KOREN GABRIELLA / EUGEN GINDL

A walkmenes fekete Apolló




New Yorkba Közép-Európából jött. Az Istennek sem árulja el, honnan. Felégette az összes hidat maga mögött. Nevet változtatott. Érezte, hogy az, aki egy lábbal Európában marad, annak Amerikában nem lesz sikere. Gabriel Korennek nem voltak kétségei, hogy New Yorkban érvényesülni fog, mert tudatában volt annak, hogy a tehetsége óriási. Szobrász. Szobraiban saját magát fejezi ki és a világról alkotott véleményét. Az utóbbi néhány évben fôleg negroid jellegû szobrokat készít. Fekete férfiak gyönyörû szobrait, amiket senki sem vásárol. Feketék azért nem, mert fehérbôrû szobrász készítette ôket, feketék meg azért, mert a feketéket ábrázoló szobrok a fehérek magángalériáiban éppen azoknak a látogatóknak bántják a szemét, akik a mûvészetet megvásárolni szokták. Tavaly július elején Gabriel talált egy borítékot a postaládájában. Amikor kinyitotta, kiesett belôle egy 170.000 dolláros csekk. Elôleg volt egy olyan fekete szoborra, melyet csak ezután fog elkészíteni. Abban a pillanatban tudta, hogy itt a nagy lehetôség arra, hogy a szakmában nevet szerezzen. És azon az estén eldöntötte, hogy elmeséli nekem a történetét.

Azt ne kérdezd, régen hogy hívtak. Azt se kérdezd, honnan jöttem. Itt, Amerikában, az senkit sem érdekel. Miért éppen a Koren nevet választottam? Tetszik nekem, és az egyik ôsömet is így hívták. Szláv név, amely állandóságot, valamihez való tartozást fejez ki. Szabad ember vagyok, nem viselem el a kötöttséget, korlátokat, elviselhetetlen számomra az öncélú érzelem, szentimentalizmus. De az Isten tehetséggel áldott meg, és én élni is szeretnék vele. Ezt a tehetséget azonban nem szeretném aprópénzre váltani. Felelôsnek érzem magam a tehetségemért, nem árusíthatom ki csak úgy. Hûséges vagyok hozzá, úgy ahogy fa a gyökeréhez, pedig ez alatt a 15 év alatt New Yorkban nemegyszer nélkülöztem.

New York mágikus város, tele individualistákkal és visszavonultan élô emberekkel. Mindenki magának él. Az emberek nem törôdnek másokkal, nem találkozgatnak, nem érzik szükségét annak, hogy ismeretséget kössenek csak úgy, indok nélkül. Vagy csak azért, hogy megismerjenek más emberi lényt. Csak a metróban találkoznak. Kiszállnak a saját megállójukban és rohannak a munkahelyükre, vagy igyekeznek hazafelé. Pedig New York-ban éppen az emberek a legelbûvölôbbek. Ez egy olyan város, ahol a világ összes nemzete és emberfajtája megtalálható. Idehozták génjeiket, szokásaikat, konyhájukat, vallásukat. Többségük évekig csak a saját gettójában él, de New York egy igazi turmix gép, vagy ahogy itt mondják, "melting pot", fazék, melyben a világ összes íze és illata keveredik. Nagyon izgatnak az emberi arcok, emberi testek, lenyügözônek a gesztusok, mozdulatok. Az utcákon, a metróban nem tudok betelni a látvánnyal. New York után minden más város unalmasnak tûnik.

Mindig tudtam, hogy egyszer világgá megyek. Nem azért, hogy magasabb életszínvonalat érjek el, nem a pénz miatt. Meg akartam ismerni, saját bôrön tapasztalni az ismeretlent. Az ihletet erre egy mesébôl kaptam, amit egykor az édesapám mesélt. Ez mese volt egy szegény fiúról, aki inasként ment el világot látni és mesterként tért vissza. Amikor 1977-ben elmentem Nyugatra, minden barátom azt gondolta, hogy a kommunizmus elôl menekülök. Az amerikaiak is azt hitték, és ezt is akarták hallani. Amikor a menedékjog odaítélése elôtt ellenôriztek, néhányszor célzatosan tettek fel olyan kérdést, melyre éppen ilyen választ vártak. Olyan választ, amely az egész eljárást leegyszerûsítette volna. Mégsem tudtam azt mondani, hogy azért disszidáltam, mert otthon üldöztek. Ez egyszerûen nem volt igaz. Végül a konzulátus alkalmazottja elfogadta azt az indokot, amit kínomban találtam ki: "Azért mentem el, mert láttam az igazságtalanságot, amit a kommunista rendszer másokon követett el." Megkönnyebbültem, hogy nem kellett méltatlanul hazudnom.

Miért éppen New Yorkba, Amerikába jöttem? Elegem volt Európából. Idegeimre ment az európai felsôbbrendûség, gôg, amellyel a saját kultúráját erôltette rá a világra. Úgy éreztem, hogy Európa már üres, unalmas, és csak ismétli önmagát. Az európai mûvészetbôl semmi sem tetszett. Még Párizsban is óriásit csalódtam. Viszont New York, amely a hetvenes években még a mûvészet, új gondolatok, új kezdeményezések fôvárosa volt, már régóta vonzott. Igazából ott akartam érvényesülni, próbára tenni a tehetségemet a legerôsebb konkurencia közepette.

A valóság - ahogy ez már lenni szokott - kissé eltért az elképzeléseimtôl. Szeretem az egyedüllétet, a szobrász többnyire egyedül van a mûtermében. Ez a munka majdnem hogy aszkéta életet követel. De "robot" után az embernek kedve támad kimenni az emberek közé. Akkor jöttem rá, hogy senkit sem érdekelek. Sem a szomszédokat, sem a kollégákat - mûvészeket, senkit sem. A legjobban azok fogadtak el, akik maguk is bizonyos kirekesztettség érzésével küszködtek. New Yorkban az elsô barátaim homoszexuálisok voltak. Nem vagyok leszbikus, férfiakat szeretek. Szeretek férfiakkal beszélgetni, szeretek velük aludni. Számomra a homokosok is - itt úgy mondják "gay" - elsôsorban férfiak. Gyakran találkoztam velük, New Yorkban több ezren vannak. Az óriási város tolerálja ôket, itt nem kell színlelni, alakoskodni, a természetüket elrejteni. Érzékenyek, érzékenyebbek nálunk, "normális" embereknél. Ez a megjelöltek, kiközösítettek érzékenysége, olyan, amellyel a zsidók többsége is rendelkezik. Ennek köszönhetôen sok mindent képesek hamarabb és mélyebben érzékelni. Homoszexuálisoktól kaptam ötletet az elsô amerikai szobromhoz. Talán ismered Manet Olympia címû képét. Ez egy ágyon fekvô gyönyörû fekete nôt ábrázol, aki beszélget a szolgálólánnyal. Itt a sokkal régebbi, híres Rembrandt képnek (Danae) a felidézésérôl van szó. Manet képét 3 dimenzióba helyeztem: megalkottam két meztelen, fehér férfi szoboregyüttesét, barokk drapériában. Hogy miért éppen barokk? A barokkot mindig is szerettem. Izgattak az ellentétek, melyek létrehozták: hit és kétségbeesés, aszkézis és élvhajhászat... Ellentétek, amelyek a barokk bölcsôjeként új korszakot hoztak létre. Éreztem, hogy "gay"-eimet éppen egy barokk ágyon kell elhelyeznem. Ez mindenkinek nagyon tetszett, de senki sem vette meg ôket. Mind a mai napig a mûteremben bámulnak rám. De az üzleti sikertelenség nem zavart. Ez volt a búcsúm Európától. Good bye, Europe...!

Magányos emberek szeretnek rádiót hallgatni. Én meg megtanultam hallgatni a Fekete Rádiót. Black Radio Talk Show-t kapcsoltam be munka közben a mûteremben és otthon is, az ágyban. Már 16 éve hallgatom. A Black Radio-ból értesültem a feketék problémáiról. Megtudtam, hogyan érzékelik a helyzetüket, hogyan keresik identitásukat, hogyan küzdenek az emberi és polgári méltóságukért. Nagyon felkeltette az érdeklôdésemet, elkezdtem a fekete problematikát taglaló könyveket vásárolni. Egyik nap elmentem a Black Radio által meghirdetett elôadásra is. Az elôadást Brooklynban tartották, a feketék templomában, ami egyben valamiféle kultúrházként is mûködött. A helyiségben csak feketék, fôleg férfiak ültek. Bementem, de mintha levegô lettem volna. Senki sem vett rólam tudomást. Leültem egy székre és hallgattam. De éreztem, hogy zavaró tényezô vagyok. Levegônek néztek, de éreztem, hogy mindegyikük felteszi magának a kérdést: "Ki ez a fehér nô? És mit akat itt?“ Kibírtam, mert meg akartam ôket ismerni. Mert többet akartam megtudni róluk. Ha felállok és elmegyek, semmit se fogok megtudni, mondtam magamnak. És így ottmaradtam.

Semmi sem tud jobban megbántani, mint a bizalmatlanság. De ha felvértezem magam ellene, jól bírom a strapát. Hónapokig jártam azokra az elôadásokra, tanulmányoztam a feketék problematikáját, igyekeztem bekapcsolódni a beszélgetésekbe. Nem segített semmi, egyszerûen nem vették tudomásul a jelenlétemet. Méltóságteljesen és kollektíven ignoráltak. Ezzel a furcsa fehér nôvel szemben tanúsított bizalmatlanság a legkülönbözôbb formában nyilvánult meg. Volt benne gúny, máskor fölényeskedés, nagyon gyakran olyasmi is, mint a megvetés. A megvetés a megalázottak iszonyú fegyvere, és én, a fehér nô voltam annak az emberfajnak a képviselôje, aki megalázta és megalázza ôket. A megvetés olyan büntetés, amelyet a fehér fajnak még vezeklés formájában el kell szenvednie.

Több mint egy év után néhányan megszántak. Válaszoltak a kérdéseimre. Válaszoltak és néztek engem. Néha még a metróhoz is elkísértek. Arra vágytam, hogy legalább egyikük hívjon meg egy kávéra. Nem hívott meg senki, legalábbis akkor nem. Oda szoktam adni nekik a névjegyemet, a lakásom és a mûtermem telefonszámával. Elfogadták, de egyik sem hívott fel. Hányszor sírtam emiatt. Dühösen és tehetetlenül. De a fekete kultúra megbabonázott. Az eredeti, bár ezt már megérintették annak az országnak a változásai, mely akaratuk ellenére hazájuk lett. Igazi hazájukká lett, mert haza, Afrikába még azok se tudtak visszatérni, akik a nagy visszatérést propagáltak.

Három évvel késôbb ennek a fekete "népi egyetemnek" az egyik gyakori látogatójával annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy végül már együtt aludtunk. Hogy milyen a szex a fekete férfiakkal, arról nem fogok mesélni. Vannak köztük - akárcsak a fehérek között - szexuális atléták, és figyelmes, gyengéd szeretôk. Férfiak, akik tudnak adni és odafigyelni. De majdnem mindegyikkel jól éreztem magam, izgatott, ahogy a gyönyörû bôrük hozzám ért, szerettem az érintésüket érezni, ezt az emberi érintést. Ráadásul sajnáltam is ôket. Fôleg akkor, amikor néhányan a fekete kisebbségi érzésüket, méltóság utáni vágyukat, tudathasadásukat az én ágyamban akarták realizálni, egy olyan fehér nô testén, akit csodáltak és ugyanakkor megvetettek. Sok fekete szeretôm volt, sokat tanultam tôlük. Fôleg a lelküket tanultam meg megérteni. A lelket, mely nem hiányozhat egy szoborból sem, ha nem akarjuk, hogy halott anyag maradjon.

Az elsô szobrom, melyet New York-ban készítettem, egy amerikai Apolló. Hat láb, négy hüvelyk magas; 194 centiméter. A mellkasára aranyszínû kollázsok vannak gravírozva, képek a fekete amerikaiak történelmébôl. Ez egy realisztikus szobor, antik stílusban, még a szemét is úgy festettem be, ahogy a régi görög szobrászok tették. De a testtartása nem görög. A testtartása egyiptomi. Így, az egyik lábukat elôre rakva, a fáraók álltak. Ez a befagyasztott mozdulat nemes, fennkölt, emelkedett, ünnepi, kifejezi a belsô erôt és integritást, de a fülén walkmen van. Egy modern ember, aki nem fél a jövôtôl.

Fekete barátaimnak nagyon tetszett. A kiállítás után még a fekete közösség prominens tagjai is elbeszélgettek velem. Elmondták, hogyan értékelik, sôt csodálják, hogy oly sokáig bírtam elviselni a mellôzésüket. A brooklyni templom egyik prédikátora még a prédikációjában is megjegyezte: "Testvéreim. Nem elég feketének lenni, ha a lelketek fehér, és úgy bántok a fehér testvérünkkel, ahogy a fehérek általában velünk szoktak. Nézzétek: fehér, de a mi lelkünk van benne. Black soul."

Voltak szeretôim, többnyire gyönyörû férfiak, akik pusztítottak. Nem úgy, mint feketék a fehér nôt, hanem mint férfi a nôt. Egyiküket, akit nagyon szerettem, ingerelte a ragaszkodásom és a függetlenségem. Bosszantotta, mivel más voltam, mint azok a nôk, akiket elôttem ismert meg. Éppen ô inspirált a második Apolló szobor megalkotására. Ez a szobor absztrakt. Az ô mintájára készítettem, de nem kellett modellt ülnie. A legkisebb részletekbe menôen láttam magam elôtt, a kezeimben éreztem. A második Apollóval sokat kínlódtam, de az eredménnyel nem voltam elégedett. Azt viszont nem tudtam meghatározni, mi hiányzik belôle. Egyszer, amikor lelkileg teljesen tönkretett és elment, átmentem a mûterembe és a szobrot néhány részre szétfûrészeltem. Másnap elkezdtem a darabokat összerakni. Rögtön sejtettem, hogy ezúttal ez lesz az igazi... Amikor késôbb újra megmutattam neki az összevágott és újra összeragasztott szobrot, hosszan, szó nélkül nézegette. Azután elfojtott hangon mondta: "Ilyenek voltunk azelôtt - mutatott az Apolló I.-re - és ilyenek vagyunk most." Egy mondatban fejezte ki azt, amit magam is éreztem.

Hallottál már Malcolm X-rôl? Biztosan. Nagy fekete volt. Nagyobb mint Martin Luther King. Ôt nem zavarta, hogy a fehérek megmondják nekünk ( sic! ), mi a jó és mi a rossz, sôt elvárják, hogy ugyanazokat a hôsöket tiszteljük, mint ôk. Kingnek az volt erre a receptje: "Fejemre tojhatsz, akkor is szeretlek." Malcolm X azonban megmondta a feketéknek, hogy a saját méltóságukért harcolniuk kell. Tudta, hogy az erôszak nélküli harc is sikeres tud lenni, ha az, aki harcol, erôs. Megpróbálta a feketék ügyét így terjeszteni. Végül mindkettejüket megölték.

Meg fogom csinálni Malcolm X szobrát a harlemi fekete múzeum számára. Pályázatot nyertem, amelyen részt vett a legjobb 129 amerikai szobrász. A bírálók mind feketék voltak. A tervemet csak úgy küldtem be, bizisten. Egyáltalán nem hittem, hogy a nagy tanító és mártír szobrának elkészítésével éppen engem fognak megbízni. És látod, tévedtem. Ez a 170.000 dolláros csekk, amelybôl kétharmadot az anyagra és a szakipari munkákra fogok fordítani, elsô értékelése a tehetségemnek itt Amerikában. Mostanáig egyetlen egy szobromat sem adtam el, hacsak nem számolom a kirakatbábukat egyes áruházak részére, vagy az elôre megtervezett, polgári szoboregyütteseket zeneiskolák elé valahol Oregonban, vagy Oklahomában. Ez alkalommal igazán befutottam. Az amerikaiak ezt úgy hívják, hogy break-in . És tudod, minek örülök a legjobban? Hogy nemsokára bronzba önthetem mindkét Apollót. Azok a gipsz testeik már nagyon megöregedtek. Nemsokára szétesnek...

Nádas Péter fordításai


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/