SUKETU MEHTA

Mumbai




Bombay (mai hivatalos nevén Mumbai) identitási válsággal küszködik: ebben a városban egyszerre van élénk konjunktúra és civil szükségállapot. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 12 millióan élnek itt, többen mint egész Görögországban. A nemzeti adók 38%-a ebben a városban keletkezik. Ennek ellenére Bombay lakosainak fele hajléktalan. Az Oberoi Hotel Bayview nevû bárjában egy üveg Dom Perignon 20.250 rúpiába kerül, ami másfélszerese az éves átlagjövedelemnek; egy olyan városban, ahol a házak 40%-ában nincs rendes ivóvíz. Miközben Bombayban kerek 150 diétás klinika közül lehet választani, az országban még mindig sokan halnak éhen. Urbs prima in Indis - hirdeti egy tábla a Gateway of India elôtt. Az elôrejelzések szerint 2020-ra Bombay lesz a világ legnagyobb városa.

Több mint négy éve már, hogy ez a meghasonlott város harcban áll önmagával. 1992. december 6-án egy maroknyi hindu lerombolta Babri Maszdzsidot, egy mecsetet Ayodhyában. Ayodhya sokszáz mérföldnyire innen, Uttar Pradesh államban van, de az ottani mecset törmelékébôl pillanatok alatt felépült a fal Bombay muzulmán és hindu lakossága között. A zavargások idején ezernégyszázan haltak meg. Négy évvel késôbb, tehát 1996 végén, utazást szerveztem nyomornegyedekben élô nôk számára. Amikor azt ajánlottam, hogy a rákövetkezô pénteken, december 6-án induljunk, hirtelen csend lett. A nôk zavartan nézték egymást és nevetgéltek. Végül egyikük kibökte:

- Ezen a napon senki nem hagyja el a házát.

A zavargások tragédiájának három felvonása volt. Elôször spontán összetûzések voltak a muzulmánok és a rendôrség között. Ezt követte januárban a rendzavarások második, erôszakosabb hulláma, amelyet a Siv Széna hinduista politikai mozgalom indított el. Ennek során a muzulmánokat szisztematikusan elkülönítették és lemészárolták, házaikat és üzleteiket kifosztották és felgyújtották. A harmadik felvonásban a muzulmánok bosszút álltak: március 12-én a város különbözô pontjain tíz, nagy hatóerejû bomba robbant. Többek között a tôzsdén és az Air India központjában. A bombákat autókba és motorbiciklikbe rejtették. Háromszáztizenheten haltak meg, köztük sok muzulmán.

Ennek ellenére a muzulmánok ünnepelték a tetteseket. Mindig ugyanaz a történet: minden kisebbség vágyainak netovábbja, hogy elnyomottból elnyomóvá váljon. Azok a muzulmánok, akikkel Bombayben találkoztam, szinte kivétel nélkül megerôsítették, hogy a zavargások megtépázták a kisebbség önérzetét. Tehetetlenül kellett végignézniük, hogy fiaikat lemészárolják, javaikat tûzbe vetik. Bombayban 1,6 millió muzulmán él: a város lakosságának több mint 10%-a. Az ingázók lehorgasztott fejjel álltak a vonatokon. Hogy is nézhettek volna a diadalittas hinduk szemébe? Azután robbantak a bombák, és a hinduknak rá kellett ébredniük, hogy a muzulmánok nem védtelenek. Ismét emelt fôvel szállhattak fel a vonatokra.

1995 decemberében a Siv Széna embereivel végigjártam a csatateret. Köztük volt Raghav, a taxis vállalkozó, alacsony, zömök férfi, Saviour (megváltó) márkájú farmernadrágban. Hivatalosan nem volt tagja a Siv Szénának , de a helyi csoport vezetôje mindig hozzá fordult, ha valamilyen pártmunka adódott. Raghav végigvezetett Dzsogesvarin, azon a nyomornegyeden, ahol 1993. január 8-án a második erôszakhullám kezdôdött. Egy hindu család, gyári munkások, a Radhabai Csaul nevû muzulmán városrészben laktak. Valaki rájuk zárta az ajtót, és az ablakon át benzinbombát dobott a szobába. Az egész család odabent lelte halálát, sikoltozva és végül már az ajtót kaparva. Egyikük egy testi fogyatékos tinédzser volt.

Raghav és társai olyan szûk átjárókon keresztül vezettek, amelyekben két ember nem fért el egymás mellett. Eleinte minden óvatosság nélkül haladtak. Amikor egy mecset elôtt mentünk el, Raghav nevetett.

- Innen lôttünk be a Maszdzsidba (mecsetbe) - mondta.

Egyik kísérônk intô pillantást vetett felé. Csak késôbb értettem meg az okát. A Széna fanatikusai gyújtották fel ezt a mecsetet; számukra ez volt a háború egyik csúcspontja, és diadalmámor töltötte el ôket, valahányszor felidézték. Egyikük fogott egy gázpalackot, kinyitotta a csapját, meggyújtott egy gyufát, és az égô palackot az imaházba gurította. Késôbb ez az ember rendôr lett, és ma is az.

Minderrôl nem egy hátsó szoba rejtekén, suttogva beszéltünk, hanem fényes nappal, járókelôk százai közt az utcán. Raghav mindvégig tárgyilagos maradt, nem hencegett, de nem is kisebbítette tettét. Csupán elmondta, hogyan történt. A Széna emberei - a szainikok - szemlátomást jól érezték magukat; ez itt az ô terepük volt. Rámutattak az egyetlen, épségben maradt muzulmán üzletre: a szatócsboltot valamikor Ghafoor's-nak hívták. A zavargások alatt néhány fiatalkorú meg akarta ölni a tulajdonost, de a többiek, akik vele együtt nôttek fel, a védelmükbe vették. Végül csak a raktárat gyújtották fel, ô maga sértetlenül megúszta. A bolt azóta újra kinyitott, és Maharastra Mattress (matrac) névre hallgat. Raghav a szomszédos üzletre mutatott.

- Az akkumulátorost én raboltam ki - mondta.

Elvezetett egy kies vidékre a remízeken túl. Hatalmas szemétdombon emberek turkáltak kampósbotokkal, távolabb egy csapat fiú krikettezett, a fedetlen csatornákból lábaink közé folyt a szennylé, nem messze egy pajtában vasúti síneket tároltak, és a háttérben toronyházak egész sora magasodott. Egy héttel ezelôtt odaát egy muzulmánnal beszéltem.

- Onnan jöttek a hinduk.

Raghav emlékezett. Ô és a barátai két muzulmánt tartóztattak fel.

- Elégettük ôket - mondta. - Leöntöttük kerozinnal és meggyújtottuk.

- Kiabáltak?

- Nem, mert elôször jól megvertük ôket, csak aztán gyújtottuk meg. Tíz napig rohadt a testük az árokban. Varjak lakmároztak belôlük. Kutyák lakmároztak belôlük. A rendôrség nem volt hajlandó eltávolítani a hullákat, mert a dzsogesvariak azt állították, hogy a goregaoni rendôrség területén vannak, a goregaoniak pedig kijelentették, hogy ezért a területért a vasúti rendôrség a felelôs.

Raghav arra az öreg muzulmánra is emlékezett, aki forró vizet öntött a Széna -ifjakra. Betörték az ajtaját, az öreget kirángatták, elvettek a szomszédtól egy takarót, belecsavarták, és meggyújtották.

- Olyan volt, mint a moziban - mondta. - Nagy volt a csönd, sehol senki, valahol égett valaki, mi pedig, a hadsereg, elbújtunk. Elôfordult, hogy nem tudtam elaludni, mert arra gondoltam, hogy engem ugyanúgy elégethet valaki, ahogy én elégettem másokat.

A kopár földet bámultuk, és én megkérdeztem, hogy a felgyújtott muzulmánok imádkoztak-e az életükért.

- Igen. Például azt mondták: "Szánjatok meg bennünket!" De bennünk forrott a gyûlölet, és Radhabai Csaulra gondoltunk. Ha akadt is közöttünk olyan, aki azt mondta, hogy hagyjátok futni, tíz másik azt mondta, ne, öljétek meg. Tehát meg kellett ölnünk.

- És ha ártatlan volt?

Raghav rám nézett. - Muzulmán volt - mondta.

Néhány nap múlva találkoztam Sunillal, a Siv Széna dzsogesvari helyi szervezete, a sakha vezetôjének helyettesével. Két másik Széna -ifjúval érkezett barátom lakására egy italra. Elismerôen néztek körül. A ház egy dombon, a lakás pedig a hatodik emeleten volt, alattunk az autópályán nagy volt a forgalom. Sunil kinézett az ablakon.

- Innen jól ki lehet lôni az embereket - mondta, és a géppisztoly hangját utánozta. - Ra-ta-ta-ta. - Eddig ez sohasem jutott eszembe a lakásról.

Sunilnak minden esélye megvolt rá, hogy egy napon átvegye az egész sakha vezetését, és ô legyen a pramukh . A Siv Szénába akkor ment elôször, amikor egyszer vérátömlesztésre volt szüksége. A Széna -ifjak vért adtak neki, amiért rendkívül hálás volt, hisz politikai szövetségesei attól fogva a szó szoros értelmében vértestvérei voltak. Azóta betöltötte a huszat, készséges volt, nagyvonalú és rokonszenves. Szerteágazó kapcsolatokat tart a muzulmánokkal: lányát elvitte a szent mecsetbe, hogy kiûzzék belôle az ördögöt, és a zavargások idején a Mohammedali Road-on vett tyúkokat busás haszonnal adta tovább a hinduknak. Ennek ellenére meg volt gyôzôdve róla, hogy a nyomorék lányt, aki Rhadabai Csaul-ban a tûz martaléka lett, muzulmán támadói megerôszakolták. Erre nézve semmilyen bizonyíték nem volt. A rendôri jelentésben errôl nem esett szó. De mindez egy csöppet sem zavarta. A kép lenyûgözô és lelkesítô volt: a földön fekvô nyomorék lányt kéjsóvár muzulmán férfiak állják körül, és a sorukra várnak, hogy megerôszakolhassák, miközben a lány jajkiáltásait elnyomja az égô szülôk üvöltése.

Sunil a zavargásokat következetesen "háborúnak" nevezte. A J.J. kórházban ô maga bizonyára tipikus háborús jeleneteknek volt tanúja: a holttesteket csak a dögcédulák sorszámairól lehetett felismerni. A Cooper kórházban , ahol egymás mellé fektették a hindukat és a muzulmánokat, gyakoriak voltak az összetûzések; a sebesült férfiak kitépték karjukból a sóoldatos infúziót, és a tût ellenségeikbe szúrták. A zavargások idején a hatóságok tartálykocsikban tejet küldtek a muzulmán negyedekbe. Sunil három társával együtt muzulmánnak öltözött, és az egyik tartályba halálos mérget töltött. A muzulmánok azonban megérezték a szagát, és az egész tejet kiöntötték. Sunil emberei elzárták a muzulmán negyedek vizét. Hat nap múltán, mesélte, a muzulmánok kénytelenek voltak elmenni a negyed központjába a nagy csók hoz.

- Ott aztán elkaptuk ôket - emlékezett.

- Milyen egy égô ember? - kérdeztem.

A többiek egymásra néztek. Még nem bíztak bennem.

- Mi nem voltunk ott - mondták. - A Szénának semmi köze a rendzavarásokhoz.

De Sunil leintette ôket.

- Majd én elmondom. Én ott voltam - mélyen a szemembe nézett. - Az égô ember feláll, elesik, rohan az életéért, elesik, feláll, rohan. Iszonyatos. Csöpög az olaj a testérôl, óriási lesz a szeme, óriási, látod a fehérjét, fehér, fehér, így kell hozzáérni a karjához - mutatta meg a saját karján. - Még az orrán is a fehérjét látod. - Két ujjával megtörölte az orrát, mintha csak le akarta volna kaparni a bôrt. - Csöpög róla az olaj, csöpög a víz, és fehér, fehér mindenütt.

- Ott nem volt idô gondolkodásra - folytatta. - Öten voltunk. Meggyújtottunk egy muzulmánt. Hajnali négykor, miután hallottunk a Radhabai Csaul-beli mészárlásról, olyan volt a csapat, amilyennek még soha nem láttam. Férfiak és nôk. Megragadtak minden fegyvert, ami a kezük ügyébe került. Azután átmentünk a muzulmánok területére. Az utcán egy pau valla (kenyérárus) jött szembe biciklivel. Ismertem, minden nap vettem tôle kenyeret. Meggyújtottam. Leöntöttük benzinnel, és meggyújtottuk. Csak arra gondoltam, hogy ô is muzulmán. Reszketett. Sírva kiabált: "Nekem gyerekeim vannak, nekem gyerekeim vannak". Én meg azt mondtam neki: "Akkor gondoltál volna a gyerekeidre, amikor a muzulmán testvéreid embereket gyilkoltak Rhadabai Csaulban". Aznap megmutattuk nekik, hogy milyen a hinduk dharmája. ...

A bácsikám

Apám testvére gyémántkereskedô. 1966-ban jött Bombay-be nagyapám akarata ellenére, aki képtelen volt belátni, hogy miért kell otthagyni egy olyan ékszerboltot, amilyen a család kalkuttai üzlete volt. De a bácsikám fiatal volt, és Kalkuttára gazdasági hanyatlás köszöntött. Bombay-ban gyémántexportôr lett belôle, és ma már gazdag ember. Nagy lakása van a Nepean Sea Roadon, négy hálószobával és gyönyörû kilátással az óceánra. Úgy jár New Yorkba és Antwerpenbe, mintha csak Ahmedabadba vagy Delhibe utazna.

Nagyon szeretem. Amikor gyerek voltam, petárdát kaptam tôle. Ma is mindenrôl gondoskodik, akárhányszor csak jövök: repülôjegyet szerez, fontos emberekkel hoz össze.

A zavargások alatt két muzulmán fiatalt bújtatott a lakásán. Fia barátai voltak, akik féltek a szomszédos hinduk haragjától. Titokban kellett becsempészni ôket a házba, mert a szomszédok tiltakoztak volna, ha megtudják, hogy a bácsikám két muzulmánnak adott menedéket. Végtére is ez a tény rájuk irányíthatta volna az utcákon garázdálkodó bandák figyelmét. A két gyerek - az egyik hét, a másik tízéves volt akkoriban - úgy maradt meg az emlékezetünkben, mint két nagyon csöndes fiú, akik, bár nem tudták pontosan, hogy mi történik, azt értették, hogy a családjuk nagy veszélyben forog.

Bácsikám egy Jain-templomban fôzetett is, és az életét kockáztatta, amikor a muzulmán városrészekbe ment, és a kijárási tilalom miatt házaik fogságába zárt emberek között szétosztotta az ennivalót: minden nap 5000 csomag rizst, kenyeret és krumplit.

És mert ennyi mindent tett, megengedhette magának, hogy azt mondja:

- A muzulmánok okulhatnak a zavargásokból. Még a magamfajta mûvelt emberek is azt gondolják, hogy az ilyen dzsanuni k (vadak) miatt szükségünk van a Siv Szénára mint takkar -ra (ellenerôre). A Siv Széna emberei fanatikusok, de fanatikusok ellen fanatikusokra van szükségünk.

Kinézett az ablakon, és elmesélt egy történetet.

Kalkuttában volt egy muzulmán barátja, akivel együtt járt a tizedik osztályba. Akkoriban tizenöt évesek lehettek. Egyszer moziba ment ezzel a barátjával. A nagyfilm elôtt a híradó ment. Az egyik jelenetben nammazukat végzô muzulmánok térdeltek imádkozva. Bácsikám egyszercsak fennhangon megszólalt az elsötétített teremben.

- Egyetlen bombával el lehetne intézni mindet - mondta meggondolatlanul, talán a barátjának, talán saját magának.

Aztán rájött, hogy mit mondott, és hogy a barátja maga is muzulmán. De a barátja nem szólt egy szót sem. Úgy tett, mint aki nem hallott semmit.

- De én tudtam, hogy hallotta - mondta a bácsikám, és még ma is, harmincöt évvel késôbb, bombay-i lakásában ülve is láttam arcán a fájdalmat.

- Annyira szégyelltem magam - mondta. - Egész életemen át szégyelltem magam miatta. Elkezdtem gondolkodni: Miként lehetséges, hogy ennyi gyûlölet van bennem? És rájöttem, hogy gyerekkorom óta ezt oltották belém. Talán a kettéosztás (India és Pakisztán kettéosztása) miatt volt, talán az étkezési szokásaik miatt - a muzulmánok állatokat ölnek. Akárhogy is, szüleink arra tanítottak, hogy nem szabad bíznunk bennük. A kettéosztást követô események elsöpörték Gandhi tanításait. Dadadzsi (nagyapám) és Bapudzsi (a testvére) elkötelezett hívei voltak Gandhinak, kivéve, ha muzulmánokról volt szó. Soha nem engedték meg, hogy meghívjam muzulmán barátaimat, és én sem mehettem hozzájuk.

Másnap bácsikám kis ereklyetartója elôtt ült a szobájában, és pudzsa -ját végezte.

- Ne írd meg, amit meséltem - mondta.

- Miért? - kérdeztem.

- Soha senkinek nem meséltem el.

Én mégis megírtam. Bácsikámnak be kellett látnia néhány dolgot, és rendet kellett raknia a fejében. Ennek a folyamatnak, többségünkhöz hasonlóan, még távolról sem ért a végére. De az elsô lépést megtette.

Bombay-ban, ahol felnôttem, kizárólag személyes ügy volt muzulmánnak vagy hindunak lenni: olyan, mint egy hajviselet. Járt az osztályomba egy fiú, Arifnak hívták, és ma már tudom, hogy muzulmán volt. Nagyon mocskos szája volt, és egyszer elôadta egy hazafias dal obszcén paródiáját, amelyben a nemzet vezetôjének hôstetteit a bombay-i filmsztárok szexuális kicsapongásai helyettesítették. Egyszerûen csak egy tizenkét éves kölyök volt, és nem azért tette, mert muzulmán volt.

Bombay-ban az ilyesmit akkortájt fel sem vettük. De az akkori Bombay és a mai Mumbai között óriási a különbség.

Powertoni

Sunilnak, aki a dzsogesvari Siv Széna fônökének helyettese volt, nem kellett aggódnia.

- A miniszterek a mi oldalunkon állnak - mondta. - A rendôrség a kezünkben van. A zavargások alatt összedolgoztak velünk. Ha bármi történik velem, a miniszter személyesen hív fel. - Bólint. - Miénk a powertoni .

Csak többszöri ismétlés után értettem meg a szóösszetétel, a "power of attorney" jelentését: hatalom vagy képesség arra, hogy úgy táncoltasson másokat, ahogyan ô fütyül, azaz dokumentumokat írasson alá, bûnözôket helyeztessen szabadlábra, betegségeket gyógyíttasson és embereket ölessen meg. Mumbaiban a powertoni a Siv Széna kezében van. Mindezidáig csupán tizennégy muzulmánt büntettek meg a zavargásokban való részvételükért. A legtöbb powertonit Balasaheb Thackeray, a Széna vezére mondhatja magáénak - a szahib. Sunil és a többi Széna-ifjú mesélt róla. Thackeray-nek tulajdonképpen nincs hivatala, mégis, mint mondták, lehetetlenség közvetlenül megszólítani. Még a helyi csoport vezetôjének is elakadt a szava, pedig ô igazán ékesszóló és rettenthetetlen férfiú.

- Állj fel! Mi van veled, megnémultál? - kiabált rá a szahib.

Senki sem állta a pillantását. Ha azonban mégis szólni mertek hozzá, az tetszett neki.

- Szedje össze a bátorságát, és tegyen fel neki világos kérdéseket. Nem szereti, ha hebegnek.

Üzentek is a szahibnak.

- Mondja meg neki: "Mi itt Dzsogesvariban ma is készek vagyunk meghalni érte". De kérdezze meg tôle: "Mi a véleménye azokról, akik az összetûzések idején harcoltak érte? Mit tud tenni értük a Siv Széna ? Azokért, akik egy szavára odaadták az életüket? Mit tegyenek az anyák? Mit tegyenek a Pednekar fivérek szülei, akiknek nincs több fiúk?

Úgy éreztem magam, mint aki szeretôk közt viszi a hírt.

- Mondd meg neki, hogy kész vagyok meghalni érte.

De ezekben a kérdésekben volt némi szemrehányás is, mintha úgy éreznék, hogy a szahib elhanyagolja ôket, pedig sokuk áldozta életét ezért a szerelemért. És mintha bajtársaik véráldozata nem részesült volna kellô elismerésben.

Bal Thackeray irdatlan egóját születésétôl fogva melengették. Anyjának öt lánya született, fia egy sem. Buzgón imádkozott egy fiúért, és Bal volt a jutalom, akit navaszputrának , Isten ajándékának tekintett.

Élete javarészében karikaturista volt. Azután 1966-ban pártot alapított azoknak az embereknek, akiket nálunk ghati -nak hívnak. A pártot Siv Szénának , Sivadzsi hadseregének nevezte el, a 17. századi király-hadvezér, Maharastra után, aki a szabadcsapatok hordáiból hadsereget szervezett, és legyôzte Aurangzeb mongol császárt, meghódítva ezzel Közép-India nagy részét.

A Siv Széna dzsogesvari helyi szervezetének helységét, egy hosszú termet, Thackeray és utolsó felesége képei, Sivadzsi szobra és egy bodybulding-verseny fotói díszítik. Raghunath Kadam, a szervezet vezetôje, minden este itt ül, és meghallgatja az asztala elôtt hosszú sorban várakozó kérelmezôket. Egy nyomorék férfi irodai munkát keres. Egy másik be akarja vezettetni az áramot a viskójába. Civakodó házaspárok kérik a közvetítését. Az ajtó elôtt parkoló mentôautó része annak a flottának, amely egész Bombay-t behálózza, és amelyet a Széna csak elismerése fejében bocsát rendelkezésre. Abban a városban, ahol a közszolgáltatások az akut krízis állapotában vannak, csak a Szénán keresztül lehet hozzáférni az ilyen szolgáltatásokhoz. A Széna egyfajta párhuzamos kormányzatként mûködik, azoknak az amerikai városoknak a pártszervezeteihez hasonlóan, amelyek egykor munkát adtak a bevándorlóknak, és megjavították a közvilágítást.

A hetvenes éveiben járó Thackeray Louis Farrakhan és Vlagyimir Zsirinovszkij keveréke. Salman Rushdi A mór utolsó sóhaja címû mûvében mint Raman Fielding, a "Mumbai Axis" nevû erôszakos politikai mozgalom vezetôje jelenik meg. Thackeray, mint karikaturista, mestere a megbotránkoztatásnak, és elôszeretettel csalogatja magához a külföldi újságírokat Adolf Hitler iránti állítólagos rajongásával. Egy interjúban, amelyet a zavargások tetôfokán készített vele a Time Magazine , azt kérdezték tôle, vajon az indiai muzulmánoknak nem kell-e lassanként ugyanazt érezniük, mint a zsidóknak a náci Németországban.

- Az a kérdés, hogy úgy viselkedtek-e, mint a zsidók a náci Németországban. Ha igen, akkor az ellen sem lehet senkinek kifogása, ha úgy bánnak velük, mint a zsidókkal a náci Németországban - hangzott a válasz.

Pártja fölöttébb egyszerû módját választotta a politikai ellenfelekkel való leszámolásnak. Lapjuk a Saamna (a szó "konfrontációt" jelent) hecckampányt indított M.F.Hussain, India leghíresebb festôje ellen, mert aktot festett Szaraszwati istennôrôl: húsz évvel korábban. A Saamna annak a gyanújának adott hangot, hogy Hussain a hinduk egyik istennôjérôl festett akttal " veleszületett muzulmán fanatizmusát bizonyította ". Hussain régóta sejtette, hogy elôbb-utóbb efféle kritika céltáblájává válik. Tavaly októberben Londonba utazott, és nem mert visszatérni Indiába. Távollétében a rendôrség büntetôeljárások egész sorát indította ellene a vallási hit megsértése, a közösség megosztására irányuló lázítás címén.

Sanjay Nirupam, parlamenti képviselô és a Saamna kiadója, nem rejtette véka alá, hogy mirôl van szó. "Hinduk", írta, "ne felejtsétek Hussain bûnét! Semmi esetre sem szabad megbocsájtani neki. Ha visszatér Mumbaiba, el kell vinni a Hutatma Csókra, és addig kell ütni, míg maga is modern mûalkotás nem lesz. A kezet, amely mezítelenül festette meg anyánkat, le kell vágni."

Nirupamnak a büntetésrôl alkotott elképzelésében különösen figyelemre méltó, hogy olyan, mintha egyenesen a sariából fakadna.

- Thackeray muzulmánabb, mint én - mondta Shabana Sheikh, egy asszony a dzsogesvari nyomornegyedbôl. Megszállotja mindennek, ami a muzulmánokkal kapcsolatos.

- Figyel bennünket: hogy eszünk, hogy imádkozunk. Ha a "muzulmán" szó nem a szalagcímben jelenne meg, egyetlen példányt sem tudna eladni.

1995 márciusában a Siv Széna mint a koalíciós kormány vezetô ereje hatalomra került Maharastra államban (miután a városi kormányt már egy évtizede az ellenôrzése alatt tartotta). Foglalkozott a várost gyötrô problémákkal, a bürokrácia minden szintjén tobzódó korrupcióval, a muzulmánok és a hinduk katasztrofálisan rossz viszonyával. És elszántan cselekedett. A fôváros nevét Bombay-ról Mumbaira változtaták. A Victoria Terminus pályaudvarból Csharapati Sivadzsi Terminus lett. Maga Thackeray ezenközben furcsa módon angol nevet visel. Már az apja angolosan írta a nevét kedvenc írója kedvéért.

Soha nem nyílt alkalmam rá, hogy a Széna -ifjak üzenetét átadjam szahibjuknak. Bizalmatlanná vált az újságírókkal szemben. Kijelentéseit a lázongások hivatalos vizsgálatával megbízott Srikrisna Bizottság vizsgálta. Találkoztam viszont azzal az emberrel, aki Thackeray halála után a Széna vezetôje lesz: unokaöccsével, Rajjal.

Idegesen léptem be a Saamna hirhedt szerkesztôségébe. Ramesh Kini például elômunkás volt egy Eyeliner-gyárban, és egyike Maharastrában azoknak a matungai kispolgároknak, akik a Széna híveinek magvát alkotják. Kinit rendszeresen zaklatta a háziura, mert meg akart szabadulni a kötött bérû lakásban élô családtól. A háziúrnak is jó kapcsolatai voltak a Szénával. Kini egy reggel bejött ide a szerkesztôségbe; éjfélkor már halott volt. Holttestét Bombay-tól több órás autóútra, egy színházban találta meg a rendôrség. Az esetet öngyilkosságként könyvelték el. Az özvegy a nyilvánossághoz fordult, és Raj Thackeray-t, a szahib huszonnyolc éves unokaöccsét vádolta férje meggyilkolásával; azt az embert, akivel hamarosan találkozni fogok.

Mielôtt beléptem a szerkesztôségbe, kértek, hogy vegyem le a cipômet. Csak odabent értettem meg, hogy miért. Az alacsony, cingár, energikus férfi háta mögött istenképekkel telezsúfolt, díszes imaszekrény állt. A falon a szahib elmaradhatatlan fényképe. A töméntelen ikon miatt az egész szerkesztôség inkább egy film díszleteire emlékeztetett, és hamarosan azt is megértettem, hogy Raj szintén közvetlenül filmekbôl vette maníros viselkedését: szájához emelt kezét, szúró pillantását. Valami tétova fenyegetés aurája vette körül. Mindenhova géppisztolyos rendôr kíséri. Ha vécére megy, a rendôr az ajtó elôtt posztol.

A városról kérdeztem valamit. Dühösen nézett rám.

- Miért hívja Bombay-nak?

Miután rájöttem, hogy hibát követtem el, a beszélgetés hátralevô részében Mumbainak neveztem a várost.

Rajt kezdettôl fogva mint Thackeray örökösét nevelték; olyannyira, hogy ô lépésrôl-lépésre utánozza a szahib pályafutását. Ô is karikaturista. Íróasztalán rajzceruzák és egy könyv: WWII in Cartoons . Megkérdeztem, hogy mint karikaturista kit tart a példaképének.

- Balasaheb Thackeray-t - válaszolta habozás nélkül.

- Balasaheb voltaképpen csak azt mondja - fejtegette olyan ábrázattal, mint aki egy ésszerû tervet (talán éppenséggel a közügyek reformjának valamely eszméjét) terjeszti elô - hogy a nemzet minden ellenségét agyon kellene lôni és meg kellene ölni. - Itt szünetet tartott.

- És nem mi vagyunk az okai, ha ez inkább a muzulmánokra jellemzô.

Ecsetelte azokat a megoldásokat, amelyeket a Siv Széna kínál Bombay problémáira.

- Mumbaiban a vízumhoz hasonló belépési engedélyek rendszerét kellene bevezetni. Ezeket ellenôrizni lehetne a pályaudvarokon, a repülôtereken és az autópályákon. Ahhoz, hogy a várost meg lehessen menteni, meg kellene változtatni az alkotmányt. Akik itt dolgoznak, jöjjenek be és munka után tûnjenek el. A nem idevalósiakat meg kell akadályozni a letelepedésben. Maga kicsoda? Maga nem Maharastri.

Szinte egyidôben ezzel a beszélgetéssel a Széna tagjainak egy csoportja, köztük a város egyik korábbi polgármestere, egy marathi-nyelvû újság szerkesztôségébe látogatott. Az újságban megjelent egy beszéd szövege, amely bírálta a szahibot. G. R. Khairnar, aki a bombay-i városi tanács egykori póttagjaként arról volt nevezetes, hogy felvette a harcot a korrupt politikusokkal, egyik beszédében heves kirohanást intézett Thackeray ellen, és többek között ördögnek nevezte. A Széna- hívek betörték Khairnar házának minden ablakát, újságírókat vertek meg, és az egyik szerkesztô arcát bekenték kátránnyal. A rendôrség vizsgálatot indított a lap ellen, éspedig "elégedetlenséget szító és lázadásra buzdító szándékos provokáció" címén.

Thackeray szereti a nagyipart, és a nagyipar szereti ôt. A gyárakban a Széna a kommunisták elleni harcban edzôdött meg, ezért az általa ellenôrzött szakszervezetek megbízhatóbbak mint a baloldaliak. A pártpénzek nem tagdíjakból, hanem a város vezetô üzletembereitôl származnak. Az ellenállás gócait ezzel szemben a vidékiek és a marathi-nyelvû írók jelentik.

A Széna mellesleg fölöttébb vonzódik a giccshez. 1995 novemberében Thackeray engedélyezte Michael Jackson elsô indiai fellépését. Ebben nyilván annak is volt némi szerepe, hogy az énekes egy munkanélküli fiatalokat segítô Széna -projekt céljaira ajánlotta fel a koncert bevételét (több mint egymillió dollárt). A tervezett koncert azonban sokaknak nem volt ínyére a városban. Köztük volt Thackeray bátyja is, aki azt kérdezte: "Ki az a Michael Jackson, és mifene köze van a hinduk kultúrájához, amelyet a Siv Széna és fônöke, Thackeray, oly rajongva szeret?"

De a Siv Széna nagyfônöke (néha a leveleit is így írja alá) azt felelte: "El kell ismernünk, hogy Jackson nagy mûvész. A mozgása egyszerûen ôrületes. Nem sokan tudnak így mozogni. Más a csontjait törné." Aztán rátért a lényegre. "És egyáltalán, mi az, hogy kultúra? Jackson olyan értékek mellett áll ki Amerikában, amelyeket Indiának szó nélkül el kell ismernie." A popsztár méltányolta a dicséretet, mert a repülôtérrôl a szállodába menet kiszállt a fônök rezidenciájánál, és a vécéjébe pisilt; Thackeray büszkeségtôl dagadó kebellel értesítette errôl a tényrôl a város médiumait.

Sunil és barátai ugyanilyen büszkeséggel emlegették az évnek azt a napját, amikor a szahib a születésnapját ünnepli. Olyankor ôk is elmennek a bungalójához, és végignézik, ahogy a város leggazdagabb és legtekintélyesebb emberei hosszú sorban várakoznak, hogy leróhassák tiszteletüket a szahibnak.

- Mi csak nézzük, ahogy ezek a hatalmasságok hajlonganak és megérintik a lábát. - És egy másik szainik még hozzátette: - Michael Jackson máskor csak elnökökkel szokott találkozni. Indiába azért jött, hogy találkozzon a szahibbal.

Kivált a filmipar rajong a szahibért, és mindent megtesz, hogy a kegyeibe férkôzzön, hol azért, mert szeretné elérni, hogy egy film mentesüljön a szórakoztatóiparra kivetett adó ahol, hol pedig azért, hogy engedjen szabadon egy-egy tévútra tért színészt. 1996 augusztusában maga Deve Govda miniszterelnök is Bombay-ba repült egy közös vacsora kedvéért, amelyet Amitabh Bachnan filmsztár és szórakoztatóipari mágnás rendezett a házában. A Széna -közlegényeket diadalmas büszkeség tölti el, valahányszor a gazdaság vagy a mozi egy-egy istene, egy idegen vagy a miniszterelnök tiszteletét teszi a szahibnál, és megerôsítve érzik magukat abbéli hitükben, hogy a szahib igazi nagy ember, akinek van powertoni -ja.

Szeretôk ölelése

A helyi vasúttársaság igazgatóját egyszer megkérdezték, vajon mikor éri el a rendszer azt a szintet, hogy legalább többé-kevésbé kényelmesen szállíthassa napi ötmillió utasát.

- Az én életemben biztosan nem - válaszolta.

Az ingázók mindenesetre megismerhetik az emberi test pontos hômérsékletét, hisz minden oldalról testek veszik körül ôket, és a kanyarokban menthetetlenül összepréselôdnek. Szeretôk ölelése sem lehet ennél szorosabb.

Egyszer a reggeli csúcsforgalomban vonattal mentem Dzsogesvariba. Az egymáshoz préselôdô testek miatt csak félig fértem a vagonba. Amikor a szerelvény felgyorsult, a kocsiajtó felsô szélébe kapaszkodtam. Féltem, hogy kilöknek, de valaki megnyugtatott.

- Ne féljen, ha kilökik, vissza is húzzák.

Asad Bin Saif a nyomornegyedek tudósa. Fáradhatatlanul jár-kel a szennyvízcsatornák között, katalogizálja az újra és újra fellángoló erôszakot, közvetlen közelrôl látja a város társadalmi szerkezetének lassú pusztulását. Bhagalpurból, Bihar államból való, amely a legvéresebb lázongások színtere volt, és amely különösen hirhedt arról az esetrôl, amikor a rendôrök kötôtûkkel és savval vakítottak meg egy csoport bûnözôt. Kevesen ismerik úgy az emberiséget, mint Asad: a legrosszabb oldaláról. Megkérdeztem tôle, borúlátó-e a jövôt illetôen.

- Egyáltalán nem - felelte. - Nézze meg a vonatból kinyúló kezeket.

Aki Bombay-ban késôn indul munkába, s mire a pályaudvarra ér, a vonat már kifutott az állomásról, rohanhat a zsúfolt kocsik után, ahonnan sok kéz fog kinyúlni, mint megannyi nyíló virágszirom, hogy felhúzza a peronra. Miközben szalad a szerelvény mellett, megfogják, felemelik, és a nyitott ajtóban egy parányi helyet csinálnak a lábának. A többi az ô dolga; az ujja hegyével megkapaszkodhat az ajtókeretben, és vigyáznia kell, nehogy túlságosan kilógjon, és a vágányok mellett álló póznák egyike lefejezze.

Gondoljunk csak bele, mi történt: utitársaiban, akik órák óta állnak így, jobban összezsúfolódva, mint a marhák a marhavagonokban, és a rosszul szellôzô kupékban csavarni lehet ingükbôl az izzadságot, mégis maradt iránta együttérzés. Tudják, hogy a fônöke üvölteni fog vele, vagy levon a fizetésébôl, ha lekési ezt a vonatot. És helyet csinálnak neki ott, ahol pedig egy talpalatnyi hely sincs.

Az érintés pillanatában senki nem tudhatja, hogy a kéz, amely érte nyúlt, egy hindu, egy muzulmán, egy keresztény, egy brahman vagy egy érinthetetlen keze, hogy ebben a városban született-e, vagy aznap reggel érkezett, hogy Bombay-ból, Mumbaiból vagy New Yorkból való. Csupán azt tudja, hogy az arany városába akar eljutni, és ennyi elég. Szállj fel, mondják, majd összébb húzódunk.

RÉVAI GÁBOR FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/