STEPHEN HOLMES

OROSZ LECKE


Fél évszázadig a Szovjetunió nem csak egyszerûen a fô katonai ellenségünk volt, hanem az ideológiai és morális "másság" is. Az amerikai bal- és jobboldal egyaránt védelmezte egymással vetélkedô vízióit a liberális társadalomról a sztálinista rémálomra való reakcióként. Ilyen értelemben a hidegháború alaposan átformálta a közgondolkodást. Igazából azt is mondhatjuk, hogy a hidegháború volt a mi közös filozófiánk. A szovjetunióbeli kommunizmussal folytatott állandó, sürgetô és követelôdzô vetélkedés irányította vélekedésünket a legfontosabb intézményeink alapjául szolgáló elveinkrôl. Ugyanis a liberalizmus a totalitárius rend fordítottja volt, vagy legalábbis úgy tûnt nekünk.

Az amerikai krédó milyen vonásait hangsúlyoztatta velünk ez az alapvetô kontraszt? A szólás- és sajtószabadságot mindenekelôtt, valamint a gondolatszabadságot, mivel ezeket nyomta el a legbrutálisabban a moszkvai rezsim. Ugyanettôl a szellemiségtôl vezérelve, az amerikaiak hangsúlyozottan fontosnak tartották a gyülekezési szabadságot, a különbözô privát szervezetek létrehozásához való jogot, az elfogulatlan és független ítélkezéshez és bírósági eljárásokhoz való jogot és azt, hogy szabad választásokon nyilváníthassanak véleményt, aminek eredményeként leválthatják a nekik nem megfelelô tisztségviselôket. Ugyanígy kiemelt fontosságot kapott az a mozgástér, amely lehetôvé tette a magánvagyon gyûjtését, megszerzését, abból a meggyôzôdésbôl kiindulva, hogy egy decentralizált és nem tervutasításos alapon funkcionáló gazdaság képes csak az anyagi jólét és a politikai szabadság alapját megteremteni.

A Szovjetunió már eltûnt a térképrôl, de ettôl még semmi sem mûködik jól Oroszországban. Moszkván kívül az életkörülmények olyan riasztó módon romlottak, hogy a megélhetésük biztosítása érdekében számosan visszatértek az önellátó földmûveléshez. Ironikusan szólva, azt is mondhatjuk, hogy az oroszoknak napjainkban több okuk van az állam erôtlensége, mintsem hatalma miatt aggódni. A belsô zûrzavar szimptómái: börtönlázadások, vonatrablók, közterületen cigarettát kolduló katonák, kóbor kutyák falkái a vidéki városok utcáin, megjavítatlan olajszivárgás, szennyezés lépten-nyomon láthatók, tapasztalhatók. A tömeges adócsalások és az adóellenôrök meggyilkolása következtében (1996-ban 26-ot öltek meg), a Moszkvát vasmarokkal szorító, merev és vaskalapos területi vezetôk és a közintézményekre, valamint a félig privatizált vállalatokra rátelepedô és az elônyöket kihasználó, szemet szúróan gyorsan tollasodó, gazdagodó prominens személyiségek ténykedése miatt az államnak alig vannak erôtartalékai funkcionálni.

Az orosz állam gyengesége nem csak az oroszoknak okoz megpróbáltatásokat, hanem a Nyugat számára is új rémálmok forrása: további Csernobil-típusú katasztrófák, nukleáris know-how árusítása pult alól olyan államoknak, amelyek nem tudhatni, mire használják, visszaélnek vele, a biológiai és vegyi fegyverek megsemmisítésére való szembeötlô és kinyilvánított képtelenség, gyalázatos módon elhanyagolt olajszállító hajók, a végsô soron egész Európát fenyegetô fertôzô betegségek, járványok, a riasztó módon a határokon túlra terjedô, exportálódó szervezett bûnözés, a központi kormány tehetetlensége, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek (mint például a NASA-ûrállomás esetében), az erôsen kifogásolható irányító és ellenôrzô rendszer, a védelmi és a külügyminisztérium tevékenységének koordinálatlansága olyan kérdésekben, amelyek létfontosságúak a szomszédos országok számára.

A tehetséges ifjú reformereket szívesen látná a Kreml, de ôk sem képesek rövid idôn belül megoldani hazájuk súlyos kormányzási válságát. Az autóbuszok még mindig járnak, de az orosz kormány szembetûnô módon képtelen a tulajdon törvényeit betartatni. A teljes adóbevétel a GDP-nek mintegy a tíz százaléka körül ingadozik (ebben nincs benne a hatalmas és nem adózó szürke gazdaság), összehasonlításképpen az Egyesült Államokban ez az érték durván 30 százalék, Nyugat-Európában pedig mintegy 45 százalék átlagban. A probléma, amellyel a liberális reformerek szembesülnek, immár nem a cenzúra és a tervutasításos gazdaság, sem pedig a frusztrált nemzeti önérzet és a xenofóbia (habár ezek is léteznek), hanem valami egészen újszerû dolog: egy széthullóban levô állam, amely alig-alig kapcsolódik a demoralizálódott társadalomhoz.

Mit tanulhatunk ebbôl az elképesztô helyzetbôl? Miként értékeljük át a "szabad piac" és a "spontán csereforgalom" megünneplését, amikor föld-levegô rakéták és egyéb, a szovjet hadi arzenál halált hozó maradványainak totálisan szabályozatlan és ellenôrizetlen piacát látjuk? És hogy állunk az olyan fogalmakkal, mint "pluralizmus", "decentralizálás", "egymást kiegyenlítô hatalmak", "privát szervezôdések", vagy "a társadalom függetlensége az államtól"? Lehet, hogy legalább olyan sokat kell még tanulnunk ezekrôl az eszmékrôl a kommunizmus következményeibôl adódóan, mint amennyit egykor a kommunizmustól tanulni véltünk.

A hidegháború idején, amikor úgy tûnt, minden politikai rossz okozója a túlszabályozottság, a kormány "túlhatalma", egy gyönge kormány veszélyességének az eshetôsége kis szerepet játszott a liberális önmeghatározásban. (A "liberális" szót tágabb filozófiai értelemben használom, beleértve a mai amerikai konzervatívokat és liberálisokat egyaránt.) Ám ez nem mindig volt így. Madisonnak a Federalist ban használt, a kormánynak az alkotmányos korlátozásáról szóló híressé vált megfogalmazása szerint elôször is "feljogosítjuk a kormányt a választópolgárok kormányozására". Ha a hatalmat képviselô személyek megfélemlíthetôk vagy megvesztegethetôk, a magánszektor életerôs vibrálása, lüktetése kóros rángatózássá válik. Addig ugyanis nincs törvényesség, amíg a maffia ügyvédeket alkalmaz. Természetesen szó sincs arról, hogy a rendezetlen piaci viszonyok és a féktelenül garázdálkodó, gyilkoló rablóbandák miatt egyre jobban kifejlôdô és leplezetlenül felszínre kerülô szociális veszélyeztetettség-érzet egy vaskezû kormány és hatalom utáni sóvárgást sugalljon. Oroszország politikailag szétzilálódott társadalmának keservei, jajkiáltásai azonban oda kell hogy hassanak, hogy jobban meg tudjuk becsülni a kormánynak a liberális szabadságjogok támogatásában kifejtett erôfeszítéseit, és szolgáljanak tanulságul azok számára, akik az államot csak úgy tekintik, mint a liberális értékeket fenyegetô tényezôt.

Nincs közigazgatás, nincsenek egyéni jogok

A klasszikus liberális teória azért tekintette szükségesnek a politikai hatalmat, mert az egyének részrehajlók, elfogultak önmaguk iránt, és ha a döntést rájuk bízzák, az erôsek és a csalók ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy kivonják magukat a törvények hatálya alól. Tökéletesen beigazolódni látszik ez a mai Oroszországban. Amikor a valaha mindenható és mindent birtokló államot olyan könnyû kifosztani, miért fogadjuk el a mindenkire érvényes játékszabályokat? A gondolat- és cselekvésszabadság hívei úgy érvelnek, hogy az állam korlátozó hatalma csak a károkozás elleni védelemre és a tulajdonjogok védelmére terjedhet ki. Az oroszországi kontextusban a "csak" szó rendkívül disszonánsan hangzik. Észbontóan nehéz a kaotikus állapotok közepette egy olyan korlátozott hatáskörû kormányt alakítani, amely képes az erôszakot és a csalást visszaszorítani.

A mai Oroszországban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a liberális értékeket ugyanúgy fenyegeti az állam tehetetlensége, mint a despotikus hatalom. Az "államtalanítás" nem a megoldást jelenti - ez éppen a probléma. Jól mûködô közigazgatás, államhatalom nélkül ugyanis lehetetlen a kölcsönös károkozás megakadályozása, nincs személyes biztonság, és nincs "vezérelv, amelynek alapján élni lehet" - hogy a Locke-i mondást idézzük. Az 1977-es Brezsnyev-féle alkotmányban rögzített jogok nem realizálódtak az elnyomó államapparátus miatt. Az 1993-as jelcini alkotmányba foglalt jogok sem valósultak meg, mert az államnak nem volt elég forrása, és az igazi elhatározás is hiányzott, a köztisztviselôk pedig sokkal inkább törôdtek a saját hasznukra történô ügyeskedéssel, a sáp beszedésével és a beavatottak számára hozzáférhetô különbözô osztalékok, jutalékok begyûjtésével, mint a közügyekkel.

Az Oroszországban uralkodó zûrzavar kedvezôtlen hatással van az államra és a civiltársadalomra egyaránt. A központi ellenôrzô és koordinációs rendszer a totális zûrzavar állapotában van, a polgárság pedig, neheztelvén a politikai elitre, passzív és tétlen. A köztisztviselôk megvásárolhatók és tehetetlenek, a közérdek pedig túlságosan erôtlen és megfoghatatlan ahhoz, hogy hatékony közösségi szervezetek alakuljanak és legyenek a szószólói, vagy választókerületekben is érdemben foglalkozzanak vele, próbára téve ezzel a hatalmon levôk reformkészségét. A kormány jellemzôje, hogy nem kirívóan erôszakos és elnyomó (Csecsenföld kivételével), ugyanakkor nem egységes, felelôtlen, és szembeszökôen nem tanúsít semmilyen érdeklôdést polgárai életkörülményei iránt. A szociális szolgáltatások elsorvadnak, az emberek élettartama vészjóslóan csökken, az átlagemberek pedig, semmit sem várva a politikától, épp hogy csak tengetik életüket.

A politikai széttagoltság és a tekintély szétfoszlása lehetetlenné teszi a szabadságjogok érvényesítését, és ez mintha azt sugallná, hogy a liberalizmus nem tart igényt sem kizárólagosan, sem elvileg, kiterjesztett hatalomra. A legújabb oroszországi tapasztalatok azt teszik nyilvánvalóvá és kiáltóan szükségessé, hogy egy liberális kormány egyesítse a hatalmat hozzáértô és felelôs kezekben, és használja hatékonyan.

Az orosz politikai szakadárokat, másként gondolkodókat többé nem börtönzik be, ez tény. Senkit sem büntetnek, még csak nem is fenyegetnek meg a párt irányvonalától való eltérés miatt, mivel hogy az sincs már. Megesik, hogy újságírókat darabokra tép egy robbanó aktatáska, de csak akkor, ha a Védelmi Minisztériumban uralkodó korrupciót firtatják. Senkit sem vetnek börtönbe eretnek nézetek, hiedelmek miatt, mivel ortodoxia hiányában lehetetlen az eretnekség. Az ideológiai cenzúra és doktrinerség is eltûnt az ideológiával egyetemben. A hatalmon lévôk közül senkinek sincs politikai okok miatt félelemérzete, és nem kér senki útmutatást a politikától.

A könyörületet nem ismerô bibliai szörnyeteg, a Behemót által eltaposott magányos ellenszegülô képe egyoldalú interpretációját adta a liberális jogoknak. A fájdalmasan szerzett tapasztalatokat háttérbe szorította az a feltevés, hogy a jogok lényegében "falak", amelyeket az államhatalom elleni védelemként emelt maga köré az ember. Ebben a metaforában kétségtelenül van igazságtartalom, ugyanakkor azonban végtelenül inadekvát, amit kíméletlenül leleplez és igazol a napjainkban Oroszországban uralkodó helyzet, ahol a liberális reformok vereségét mi sem mutatja napnál világosabban, mint az államot a társadalomtól elválasztó közöny fala. Az elnyomásban már nem érdekelt, korrupt tisztségviselôk külön világban élnek, amely sehol sem érintkezik a politikától megcsömörlött polgárokéval. Moszkva, ez a pezsgô enkláve, amely alaposan félrevezeti a külföldi megfigyelôket, jól szimbolizálja az orosz gazdagoknak az orosz szegények iránt tanúsított határtalan nemtörôdömségét. Az oroszországi liberális reformok akadozása más szóval azt kell hogy szuggerálja, hogy a liberalizmus, a legigazibb értelemben véve, nem arra törekszik, hogy elszigetelje a társadalmat az államtól, hanem arra, hogy szilárd és jól kivehetô átjárókat nyisson, csatornákat hozzon létre a tisztességes köztisztviselôk és az ôszinte polgárok között, hogy azok korrekt partneri kapcsolatok alapján tárgyalhassanak egymással.

Oroszországnak legitim politikai hatalomra van szüksége. A szabadságjogok azonban a legitim közhatalom értelmes, hozzáértô gyakorlásán alapulnak. Ebbôl következik aztán, hogy a személyiségi jogok megsértése a liberális állammal szembeni engedetlenséget vonja maga után. Az államnélküliség szánalomra méltó körülmény, mert azt jelzi, hogy hiányzik az egyetlen olyan intézmény, amely képes védelmet nyújtani a rászorulóknak. Másként fogalmazva, a legnagyobb és a legmegbízhatóbb emberjogi szervezet a liberális állam. Ennek hiányában nincs a jogoknak következetes és állandó védelme, és nem lehetséges érvényt szerezni azoknak. Ha a társadalom politikailag nem jól szervezett, ott nincsenek és nem lehetnek egyéni szabadságjogok, mint ahogy civiltársadalom sincs. Ez tökéletesen magától értetôdô, de csak annak, aki észben tartja, hogy az antitotalitárius étosz milyen következtetésekhez vezet.

Az orosz liberális reform elakadása vélhetôleg visszairányítja az alapokhoz a liberális és individualista gondolkodást. A jogilag szabályozatlan szociális feszültségek ottani robbanásveszélyes helyzetté fokozódása lelohasztja majd az itteni, retorikával felfújt ballonokat arról az "autonóm" szféráról, ahol az amerikai családok minden egyes fillérjüket biztonságban tudhatják, mert a kormányzat aggályos precizitással ki van rekesztve onnan. Valóban, a mindent magának elvevô és a polgárait rövid pórázon tartó rezsim mindent felforgató hatásainak megfigyelésekor el kéne gondolkodnunk és tisztáznunk magunk között bizonyos tévhiteket, amelyek a "függôség" és "függetlenség" szavainkat övezik, és amelyekkel olyan könnyedén dobálózunk idônként politikai vitáinkban.

A hitelezônek ahhoz való joga, hogy kölcsönadott pénzét visszakapja, nyilvánvalóan az államhatalom, a rend és törvényesség terméke, eredménye. Az amerikai polgárnak a közhatalmat kell igénybe vennie, ha érvényt akar szerezni jogainak. Amikor pert indítok, nem csak úgy a magam útját járom egy teljesen kényszermentes szférában, és az államot sem akarom lerázni magamról mint nyûgöt, hanem azt várom el tôle, hogy lépjen fel az én érdekemben. Az az állam, amelyik a tartozások behajtását egyénileg garázdálkodó banditákra hagyja, és nem képes gyógyírt találni a hanyagsága áldozatainak bajaira, nem tekinthetô liberális államnak a szó igazi értelmében.

A szavazati jognak nincs értelme, ha a választási tisztségviselôk kenôpénzt fogadnak el, vagy meg sem jelennek a munkahelyükön. Az elkobzott tulajdonért járó igazságos kárpótláshoz való jog üres frázis csupán, ha az államkincstárnak nincs mit szétosztania. A saját ügyben a védelem tanújaként való megidézéshez való jog is haszontalan, ha a bírósági idézést nevetéssel fogadják. A korrekt és elfogulatlan bírósági procedúrához való jog elôfeltétele, hogy az állam az adófizetôk pénzébôl mindenki számára hozzáférhetô komplex jogi intézményeket hoz létre és tart fenn, amelyek elvégzik a fair igazságszolgáltatás szerteágazó eljárásait, eleget téve a különbözô fáradságos, de szükséges jogi formalitásoknak is. Éppen emiatt, nem lehet liberális állam az, amelyik ezt nem teljesíti.

Adók és szabadság

Az alapvetô jogok nem csak azért nem jutnak érvényre Oroszországban, mert az állam szétzilált és következetlen, hanem azért sem, mert fizetésképtelen. A krónikus pénzhiány megcsorbítja az egyéni szabadságjogokat és a harci készültséget is. A jogok a köz erôforrásainak hatékony kiaknázásán, felhasználásán és a hatalom szakszerû, hozzáértô gyakorlásán alapulnak, ez akkor lesz evidens, ha megvizsgáljuk az oroszországi büntetés-végrehajtási intézmények, a javító-nevelô intézetek elképesztôen gyatra állapotát, ahol a megzabolázhatatlan tuberkulózis (2.000 elítélt halt meg ebben a kórban 1996-ban) - még a fegyôrök körében is - és a magas halálozási arányszám nem is annyira az embertelen bánásmódnak, mint inkább a rettenetes túlzsúfoltságnak, az ehetetlen tápláléknak és az alapvetô egészségügyi ellátás hiányának a következménye. Ez esetben nem a kínzás, hanem a közfinanszírozás csôdje az alapvetô oka az elítéltek jogai sérelmének. Egy csôdbe ment állam nem lehet liberális állam, akármilyen is az állampolgárok "kulturális színvonala".

A fizetésképtelenségen nem a társadalmi erôforrások vagy a jómódú polgárok hiányát értem, Oroszországban ugyanis mindkét tényezô megvan. Inszolvens, tehát fizetésképtelen államnak igazából az értelmezhetô, amelyik nem képes az általánosan elfogadott normák szerint korrekt módon elvonni a köz által létrehozott javaknak egy megfelelô részét, és azt visszaáramoltatni, közszolgálati célokra fordítani, ehelyett inkább a tisztségviselôk és cimboráik zsebeit tömi degeszre. Az orosz állam nem szabadelvû, részben azért, mert fizetésképtelen. Továbbá fizetésképtelen azért, mert korrupt - mert a közszolgálati normák gyengék, és a potenciális adófizetôk nem bíznak a kormányban.

Az új orosz antiliberalizmus egyik alapvetô tanulsága, hogy az egyéni jogok nem védhetôk meg adóztatás, adóbeszedés és költségek, ráfordítások nélkül. Az anyagi eszközök hatékony elvonásához a kormánynak képesnek kell lennie együttmûködésre mozgósítani. Az erôs állam nem az "állam erôssége" miatt vaskezû - liberális értelmezés szerint -, hanem elsôsorban a hatalom legitimációján alapul, továbbá a kormánynak azon a képességén, hogy felmérje az önkéntes támogatók lehetséges körét. A meggazdagodás után lihegô és törekvô államhivatalnokok szájából vicsorogva elhangzó, adóhátralék miatti retorziókkal való fenyegetések nem fokozzák a bevallások ôszinteségét a személyes értékeket, vagyontárgyakat illetôen. Ha növelni akarja az adóbevételeket, az államnak egyrészt tisztességes bánásmódot kell tanúsítania polgáraival szemben, másrészt érthetô módon kell közölni, megfogalmazni a közös célokat, és korrekt partneri kapcsolatot kell létesíteni a fontos társadalmi csoportokkal és személyiségekkel a közös célok elérése érdekében.

Az orosz kormány képtelen az elemi emberi jogokat megvédeni ugyanazért, amiért képtelen olyan alapvetô javakkal ellátni polgárait, mint a fertôzés nélküli környezet, általános iskolai tankönyvek, röntgenfelvételekhez szükséges filmek a kórházakban, a veteránok nyugdíja, az egész ország területét átfogó úthálózat, a vasutak karbantartása és az iható víz. Nem képes a jogok védelmére, mert nem tudja az elvont anyagi eszközöket a közjó céljaira átcsoportosítani, irányítani. A bíróságok mûködnek, az igaz, de állandó lemaradásban vannak a tárgyalásra kitûzött ügyek jegyzékéhez képest, mert a bírói testület, a bíróságok számára nevetségesen kis összegeket jelöl ki a költségvetés, amelyek gyakran nem is jutnak el a rendeltetési helyükre. Az elemi jogoknak az adóbevételektôl való függôsége rávezethet bennünket annak megértésére, hogy a jog - közszükségleti cikk. Anélkül, hogy a mindenbe beleavatkozó állam és a társadalom közé falat emelnének, az úgynevezett "negatív jogok" is az adófizetôk finanszírozására épülnek, és a kormány által menedzselt közszolgálati tevékenységek arra valók, hogy az egyéni és kollektív jólétet fenntartsák.

Tulajdon és állam

Ide tartoznak a tulajdonosi jogok is. Szovjet-Oroszország ráirányította a figyelmet arra, hogyan fojthatják meg a jogszabályok és a rendeletek a gazdasági tevékenységet. A posztszovjet Oroszország ennek az igazságnak egy másik aspektusát világítja meg. Világosan meghatározott, egyértelmûen átruházott és törvényes úton érvényesíthetô tulajdonjogok nélkül a birtoklás nem erôsíti, nem ösztönzi a gondoskodó vállalkozói felelôsségtudatot.

Nem csupán arról van szó, hogy a kormánynak támogatnia és fejlesztenie kell a piacot. A lényeg ennél nagyobb hatókörû és mélyebben van. A piacot törvényhozói és jogalkotói rendeletek, jogszabályok alakítják, tartják fenn és koordinálják, ezek azonban nem tarthatók be egy politikailag szétzilálódott társadalomban. Mint ahogy nem létezhet a kapitalizmus ott, ahol minden meg van tervezve, úgy ott sem lehetséges a kapitalizmus, ahol minden eladó, és szóba sem jöhet, ha a megvásárolható tételek listáján szerepelnek a közhivatalok alkalmazottai is. A piaci viszonyok elôfeltétele a hozzáértô és tisztességes hivatalnoki kar.

Ahhoz való jogom, hogy belépjek valahová (valamely szervezetbe például), használjak valamit, kizárjak valamit vagy valakit valahonnan, eladjak, örökül hagyjak, jelzálogot betábláztassak, véget vessek az "én" tulajdonomat fenyegetô bármely zaklatásnak - mindezek a jogaim egyértelmûen függnek valami olyasmitôl, ami Oroszországban még nem létezik: egy jól szervezett, szilárd alapokon nyugvó, hiteles, mérvadó, és mindent egybevéve tisztességes törvényszéki rendszertôl. A liberális jogi rendszer nem pusztán óvja és védi a tulajdonomat. Megalkotja a birtoklás szabályait, kikötve például az ingatlanokat bérbeadók karbantartási és javítási kötelezettségeit, vagy azt, hogy miképpen történjék a közösen birtokolt tulajdon eladása. Tehát a tulajdonjogokat "a kormánytól való szabadsággal, függetlenséggel" asszociálni ugyanolyan értelmetlenség, mint mondjuk a sakkozáshoz való jogot a sakkjáték szabályaitól való elrugaszkodással összekapcsolni.

A gyenge államban létezô kapitalizmus vizsgálata napnál világosabban kimutatja a szabad akarat követôi "függetlenség"-koncepciójának gyatraságát, korlátozottságát. Egy autonóm személyiség nem teremtheti meg tulajdon autonómiájának feltételeit autonóm módon, csakis valamely közösségben. Ha a rendôrségi hatalom gyakorlói nem a te oldaladon állnak, nem leszel képes sikeresen "érvényesíteni a jogodat" arra, hogy belépj a saját otthonodba, és használd a rendeltetésének megfelelôen, amint azt Boszniában a Nyugat-Mostarból kilakoltatott, elûzött muzulmánok több ízben megtapasztalták. A tulajdon ugyanis nem más, mint az állam által betartatott szabályok komplex együttese. Vagy még drámaibban: a magántulajdon csak ámítás, ha a közösség nem tud kiképezni és felszerelni egy hadsereget, amely képes annak megvédésére az idegen rablók és martalócok ellen. Ez a tanulsága, mondjuk, Srebrenicának.

A következtetések, amelyeket érdemes hangsúlyozni: az összes liberális jog feltételezi vagy magába foglalja az egyénnek a kollektivitástól és a kollektivitásnak az alapvetô eszközétôl, azaz a kényszerítô-elvonó államtól való függését. Ez banális megállapítás, közhely. Ám egyike azoknak a közhelyeknek, amelyeket a hidegháború által uralt gondolkodás nem fogott föl a maga teljességében.

Szerzôdés és bizalom

A liberális gazdaság alapjául szolgál, többek között, az embereknek az a hajlandósága, hogy ne kételkedjenek a másik szavaiban. A bizalom, ugyanúgy mint a takarékosság és a kitartás, olyan lelki attitûd, amelynek gyökerei a jog határain kívül esnek. Ám amíg a liberális rendszerek elôhívják és jutalmazzák ezeket a magatartásformákat, az antiliberális rendszerek elfojtják ôket. Minthogy a szerzôdésekben foglaltakat nem tartják be Oroszországban, a részletfizetési mód nem vonzó a hitelezôk számára. Az öntörvényûség birodalmában, a kormány hatókörén túl a tartozások erôszakos behajtása az elfogadott, a kölcsönigénylôk azonban nagyon nehezen jutnak hosszú lejáratú hitelhez. A liberális állam egyik mûködési sajátossága kitágítani a magánszemélyek számára rendelkezésre álló idôbeli horizontot, kiszámítható, betart(at)ható, nyilvánosan közzétett és stabil szabályok alkalmazása révén. A tulajdon értéktelen, ha az ember, és a potenciális vásárlók különösen, nem hisznek a jövôben.

A kapitalizmus tudja ezt, és igyekszik nem befektetni olyan országokban, ahol - egy idiómával szólva - a gazdasági tényezôk leszámítolási kamatlába magas. Hosszútávú beruházás olyan termelési egységekben, ahol új munkahelyeket lehet teremteni, nem valószínû, amikor a beruházott vagyont lehetetlen megvédeni az állig felfegyverzett verôemberektôl, adósságbehajtóktól. Ilyen körülmények között a tôke a természeti kincsek kiaknázására, kitermelésére törekszik, amelyeket a helyszínen, majd szállítás közben meg lehet védeni, és amelyek szép haszonnal értékesíthetôk a világpiacon.

A valutastabilizáció önmagában nem elég, hogy javítson az oroszországi beruházási feltételeken, mert a kereskedelem, a bankrendszer, a vám- és adószabályok rendezetlensége beárnyékolja a jövôt. Az orosz kormányzat egyrészt már nem elnyomóan zsarnoki, de még mindig nem kiszámítható, ezért antiliberális. Mivel az állam képtelen a kellô alapossággal beszedni az adókat, a hatóságok rászoktak arra, hogy visszamenô hatályú adókkal sújtsák a külföldi cégeket, amelyek tiszta könyvelést vezetnek, és nincsenek abban a helyzetben, hogy ellentmondjanak. A potenciális befektetôknek ez a rövidlátó kirablása jó példa arra, hogyan hat a politikai zûrzavar a közjóra.

A gyenge államok kapitalizmusában a morális károkozás nem feltétlenül a szocializmus hordalékának, maradványainak tükrözôdése vagy az egyenlôtlenséggel szembeni averzió, amint azt gyakran feltételezik. Oroszországban a piac alapjait képezô tulajdonosi státuszok elosztása törvénytelennek tûnik az átlagemberek számára, mert a tulajdonosok többsége nem dolgozott meg a vagyonáért, vagy nem örökölte, a közvélekedésben elfogadott szabályoknak megfelelôen. A magántulajdon sokkal több nyûgöt és bonyodalmat okozó intézmény Oroszországban mint a Nyugaton, mert egyetlen posztkommunista társadalom sem képes következetesen alkalmazni a szabályt, amelynek neve: "add vissza a lopott holmit".

A profitvadászok úgy vélik, hogy az üzleti vetélytársakkal való bánásmód legmegfelelôbb eszköze a plasztikbomba. A rendôrség nélküli gazdaság elégedetlenséget kelt, amikor prominens képviselôit gátlástalan szélhámosoknak ismerik, akiknél a "konfliktuskezelô technika" skálája a megfélemlítéstôl a gyilkosságig terjed. Az állam tehetetlenségére fényt vet az a mód is, ahogyan a mai orosz vállalkozók kihasználják a testületi felelôsség hiányát az indokolatlanul nagyarányú személyes haszonszerzésre. Az állami támogatású vállalatok igazgatói barátoktól vásárolnak, és barátoknak adnak el kedvezô áron, így kilopják a tôkét a vállalatukból, és magánzsebekbe szivattyúzzák a közvagyont. Értékekkel megszedve magukat, tartozás nélkül távoznak, növelve a köz adósságát. Gyakorlottan, ügyesen tudják lefölözni mindennek a javát, mert akiknek a közérdek a fontos, azok közül senki sem tudja megakadályozni ôket.

A könyörtelen, kíméletlen kapitalizmust a csalók elleni törvények hiánya, illetve, ha vannak, a be nem tartásuk is erôsíti. Az, hogy a csalók elkerülik a büntetést, habár nem fog örökké tartani, elriaszt sok olyan embert a piacról, aki egyébként odamenne. Az orosz átlagembereket nem az zavarja, vagy riasztja el, hogy eladjanak és vásároljanak, hanem a szélhámosokkal szembeni védtelenségük; ezért azokhoz a szállítókhoz vagy kereskedôkhöz ragaszkodnak, akiket személyesen ismernek.

Nyugaton a fogyasztóknak elônyük származik a piaci versenyhelyzetbôl például az éttermekben, mert már korábban, mint választópolgárok és adófizetôk, létrehozták a közegészségügyi bizottságokat, amelyek lehetôvé teszik nekik, hogy tetszésük szerint végigjárjanak és kipróbáljanak sokkal több létesítményt, mint amennyit személyesen ismernek és megbízhatónak tartanak. Az oroszországi piaci viszonyok gyengesége tehát, a gazdasági liberalizáció ellenére azt sugallja, hogy rendkívül fontos a politikai szervezettség és az állam teljesítôképessége, ugyanis az idegenek bizalmát meg kell nyerni, ha nemzeti és nem pusztán helyi piacot akarnak. A Szamarában levô kolbászgyár nem fog egy Nyizsnij-Novgorod-i kiskereskedônek eladni, ha a megyehatáron túl képtelen behajtani a követeléseit.

Vannak banditák, akik bizonyos százaléknyi részesedés fejében kierôszakolják a kölcsön visszafizetését. Sôt, akár elôzékenyen meg is ölik a hitelezôidet, de van egy dolog, amit sohasem fognak megtenni: ez pedig a szélhámosság vagy a tisztességtelen üzérkedés megbüntetésére hozott szabályok, rendeletek betartatása. Az ok nyilvánvaló. A csalás, szélhámosság elleni törvény közszükségleti cikk, amely egyszerû bibliai alapelven nyugszik (másokat becsapni bûn), és a belôle származó elônyök élvezése nem csak kevesek kiváltsága, hanem az egész társadalomé. Még egy példája annak, hogyan hangsúlyozzák az orosz körülmények, hogy a liberális piac a szabadelvû kormányzásra épül.

A vadkapitalizmus ettôl függetlenül elnyerheti a közjóváhagyást - kegyetlensége, kirívó egyenlôtlenségei és a szélhámosság iránti elnézése ellenére -, ha általános prosperitást hoz. A nem Moszkvában élôk azonban nem kaptak dinamikusan fejlôdô gazdaságot, amely kárpótlásul szolgálna nekik a munkahelyük biztonságának elvesztéséért. Az állam cselekvésképtelensége együtt jár a gengszterbandák gyilkosságaival és a piramis-szisztémával, továbbá az infrastrukturális és szakképzést növelô beruházások csekély voltával, a részvényesek jogainak csorbításával, az átváltási árfolyamok eltévesztésével, a szabadalmak védelmének elhanyagolásával, a biztosítékok jogi szabályozatlanságával, valamint a pénzügyi szektor elégtelen szabályozásával, mely így nem képes garantálni, hogy a hitel a megfelelô üzletemberekhez jusson ne a cimborákhoz. A trösztellenes törvény be nem tartása is csökkentheti a gazdasági liberalizálásból származó elônyöket. Mindezen okok miatt - és fôleg azért, mert a tulajdonjogok nincsenek világosan meghatározva és nem valósul meg pártatlan védelmük - a "privatizáció" Oroszországban nem támogatja az innovációt, nem ösztönzi a beruházásokat, nem fejleszti a termelékenységet, nem javítja a termékek minôségét és nem késztet a források hatékonyabb kihasználására.

Mi a választások tétje?

Az orosz politikai rendszernek vannak további tanulságai is. Oroszországban választások vannak, szabad a sajtó, de nincs demokrácia. Vajon miért? A szavazás Oroszországban nem a vezetôk megfegyelmezésének eszköze. Az orosz választás igazából nem hoz létre hatalmat, hanem leképezi a már létezôt. A tisztviselôk rejtett hálózatokban találnak maguknak támogatókat. Egyáltalán nem az átlagemberek többségének szavazataiból ered a hatalmuk, mivel a közösség, a többség, habár ellenszenvet érez vezetôi iránt, felhagyott azzal, hogy aktív ellenzéke legyen a kormánynak.

Az orosz választások semmi olyant nem produkálnak, aminek az eredményeként felelôs vagy felelôsségre vonható kormány kerülne az ország élére, elsôsorban az intézmények gyengesége miatt. A "demokráciával" kapcsolatban széles körben megnyilvánuló cinizmus tökéletesen érthetô: ha az államnak nincs ereje ahhoz, hogy a saját törvényeit betartassa, mi értelme volna a törvényhozó hatalomból részt kérni? Minthogy a kétkamarás parlamentnek nincs tudomása és befolyása, ellenôrzô hatalma a minisztériumokban hozott döntések fölött, a képviselôválasztás jottányival sem növeli a kormányzat felelôsségre vonásának lehetôségét.

Az orosz választási kitalálós játékok olyasmit tettek napnál világosabban egyértelmûvé, amit már eddig is tudtunk: a demokratikus procedúrák csak akkor érnek valamit, ha létrehozzák a köztisztviselôknek az egyszerû polgárok akaratától való függôségét. A szabad polgárok a kormánytól függenek jogaik gyakorlását tekintve, a nép által adott idôre választott tisztviselôknek pedig, mint a társadalom megbízottainak, nyilvánvalóan van okuk felelôs magatartást tanúsítani, és a szavazók többségének hasznára váló tevékenységet kifejteni.

Nagyon sok orosz hivatalnok szemmel láthatóan nem lát okot arra, hogy így cselekedjék. A maguk külön, zárt világában élnek, mintegy burokban - a szemléletesség kedvéért túlozni fogok -, és ennek az állapotnak a fennmaradását a lopott vagyonuk, az IMF, valamint különbözô bûnözô szervezetekkel való kapcsolatuk teszi lehetôvé. "A néptôl való függôségnek" ez a hiánya azt jelenti, hogy a tisztviselôket nem készteti jóformán semmi arra, hogy olyan munkát végezzenek, amelybôl az átlagos választópolgár számára valami jó is származik. Ahogy a társadalmat nem fegyelmezik "mindenkire egyenlôen érvényes törvények", úgy az államot sem háborgatják a közönséges választópolgároktól induló kellemetlenségek. Amint a polgárok sem hajlandók közremûködni a törvények és rendeletek betartatásában, úgy a kormányzat sem képes profitálni a magánszemélyektôl származó információkból és tudásból.

Elemezve a tisztességes közhivatalnokok és a becsületes polgárok közti partneri kapcsolat hiányát, újra kell gondolnunk a liberális alkotmányosság fô funkcióit, mûködését. Ugyanis a liberális alkotmányos berendezkedés nemcsak azért értékes, mert megvéd bennünket a kisebbség vagy a többség zsarnokságától, hanem azért is, mert kölcsönösen elônyös szövetséget hoz létre a "kevesek" és a "többek" (kormányzat és polgárok) között.

A napjainkban Oroszországban érvényes társadalmi szerzôdést úgy jellemezhetjük, hogy felelôsségre nem vonható hatalmat biztosít az adózatlan vagyonért cserébe. Szükségtelen mondani, hogy ez nem más, mint az "elitek" közötti szerzôdés, piszkos üzlet, alku a politikai és a gazdasági bennfentesek között - az úgynevezett kriminál-nómenklatúra szimbiózis, amelynek során a két elôbb említett résztvevô bújik egymással ágyba, a mindkettejük számára elônyös és kölcsönös élvezetet nyújtó bûnöknek hódolva. Az orosz kormány legsürgôsebb feladata az lenne, hogy megtisztítsa a bûnözôktôl a gazdaságot, és ösztönözze az alkotmányosság alapján álló szervezetek fejlôdését, az olyan üzletemberek jó pozícióba kerülését, akik erôszak és csalás nélkül gyûjtöttek vagyont. A totálisan kompromittált tisztviselôk azonban még csak megindítani sem képesek egy ilyen reformot. És vajon hol találnának olyan tisztességes üzletembereket, akik ôket támogatnák?

A fô kérdés Oroszországban ma nem az: "Ki kormányoz?", hanem inkább ez: "Minek?" Miért vegyük magunkra a kormányzás nyûgét, ha elélhetünk a birodalom maradványain úgy, hogy a legjobb európai üdülôhelyeken vakációzunk? A társadalom többi része, a polgárok nagy tömege ki van hagyva ebbôl a szerzôdésbôl, sorsára hagyva - szélsôséges esetekben egyenesen a túlélésért folytatott küzdelemre kényszerítve.

Oroszország társadalma ingatag, törékeny, homokórához hasonlítható társadalom, amelyben a kiváltságosok nem nyomják el, nem zsákmányolják ki, még csak nem is kormányozzák, hanem egyszerûen figyelmen kívüül hagyják a többséget. A munkások nyugalma, tétlensége abból adódik, hogy, egyszerûen fogalmazva, a gazdagok minden alkalmat megragadó hullarablók, dögevôk, akik a vagyonukat a kínálkozó lehetôségek legjobbjainak "kimagozásával", nyersanyagok exportálásával gyûjtötték, nem pedig a munkaerôpiac elônyeit kihasználva. Néhány szektort kivéve - különösen azokat, ahol exportképes termékekrôl van szó, és a munkások jól fizetettek, idôben megkapják a bérüket - a sztrájkok semmire nem vezetnének. A dolgozók nem tudják hathatósan fenyegetni a csôd szélén táncoló állami tulajdonú vállalatot, ahol a késztermék piaci ára alacsonyabb, mint a megtermelési költség. Senki sem igényli a munkások együttmûködését. Nem lehet "középosztályt" teremteni úgy, hogy a dolgozók részvényeit értéküket vesztett vállalatoknak adjuk, amelyek csak a szociális funkcióik maradékát látják el, de a világpiacon versenyképes termékek elôállítására képtelenek.

Újraelosztás a bennfentesek körében

A kommunizmus nem várt következményei arra is indíthatnak bennünket, hogy újradefiniáljuk vitatott szociális kiadásainkat. A szovjet típusú rezsimek plauzibilissé tették, hogy a liberális társadalmakban lévô jogosultságokat, kedvezményeket egyfajta függôségnek fogjuk fel. Ugyanis minek tekinthetô a szociális segély kedvezményezettje, ha nem az egyéni vállalkozó ellentettjének? Az oroszországi zûrzavarnak azonban - ahol a közhivatalnokok a gondozásra szoruló gyermekek utcára lökéséig, sorsukra hagyásáig "tökéletesítették" a paternalista, gondoskodó államról alkotott felfogás módosítását - egyre inkább arra kell ösztönöznie bennünket, hogy úgy tekintsük a szociális kiadások növelésének kérdését, mint döntéskényszert, hogy megszabjuk a jogosultak körét, azaz kikre legyen érvényes, és kiket zárjunk ki belôle.

Az orosz költségvetési válság fô oka nem a nyugdíjasoknak és hasonlóknak a már megszokott segélyekért való követelôzése. A költségvetési fegyelmet, felelôsséget (és egyáltalán a felelôsségteljes kormányzást) akadályozó fô tényezô az "elkényeztetett elit", amely hasznot húz a jogi szabályozatlanságból. A kiszolgáltatott és sebezhetô csoportokra szánható költségvetési ráfordítások ugyanazért csökkentek, amiért mindenféle kormányzati kiadás is: az orosz állam képtelen adóztatni, ezért nincs is mibôl költenie.

Mibôl ered a nyugdíjasok, veteránok és az egykor Csernobil romjait takarító munkások felzúdulása annak a szóbeszédnek a hallatán, hogy szociális juttatásaik költségvetési okok miatt hamarosan csökkenni fognak? Nem az (vagy nem csak az) a probléma, hogy a szocializmus hét évtizede meggyengítette morális tartásukat. Inkább arról van szó, hogy nincs ínyükre az a javaslat, hogy húzzák összébb a nadrágszíjat, és mondjanak le például a nyugdíjas kedvezményeikrôl, amelyekre egész munkás életük folyamán számítottak. És különösen nincs ínyükre ezt olyan gátlástalanul törtetô apparatcsikoktól hallani, akik a közelmúltban lettek hirtelen milliomosok különbözô, csak a beavatottak számára létezô és megnyíló forrásokból vagy olyan értékek kisajátítása révén, amelyek nyilvánvalóan köztulajdonban voltak, és akik mostanában titkos ciprusi bankszámláikon halmozzák fel Oroszország beruházásokra fordítható anyagi eszközeit. A posztkommunista össznépi elégedetlenség gyökerei nem annyira a függôség szánalmas magatartásformáiból, mint inkább az árulás pontos és tévedhetetlen észlelésébôl, felismerésébôl erednek.

Észrevehetô, hogy a patologikus kontaktusvesztés az orosz kormány és az orosz nép között együtt jár a szegényeknek a gazdagoktól való megdöbbentô elszigetelôdésével. A kiváltságosok szeparatizmusa, a nyilvánvaló megkönnyebbülésük, amikor nincsenek egy hajóban szerencsétlen és szánalmas polgártársaikkal, arra kell hogy indítson bennünket, hogy meghatározzuk, a szembeállítás eszközeivel, a liberális államban elvárható gazdag-szegény kapcsolatokat. A hidegháború idején a szegénység miatti aggodalmak néha, bármennyire visszatetszôk voltak is, a rabszolgasághoz vezetô utat idézték fel. Mára a viszonyítási alapok megváltoztak. Szükségszerûen oda vezet a nomenklatúrának a privatizáció révén szerzett elképesztô elônye és kiváltságai, a kirívó egyenlôtlenség, hogy önkéntelenül is föltegyük a kérdést: milyen típusú újraelosztás felel meg a liberális elveknek? Mennyire lehet méltánytalan egy jó társadalom? Mennyiben különbözik a liberális társadalmi szerzôdés - amelynek keretében a polgárok adót fizetnek, a köztisztviselôk pedig a köz szolgálatában állnak - a nomenklatúra-bûnözô csereüzletektôl, ahol a húsosfazékhoz közelebb álló bennfentesek szemernyit sem törôdnek a többiekkel?

A liberalizmus alaptételei közé tartozik az a megállapítás, hogy a magántulajdont a rendôri erô egymagában nem képes megvédeni, és csak a rendszerbe fogott közösségi együttmûködés mérsékelheti azt az elkeseredést, amely lopásra és gyújtogatásra venné rá a szegényeket. A liberalizmus soha nem az osztályok közötti különbség megszüntetésére, hanem az osztályok közötti kompromisszumra törekedett. 20. századi formájában a liberális "keverék állam" tiszteletben tartja a jómódúak tulajdonjogait, mindamellett garantálja a korrekt bánásmódot mindenki számára a különbözô eljárások során, a szavazati jogot, a sztrájkjogot, a közoktatáshoz való jogot, és a különbözô szociális kedvezményeket a hátrányos helyzetûek számára.

A nagy igazságtalanságok észlelése rendkívül káros a közerkölcsre. Azért, hogy finanszírozható legyen a katonai véderô, a törvényhozó és azt betartató testületek mûködése, továbbá hogy a gazdasági növekedést támogatni lehessen, a liberális államok a feltûnô gazdasági egyenlôtlenségek által kiváltott feszültség enyhítése érdekében hasznosnak vélték, ha kijelölik a létminimumot, amelynek szintje alá senki sem süllyedhet. A szabad vállalkozásra épülô gazdaságnak, ahol a felhalmozódott jelentôs magánvagyonokat meg kell védeni a hazai és külföldi ragadozók étvágyától, elôfeltétele, hogy a kevésbé kedvezményezetteknek is érdekük legyen a rendszer fennállása. A liberális állam, bármennyire tetszetôsen hangzanék is, nem állíthatja magáról, hogy a társadalom egészének részrehajlás nélküli képviselôje, ha csak nem tekinti a kirekesztést hangsúlyozottan morális problémának, és nem reagál rá minden erejével úgy, mint politikai kihívásra, próbatételre.

Ez már a mi politikai próbatételünk, nem csak Oroszországé. A hidegháború idején a Szovjetunió zárt társadalma megtanított bennünket a mi társadalmunk nyitottságának megbecsülésére. A kommunizmus utáni Oroszország politikailag dezorganizálódott társadalma ráébreszt bennünket arra, milyen nagy mértékben függ a liberalizmus a kormányzás hatékonyságától. Az a feltételezés, hogy az autonóm egyének élhetnek szabadságukkal, ha a közhatalom békén hagyja ôket, semmivé foszlik az új Oroszország rideg valóságában. Ha óvni akarjuk a szabadságunkat, meg kell védenünk azt a legitim politikai hatalmat, amely ezt lehetôvé teszi és fenntartja. Egyébként meg, amíg nem adunk hathatósabb választ a nálunk tapasztalható szociális kirekesztés egyre zavaróbb megnyilvánulásaira, addig inkább kíméljük meg a világot a hivalkodó öndicsérettôl.

TAKÁCS JÁNOS FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/