Az a furcsa, hogy te nagyon erôsen szeretnéd, ha az, aki bejön egy kiállításodra, vagy kezébe veszi egy katalógusodat, értse, pontosan értse, hogy mit miért csinálsz, mirôl van szó, s mert ezzel kimondatlanul azt mondod: olyan precíz fogalmazásra törekszel a munkáidban, hogy ezzel azok szövegnek is tekinthetôk. Miért nem elég a megérzés, a belelátás?

Mert azt szeretném, hogy ne a mû legyen az elôtérben, hanem az, amirôl a mû beszél. Ha valaki a mûvet mint mûvet nézi, talán nincs is lehetôsége a gondolat visszafejtésére. Egy-egy adott munka, vagy ezeknek a munkáknak az összessége egy nagyon jól lokalizálható pontra mutat, és mutatott eddig minden esetben.

Ezek a mondatok a nézôt abban hivatottak megerôsíteni, hogy elhiggye, amit lát. Pontosabban fogalmazva, ne a mû mögé akarjon benézni, hanem a mûvön át valami más felé. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy laza mozdulattal kiiktatod a hivatásos interpretátort, az elméletcsinálót, a kritikust, aki régóta szükséges alkatrészévé vált a jelenkori képzômûvészeti tevékenységnek. Nem nagyon kockázatos ez számodra?

Nem kiiktatom, csak megkérem, hogy ô is arról beszéljen amirôl én. Azt szeretném, ha minél pontosabban beszélnénk, ahogy a mûvek is minél pontosabban szeretnének beszélni.

Azt mondod, van egy pont, amire ezek a dolgok rámutatnak...

Igen, jobb ha "dolgok"-at mondunk, és nem mûveket, mert a tárgyak és képek mellett a hozzájuk kapcsolt szövegek is lényegi elemek, s a képzômûvészeti és a szöveges elemek annyira különbözôk a nézô számára, annyira különbözô módon közelítik meg ugyanazt a pontot, hogy a célzás ezáltal talán pontosabbá válik.

Ha ennyire fontos számodra a pontosság, akkor miért használsz képeket? Hiszen a képek sokkal inkább kínálják magukat az asszociatív, analógiás megközelítésnek. Miért nem használsz olyan eszközöket, mint mondjuk a rituális közös átélés, amikor közvetlenül befolyásolhatod a többieket, hogy veled tartsanak? Vagy miért nem használsz szövegeket, amelyek alkalmasabbak az árnyalt fogalomhasználatra.

Ami a szöveget illeti, egyértelmû a válasz: nem hiszem, hogy verbális úton megközelíthetô ez a dolog. Ami pedig a vizuális fogalmazást illeti: természetesen azért errôl közelítek, mert képzômûvészettel foglalkozom. Ugyanakkor magukat a munkákat nem tekintem szigorú értelemben vett mûtárgyaknak.

Hogyan tudsz magad felé elszámolni azzal, hogy amit az ember letesz, az mindig esetleges?

Van valami, amitôl egy munka jó lesz vagy nem lesz jó. De azt nem tudom megmondani, mi ez a valami. Senki nem tudja megmondani. Ha jó a mû: az esetlegességek, ki tudja miért, a segítségére szolgálnak. Mindig saját magam fotózom le a kiállításaimat, és ha a fotók jól sikerülnek, úgy értem, jó képek lesznek, akkor úgy gondolom, hogy ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a kiállítás sikerült. És fordítva. Ha nem lehet rendesen lefotózni a termet, akkor valószínûleg baj van a mûvel is.

Ezek a megfontolások nagyon erôsen kötôdnek a saját civilizációs helyzetünkhöz: az asszociációid, a hivatkozásaid, az utalásaid... Ugyanakkor amit meg akarsz fogalmazni - itt: az életkörülményeknek és a test formálódásának összefüggése -, ezek a megfigyelések szerinted általános érvényre tartanak igényt. Foglalkoztat-e mûveid igazságának hatóköre?

Szándékosan teremtek olyan szituációkat, amelyek közvetlen rám vagy ránk vonatkoznak. Nem véletlen, hogy az én csuklómról van szó, az én hajamról van szó, az én testemrôl van szó, az én életemrôl van szó - ettôl nem akarok eltávolodni. A hétköznapiság fontos ezekben a munkákban: a velem és a környezetemmel folyamatosan történô dolgokról beszélünk - az általánost magunkon keresztül közelítjük meg. De mindeközben igyekszem tudomásul venni, hogy ami az én számomra mindennapos, az másnak esetleg nem. Egy korábbi munkámra utalok például, amely az Ernst Múzeumba készült, egy pontosan meghatározott helyszínre és alkalomra. Egy olyan falszakaszt választottam, ahol kapcsolótáblák, konnektorok, meg ilyesmik voltak. Erre a négy méter hosszú falszakaszra gyártottam le a lambériát úgy, hogy illeszkedjen a falon lévô 'zavaró' elemekhez. A lambéria-falat a kiállítás elôtt otthon összeállítva elkezdtem 'használni'. Egy zakóban sétáltam elôtte, és a zakó könyökével mindig hozzáértem. Ez a hosszas gyaloglás könyökmagasságban kopáscsíkot hozott létre a lambérián, valamint a lambéria elkoptatta a zakó könyökét. A kiállításon a lambériát és a zakót állítottam ki, valamint a folyamat hangját, de ennél a munkánál is a kopást tekintem a mûnek, amely a 15.7 kilométer gyaloglás során jött létre. Természetesen nem véletlen, hogy a lambériát választottam a koptatás hordozójának, mert errôl is az otthoni eltitkolandó dolgok jutnak eszünkbe, tudjuk, hogy ez vesz körül bennünket, de nem vagyunk rá büszkék. A borozóban is a nedves és málló falat lambériával burkolják, mert az teszi barátságossá és otthonossá a helyet. Aztán a lambérián ottmaradnak a hosszas-hosszas használat nyomai.

Még egyértelmûbb lenne, ha a kiállításra nem csak a konyhaasztalodat hoznád el, hanem az egész konyhát. Vagy ha nem is hoznád el, hanem a nézô menne el a konyhádba.

Amire utalsz: a Duchamp-kiállításon valóban odavittem a konyhánkat. Pontosabban egy mintát vettem a konyhánkból. A konyhaasztalunkat és a székeket tényleg elvittem a kiállítóterembe, a konyhafalunknak pedig egy rekonstrukcióját készítettem el. És sokat gondolkodtam azon, hogy igazából akkor mûködne ez a dolog, ha az emberek jönnének el a konyhánkba, és néznék meg, mi történt ott. Talán csak praktikus okai vannak az ilyen ötletek elvetésének.

Úgy választasz meg helyzeteket, anyagokat, hogy azok szándékosan ellentmondjanak a vizualitás tanult nyelvtanának? Az egyik munkádban a mû lényegét adó két bevakolt doboz, hogy fogalmazzak finomabban, ormótlan volt. Nem is akart megfelelni a ránézés kellemessége igényének. Mûködik benned egy ellenszegülés?

Tudatosan nem. Viszont azzal, hogy nem teszek az érdekében semmit, nyilván azt érem el, hogy ezeknek a kritériumoknak nem fog megfelelni, amit csinálok. Amikor kitalálom a dolgokat, sokkal inkább foglalkoztat az elkészítés, a klasszikus munkafolyamatok: az anyagbeszerzés, az anyagok megmunkálása, a felületek kialakítása - ezt amúgy mind magam csinálom. Nem is bírnám elviselni, ha más csinálná: kiadjam egy asztalosnak és kifizessem. A lehetôségeimen belül tökéletességre törekszem - vállalva, hogy ezek az én lehetôségeim. Az igyekezet ellenére a végeredmény mégiscsak tákolás, ami ezzel együtt része az ideának: rólunk van szó, igenis mirólunk, a mi tárgyainkról, a mi környezetünkrôl, stb.

Görcsösen ragaszkodsz ahhoz, hogy a kívülálló megértse, amit csinálsz. Ez a megértés szavakra átfordítást jelent - miközben nem a szavakat, de a szövegre fordíthatóságot még a legvadabb koncept is utálta. A kiállításon szereplô tárgyakat újra eredeti rendeltetése szerint használni kezded. S egy sor egyéb nem igazán illendô dolgot mûvelsz a mûvészet szalonjában. Miközben professzionális módon ura vagy az eszközeidnek, szándékod szerint megfosztod a mûveket az enigmától. Hogy veszed ehhez a bátorságot?

Te tényleg illetlen dolgoknak érzed ezeket? Ha már illetlenségrôl beszélünk, számomra sokkal inkább 'különös' volt az, hogy valakinek az önálló kiállításán más mûvészek munkái is szerepelnek. Szerintem ezt kevésbé tudták kezelni az emberek. Amiket felsoroltál, arra pedig azt mondom: fontosabbnak tartom a célt, mint ezeket a szokásokat mérlegelni. Ami tudatos, az a trendekhez, a divathoz való tartozás elutasítása (bár a divatok nem kerülhetôk meg teljesen). De még ez sem érdekel különösebben.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu