ADAM MICHNIK

A békétlenek érzékei avagy megjegyzések a diktatúráról




VARSÓ - A békétlen ember nem képes normálisnak tekinteni azt a helyzetet, ahol rendszeresen becsapják, és erôszakkal uralkodnak rajta. Az ilyen ember az érzékszervein keresztül fogja fel a világot: ízleléssel, szaglással, tapintással. Könnyedén ismeri fel ízrôl a hazugságot, szagról a félelmet, tapintással a kegyetlenséget és aljasságot. Tévedhetetlen ösztönnel ismeri fel a többi békétleneket is - hôsiességükrôl, elszántságukról, bátorságukról.

Meghallgattam Burma fôvárosában, Rangoonban a katonai diktatúra védôinek érveit, akik "államérdekrôl" és "felelôtlen, bujtogató elemekrôl" beszéltek. Láttam embereket, akiket annyira megbénított a rendôröktôl való félelem, hogy nem voltak hajlandók szóba elegyedni egy külföldivel. Végül láttam a burmai biztonsági szolgálat munkatársait, akik nem engedtek be egy lelket sem a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) Nobel-békedíjas elnöke, Aung San Suu Kyi asszony házába. 1990-ben az NLD elsöprô fölénnyel nyerte meg a választásokat, ezt katonai államcsíny követte. Az NLD vezetôi börtönbe kerültek, a hatalmat pedig A Jog és a Rend Visszaállításának Nemzeti Tanácsa (SLORC) vette át - ez volt a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának burmai megfelelôje. Éjszakánként titokban fölkerestem más NLD-vezetôket is. Pawel, "Gazeta"-beli kollégám, makacsul ismételgette: "A junta dögrováson van". De én emlékeztem arra, hogy a rendôrség Gdanskban lezárta Walesa házát, emlékeztem, hogyan strázsálnak a spiclik a végtelenségig, emlékeztem a házkutatásokra, a letartóztatásokra és börtönbüntetésekre, a szomszédok rémületére, és arra, hogyan fejezték ki lopva elismerésüket.

Déja vu , gondoltam. Rangoonban úgy éreztem, húsz évvel lettem fiatalabb.

Rend vagy káosz

Diktatúra akkor keletkezik, ha gyönge a demokrácia, nincs konszenzus a demokratikus jogállam szabályait illetôen, és káosz uralkodik. Azoknak, akik a társadalmi igazságosság, a történelmi igazság vagy a korrupció elleni harc nevében szakítanak a konszenzussal, általában megvan rá az okuk. A bolsevikok be akarták fejezni a háborút, és radikális agrárreformot ígértek. A nácik célja az volt, hogy megszüntessék az anarchiát, megfékezzék az inflációt, felszámolják a munkanélküliséget, megbirkózzanak a fojtogatóan megalázó versailles-i szerzôdéssel. Jaruzelski a kommunista állam küszöbön álló szétesését akarta megakadályozni, és megmenteni Lengyelországot a fenyegetô "baráti segítségnyújtástól". A burmai tábornokok az etnikai háborúk szabdalta állam egységét kívánták megôrizni, és a közbiztonságot akarták megszilárdítani a rablóbandák uralta utcákon.

Sokaknak fontosabb a különbség rend és káosz, mint demokrácia és diktatúra között. Ezek evidens igazságok, bár nem szívesen ismerik el azok, akik ellenvéleményen vannak...

De csak akkor lehet eredményes az ellenállás, ha megértjük a diktatúra észjárását és érveit.

Félelem és biztonság

A diktatúra annyi, mint félelemben - és biztonságban élni. Paradox a megfogalmazás, nehezen érthetik a diktatúra ellenségei. De gyöngeségüket jelzi, ha elutasítják a paradoxon értelmezését. A diktatúra világában azt jelenti a biztonság, hogy megszabadulunk a választástól. Mások határoznak - nekem nem kell döntenem semmirôl. Megszabadultam a kockázat rémétôl és a felelôsség terhétôl. Engedelmesnek kell lennem - ez a jólét és a karrier kulcsa.

De a biztonságnak veszélye is van. Nem véletlen, hogy a legerôsebb félelmet a Közbiztonsági Minisztérium keltette. Ez az intézmény megfélemlítéssel kényszerítette engedelmességre az állampolgárt, ez volt a fôveszély. A diktatorikus rend biztonsági apparátusa igazi állam volt az államban: ügynökök és besúgók terjesztették az általános félelmet. Ahol felbukkantak, elhalkult a beszélgetés, elhalt a nevetés. A biztonságból veszély lett; a biztonsági szolgálat ezredesét jobban utálták, mint egy bûnbanda fônökét.

Hogyan említhetjük mégis egy napon a diktatúrától való félelmet a szabadságtól való félelemmel? Ha arra gondolunk, hogy a diktatúra korában a biztonsági ezredest nem lehetett elmarasztalni, a szabadság korában a maffiafônök marad büntetlen, mi a különbség? Kitôl fél jobban a polgár? Ha élni akarok természetes jogommal: részt akarok venni a közéletben, akkor a biztonsági ezredes diktatúráját látom ijesztôbbnek. Ha nyugalomban akarok élni, ha nem politizálok, akkor jobban félek a várost rémületben tartó maffiától a parlamenti demokrácia korrupt, erôtlen, romlott korában. A diktatúra általában biztonságos utcákat garantál, de együttjár vele a csengôfrász. A demokráciában esténként sokszor ki sem merünk menni az utcára, de kora reggel a tejes csönget az ajtón.

Demokráciában élni annyi, mint bizonytalanságban élni, kockázatot vállalni azzal, hogy felelôsséget érzünk döntéseinkért - de a politika ritkán ölt erôszakos formákat. A diktatúra mindennapos erôszak, ahol félelemben, megaláztatásban, hallgatásban telik az életünk. Nem bízik egyik ember a másikban, felbomlanak a társadalmi kötelékek, hazugság, álszentség és cinizmus uralkodik. A diktatúra vonzereje mégis abban rejlik, hogy felmenti az embert a felelôsség alól - az állam felel mindenért.

Ezért a diktatúrában az ember az államnak nem polgára, hanem a tulajdona.

A diktatúra észjárása

A diktatúrának mindig vannak hívei; mindig olyan célokat fogalmaz meg, amelyeket többezer ember talál vonzónak. Ilyen cél lehet a tulajdonviszonyok forradalmi megváltoztatása, a földreform, az idegen tôke kisajátítása. De cél lehet az állam szuverenitásának és integritásának megóvása is vagy a közélet anarchiájának megállítása. A konkrét célokhoz átfogó eszmék és a részletekre irányuló tevékenységek járulnak: így valósul meg a nemzetállam megteremtésének folyamata a destruktív etnikai kisebbségekkel szemben; ennek alapján a legfôbb jót hajtják végre, amikor az alkotmány elôírásával összhangban a vallásos értékek tiszteletben tartásáért lépnek fel az eretnekekkel, a szektásokkal és a hitetlenekkel szemben; így hajtják végre a társadalmi igazságosság tervét a tegnapi tulajdonosokkal, kizsákmányolókkal, vérszopókkal szemben, akiknek példás büntetés jár. A diktatúra létének ellenségei adnak értelmet - a régi rend emberei, akikkel le kell számolni; az anarchisták, felforgatók és bujtogatók; az idegen hírszerzô ügynökök - csupa olyan egyed, aki elszakadt az igazi néplélektôl. A burmai junta nyelve - amelyet az ellenzékre zúdított vádaskodásban használ - nem sokban különbözik a lengyel párttitkárok és tábornokok nyelvétôl, akik a Munkásvédô Bizottságról vagy a "Szolidaritás"-ról beszéltek ugyanígy.

A diktatúrák mindig ugyanazt a meggyôzôdést vallják: a nemzet megmentôinek és a rend ôreinek látják magukat. És hogy állnak a demokráciával? Vagy egy magasabb eszme - a kommunizmus, a nemzeti szocializmus, a vallási állam - nevében utasítják el, vagy azt állítják, hogy a nemzet még nem érett meg a demokráciára. Az ilyen jelszavak mindig számíthatnak arra, hogy megértô fülekre találnak a jóindulatú megfigyelôk körében. Mindig akad egy brit kommentátor, aki elmondja, hogy a demokrácia valóban kiváló találmány az angolok számára, de nem való a lengyeleknek, oroszoknak vagy a burmaiaknak - a másfajta kulturális hagyomány miatt. Lényegében - ha a demokrácia alulmarad a diktatúrával szemben - nem nehéz igazolni azt a tételt, hogy bukás, abból fakadt, hogy gyönge a polgárság és a szabadság hagyománya.

Kenyér és szabadság

Minden diktatúrának a gazdaság jelöli ki a határait. Amikor a gazdaság összeomlik, az emberek elkeseredésükben az utcára vonulnak, és azt kiáltozzák: kenyeret! Ha a rendôrség közéjük lô, így fognak kiáltozni: kenyeret és szabadságot!

Ha a gazdaság megfelelôen fejlôdik, nyugalmi idôszak következik. De ez sem tart örökké. Azok, akiknek kielégítették elemi anyagi szükségleteit - és különösen a gyermekeik -, most már az állampolgári szabadságra vágynak. Ez a dolgok természetes rendje. A gazdasági csôd a kétségbeesés lázadását hozza magával; a gazdasági növekedés - az igények lázadását.

Egy bölcs burmai magyarázta el nekem: "Ti, európaiak, el vagytok ragadtatva attól, milyen tempóban halad a gazdasági növekedés az ázsiai kistigriseknél, de arról nem vesztek tudomást, milyen hihetetlen mértékben fejlôdik a demokratikus állampolgári tudat ezekben az országokban. A demokráciának megvan az a sajátossága, hogy fájdalmak közepette születik, törékeny, és állandóan bukás fenyegeti, de a 20.. század végi embernek vele született szükséglete."

Tényleg, ha a burmaiakban nem volna szabadságvágy, minek álltak volna a tankok Rangoon utcáin és a biztonsági emberek San Suu Kyi asszony háza elôtt?

Az igények lázadása áthatja a diktatúrát belülrôl is. Egyre-másra tûnnek ki olyan emberek a hatalmi apparátusból, akik nem akarnak ülni a babéraikon. Megkísérti ôket a rendszer racionalizálása. Csakhogy a diktatúra híveitôl származó ötletekben mindig van egy közös vonás: úgy kell változtatni, hogy minden a régiben maradjon.

A változásnak az a dialektikája, hogy a diktatúra központjából jövô reformer sajátos módon találkozik az ellenzéki körökbôl való reformerrel. Burmában találkoztam olyan junta-hívekkel, akik felelôsek voltak a hadiállapot rémtetteiért, és olyan ellenzékiekkel is, akik hosszú ideig politikai foglyok voltak. Mindkét típus reménykedô hangon kérdezgetett: aztán milyen az a ti Jaruzelskitek?

Jaruzelski tábornok pozitív szimbólum. Egyesek szemében ô a haladó Pinochet, aki megmentette az országot a széthullástól. Mások szerint - ô a junta vezére, aki képes volt a kritikai gondolkodásra, eljutott egészen az Ellenzéki Kerekasztal koncepciójáig, és vér nélkül bontotta le a diktatúrát. Erre gondolnak San Suu Kyi és az NLD hívei. A SLORC viszont még mindig nem termelte ki a maga Jaruzelskijét. A burmai tábornokok ugyanabban a hangnemben szóltak, csakhogy ez még mindig nem a polgárok közötti megbékélés hangja.

És Jaruzelski sem a Kerekasztallal kezdte.

Úgy változtatni, hogy minden a régiben maradjon

Mielôtt eljutott volna a Kerekasztalig, Jaruzelski az egyeztetés nélküli megállapodásra törekedett. E célból állította fel 1986-ban az irányító Államtanács mellé a Konzultációs Tanácsot. Ez a testület nem volt több puszta dekorációnál, ahová meghívást kapott néhány kiválasztott ellenzéki politikus is. A Tanács nem rendelkezett semmiféle kompetenciával. Olyan volt, mint egy ventilátor az ellenzéki levegôben - pár ember kibeszélhette magát kedve szerint, de a diktatúra egész gépezete ugyanúgy mûködött, mint azelôtt. Ezért az illegális "Szolidaritás" vezetése a Konzultációs Tanács bojkottjára szólított fel.

Ennek a fiktív képzôdménynek azonban szimbolikus jelentése is volt. A diktatúra szempontjából a - jóllehet mérsékelt és kontroll alatt tartott - ellenzékiek jelképesen megjelentek a hivatalos szférában. Kiderült, hogy nem csupán a börtönökben van számukra hely.

A Konzultációs Tanács álkezdeményezés volt, a diktatúra trükkje. Ugyanakkor ezzel jelképesen elismerte az ellenzék szerepét. Burmában hasonló a helyzet. Hiszen groteszk képzôdmény maradt az Alkotmányozó Gyûlés, amelyet 1994-ben hívott össze a junta. Az NLD visszahívta képviselôit a Gyûlésbôl, de így is igen különbözô emberek maradtak a tagjaik között. Ezért adhat alkalmat a dialógusra, s így a demokratikus állam ügyét szolgálja. A diktatúra mindig ugyanazt a kérdést teszi föl magának: minek változtatnánk? Minek indítanánk el olyan folyamatot, amelynek nem látjuk és nem is kontrollálhatjuk a végét? A diktatúra mindig sejti, hogy igaza lehet Alexis de Tocqueville-nek abban a jólismert tételében, mely szerint a rossz kormány elôtt az a legrosszabb út, amelyen meg akar javulni.

Ezért nem szereti a diktatúra a reformokat - ezért imádja a "fejlesztést és a tökéletesítést". Ennek ellenére a reform bekopog az ajtón. Mert az emberekben megfogan a lázadás. Soha nem lehet tudni, miért pont ma, miért januárban, miért csütörtökön...

A hatalom sztereotip módon reagál: a rendôrségi alakulatok feloszlatják a tömeget. Áldozatok, sebesültek, halottak, letartóztatottak.. A nemzetnek megvannak a vértanúi. És megismeri új vezéreit - azokat, akiket feldob a forradalmi hullám, akik "átugorják a palánkot", és szónokolnak az utcai gyûléseken. A rendôrségi gumibotok és a letartóztatások összekovácsolják az embereket, az új vezérek ezt az egységesülést jelzik. Ôk mondják ki a szavakat: vissza kell szerezni méltóságunkat és személyiségünket. És hiába csukják aztán börtönbe ôket, hiába öntik rájuk a moslékot vödörszám, hiába szórnak rájuk rágalmakat - reménysugárként ôrzi ôket a kollektív emlékezet. Szolzsenyicin és Szaharov, Walesa és Havel, San Suu Kyi. A társadalmi ellenállás most már nem alaktalan kôzápor, amit a fellázadt utca hajigál a kormány épületeire, hanem vezetôi vannak, akik politikai követeléseket hirdetnek, és akikkel tárgyalhat a hatalom. Ha akar. És ha az ellenzék is akarja.

A beton, a reformerek és a radikális meg a mérsékelt ellenzék

Most kezdôdnek a viták: a hatalom táborában és az ellenzékben. A társadalomban ugyancsak.

A hatalom kebelén belül a "beton" vitatkozik a reformerek körével. A keményfejûek azt mondják, hogy zárni kell a sorokat, ha veszély fenyeget. Most nem szabad változtatni semmin, minden változást gyengeségként fognak értelmezni. Az ellenzék - mondják - dialógusról és reformokról beszél, de valójában a vesztünkre tör. Ha diadalmaskodik, akkor az államnak káosz és szétesés lesz a sorsa, a miénk pedig börtön és akasztófa. Ajándék lesz ez a külsô ellenségnek, amelynek ötödik hadoszlopa a belsô ellenzék. Ennek az ellenzéknek nincs semmiféle programja, egyetlen programja a destrukció. Akaratlanul is a destrukció eszközeivé válnak a kormányzó tábor reformerei. Ôk puhítják fel az alapelveket, ôk állnak szóba bûnözôkkel és az állam ellenségeivel, ôk nyitnak teret az állam destrukciójának.

Nincsenek könnyû helyzetben a reformerek. Hogyan gyôzzék meg elvtársaikat a diktatúra táborában arról, hogy minél elvhûbbek és tántoríthatatlanabbak, annál jobban siettetik saját pusztulásukat? A reformerek ezzel azt látják be, hogy a diktatúra rendszere nemcsak az önkorrekció képességét veszítette el, hanem a fejlôdés lehetôsége is odavan. Csak a reformok tudják ésszerûsíteni, korszerûsíteni és ezáltal - megerôsíteni a rendszert. Ahhoz, hogy reformokba kezdjenek, nehéz és kockázatos dialógusba kell fogni az ellenzékkel. Ha ezt nem teszik meg, akkor újra meg újra kitör a társadalom haragja, amit csak a rendôrség és a katonaság bevetésével tudnak elfojtani. Egészen addig, míg egyszercsak a hadsereg is fellázad, és a hatalom képviselôinek nem marad más, mint az akasztófa vagy a lámpavas. Ha vak hûséggel ragaszkodnak a diktatúra híveinek hagyományos doktrínájához, az szükségképpen véres rebellióhoz, káoszhoz, az állam széteséséhez vezet.

Nemcsak a hatalmi tábor erôviszonyain múlik, hogyan végzôdik a "beton" és a reformerek vitája. Attól is függ, milyen jelzéseket kap ez a tábor a demokratikus ellenzéktôl és a külföldtôl. Az ellenzék - amelyet korábban a diktatúrával való kemény szembenállás cementje tartott össze belülrôl - most, az új helyzettel szembesülve kezd megoszlani. Felteszik a kérdést: hogyan tovább? A tiltakozó akciókat erôltessük, vagy próbálkozzunk tárgyalásokkal? Forradalmi módszereket alkalmazzunk, kemény büntetést követeljük a diktatúra vezetôinek - vagy a kompromisszum, a megbékélés és a reformok mellett döntsünk? Állandó dilemmája ez az ellenzéknek a váltás pillanatában.

A "forradalmárok" csöndesen ismételgetik érveiket: a diktatúra kezéhez ártatlanok vére tapad, a diktatúra az abszolút rossz, képviselôi a gonosz megtestesülései. A gonoszt nevén kell nevezni és el kell pusztítani, terjesztôit pedig példásan megbüntetni. Ezt követeli igazságérzetünk, ez a kötelességünk a diktatúra áldozataival szemben. Minden kompromisszumkísérlet a gonoszt pártolja, bemocskolja a tiszta eszméket, árulást, erkölcsi gaztettet és politikai ostobaságot jelent. Ezzel szemben inkább meg kell várni a Nagy Robbanás pillanatát, amikor a nép kimegy az utcára. Akkor a fellázadt tömeg élére kell állni, és megdönteni a diktatúrát. Csak akkor diadalmaskodik az igazság és a szabadság, az erény jutalmat kap, a bûn és az árulás pedig elnyeri büntetését.

A "reformerek" más véleményen vannak. Ha megvárjuk a Nagy Robbanást - mondják - , az nagyon sok idôbe telik. Sôt, a robbanás óriási kockázatot rejt - az önromboló társadalom, a véres polgárháború, az újabb veszteségek és újabb áldozatok kockázatát. Ugyanakor az élet rövid, az ország pusztul, és a nemzet még nem tért magához a legutóbbi forradalom óta. A forradalmi erôszak néha elkerülhetetlen, de mindig azon kell lennünk, hogy elkerüljük, hogy megtörjük a revans halálos logikáját. Ezért kell tárgyalni a tegnapi ellenséggel, hogy egyeztessük, hogyan bonthatjuk le a diktatúrát békés, kompromisszumos eszközökkel.

A forradalmárok szemében a kompromisszum nem más, mint opportunizmus és elvtelenség. A reformer számára - létszükséglet. A reformer tehát elveti a forradalom logikáját a tárgyalások logikája kedvéért. Azelôtt azt kereste, mi választja el a diktatúra világától; most azt kell keresnie, mi köti össze vele. Kompromisszumos megoldásokra törekedik, és ezzel kiteszi magát annak, hogy árulással vádolják. Hiszen a kompromisszum természetébôl adódik, hogy engedni kell egyes követeléseinkbôl; nem feltétlen a gyôzelem sem, azonkívül el kell ismernünk a tegnapi ellenségünk állampolgári szabadságjogait és azt is, hogy van hely számára a nap alatt.

Ha a diktatúra berkeiben a "beton" kerül fölénybe- - nincs esély a kompromisszumra. Ha a társadalmi demokrácia berkeiben a forradalmárok kerülnek fölénybe - megint csak nincs esély a kompromisszumra. Ha itt is, ott is diadalmaskodnak a reformerek - akkor a nemzet elmondhatja, hogy megütötte a fônyereményt. A lengyelek megütötték a fônyereményt 1989 tavaszán. És mi történik Burmában?

A tárgyalásos út logikája

A külföldi fôvárosokban buzgón figyelik, hogyan alakul át a recsegô-ropogó diktatúra. Ott is felteszik maguknak a kérdést: milyen taktikát kövessenek? A politikai bojkott és a gazdasági szankciók kemény szavát? Az enyhülés simulékony diplomáciáját, a reálpolitikát, azt, hogy hallgatnak az emberi jogok megsértésérôl? Lehet, hogy a független polgári társadalom egyre szélesebb rétegei tolerálnák az "egyik kézben bot, másikban kalács" bonyolult stratégiáját, és ez erôteljes nyomást gyakorolna a diktátor-kormányra is?

Ha a külföldrôl érkezô - gazdasági, politikai, diplomáciai - nyomás a hatalmi tábor reformereinek és az ellenzéki reformereknek kedvez, akkor valós esély mutatkozik a békés átmenetre. Ez a lengyel tényezô a "bársonyos forradalom" csodájában. Nem adja át a hatalmat olyan ember, akinek a guillotine réme lebeg a szeme elôtt. A diktatúra vezetôi igényelnek valamilyen garanciát a biztonságukra - ellenkezô esetben a végsôkig védelmezik hatalmukat, vérözönbe fojtják az országot. Csak bukásuk után diadalmaskodik a valódi igazság - felégetett városok, elárvult családok, frissen emelt sírhantok között.

A tárgyalásos út sok-sok csalódással, keserûséggel jár, az igazságtalanság és a kielégítetlenség utóízét hagyja maga után. Áldozatok viszont nincsenek - olyan emberek éreznek csalódottságot, akik életben maradtak. Hiszen olyamkor van lehetôség a tárgyalásra, amikor a demokratikus ellenzék ellenállása elég erôs ahhoz, hogy a diktatúra ne tudja eltiporni, de a diktatúra is elég erôs ahhoz, hogy az ellenzék ne tudja egyik napról a másikra megdönteni.

Akkor kap esélyt a nemzet, ha a konfliktus mindkét oldalán állók gyöngék.

A mai Burma és a közelmúlt Lengyelországa

Lengyelország járt az eszemben, amikor körülnéztem Burmában. Ha a lengyel tapasztalaton gondolkodom, mindig Burma lebeg a szemem elôtt. Burmának már van reménye, és ez a saját "Szolidaritása:" az NLD. Átélte a maga 1980 augusztusát - 1989-ben. Átélte a hadiállapotot - van saját WRON-ja (a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa) - ezt hívják SLORC-nak. Megvan a maga Lech Walesája - San Suu Kyi asszonynak hívják.

Burmának ma még nincs meg a maga 1989-es Wojciech Jaruzelskije, de 1981-es Jaruzelskije már van. Akad-e majd burmai Jaruzelski, aki rászánja magát, hogy összehívja a "kerekasztalt"? Más szóval: a burmaiak ugyanúgy értelmezik a szabadságot és ugyanúgy igénylik a demokráciát, mint a lengyelek?

Azt hiszem, erre a kérdésre igennel kell válaszolnom. A békétlenek közé tartozom. Megôrizte emlékezetem, mi a diktatúra - erôszakos és hazug kormányok. Halvány kísértést sem érzek arra, hogy viszonylagosnak tekintsem, amit akkoriban átéltem: az aljasságot, a megaláztatást és a félelmet. És nem mostam el a különbséget soha igazság és hazugság, bátorság és gyávaság, nemeslelkûség és aljasság, szabadság és rabság között.

Ezért reagáltam olyan hevesen a hazugságra, aljasságra és hitványságra - amikor a szuverén és demokratikus Lengyelországot még pár hónappal ezelôtt is "Bantusztánhoz" vagy "Targowicához" hasonlították, amikor "a kerekasztal árulásáról" beszéltek. Nem fogok gyáván hallgatni soha, ha ilyen ostobaságokat hallok.

1997. november 15-én feloszlatták a Burmában kormányzó katonai szervezetet, A Jog és a Rend Visszaállításának Állami Tanácsát, a SLORC-ot. Helyette megalakították A Béke és Kibontakozás Állami Tanácsát (SPDC), ennek élére a SLORC négy vezetôje került. Than Shwe tábornok lett az elnök, ô egyben a miniszterelnök és a védelmi miniszter funkcióját is betölti. Az új Tanács többi 19 tagja a katonai vezetôk fiatalabb nemzedékéhez tartozik. A Tanácsban elfoglalt helyükrôl eltávolított - zömmel 60 felett járó - tábornokok számára létrehoztak egy újabb testületet: a Tanácsadó Tanácsot.

MIHÁLYFI ZSUZSA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/