja a hév, és olyan bôdületes badarságokat is sikerül összehoznia, mint például, hogy Németország "katolikus ország", meg hogy Görögország tulajdonképpen nem is tartozik Európához, hiszen ortodox, és eltérô a civilizációja is; az oroszok azért rohanták le Csecsenföldet, mert aggasztotta ôket az ottani népesség robbanásszerû növekedése (ne feledjük, hogy a csecsenek egy millióan vannak, az oroszok pedig százötven millióan). Szerinte a muzulmán-hitû bosnyákok eredendô agresszivitása miatt kellett háborút kezdeniük a horvátoknak és a szerbeknek - pedig éppen a bosnyákok próbáltak meg minden tôlük telhetôt, hogy elkerüljék az összecsapást, és csak végsô kétségbeesésükben ragadtak fegyvert. Szerzônk háborog a bosnyákoknak nyújtott amerikai segítség miatt is. Ez "a civilizáció elleni abnormitás" ellentmond "az egyetemesen elfogadott testvéri segítség elvének". Erre csakis az amerikaiak naivitása és idealizmusa szolgálhat némi mentségül, de ekkora hiszékenység láttán Huntington végleg elveszíti béketûrését. Óva inti honfitársait: nagy árat kell majd fizetniük azért, hogy az érzelmeikre és nem a józan eszükre hallgattak. Könnyen meglehet, hogy ezt a katonai beavatkozást sokkal átfogóbb és véresebb események követik majd, mint ahogy korábban a spanyol polgárháború is a második világháború elôszelének bizonyult.

Ennek a sok badarságnak igen egyszerû a magyarázata: Huntington, mint minden elszánt elmélet-gyártó, csak azokat a tényeket fogadja el, amelyek alátámasztják elgondolásait. Ellenkezô esetben csûr-csavar, megmásít, hamis következtetéseket von le, de végül mindig igaza lesz. Gondterhelten fürkészi a látóhatárt, igazi belevaló ellenséget keres, amely (vagy aki) igazolná létünket. Olyan félelmetes szörnyre lenne szükség, amellyel a Nyugat csak akkor veheti fel a harcot, ha egyesíti erôit. "Az összetartozás, az azonosság elsôsorban azt jelenti, hogy kirekesztünk mindenkit, aki nem hozzánk tartozik. Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy kik vagyunk, ha tisztáztuk, kik nem vagyunk. De ez sem elég, azt is tudnunk kell, hogy ki ellen vagyunk." Ebbôl az igencsak negatív meghatározásból kiindulva jut el a felismeréshez: "gyûlölni emberi dolog. Ahhoz, hogy felismerjük önmagunkat és létünk célját, ellenségre van szükségünk: az üzleti életben konkurensekre, egy cél eléréséhez vetélytársakra, a politikában ellenzékre... A mai nemzetközi helyzetben magától adódik, hogy ez a mi és ôk a különbözô civilizációhoz tartozó embereket jelenti".

Ezt a gyûlöletes és irgalmatlan ellenséget Huntington az iszlámista-konfuciánus kettôs összefogásban találja meg. Két, önmagára büszke civilizáció, és mindkettô régen neheztel a Nyugatra. 1990 óta számtalan hivatalos és törvénytelen fegyverszállítmány jutott el Kínából és Észak-Koreából Pakisztánba, Iránba, Irakba, Szíriába, Líbiába és Algériába. Huntington sokat tanult Spenglertôl, de Hollywoodtól is. Elképzeli, hogy 2010-ben Kína lerohanja és bekebelezi Vietnámot. Az amerikaiakat természetesen aggasztja ez a terjeszkedés, és beavatkoznak. India a kavarodásban villámtámadást indít Pakisztán ellen. Az egész Közel-Kelet lángokban áll, Izrael eltûnik a térképrôl. Japán eleinte semleges, de aztán megszólal a "vér szava", és végül is belép Kína oldalán. Az oroszok megelégelik a Szibériában lassan elôrenyomuló "sárga veszedelmet", és hadat üzennek. Európa még habozik, de aztán szövetségre lép Amerikával. Irán rakétakilövôket telepít Algériába, Görögország és Bulgária benyomul Törökországba, egy Algírból kilôtt nukleáris rakéta robban Marseille fölött. Az ENSZ megtorló intézkedéseket foganatosít, légitámadást indít Észak-Afrika ellen. Végül a mindentudó szerzô levonja a mese tanulságát: "Jövônket a nyugati arrogancia, az Iszlám türelmetlenség és a kínai tekintélyelvûség összecsapása fenyegeti." Tehát: jobb lesz, ha mindenki a maga ajtaja elôtt sepreget. Ha Kína bekebelezi a szomszédait, ne is vegyük észre; ez a világ rendje, a nagy hal bekapja a kicsit. Egyetlen játékszabály van, de azt nagyon be kell tartani, és ez a "tartózkodás elve".

Erkölcsi megfontolások, felebarátaink emberi méltóságának tiszteletben tartása, tömegmészárlások, mindez nem sokat számít, ha figyelembe vesszük, hogy a tét a civilizációk összecsapása, amely könnyen nukleáris világégéshez vezethet. Huntington nem szereti a kultúra sokszínûségét a saját házatáján, mert megbontja a nemzeti egységet, de az egész földgolyó szintjén lelkesen dicsôíti a kulturális örökség minden válfaját, és védelmére kel a nyugati befolyással szemben. Válogatás és véleményalkotás nélkül pártol mindenféle kínai, muzulmán, buddhista, afrikai hagyományt, meg sem próbál valamilyen értékrendet kialakítani. Mindenki éljen boldogan a maga barbárságában. A legôszintébben vallja, hogy az emberi nem képtelen az összefogásra, és ugyanilyen ôszintén üdvözli az identitástudat bármilyen megnyilvánulását. Világképe nem holmi zöldség- vagy gyümölcssaláta, ahol minden összekeveredik, nem, inkább olyan, mint egy berakásos minta, ahol minden darabka élesen elhatárolódik a többitôl. A különbözôség a nemzet legértékesebb javának számít, ezért minden civilizáció igyekszik kialakítani valami jellegzetes sajátosságot, és bebizonyítani ennek legitimitását. A kultúrák soha nem keveredhetnek, ezért a népek legfontosabb feladata integritásuk megôrzése.

Ezt a sokféle sajátosságot közös transzcendencia hatja át, és ez nem más, mint a félelem a többiektôl; ez a félelem tartja kordában ôket. Íme, az egyetlen lehetséges alternatíva: béke - emberi szabadságjogok nélkül, vagy a rettegés és a jogok. Minden közösségben másféle jogrendszer érvényes. A nemzetek közötti kapcsolatokat nem lehet rendezni, be kell érni a fenntartásukkal; csak arra kell törekedni, hogy ne súlyosbodjék a helyzet, és ne következzék be szakadás. Hegelt parodizálva azt is mondhatnánk, hogy Huntington szerint mindegyik kultúrának van egy külön célja: elpusztítani a többieket, és egy közös: elpusztítani a Nyugatot.

Ne akarjuk megérteni az egész világot

Sajnos az ember már az ellenségében sem bízhat; gyakran hiába festjük az ördögöt a falra. Huntington mindent elkövet, hogy elmeszüleményének igazságát bebizonyítsa, de néha saját érvei cáfolják meg állításait. Hol kénytelen mindent egy globális nagy egységbe gyömöszölni, hol pedig egyedi helyzeteket kell részletekbe menôen elemeznie. Vegyük például Kínát vagy az Iszlámot; bizony, egyik sem tekinthetô a szerzô ábrázolta monolitikus egységnek. A távol-keleti birodalom elindulhat az anyagi jólét, a béke és a pluralizmus útján, de az is lehet, hogy összeütközésbe kerül Oroszországgal, Indiával vagy Vietnámmal. Egész Ázsiát elérheti a gazdasági recesszió, és akkor szeparatista mozgalmak, lázadások üthetik fel a fejüket. Az Iszlám erôsödésének útját állhatják társadalmi problémák, a gazdasági fejlôdés vagy katonai hatalmi viszályok, bekövetkezhet a Nyugathoz való közeledés, a háborús hangulatot hidegháborús helyzet válthatja fel.

Többen rámutattak már arra, hogy Huntington jövôképe tudománytalan, túlzóan egyszerûsítô. Az általa felállított szabályt legalább annyi kivétel cáfolja, mint ahány érvet ô felhoz mellette. A kimutatások, statisztikák, idézetek olyan tömegét zúdítja az olvasóra, hogy végül elvész az alapgondolat. Az Iszlám-konfuciánus összefogás létrejötte eléggé valószínûtlen, különös tekintettel arra, hogy a kínaiak mindig is ódzkodtak szövetséget kötni más államokkal (ez utóbbit maga Huntington állítja). Elméletének alappillére a Nyugat hanyatlásának tétele, de mire ez - esetleg - bekövetkezne, jó négyszáz év múltán, nehéz lesz megvitatni a szerzôvel...

Gyakran kénytelen saját állításainak is ellentmondani, de a világ már csak ilyen bonyolult... Ezért aztán azt tanácsolnánk, szerényen ismerje be, hogy ô sem tud többet a jövôrôl, mint mások. Ezeket a gyakran ellentmondásos, bonyolult kérdéseket boncolgva rájöhetett volna, hogy a nemzetközi kapcsolatok fô irányítója ezentúl is a bizonytalansági tényezô marad. De a szerzô sajnálatosan gyakran csúszik át a feltételezésbôl a jövendômondásba, és jó próféta-szokás szerint folyvást jövô idôbe teszi az igéket. Talán az lenne a legbölcsebb, ha nem akarnánk a világot a maga egészében megérteni, ha nem esnénk megint bele ebbe a hibába, amely annyit ártott már az európai értelmiségnek... Attól, hogy átkelt az Atlanti óceánon, egy téves teória még nem válik igazsággá.

Vágy az elveszett egység után

Új keresztes hadjáratot hirdetve Huntington militarizálni akarja a civilizációkat; minden kulturális, vallási, rituális elem fegyverré vagy háborús okká válhat. Az élet minden pillanatát a háború szelleme hatja át, és (mint némely lelki betegek, akik saját agresszivitásukat környezetükre vetítik ki) minden kis népben, amely nem a mi nyugati szokásaink szerint él, potenciális ellenséget gyanít. A különbözôséget abszolutizálja, és csak ellenségesség forrásának tekinti. Könyve utolsó lapjain beismeri, elôfordulhat, hogy a nagy civilizációk talán egyazon mély bölcsességen alapulnak, de addig fel sem merül benne, hogy a párbeszéd elejét vehetné az összecsapásnak. Nem minden feszültség vezet háborúhoz. A törésvonalak mellett gyakran könnyebben juthatunk elôre, és bár joggal tartunk Kínától, rengeteget tanulhatunk is tôle, akárcsak Indiától és bizonyára az Iszlámtól is. Összekeveredni? Süketen egymásra meredni? Létezik egy arany középút, a megfelelô távolság betartása, ami lehetôvé teszi a párbeszédet, anélkül, hogy túl kellene kiabálnunk egymást, vagy elveszne a szavunk a zajban. Gondoljunk csak Schopenhauer sündisznóira, amelyek túl közelrôl megszúrják egymást, de ha túlságosan eltávolodnak, fáznak. Meg kell tehát találniuk azt a helyzetet, amely lehetôvé teszi, hogy együtt legyenek, de ne zavarják egymást. A vallások és szokások sokfélesége egyszerre kelt bennünk félelmet és kíváncsiságot, a másság ingerel, de vonz is. Sok az ellentét, de az ütközés néha érintés is, és kialakulhatnak belôle szerencsés vérkeveredések, ígérettel kecsegtetô félreértések.

A történelem már bebizonyította, hogy bármilyen faji, vallási vagy nemzeti különbözôség háborúhoz vezethet. Nap mint nap látjuk, amint közeli rokonok vagy az egy hitet vallók egymásnak esnek. A hasonlóság is szülhet engesztelhetetlen gyûlöletet, gondoljunk csak Ruanda példájára vagy a volt Jugoszláviára, ahol a függetlenségi harcból testvérháború lett, és a közös nyelvet beszélô, azonos szokások szerint élô katolikusok, muzulmánok és ortodoxok gyilkolták egymást. "Az apró eltérésekben lelt gyönyörûség" (Freud) ma is pusztít; Nyugat-Európában csak úgy virágzik a regionalizmus, egyre hangosabbak a kisebbségi követelések. És az egymáshoz közelállók összecsapásai ugyanolyan véresek, mint a nagy civilizációk közötti háborúk.

Azt is mindannyian tudjuk, hogy nincsenek egynemû, tiszta civilizációk, ezek mindig több nagy egységbôl állanak. A Nyugat egysége is kérdéses, hiszen szakadatlan a vetélkedés az Ó- és Újvilág között, Amerikában szemben áll egymással a protestáns Észak és a katolikus Dél. Franciaország és Németország viszonyát a legszorosabb földrajzi közelség és a legnagyobb kulturális távolság jellemzi. Egy demokratának mindig van beszélgetnivalója egy szovjet marxistával, de egy pánszláv orosz ortodoxszal nem érthetne szót, mert más nyelvet beszélnek - mondja Huntington, megfeledkezve arról, hogy a felvilágosodás korában a monarchia és a köztársaság hívei, a konzervatívok és forradalmárok között mekkora volt a gyûlölet. Nálunk is vannak fanatikus fundamentalisták, olyanok, akik csak a múltban élnek. Az európai filozófiában, a francia polgári forradalomban vagy még azelôtt vette kezdetét a hagyományôrzôk és a haladás híveinek harca. Minden kultúra harcban áll önmagával is, kételyek gyötrik, ellentétes elvárásoknak kell megfelelnie.

Huntington arról is megfeledkezik, hogy a történelem folyamán a határvonalakat gyakran átrajzolják, és az azonosságtudat is alakul, változik. A szláv egység nem akadályozta meg a horvátokat, bosnyákokat, szerbeket abban, hogy más-más jövôt álmodjanak maguknak. Voltak, akik Európához akartak csatlakozni, míg a többiek egy mitikus bizánci birodalom feltámadásában reménykedtek. És az egyaránt szláv csehek és lengyelek mindig is Nyugat felé fordultak, szabadulni igyekezve Moszkva ölelésébôl. A vonzalmak nem mindig tartják tiszteletben a rokoni kapcsolatokat. A hasonló életmód vagy nyelv nem határozza meg egy nép törekvéseit. Oroszország Kelet vagy Nyugat? Nincs válasz: egyszerre mindkettô, kibékíthetetlenül. Ebben a kettôsségben rejlik az egyrészt világi, másrészt mélyen hívô Törökország varázsa is. Igen, vannak országok, amelyeknek alapvetô jellemvonása az ilyen, gyakran fájdalmas összetettség, de ez ugyanakkor a dinamizmus, a sokszínûség forrása is. A hagyományokat, nemzeti örökségünket nem sorscsapásként szenvedjük el, hanem mi választjuk magunknak, és ha úgy akarjuk, változtatunk rajta, néhány dolgot kivetünk, másokat megtartunk belôle. A hagyományt mindig újra fel kell fedezni, ki kell találni, kiindulópont számunkra, nem merev, megmásíthatatlan dogma.

És még valami: a Nyugat elleni általános gyûlölet elsôsorban a hajdani gyarmatosítók ellen irányul, célja az egykor kierôszakolt tekintély lerombolása. Az emberi jogok kérdése elleni berzenkedés azt jelzi, hogy ezek az eszmék megkezdték észrevétlen behatolásukat, munkálkodásukat, és lassan ráébresztik az embereket arra, hogy nem kell tovább tûrniük a kínzásokat, a megaláztatást, a szolgaságot. Ezért igyekszik Kína és Irán is elkerülni a büntetéseket, amelyek az általuk állítólag semmibe vett jogok be nem tartóit sújtják. És amikor egy kínai azt állítja magáról, hogy nacionalista, ez azt jelenti, hogy (bizonyos fokig) elnyugatiasodott, hiszen a nemzet fogalmát alig két évszázada Európában találták ki. Az ellenségesség nem zárja ki az utánzást, és a Nyugat elleni gyûlöletet csak "nyugati szavakkal" lehet kifejezni.

Feledkezzünk meg a nagyvilágról

Huntington elvei tökéletesen egybehangzanak a demokráciák abbeli törekvésével, hogy visszavonuljanak saját berkeikbe, és ne vállaljanak többé részt a világ problémáinak megoldásából. Habermas "világléptékû közös tere" mindenkit hidegen hagy. Sajátos imperializmus van kibontakozóban; senki nem akar szabadságjogokat védelmezni, civilizálni, be kell érni a kereskedelemmel, a nagyhatalmak közötti csereberével. Kant még a "kozmopolita jog" általánossá tételérôl, a haladó eszmék fényének terjesztésérôl álmodott. A kultúrák tiszteletben tartásának elve nem más, mint a "megideologizált" passzivitás. A rend fontosabb az igazságnál, a jogoknál, az egymástól elhatárolt tömbökbôl álló világ egyszer s mindenkorra determinált. Sorsunk végleg megmásíthatatlan. Huntington fatalizmusa azonban csak afféle fél-fatalizmus; igaz, hogy a nem-nyugati népeknek nem kell a tolerancia, a pluralizmus, de azért a modern technika és tudomány áldásaiban ôk is részesülhetnek. Ezek után érthetô, hogy munkásságát igen nagyra értékelik Teheránban is, hiszen remek önigazolást biztosít minden piszkoskezû diktátornak, akik a nemzeti sajátosságokra hivatkozva mentséget találnak gaztetteikre. "Ne háborogjatok, jó emberek, ti nem értitek a mi világunkat, nyugati elôítéletek elhomályosítják ítélôképességeteket." Ezek az elvek kitûnô alibit jelentenek a Le Pen és Zsirinovszki-féle autokratáknak, demagógoknak, akik az identitástudat lovagjaiként ágálhatnak.

Samuel Huntington helyesen látja, hogy társadalmunkban az erkölcs hanyatlik, és erre valamilyen megoldást kell találni. De amit gyógyírként ajánl, a kultúrák elkülönülése, befelé fordulása, csak súlyosbítaná a helyzetet. A kiutat nem a "felvilágosodás eszméinek elárulása" (J.-C. Guillebaud), hanem újraélesztése, megfiatalítása jelenti. A "bunker-mentalitás" (egy amerikai kritikus szellemes kifejezése) a véget jelentené. A nyugati demokráciákra nézve fôleg az veszélyes, hogy nem tartják be ígéreteiket. Nemes eszméket hirdetünk, de hol találunk egyenlôséget, hol az anyagi javak igazságos elosztása, hol biztosítják mindenkinek a tanuláshoz való jogot?

És igaz-e, hogy választanunk kell: kultúra vagy emberi jogok, különbözôségek vagy teljes uniformizáltság? Mint egyének, mint nemzeti kisebbségek, mindkét cél elérésére törekedhetünk; jogunk van a szabadsághoz és nemzeti identitásunk megôrzéséhez is. A muzulmánok, hinduk, ortodoxok számára valóban elviselhetetlen a szabadságjogok gondolata? Az Egyesült Államok alkotmánya color blind, nem tesz különbséget bôrszín szerint. Talán most jött el az ideje, hogy összebékítsük a felvilágosodás és a romantika alapelveit. Át kell lépni a határokon és gyökeret is kell ereszteni, mert az egyén csak a társadalomba beágyazódva bontakozhatik ki, az egyetemesség csak a sajátosságokban valósulhat meg.

Huntingtonnak igaza van, a világ újjászervezôdik, átrendezôdik. Keleten is, Délen is új hatalmak jelentek meg, a hatalmi viszonyok megváltoztak. Újabb és újabb szereplôk lépnek színre, és a kínaiak, indonézek, oroszok, irániak lépései épp olyan sorsdöntôek, mint a nagy nemzetközi játszma régebbi résztvevôivé. "Az egység a sokféleségben nyilvánul meg" - mondta Georg Simmel. A történelem bumerángja ellenünk fordulhat, és a valamikori jövôben saját egykori gyarmataink gyarmataivá válhatunk. Az is lehetséges, hogy az Iszlám soha nem enged a demokráciának. De az sincs kizárva, hogy talán éppen a modern eszmék behatolása, nem is remélt gyors térhódítása okozza a háborgó felszín alatt dúló heves belsô ellentéteket.

A történelem szerénységre tanít. Legyünk alázatosabbak, ne higgyük azt, hogy a Földön csakhamar mindenütt parlamentáris demokrácia mûködik. Állnak még elôttünk nehézségek, és bár sikerült végre megdönteni a szovjet totalitarizmust, Európa is, Amerika is kétkedôbb (reméljük, csak átmenetileg), mint a gyôzelem elôtt. A népeknek maguknak kell újragondolniuk a demokrácia esélyeit, az átalakulás irányát, ritmusát. A demokrácia "vezérlô eszme", az egész emberiség közös kincse. Mindig törekednünk kell elérésére, de soha nem valósíthatjuk meg maradéktalanul. Aki a többi nép nemzeti sajátosságaira hivatkozva azt állítja, hogy csak Európának és Észak-Amerikának van joga hozzá, az még akkor is rasszista, ha ezt nem vallja be.

Nagy Zsuzsanna fordítása


BRUCKNER, Pascal
Keserû méz
Ferenczy, 1995

"Ellenség nélkül élni"
Nagyvilág, 1991. 11.

"A közöny kora"
Magyar Lettre Internationale, 1991. 1.

"Fôváros-e még Párizs?"
Magyar Lettre Internationale, 1992. 6.

"Író a televízióban"
Magyar Lettre Internationale, 1992. 7.

"Európa nem elég egoista"
Magyar Lettre Internationale, 1992. 8.

"Disney világa"
Magyar Lettre Internationale, 1992. 9.

"A vénülô Európa"
Magyar Lettre Internationale, 1993. 10.

"Szexuális demokrácia"
Magyar Lettre Internationale, 1993. 11.

"A kozmopolitizmusról"
Magyar Lettre Internationale, 1996. 21.

HUNTINGTON, Samuel
"A civilizációk összecsapása"
Magyar Napló, 1993

"A Nyugat nem egyetemes"
2000, 1997. 6.

GOYTISOLO, Juan
"A mai iszlám és a régi spanyolok'
Magyar Lettre Internationale, 1996. 23.




Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/