H. Ö. L. D. E. R. L. I. N.
H. Mein Vorsatz
Hogy felejtsenek el,
azt nem hiszem. Azt sem, hogy bárkit
én felejtsek el. Pedig hát nem,
mert bárkit elfelejtek. Nézem
és felejtek. Hülyeség. Látok,
elfelejtem. Totenstille . A
leghülyébb mégis mindenfélét
tervezgetni, mert az úgy ragad
hozzád, szárad a tervezet,
mint
az ürülék.
Ö. Empedokles
Olyan a nézôtér, hogy a nézô a színpadon tartózkodók feje tetejére lát. A színésznek így, ha ezt nem akarja, és nem szeretne túlzottan rövidnek látszani, a nézôvel szemben állva, némileg hátradöntve kell tartania magát. Vagy valamelyik oldala felé dôlve, a pozíciójától függôen, ferdén felfüggesztve. Amikor pedig forog, ha megfordul, ha csak megmozdulna is, folyamatosan változtatnia kellene az eldôlés irányán, úgy, mintha a feje tetejénél, a hajánál fogva lenne fölakasztva, és a légáramlás mindig ugyanabba az irányba döntve tartaná. Froh in den Frohen das Licht sich kennet . Bábu, könnyû szerkezet a finom huzatban, és az ehhez való felszerelés. Felszereltség. Egy viszonylag csendes villanymotorhoz kapcsolt, halkan sóhajtozó fújtató. Denn
ich Geselle das Fremde. Mert olyan a nézôtér, hogy nem akarják, az ott ülôk nem akarnak így nézni,
pont a feje
tetejére látni annak ott lent. Aki a nézôtéren ül, nem csak a helyzete miatt vagy a többiek miatt, de saját maga miatt sem akarja. És olyan a színpad is, hogy tényleg itt se kívánják elviselni, ha csak úgy lelátnak rájuk. Ha viszont mégis ez a rossz van, elromlik a motor vagy a felfüggesztés leszakad, legjobb, ha a szereplô valahogyan kimenekül onnan. Kirohan belôle.
De nagyon nyugodtan rohanjon ki.
Minden mozdulatnak a maga súlypontja.
Elôbb álljon valamivel hátrébb, hátráljon kicsit.
Fél lépéssel. Félig.
Várjon egy ideig, várjon még, és akkor.
L. Freundschaft, Liebe...
Die Jugend geht betrachtend auch
Látszik, hogy még elég jól megy nekem.
Össze lehetne mérni mással,
ha volna ilyen mûszer, azt hiszem,
az elmúlást az elmúlással.
Valami ellenállás, úgy lehet,
a jól gördülô ellen tartható,
határ, hasíték, akadály, keret
ilyenkor énszerintem marha jó
L jön. Volna, ami van, kerek világ,
gurulna, mint a labda,
bár egy kicsit a bele már kilóg,
mivel nem menne babra.
Nagyjából, nem?, itt golyóznak velem.
Nagyjában. Egészébe' nem.
D. Ermunterung
Egy lovas állt a Hunyadi téren, a kézilabdakapu felé fordulva egy lovas.
Itt ezt-azt, lehet, a növényzetbôl rosszul ültettek el, nagyjából, nem eléggé. A földbôl félig-meddig kifordulnak a bokrok. Furcsán a járda felé, a járda mellett parkoló autók fölé hajló, a levegônek támaszkodó platánfa.
A ló a homokozóban állt, igyekezett kiharapni valamit a gyepbôl.
A gyepbôl.
Harapdálta a füvet, a lábával kapált a homokban, néha megrázta a fejét, csörgött a zabla. A lovas pedig ülve aludt. A nyeregben ülve aludt, állát leszegve, melléhez szorítva, a hátát, a derekát mereven, egyenesen tartotta, a nyeregbe kapaszkodott. Idônként lassan elôredôlt, aztán, pillanatokra felébredve, visszatolta magát. Olyankor gépiesen megveregette a ló nyakát.
Mint aki mindenbôl kivonta magát, középrôl kifelé, és most így pihen.
A kézilabdakapu alsó tartóvasán ültem, a labda a lábom között. Néztem ezt a hajolgatást. Olykor mintha beszélne a lovához, nem hallatszik ide, hogy mit. Valódi.
Mégiscsak valódi.
A kard hegye csaknem a földig leért, a homokba, ahogy a lovas álmában elôredôlt, a vas megcsillant a napon.
A ló most errefelé fordul. Abbahagyja a rágást, idenéz. Néztem a lovat. Turkáltam az orrom, nézegettem a lovat. Nem hallom, és befelé nem. Und er, der sprachlos waltet, und unbekannt Zukünftiges vorbereitet, der Gott, der Geist Im Menschenwort, am schönen Tage Wieder mit Namen, wie einst, sich nennet.
E. Die Zufriedenheit
Wenn aus dem Leben kann ein Mensch sich finden.
Erre folyik régtôl és
innen áramlik mennyi
minden el. Nekem itt,
azt hiszem, megfelel,
bár nem én választottam
ki, hanem szóltak.
Föl lett ajánlva, vagy
ez jutott, de
az is lehet, hogy
épp ilyen szép
el nem rontott minden
más. Megfelel, azonban
nem bírom ki. A
kegyetlen helyek pedig
még jócskán hátra vannak.
Minden kíméletlen hátra
van még. Te látod,
hogy én vagyok?
R. Vanini
Die heilige Natur vergißt
Der Menschen Tun.
Remeg a levegô ahogy visszaveri a beton, egy csapat félmeztelen fiúcska, fekete gatyás, lesült, kiizzadt kölyök a késô délutáni, alig enyhülô forróságban, játékra készülôdnek,
minden játszótéren akad olyasmi ügyetlen és idétlen, kövérkés gyerek, minden játszótéren a leghülyébb, akit nem választ meg egyik csapatnak se, nem kerül sorra, nem kell senkinek, csak áll ott és kéri a többieket,
ezt nagyon nem lehet abbahagyni,
hiába, elzavarják, elküldik az anyjába, te hurka, tûnés, hogy mindjárt elsírja magát,
ilyenkor én inkább odébb megyek, elsomfordálok onnan, nem közömbösen, csak hogy ne lássam, kényelembôl, vagy mert félek, nem készültem fel, nem nézek oda, én nem változtatok meg semmit, csak élni szeretnék, élni erôs, nem meghalni erôs, nem lehet így megzavarni engem,
mégis, amikor az egyik közülünk odaáll a dagi elé, egészen közelrôl az arcába nevet, a másik meg a háta mögé lopódzva fenékbe rúgja, nem erôsen, csak kíméletlenül, hát akkor nem sír mégsem,
akkor a dagadt kisfiú lassan megfordul;
megfordult és valami megcsillant a kezében, az pedig, aki imént belerúgott, iszonyatos sikoltással ugrik hátrafelé, nekizuhan a pálya szélét övezô dróthálónak,
most mindnyájan arra nézünk, és látjuk, ahogy a fiúcska kezében fölszikrázik a napon, gyémántosan villog és ragyog egy hosszú, kékes-fehér-üvegszín jégdarab.
L. Der Jüngling an die klugen Ratgeber
Lenn csúszkálnak, lent hó és sár van, ott kint megfagy bármi. Fönt meg kondérokban gôzölögnek. Viszont a sapkájukat mégsem veszik le. Néha megemeli a sapkáját valamelyik, megfordítja, lesodorja a homlokáról a vizet, a tenyerét a hajába törli. Túlfûtött osztálytermek, jeges Andrássy út, az öregek totyorognak és fagyoskodnak, biztos be is fagytak, a fiatalokról közben vidáman dôl a sós víz. Mindenféle fiacskám, vedd föl a sáladat, minden Sanfte kluge Rat rosszindulatú. Még egy pulóvert, vagy ilyesmiket. Aki azt javasolja, hogy vegyél fel egy sálat, vedd föl és ne menj sehova, az nyugodtan befagyott. Nyilván az öregek eleve befagytak nyakig.
I. Da ich ein Knabe war
Tasnády Attilának
Inkább csak véletlenül marad
akármi el. Én véletlenül
szerettem vagy féltem, és volt, hogy
ugyanazt szerettem, akitôl
féltem. Inkább nem is marad el
semmi: nemigen marad el. Volt
két hatvannégyes Playboyom,
abban nézegettem a nôket,
és nem tudom, hogy mi mentett meg.
Rettet' ein Gott mich oft . Egy isten,
vagy én magam. Mikor kisfiú
voltam még, barátságtalan
mindenkivel, álltam az egyik
sarokban, és néztem csak, hogyan
rohangásznak. Valamelyikük
egyszer fejjel rohant neki a
radiátornak. Fejjel zuhant
elôre. Emlékszem, ahogy
széjjelnyílt a homloka annak
a fiúnak. Der Menschen Worte
Verstand ich nie . Ez a mondat ne-
kem se jelentett soha semmit.
N. Der Sommer (d. 9ten März 1840)
A Nap déltájban tényleg úgy sütött, olyan fénycsíkokból összerakva át a lombokon, az eresz mögött éles, fekete csík volt árnyék, és a bádogkémény, amit a drótos, egy drótostót vágott, hajlítgatott, ahogy összekanyarította, a hegesztôpákával odaerôsítette, ötven forint, mondta, büszkén körülnézett, a kémény fehéren izzott a melegben. Így múlt el a nyár.
Úgy múlik el, hogy lejön rólam. Még viszket is, leszárad. Lepotyog, mint a vakolat.
Álltam, közel a falnál, az ingem hozzáért a házhoz. Utolsó nyár. Noch ist die Zeit des Jahrs zu sehn, und die Gefilde Des Sommers stehn in ihrem Glanz. Akkor,
pedig nem figyeltem,
a falhoz dôltem, lehajtottam a fejem, mert onnan hallatszott át ide, az égbolt sustorgott lefelé, mint esô elôtt.
Egy lépcsô vagy micsoda.
Fázik az ujjam. Most mit nézzek. Mit nézzek rajta.
Egy magas lépcsô lett ott a kertben, emelvényféle, emelet, és én nem próbáltam nem nézni oda.
Ekkorákat nem lehet lépni. Úgyse lehet, szerencsére.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu