Családtörténet

India politikai megosztása a történelem egyik legszörnyûbb emberi katasztrófáját idézte elô. Se azelôtt, se azóta soha annyian és olyan gyorsan nem cserélték fel otthonukat és hazájukat egy másikkal. Alig néhány hónap leforgása alatt tizenkét millió ember vándorolt az új, megkurtított Indiából az újonnan alakult Pakisztán keleti és nyugati szárnyába, vagy onnan Indiába. A menekültek túlnyomó többsége, több mint tízmillió, a történelmi Pandzsáb államot kettéosztó nyugati határon kelt át: muzulmánok vonultak nyugatnak, Pakisztán felé, hinduk és szikhek keletnek, India irányába. A véres öldöklések egyszer kiváltói, másszor kísérôjelenségei voltak ennek a népvándorlásnak. Sok menekülôvel az éhség vagy a fertôzô betegségek végeztek. A halottak számát hol kétszázezerre (korabeli angol adat), hol kétmillióra becsülik (utólagos indiai feltételezés). Ma mindenesetre senki nem vonja kétségbe, hogy a halottak száma elérte az egymilliót. És mint mindig, a nemi erôszak is áldozatokat követelt: mintegy hetvenötezer nôt raboltak el és erôszakoltak meg feltehetôen más vallású férfiak. Családok ezreit szakították ketté, házakat romboltak le, a termés odaveszett, egész falvak néptelenedtek el. India és Pakisztán újdonsült kormányait furcsa módon készületlenül érte ez a katasztrófa. Nem látták elôre, hogy a vallási hovatartozás mentén húzott határok - az egyik oldalon a sok hindu és szikh, a másikon a sok muzulmán - félelmet és bizonytalanságot keltenek, és az embereket a "biztosabbnak" vélt helyekre ûzik: a magukhoz hasonlók közé. Ki buszon, ki autón vagy vonaton utazott, a többség azonban gyalog kelt útra, és olykor több mérföld hosszú menetoszlopok, úgynevezett khafilák alakultak ki. A leghosszabb ilyen menetoszlopban állítólag nyolcszázezren menekültek Pandzsáb nyugati részébôl India felé. Nyolc napig tartott, amíg a menet maga mögött hagyott egy-egy helyet.

A szétválásnak ezek az általános kísérôjelenségei köztudottak. Az egyedit, a személyeset, amelyet megannyi indiai és pakisztáni családban ôriznek és idôrôl-idôre elmesélnek, jóval fáradságosabb felkutatni. Én ezek között a történetek között nôttem fel. A Delhiben élô pandzsábiak többségéhez hasonlóan én is menekültek családjából származom. Anyám és apám Lahorébôl valók, ebbôl a lakói által szeretett és magasztalt, lüktetô életû városból, amely alig húsz mérföldre van a pakisztáni határtól. Anyám mesélte, hogy kétszer is nekivágott a veszélyes útnak, hogy áthozza Indiába öccsét és nôvéreit. Apám még emlékszik a fegyverropogásra és a sistergô lángokra menekülése közben. Ezeket a történeteket többnyire testvéreim körében hallgattam, és nem nagyon fogtam fel ôket. Középosztálybeli indiaiak voltunk, akik a viszonylagos béke és jólét, a tolerancia és a "szekularizmus" térnyerése idején nôttünk fel. A régi történetek - fosztogatás, gyújtogatás, erôszak, gyilkosság - más korból valónak tûntek. Nem jelentettek nekem sokat.

Azután 1984 októberében egyik szikh testôre meggyilkolta Indira Gandhi miniszterelnököt. Az erôszak és a bosszú ezt követô orgiája India-szerte sok szikh áldozatot követelt. Sok házat leromboltak, ezrek haltak meg. Egyedül Delhi külvárosaiban háromezer embert öltek meg, többségüket úgy, hogy leöntötték ôket kerozinnal és felgyújtották. A halottak után csak üszkös nyomok maradtak az utcákon. A kormány, amelyet Radzsiv, Indira Gandhi fia vezetett, közömbös maradt, de néhány önkéntes polgári szervezet összefogott, hogy segítséget, élelmet és szállást adjon a rászorulóknak. Sok száz társamhoz hasonlóan én is egy ilyen szervezetben dolgoztam. Miközben ételt és takarókat osztottunk, összeállítottuk a halottak és eltûntek névsorát, és segítettünk a kártérítési igények megfogalmazásában, naphosszat hallgattuk a szenvedô emberek történeteit. Az idôsebbek, akik 1947-ben menekültként jöttek Delhibe, még emlékeztek, hogy akkoriban is hasonlókon mentek keresztül. "Nem hittük volna, hogy a mi országunkban is elôfordulhat ilyesmi", mondták, "olyan ez, mint egy második megosztás".

Itt, a Jamuna túlpartján, alig néhány mérfölnyire a lakásomtól, békés átlagpolgárok elûzték szomszédaikat a házaikból, és meggyilkolták ôket, csak azért, mert egy másik vallási közösséghez tartoztak. Már korántsem látszottak olyan távolinak a régi történetek; az embereket, akik ugyanabban az országban, ugyanabban a városban, ugyanabban a faluban élnek, még mindig meg lehet osztani vallási hovatartozásuk szerint, s ha már meg vannak osztva, rémtettekre képesek egymással szemben. Két évvel késôbb filmet készítettünk egy angol adó számára a megosztásról, és én elkezdtem gyûjteni a túlélôk történeteit. Némelyik olyan szörnyû volt, hogy fiatalabb koromban, amikor másod- és harmadkézbôl hallottam hasonlókat, el sem hittem ôket: asszonyokról, akik kútba ölték magukat, hogy megmeneküljenek a megerôszakolástól vagy az erôszakos vallási térítéstôl; apákról, akik saját gyermekeiket fejezték le, megkímélendô ôket egy hasonló sorstól. Most mindezt a túlélôk mesélték, olyan elfojtott, de annál ijesztôbb keserûséggel, haraggal és gyûlölettel, amely arról tanúskodott, hogy igazat mondanak.

Ezek a történetek mélységesen felkavartak. Tudomásom szerint a saját családomban nem történtek ilyen szörnyû és véres dolgok. Csakhamar rájöttem azonban, hogy a megosztás a maga primitív, kegyetlen politikai földrajzával még mindig összetartja és szétfeszíti a családomat, és korántsem csupán a történelem lezárt fejezete. Amikor idáig jutottam, elhatároztam, hogy megkeresem Rana bácsikámat, akit otthon, bár ritkán esett szó róla, Ranamamának neveztünk.

Negyven éve senki nem hallott Ranamamáról. Anyám, aki Pandzsábnak azon a vidékén dolgozott, amelyet hamarosan Indiához csatoltak, 1947-ben visszautazott Lahoréba, hogy elhozza öccsét, Billót, és nôvérét, Savitát. Késôbb másodszor is elment, ezúttal az anyjáért - az apja már nem élt - és Ranáért. Rana azonban nem jött vele, és nagyanyámat se engedte el. De megígérte, hogy nagyanyát majd utánunk hozza Indiába. Soha nem jöttek, mi viszont nyugtalanító híreket kaptunk: Rana muzulmán lett.

Családom szerint Rana áttérésében Isten nem játszhatott túl nagy szerepet. Meg voltak gyôzôdve róla, hogy Rana merô számításból lett muzulmán, és ugyanezért nem jött el Pakisztánból. Ilymódon nagyanyám halála után ô fogja örökölni nagyapám birtokát: a házat, a földet, a gyümölcsöst. Egy ideig még írtak egymásnak, de a levelek felkeltették a rendôrség és a titkosszolgálat figyelmét. Felbontották ôket, minket pedig kihallgattak. Pakisztánt és Indiát annyi minden kötötte össze - ha nem is a vallás, de a nyelv és az életmód mindenképp -, hogy a mindekori kormányok számára különösen felértékelôdtek a nemzetállami sorompók, mint a különbözôség és a nemzeti lét bizonyítékai. A két ország lakói jóformán egyáltalán nem látogathatták egymást. Anyám feladta a reményt, hogy visszatérhet Lahoréba, és megszakította a levelezést. Miért is akart volna beszélni egy ilyen pénzéhes alakkal? Így esett, hogy Rana, aki továbbra is nagyapám házában lakott, alig háromszáz mérföldnyire, azaz repülôvel negyven percnyire Delhitôl, hirtelen olyan messze volt, mintha egy másik bolygón élne. Kósza hírek keringtek nagyanyám haláláról, de senki nem tudott semmi biztosat. Anyám bánatát, amelyet otthona, édesanyja és testvére elvesztése okozott, lassanként felváltotta a keserûség, a harag és végül a közöny. Múltak az évek; Pakisztán és India kétszer is háborúba keveredett egymással. Ranamama sorsa feledésbe merült.

Azután 1987 nyarán végre engedélyt kaptam, hogy Pakisztánba, Lahoréba utazhassam. Mondtam anyámnak, hogy találkozni szeretnék a bátyjával. Szkeptikus volt. Miért? Mi értelme? Úgy éreztem magam, mint valami áruló. Lahoréban három napomba tellett, amíg összeszedtem minden bátorságom, és elmentem nagyapám házába. Késô este volt, amikor elôször megláttam - vén, lepusztult villa egy nagy, kopár kertben - és alig tudtam elhinni, hogy ez az a ház, amelyrôl olyan sokat hallottunk. Az egyik ablakon át csupasz villanykörtét láttam, és a gyér fényben málló, zöld falakat.

Csöngettem. Három nô jött a rácsos ablakhoz. Igen, mondták, ez az a ház, de Rana nincs otthon. "Körúton" van, és valószínûleg csak késôn ér haza. Mondtam, hogy a húga lánya vagyok, és Delhibôl jöttem. Kinyitották az ajtót és behívtak. A három nô: Rana felesége, a nagynéném, és két lánya, az unokatestvéreim. Egy óra hosszat folyt a tapogatódzó beszélgetés. A szedett-vedett bútorokkal berendezett nappaliban ültünk, és kólát ittunk. Firhana, a barátnôm, értem jött kocsival. A nôvérét Delhiben ismertem meg, és most náluk laktam.

Éjféltájban megcsörrent a telefon. A bácsikám volt. "Beti"-nek, lányának szólított.

- Mit csinálsz te ott? - mondta. - Itt a te otthonod. Most rögtön gyere haza, és maradj itt. Mondd meg a címet, érted megyek.

Sohasem láttam ezt az embert. Anyámmal születésem elôtt öt évvel találkoztak utoljára. Tiltakoztam. Végül sikerült lebeszélnem a szándékáról. De másnap elmentem hozzá, és egy hétig nála maradtam.

Rana szolíd pakisztáni polgár benyomását keltette. Egy nyolcvan magas, erôteljes testalkatú férfi volt, hosszú pamut ingben és pizsamában, ebben az awaminak nevezett közkedvelt "népviseletben", amely a katonaság által eltávolított és kivégzett miniszterelnök, az egykori Zulfikar Ali Bhutto személyére nyúlik vissza. Mély, kellemes hangját egész héten át hallgattam. Én kérdeztem, ô válaszolt; sok tényt tudtam meg. Nagyanyám 1956-ban halt meg (Indiában élô gyermekei, a nyolc közül hét, halála évét hol 1949-re, hol 1952-re vagy 1953-ra tették), és Rana muzulmán nôt vett feleségül.

Ô miért nem tartott a testvéreivel?

Szóval ô, mondta Rana, akárcsak sokan mások, nem gondolta volna, hogy a megosztás úgy történik majd, ahogy történt.

- Sokan voltunk, akik így gondolkodtunk: Igen, lesznek változások, de miért kellene elmennünk?

Nem hitte volna, hogy a politikai döntések befolyásolhatnák az életét, és amikor belátta tévedését, már késô volt.

- Épphogy húsz éves voltam. Tanulatlan ifjonc. Mihez kezdtem volna Indiában? Nem volt képzettségem, munkám, mit tudtam volna felmutatni?

Nagyon is meg tudtam érteni. Lahoréban évszázadokon át egymás mellett éltek a muzulmánok, hinduk és szikhek. Ugyan ki sejthette volna, hogy ez az immár pakisztáni és nem indiai város egycsapásra és kizárólagosan muzulmánná válik, és soha nem tér vissza a korábbi "normális állapot"? Nehezebben tudtam megbocsátani azt, ahogy Rana a nagyanyámmal bánt. Ô kilenc évvel élte túl a kettéosztást, és ez alatt az idô alatt, miközben hat lánya mit sem tudott róla, mindvégig rejtôzködve, egyedül, elszigetelten élt. Miért kényszerítette Rana, hogy nála maradjon?

- Aggódtam anyádért, mert magára kellett volna vennie egy idôs asszony terhét. Ahogy akkor is kétségeim voltak, amikor engem akart magával vinni.

Nem hittem neki. És miért döntött úgy, hogy muzulmán hitre tér?

- Tulajdonképpen nem volt választásom. Ha itt akartam maradni, át kellett térnem. Muzulmán lányt vettem feleségül, megváltoztattam a vallásomat, és muzulmán nevet vettem fel.

Csakugyan hívô volt? Mi késztette az áttérésre: meggyôzôdés vagy kényelemszeretet?

Azt mondta, hogy a negyven év alatt soha - "soha, egyetlen egyszer sem" - tudta álomra hajtani a fejét anélkül, hogy meg ne bánta volna döntését.

- Tudod, gyermekem - mondta, és ez lett az egymással töltött napok refrénje - az áttérés soha nem bocsáttatik meg. A történelem mindig a sarkadban van: üldöz. És nekem még rosszabb, mert itt maradtam. Még ma is gyakran hallom, hogy az emberek összesúgnak mögöttem a piacon: "hindu, hindu". El se tudod képzelni, milyen érzés!

Ettôl a mondattól végigfutott hátamon a hideg. Megenyhültem. Van Pandzsábban egy szó, amely felidézi a nagy vágyakat, és életre kelti a nagy érzelmeket: vatan . Ezt a szót nehéz lefordítani. Jelentheti a hazát, az országot, a vidéket - együtt és külön-külön. A vatan azt fejezi ki, hogy a pandzsábiak visszavágynak oda, ahova lelkükben tartoznak. A kettéosztás nyomán elûzött pandzsábiak többsége számára a vatan az a haza, amelyet el kellett hagyniuk. Rana ezt pont fordítva élte meg. Ô Pakisztánban maradt, a családi házban, és neki India lett a vatan : az az ország, ahol életében csak egyszer járt, rövid idôre. Minden nap megnézte a televízióban az indiai híreket; az indiai krikett-csapatnak szurkolt, fôleg akkor, ha Pakisztán ellen játszottak; minden indiai szappanoperát végignézett.

Egy hét elteltével többé-kevésbé betekintést nyertem az életébe. A negyven év alatt Rana egyre jobban visszahúzódott. Felesége és gyermekei - muzulmánok egy muzulmán országban - gondoskodtak róla. Vágyait és hallgatását nem értették. A felesége talán mégis megértett valamit a dilemmájából. Röviddel az esküvô után, szerintem nagyon is érthetôen, elhatározta, hogy gyermekeit lehetôleg megkíméli az efféle identitásiválságoktól. Fiait és leányait hithû muzulmánokként nevelte; a lányok purdá ban maradtak, és otthon tanultak egy mullah-tól. Az egyik kislány egyszer azt mondta: "Apa, nincs semmi baj, te is olyan vagy, mint mi, de mi azt hittük, tudod, milyen rettenetesek azok ott odaát." Néhány távoli rokonra gondolt, akik egyszer náluk jártak, és úgy viselkedtek, mint ortodox hinduk, mintegy kérkedve "érinthetetlenségükkel", ami jellemzô a hindukra, ha muzulmánok között vannak. Ragaszkodtak hozzá, hogy maguk fôzzék meg az ételeiket, és egy falatot sem ettek abból, amit Rana családja készített. Ez a kislány egyetlen hindut sem ismert rajtuk kívül. Nem lehetett tôle rossz néven venni, hogy nem kedvelte ôket.

Egy alkalommal, amikor az estébe nyúló bizalmas beszélgetésbe merültünk, amelyet csak az evés és egy csésze tea idejére szakítottunk félbe, már-már nyomasztónak éreztem a viselkedését.

- Miért beszélsz így velem? - kérdeztem. - Hisz nem is ismersz. Ha a piacon találkoztunk volna, olyan lennék neked, mint minden idegen.

Hosszan nézett, aztán megszólalt.

- Gyermekem, én életemben elôször beszéltem olyan emberrel, aki az én vérembôl való.

Megdöbbentem.

- És a családod? Ôk a te véred, nem én - vetettem ellene.

- Ugyan - mondta. - Az ô számukra én mindig idegen maradok. Tudod, mit akarok mondani. Ezért vagy itt. Ha nem történik is semmi, én tudom, hogy téged azért küldtek, hogy könnyíts a sorsomon.

Bizonyos szempontból ez meg is felelt a valóságnak.

Ajándékokkal és hírekkel utaztam vissza Indiába. Magammal vittem Rana levelét is, amelyet a hat lánytestvérnek írt (a bátyja idôközben meghalt). A testvérek nálunk jöttek össze, leültek egymás mellé a nappaliba, kíváncsian, de telve gyûlölettel. Azután egyikük fogta a levelet, és olvasni kezdte. A levél kézrôl-kézre járt. Sírtak, emlékeket cseréltek, régmúlt történeteket ástak elô, és a hangulat lassan oldódott. Végül már nevettek. Meséld el, milyen most a ház, kérleltek. A guave-fa még megvan? Mi történt a csókhat -játékkal? Ki lakik a hátsó házban? Újra meg újra elolvasták Rana levelét. Anyámnak és öt nagynénikémnek egyszeriben új családjuk lett, túl a határon.

Attól kezdve tartottuk a kapcsolatot. Többször is voltam Ranánál. Egyszer azt írta anyámnak: "Szeretném Urvashit ketrecbe zárni, és magam mellett tartani." Egyik utazásom elôestéjén anyám azt mondta: "Kérdezd meg tôle, mi lett anyámmal: eltemette vagy elhamvasztotta?"

A muzulmánok eltemetik a halottaikat. A hinduk hamvasztják. Csodálkozva néztem anyámra. A hinduizmussal nemigen törôdött, és ha nem volt is ateista, az ortodoxiát nem kedvelte.

- Miért olyan fontos ez neked? - kérdeztem.

- Légy szíves, kérdezd meg.

Amikor megérkeztem Lahoréba, feltettem a kérdést.

- Hogy maradhatott volna itt és tarthatta volna meg az eredeti nevét? - mondta Rana. - Át kellett térítenem. Az Ayesha Bibi nevet kapta. Eltemettem.

1988 végén magammal vittem anyámat és legidôsebb nôvérét. Rana egyik lányának az esküvôje volt, és mi örömteli izgalommal készültünk az útra. A két asszony negyvenegy éve nem látta a bátyját, a házat és Lahorét. Rana huszonkét éves volt, amikor utoljára látták. A férfi, aki értük ment a lahorei repülôtérre, erôsen ôszülô és kopaszodó hatvanas volt; a viszontlátás óvatosan és nehézkesen indult. A kocsiban, Rana háza felé, semmitmondó csevegés folyt. A házban, amely egykor a testvérek közös otthona volt, most idegenek laktak, és az asszonyoknak, mint sok egyébre, erre is tekintettel kellett lenniük. A testvérek közötti, udvariaskodással leplezett feszültség két napig tartott, mígnem a harmadik napon sírva és nevetve találtam rájuk az egyik szobában. Rana végigvezette a házon a testvéreit, akik körülnéztek régi szobáikban, ráismertek kedvenc fáikra, és együtt emlékeztek az egykori családra.

De minél közelebb kerültek egymáshoz a testvérek, annál visszahúzódóbb lett Rana felesége és a gyerekek. Jelenlétünk érthetô módon nyugtalanította ôket. Az egyik lány férjhez ment. Mintha a férj szülei nem tûrtek volna meg hindukat a családjukban; mintha a hinduk csak azért jöttek volna, hogy visszaköveteljék családi jussukat; mintha az esküvôn olyasmit tettünk volna, ami szégyent hozhat a családra? Mindkét oldalon titkok és elhallgatások kezdtek halmozódni. Csodálkozva figyeltem, milyen könnyû ismét megszilárdítani azokat a határokat, amelyekrôl épp az imént hittük, hogy átléptük ôket.

Késôbb még egyszer meglátogattam Ranát Pakisztánban. Nem volt egyszerû. Rana attól tartott, hogy figyeli a rendôrség. Levelei egyre ritkultak, aztán végképp elmaradtak. Anyám egy ideig még küldött leveleket és ajándékokat, de aztán felhagyott vele. Én is küldtem híreket a barátaimon keresztül, mígnem egyikük Rana üzenetével tért vissza: ne próbáljam fenntartani a kapcsolatot; annyi mindent megnehezítek vele. Nemcsak a hatóságok, hanem saját családja részérôl is nyomás nehezedett rá. Fiai unszolták, hogy szakítsa meg a kapcsolatot indiai rokonaival. Nem sokkal késôbb India és Pakisztán között ismét feszültté vált a nyolcvanas években kissé megenyhült viszony, és a két ország között nehezebb lett az utazás.

Sok éve annak, hogy utoljára láttam Ranát. Azt sem tudom, él-e még vagy meghalt. Azt hiszem, él. Remélem, hogy így van. Azt képzelem, hogyha történne vele valami, a családja értesítene bennünket. De nem tudom, tényleg hiszek-e ebben. Sok évvel ezelôtt, amikor elmesélte, hogy eltemette a nagyanyámat, megkértem, hogy vezessen el a sírhoz. Alkonyodott, a kapu elôtt álltunk. Azt hiszem, akkor fordult elô elôször, hogy nem nézett rám, amikor felelt. Csoszogott a porban és azt mondta:

- Nem, gyermekem, még nem. Még nem vagyok képes rá.

1996. augusztus 14-én este mintegy száz indiai a Pandzsáb állambeli Wagahnál ellátogatott az indiai-pakisztáni határra. Azért mentek oda, hogy valóra váltsanak valamit, amit mindkét országban sokan és régóta szerettek volna: hozzávetôleg ugyanannyi indiai és pakisztáni gyûljön össze a határ két oldalán, és együtt énekeljenek békedalokat. Azt hitték, hogy a határt egy ôrszem jelképezi, és ôk látni fogják társaikat a túlsó oldalon. Csalódottan kellett visszafordulniuk. A határ nemcsak hogy más volt, mint gondolták - a két ország között senkiföldje húzódott - hanem sokkal díszesebb is. Az indiai oldalon álló kapuíven neonnal megvilágított, nagybetûs felirat hirdeti: Mera Bharat Mahan - Hazám, India, mindenek fölött. A pakisztáni oldalon egy hasonló, neonnal megvilágított íven ez olvasható: Pakistan Zindabad - Éljen Pakisztán. Az emberek piknikre szoktak összegyûlni itt, esznek, isznak és szórakoznak.

A határon senkinek nem jutnak eszébe a kettéosztás gyötrelmei, éppoly kevéssé, mint Indiában, Pakisztánban vagy Bangladesben. Lehet, hogy egymillió ember belepusztult, de nekik senki nem állított emlékmûvet. Olykor nem marad más, mint az emberek emlékezetében ôrzött történetek, és ezek a történetek csak ritkán lépik át a család és a vallási közösség határait: Szavak vérrokonok között.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu