SLAVOJ ZIZEK / DOROTHEA SCHULER

EZ VAN, EZT KELL SZERETNI?



DOROTHEA SCHULER: Utólag is nehéz nyugati szemszögbôl megérteni, hogyan kerülhetett sor éppen Jugoszláviában, a szocialista tábor látszólag legszabadabb országában a nacionalizmus és a rasszizmus ilyen heves és brutális kitöréseire. Hiszen Jugoszlávia különleges helyet foglalt el a keleti blokkban. Ön miben látta a jugoszláv helyzet sajátos voltát?

SLAVOJ ZIZEK: Jugoszláviának valami különleges, a szokásostól eltérô szocialista országként való felfogása "a kis különbségek nárcizmusának" köszönhetô, ami hozzátartozott a régi jugoszláv rendszer önigazolásához. Ezért lehetett Jugoszlávia a nyugati baloldal egy részének is olyan vonzó. A nyugati balosok, mint ismeretes, mindig is keresték az igazi, autentikus kommunizmus országát. Amikor Kelet-Európában csalódtak, elôször a kínai kulturális forradalom, majd Kuba felé fordultak. Aztán egyszer csak Jugoszlávia is sorra került. Az volt a koncepció, hogy a jugoszláv önigazgatás más, mint a többi létezô szocializmus. Ez az elképzelés a fetisisztikus tagadás képlete szerint jött létre: "Jó, jó, tudom, de mégis...".

Jugo-nosztalgia: az önigazgatás öncsalása

Egyébként a jugoszláv rezsim nagyon ügyesen manipulálta a nyugati értelmiséget. Ebbôl fakadt szerintem a jugoszláv-barát nosztalgia Nyugaton, ami a legutóbbi balkáni háborúban a régi Jugoszláviáért fellépô Szerbia hallgatólagos támogatásában is továbbélt. Még az én nyugati barátaim is azt mondják: Miért kellett feladnotok ezt a páratlan poszt-szocialista kísérletet, miért kellett tönkretenni ezt az országot? A németországi jugo-nosztalgia jellegzetes példája a szociáldemokrata elméleti vezér, Peter Glotz. Kétségbeesetten próbálja az autentikusság csíráját felmutatni. A kérdés véleményem szerint elég egyszerû. Maga Tito mondta el egy interjúban, hogy Jugoszlávia leválására kezdetben nem volt ideológiai igazolás, pusztán hatalmi harcról volt szó. Elôször következett be a szakítás, aztán kezdtek ehhez igazolást keresni.

Persze az önigazgatásnak voltak nagyon is pozitív oldalai: sokkal nagyobb szabadságfok - legalább is intellektuális vonatkozásban, piacgazdasági reformokat könnyebb volt keresztülvinni, és hasonlók. Másfelôl a rendszer bizonyos fokig sokkal kevésbé volt átlátható, a cenzúra és az elnyomás sokkal inkább belsôvé vált, mint a keleti blokk más országaiban. Amikor fiatal voltam, az egyszerû, régimódi cenzúrára vágytunk. Látogatóba érkezô lengyel barátaink elmondták, hogy van ez náluk. Ha ott az ember nem tudta eldönteni, hogy közölhet-e valamit vagy sem, egyszerûen elment a cenzúrahivatalba, egy világosan meghatározott közigazgatási egységbe egy adott épületben. Ott talált egy bürokratát, akivel tárgyalni lehetett: "Közölhetjük ezt?" Válasz: "Nem!" vagy "Igen, de ezt vagy azt a mondatot ki kell hagyni". Végül kompromisszumra lehetett jutni, lehetett tudni, mi a helyzet. 20 éve, amikor Jugoszláviában szovjet disszidensek, Szolzsenyicin, Szaharov és mások szövegeit kezdtük publikálni, hasonló helyzetben voltunk. Elmentünk a Központi Bizottsághoz, és megkérdeztük: "Lehet ezt közölni?" Nem volt senki, aki egyértelmû eligazítást adott volna. Azt mondták nekünk: "Várjunk csak, ez itt nem bürokratikus reálszocializmus, hanem önigazgatás. Maguknak kell megvonni a szabadságuk határait. Maguknak kell dönteni." Mi persze pontosan tudtuk, hogy ha átlépünk egy bizonyos határt, az írást betilthatják, mi elveszíthetjük az állásunkat, szélsô esetben le is tartóztathatnak. De senki nem tudta nekünk megmondani, hol ez a határ. Kényes, idegôrlô játszma volt ez: ki kellett találnunk, hol ez a határ, hogy vállalhatjuk-e a kockázatot vagy sem. Így mûködött a szisztéma.

Szocialista ifjúságom egy másik sokkoló tapasztalata volt, ahogy fokozatosan észrevettem, hogy a cinikus távolságtartás milyen hihetetlen mértékben hozzátartozott a hatalom normális mûködéséhez. Emlékszem például egy barátnômre, aki Szlovénia Kommunista Pártja Központi Bizottságának valamiféle kulturális bizottságában dolgozott. Kitették onnan, mert túlságosan szó szerint vette a szocialista ideológiát. A párt belsô köreiben ez a disszidenciához vezetô elsô lépésnek számított. Veszélyesnek tekintették azt, aki valóban komolyan vette az uralkodó ideológiát.

Volt a szabályoknak egy egész készlete, egy titkos nyelv, amellyel az ember megmutathatta a távolságtartását - csak ekkor engedték be a párt belsô köreibe. A 70-es évek közepén például a következô történt velem: A szlovén kommunista párt fôtitkára, a néhány legfôbb funkcionárius egyike beszédet tartott az ifjúkommunisták elôtt. Beszédét két fontos dogmával fejezte be: "Elvtársak, tudjátok, hogy munkátokban a 4. Feuerbach-tézishez kell tartanotok magatokat, amelyik úgy hangzik: A filozófusok csak értelmezték a világot, a mi dolgunk, hogy megváltoztassuk." És azt is mondta nekik, hogy egy jó kommunistának el kell olvasnia a Tôke mindkét kötetét. Késôbb odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy mondhatott ilyet? Mindenki tudja, hogy a filozófusokra vonatkozó megjegyzés nem a 4., hanem a 11. Feuerbach-tézisben van, és hogy a Tôke nem két, hanem három kötetbôl áll. Azt válaszolta: Ezt magam is tudom, azt akartam ezzel mondani, hogy mindez a legkevésbé sem érdekel.

Milyen képe volt a Nyugatról, fôként Nyugat-Európáról Szlovéniában 1989 elôtt? Volt valamilyen elképzelésük Európáról vagy az Európai Unióról?

A különbség Jugoszlávia és a többi kelet-európai állam között az volt, hogy a hatvanas évek közepétôl fogva a disszidenseket leszámítva mindenki elôtt nyitva álltak a határok. Számunkra nem az volt a probléma, hogy kijussunk Jugoszláviából, hanem hogy bejussunk Németországba, Amerikába stb. Ezért, és mert a mûvészet, az irodalom, a tudományok terén nagy volt a szabadság, Európa nem volt valamiféle kiméra a számunkra. A nyugati irodalom ott volt a piacon. Nem volt tehát egyfajta mitikus viszonyunk a Nyugathoz. A hatvanas évek közepétôl a hetvenes évek közepéig volt a legmagasabb az életszínvonal, magasabb, mint napjainkban. Az emberek viszonylag elégedettek voltak, mert a kommunista rezsimnek sikerült, legalábbis Szlovéniában, Jugoszlávia legfejlettebb részében, egy magas életszínvonalat a nyugatinál több szociális szolidaritással és biztonsággal kombinálni. Nem volt különösebben nagy lelkesedés a Nyugat iránt; akik ki akartak vándorolni, egyszerûen elmentek. Csak a vége felé vált ez problematikussá. Amit az emberek a Nyugathoz, a kapitalizmusba való integrálódásunkról elképzeltek maguknak, egy spontán öncsalás folytán egyenes ellentéte volt a kapitalizmusnak. Ha például a 80-as évek végén, amikor már lehetett tudni, hogy hamarosan szabad választások lesznek, megkérdeztek egy átlagpolgárt, mit vár a kapitalizmustól, azt a választ kapták, hogy a kommunisták korrumpálták a társadalmat, egyfajta természetellenes versenyt alakítottak ki. Amit az emberek a demokráciától és a kapitalizmustól vártak, a társadalmi szolidaritásnak egy új formája volt a "mi valamennyien egy nagy szolidáris család vagyunk" jelszó jegyében. Ezért is vannak most annyira sokkolva, mert annak idején a kommunizmus rovására írták azt, ami voltaképpen a kapitalizmus alapvonása: a kegyetlen piaci versenyt. A demokráciától valamifajta új organikus közösséget vagy nemzeti szolidaritást vártak. Szlovénia e tekintetben speciális eset, mert mi mindig is meg voltunk arról gyôzôdve, hogy különbözünk a többi balkáni köztársaságtól. A mi spontán rasszista ideológiánkban mindig becsületbeli ügy volt hangsúlyozni, hogy mi Közép-Európához tartozunk. A Balkán csak lejjebb, Horvátországgal kezdôdik. Amivel azonosulni tudtunk, amivé az uralkodó tömegideológia szerint válni akartunk, az valami olyasmi volt, mint Svájc és Ausztria. Egy ilyen "small is beautiful" ország: organikus, zárt, magánakvaló. Ha a régi jugoszláv önigazgatás jelszava az "emberarcú kommunizmus" volt, akkor most az "emberarcú fasizmus" lett a titkos álom.

A három részre szakadt társadalom:
az új elit, a kirekesztettek és
a lecsúszó középosztály

Kis János magyar politikus azt mondta, hogy a keleti blokk országai talán éppen abban a pillanatban csatlakoznak a demokratikus közösséghez, amikor az már az erózió állapotában van. Egyetért ezzel? Ha igen, miben áll Ön szerint a nyugati társadalmak eróziója?

Egyetértek, hogy van egy idôbeli megfelelés: Kelet-Európának az ún. nyugati demokráciákhoz való csatlakozása idôben egybeesik ezeknek a demokráciáknak a válságával. Az azonban nem nyilvánvaló számomra, hogy itt közvetlen oksági összfüggés állna fönn. De a Nyugat lelkesedése a Kelet, a demokratikus viszonyok kialakulása iránt keleten, véleményem szerint már ennek a válságnak a kifejezôdése volt. Annak az attitûdnek felelt meg, hogy a demokrácia nálunk már dekadens, kommerszializálódott, odaát, Keleten találjuk meg az igazi demokráciát. Mintha a Nyugat Keleten akarta volna megtalálni az autentikus demokratikus tapasztalatot.

Miben áll a Nyugatnak ez a válsága?

Azt hiszem, ennek több aspektusa is van. Az egyik valószínûleg az, amit az ún. virtualizálás, a cyberspace mindennapi életünkre gyakorolt hatásaként tapasztalunk. Azt mondják, még mindig rendkívül korlátozott jelenségrôl van szó, az embereknek legfeljebb tíz-húsz százalékát éri el, de szerintem gyakorlatilag minden egyén helyzetét érinti. Ez a válság egyik aspektusa. Egy másik a nemzeti állam hanyatlása. Egy következô pedig társadalmaink növekvô széttagolódásával, gettósodásával függ össze. Egyfelôl ott az új elit, néhány szociológus szimbolikus elitnek nevezi: sajtó, csúcsmenedzsment stb. Azt hiszem, nagyon jól felismerhetô a kulturális preferenciái alapján. Rendszerint multikulturalisták, internacionalisták, jó viszonyban vannak az új médiával. Egy kialakulóban lévô világközösség részei. Aztán ott van az ún. középosztály - ez érdekes, mert ez az egyetlen osztály, amely még használja ömnmagára az osztály fogalmát. És aztán itt vannak a kirekesztettek. Úgy gondolom, hogy az elit és a középosztály közötti szakadás lényege az új médiához való viszonyban fogható meg. De mindkét szakadás döntô jelentôségû. Egyfelôl itt van ez a hármas struktúra, pontosabban a skála egyik végén az új szimbolikus elit, a másikon a kirekesztettek: a bevándorlók, a hajléktalanok, gettólakók. Köztük meg a fenyegetett középosztály, amely rendszerint fundamentalista beállítottságú. Ez elárulhat valamit a rasszizmus új formáiról, mivel éppen ez a középosztály az, amely mindkét felôl fenyegetve érzi magát, és idônként támadásba megy át, mint Franciaországban, vagy Amerikában Buchanan esetében. Azt hiszem, ma ez a szomorú helyzet: Azelôtt azt szoktuk volt mondani, hogy a szélsôjobb nyilvánosan hangoztatja azt, amit a mérsékelt jobboldal gondol, de nem mer kimondani. Ma viszont a szélsôjobb nyilvánosan hangoztatja azt, amit a baloldal gondol, de nem mer mondani. Mert a baloldaliak körében mindenki fél attól, hogy a kapitalista rendszer mint olyan ellen indítson támadást. Tehát az egyik oldalon ott van a növekvô szakadás az ún. középosztály és a multikulturalista, transznacionalista új elitek között, amelyek már nem nemzeti alapon határozzák meg magukat. Én magam nem keresek annyit, hogy az új elit valódi tagjának számítsak, de amennyiben az értelmiségiek ehhez az új elithez tartoznak, inkább azonosulok amerikai, angol és francia kollégáimmal, mint a saját nemzetemmel, és ez érvényesül természetesen a gazdasági konszernek esetében is. Másfelôl itt van nekünk - és nyilvánvaló, hogy ez társadalmunknak tartós vonása marad - ez a fokozódó gettósodás, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos százalékarány, gyakorlatilag a lakosság egy harmada, olyan helyzetben találja magát, ami sokkal rosszabb, mint a Marx-féle proletariátusé. Egyszerûen ki vannak rekesztve: a civiltársdalomból, a társadalmi rendbôl, a szociális hálóból, a választójogból stb. Paradox módon ilyenkor mindenki Rio de Janeiro szegényeire gondol, de Los Angelesben és másutt ugyanez a helyzet. Vajon továbbra is a liberális kapitalizmus tekinthetô annak a keretnek, amelyben ezek a problémák tisztázhatók és akár meg is oldhatók? Számomra ma ez az egyetlen komoly politikai kérdés. Valahogy valamennyiünket terrorizál az az elképzelés, hogy mindabban, amit teszünk, nem léphetünk túl a liberális demokrácia horizontján. Azt hiszem, ez magyarázza valamelyest a nyugati baloldalnak a konkrét társadalmi-gazdasági kérdésfeltevésektôl a rasszizmus, szexizmus kritikájára, a másság hangsúlyozására való áttérését. A rejtett gondolat mindezek mögött mintha az volna: Tudjuk, hogy a liberális-demokratikus kapitalizmus fennmarad, itt nincs mit tennünk, evezzünk biztosabb vizekre.

Említi a társadalmak világméretû három "osztályra"- - elitre, középosztályra és kirekesztettekre - szakadásának fokozódó tendenciáját, valamint a nemzeti állam kompetenciájának visszaszorulását, mint a Nyugat válságának tüneteit. Vajon az új etnikai identitásvállalás a nemzeti identitás helyettesítésére szolgál? Hogyan függenek össze ezek a tendenciák?

Az átesztétizált és a valódi másság

Amit könnyen elfelejtünk, az az, hogy a nemzetállam két mozzanat, mondjuk a nemzeti azonosulás és a gazdaság idôben körülhatárolt, törékeny egységére épült. Két mozzanat törékeny egyensúlyáról volt szó, amelyeket a nemzetgazdaság fogalma egyesít. A nemzetállam határai egyúttal a gazdaság határai is voltak. Manapság e két mozzanat szétválásának vagyunk tanúi. Egyfelôl ott van az univerzális piac, másfelôl az új fundamentalizmusok ill. etnikai identitások. Ezért kell szem elôtt tartani, hogy ezek az ún. fundamentalizmusok, etnikai, vallási vagy egyéb jellegûek, nem a múltból származó retrográd jelenségek: a nemzetállam transznacionális piacgazdaságba való integrálódni nem tudásának termékei egyfelôl, és ehhez ráadásként olyan identifikációk, amelyek akkor is fundamentalisták, ha etnikainak tekintjük ôket. Ez a folyamat semmi esetre sem korlátozódik az etnikai, vallási fundamentalizmusokra, átfogja az ún. új életstílusokat, ez egy new way of life. A melegek az USÁ-ban például gay nation rôl, lesbian nation rôl beszélnek stb, és azt hiszem, ezt nem csak úgy mondják. Az emberek olyan azonosulási lehetôségeket keresnek, amelyek erôsebbek és átfogóbbak a nemzetinél. A hagyományos nemzetállammal való azonosulás mögött az a gondolat húzódott meg ugyanis, hogy mi valamennyien kisebb közösségekhez tartozunk, de csak az államhoz való elvont viszony révén jön létre a szabad individuum, aki többé nem függ a közvetlen kötelékeitôl. De manapság már nem funkcionál ez a modell, amelyet Habermas alkotmányos patriotizmusnak nevez.

Úgy látom, hogy az egyik probléma abból fakad, hogy ezek az új közösségek vagy életformák rendkívül erôszakossá tudnak válni, különösen, ha az etnicitást veszik alapul. A melegek mozgalmában például nincs meg ez a potenciális erôszak. Mibôl fakad ez az erôszakra való készség?

Erre nincs átfogó szociológiai válaszom. De talán a pszichoanalízis segítségünkre lehet a megválaszolásban. Engem az érdekel abból, amit az erôszakról mondott, hogy mi izgatja föl az embereket, amikor erôszakosan lépnek fel a külföldiek, homoszexuálisok stb. ellen? Hogyan mûködik a rasszizmus a mindennapok síkján? Helytelen azt mondani, hogy eltérô kulturális értékek összecsapásáról van szó, mert ezekkel egész jól meg lehet lenni. Rendszerint egyetlen kicsiny vonás az abban a tekintetben, ahogy a másik az élvezetét megszerzi, ami a rasszistát, a szexistát zavarja. Ami az erôszakot kiváltja, az valami excesszív intenzitás, egy részlet, amiben az élvezet módja, az életstílus megtestesül. Hogyan mûködik ez más síkokon? Kedvenc példám erre az édesanyám. Legkedvesebb barátnôje egy idôs zsidó hölgy. Egyszer valami pénzügyletet kellett elintézniük. Miután a barátnôje elment, az anyám ezzel fordult hozzám: "Micsoda elragadó öreg hölgy, de láttad, hogyan számolta a pénzt?" Ez zavarta az anyámat: egy túlságosan bensôségesnek tartott viszony a pénzhez. Emögött az van, és ez talán hozzájárulhat a potenciális erôszak magyarázatához is: a másik éppen olyan, mint mi vagyunk, egyetlen kis részlet különböztet meg minket. Az aprócska vonás, ami az anyámat az idôs hölgynél zavarta, úgy mûködik - nevezzük bibliai nevén -, mint rasszista jelszó, mint sibbolet, csak ez teszi lehetôvé, hogy felismerjük az idegent. A nácik is kétségbeesetten vizsgálták, méricskélték a zsidókat, hogy megkapják a döntô vonást.

Érdekes, hogy a rasszista jelszó hogyan mûködik Szlovénia esetében. Bajban vagyunk a többi ex-jugoszláv köztársaságból való emberekkel: úgy néznek ki, mint mi, úgy beszélnek, mint mi - közülük sokan megtanultak szlovénul. Ez megintcsak jellemzô a rasszista félelmek tárgyára: a legagresszívabb gyûlölet nem a nyilvánvalóan mások, a feketék stb. ellen fordul, hanem akkor keletkezik, amikor a másik alig különbözik tôlünk. A szlovén parlamentben van egy jobboldali képviselô, aki egy tévéinterjúban remek nyilatkozatot tett a témában. Azt mondta: "Nézzen egyszerûen az adott személynek mélyen a szeme közé. Ha szlovén az illetô, nyíltan viszonozni fogja a pillantását, ha nem, kerülni fogja, hunyorog, vagy lesüti a szemét." Ebben az esetben tehát a tekintet az, amivel meg lehet különböztetni a másikat.

Ebben látom végülis a nyílt multikulturalizmus problémáját is: Elméletileg nagyon rendben van, a multikulturalizmus elismeri a különbözôséget, de egy olyan másságot ismer el, amely meg van fosztva valódi lényegétôl. Amerikában kimondottan modern dolgonak számít elismerni az indiánok, a bennszülött amerikaiak bölcsességét, de itt egy átesztétizált másságról van szó. Abban a pillanatban, amikor összetalálkoznak a valódi mássággal, azt rögtön fundamentalistának, patriarchálisnak stb-nek denunciálják. Ezért vagyok mélyen bizalmatlan a felvilágosult nyugati sztenderd multikulturalizmussal, ez a rasszizmusnak talán a legkifinomultabb változata. Ebben látom a nehézséget az interszubjektivitás Habermas-féle modelljével is: A Másik Habermasnál a racionális érvelésen belüli másik. Ez a modell a másikat alapjában szellemi jellegû, fiktív instanciára redukálja. Milyen ezzel szemben a valódi másik? Azokról az apró vonásokról, sajátosságokról és mániákról lehet megismerni, amelyekben örömszerzési módja megmutatkozik. Ezt nagyon személyes síkra is értem. Mikor ismerünk igazán egy másik embert? Nem elég az értékrendjét ismerni, azt, amiért kiáll. Intenzív életélvezet közben kell látnom - a létezés intenzitásában. Akkor mondhatom: Tudom, kivel állok szemben.

Most kik a jók, és kik a rosszak?

Vajon az ideológiák végérôl szóló ideológiának volt szerepe a boszniai háborúban?

Az ideológiák manapság többek között úgy mûködnek, hogy elôírnak egy bizonyos narratívát, elbeszélésmódot, a dolgok szemlélésének meghatározott módját. Amit paradoxnak találok, az az, hogy az ideologikus olvasatokat ma nemcsak valódi tettek igazolására használják. Bizonyos mértékig éppen fordítva van a dolog: valódi tetteket, bombázásokat például, azért hajtanak végre, hogy megerôsítsenek, alátámasszanak bizonyos elbeszélésmódokat. Azt hiszem, a boszniai háború döntô aspektusa az volt, ahogyan nyugaton felfogták. A harcot ott valójában egy érvényes narratíváért vívták. Két rivális értelmezés létezett: egyfelôl az a felfogás, hogy a boszniai háború kulcsa a politikai hatalomért folyó harc Szerbiában és Boszniában, hogy a háborúról van szó, az agresszióról, amelyet a szerbek a bosnyákok ellen követtek el, a hatalmi viszonyok politikai elemzése a fontos eszerint, és a nemzetközi szervezeteknek az lett volna a feladata, hogy az áldozatokat segítsék, azt kérdezzék, hogy kinek van igaza, ki sérti meg a szerzôdéseket és így tovább. A másik ábrázolási mód a politika elôtti törzsi, tribalisztikus szenvedélyek legendájára épült. A Balkán mint primitív, archaikus hely, ahol vad törzsek háborúznak egymással. Ez a változat persze rögtön a távolságtartást vonja magával: nincs értelme bûnösöket keresni, mindenki bûnös, az emberek arrafelé egyszerûen egytôl egyig leöldösik egymást. Eszerint kézenfekvô, hogy a tûz lokalizálása és humanitárius segélyek küldése minden, amit mi nyugatról tehetünk, úgyhogy aztán a boszniai háború hirtelen egyfajta harmadik világbeli konfliktussá változott, ahol ôrült hadvezérek gyilkolják egymást. Minden, amit tehetünk, hogy rámeredünk iszonyattal, és megintcsak humanitárius segélyeket küldünk. Bár semlegesnek tünteti föl magát, ez a második narratíva minden, csak nem semleges, ez a hamis humanitárius beállítottság közvetlenül az agresszort segítette ebben a háborúban. Emiatt tartottam például Peter Handke Igazságot Szerbiának címû könyvét olyan szörnyûnek. Hol itt a tévedés? Tévedés azt hinni, hogy az ember rájön az igazságra, ha Szerbiába utazik. Ha odamegy az ember, természetesen normális, szenvedô embereket talál. De engedjünk meg magunknak egy gondolatkísérletet: Ha valaki l94l-ben vagy 42-ben a náci Németországba utazik, ott is normális, melegszívû, mindennapi gondokkal teli emberekkel találkozott volna. Úgy értem, miért nem ment Handke Boszniába, végülis a háború ott zajlott, nem pedig Szerbiában?

Mi az oka annak, hogy a Nyugat ezt az utóbbi narratívát részesítette elônyben?

Az egyik aspektus az áldozat általános ideológiája. E szerint a minta szerint szervezôdik például a harmadik világ konfliktusainak nyugati felfogása. Szubjektumnak lenni ma nyugaton majdnem egyet jelent azzal, mint áldozatnak lenni. Melyek a mai megszállottságok? Ne dohányozzék, árt az egészségének, csak semmi kávé, mert felizgatja, ne túl sok koleszterint, ne túl sok alkoholt, ne túl sok szexet. Az alapvetô félelem a másiktól, mintha minden emberek közti érintkezés olyan helyzetet teremthetne, amelyben az ember potenciálisan az áldozat szerepébe kerül, azt mutatja, hogy amit a pszichoanalízisben a patologikus nárcizmus struktúrájának neveznek, nem pusztán akadémikus elmélet, hanem a valódi életünkre vonatkozik. A narcisztikus struktúrában a másik emberrel való minden kontaktust potenciális veszélyként élnek át. Hogyan alkalmazható ez a harmadik világ konfliktusaira? Ott minden jóra és rosszra van felosztva: válság esetén a harmadik világ embereit áldozatnak vagy agresszornak tekintik. Szomáliában és Ruandában például egyfelôl ott vannak az ôrült hadvezérek, a másikon a szenvedô asszonyok és gyermekek. De ez a felosztás sokkal kétélûbb, mint amilyennek látszik. Azt mondják például, hogy a vérszomjas szerb csupán klisé, nem szabad minden bûnt a szerbeknek tulajdonítani. Az agresszív szerbrôl és a muzulmán áldozatról szóló klisé azonban összetartozik, mint egy érme két oldala. A szerbeknek vadakként való stigmatizálása a szerbektôl mint agresszoroktól való lenyûgözöttségre utal: ez volt a szerepük, amit eljátszhattak. A muzulmánokat viszont az ideális áldozat szerepébe skatulyázták be. Mindenki velük rokonszenvezett. Abban a pillanatban azonban, amint elkezdtek szervezkedni, hadsereget kiépíteni, a Nyugat fundamentalista veszélyrôl kezdett beszélni, mivel kiestek az áldozat szerepébôl. Sokkal bonyolultabb mechanizmusról van tehát szó. Miért kezdték ezt a látásmódot a Balkánra is alkalmazni? Azt hiszem, az a paradox a racionális igazgatás nyugati felvilágosult maastrichti-brüsszeli magatartásában, hogy ami nem fér bele az általuk felállított keretbe, azt primitív háborúskodásnak minôsítik. Ami eltûnik, amikor vagy racionális igazgatással vagy primitív szenvedéllyel van dolgunk, az az, ami a kettô között van: a politika sajátos területe tûnik el. Vagy mi, vagy a többiek. Vagy racionális igazgatás vagy primitív szenvedélyek. Az egész kép el van torzítva. Egyre inkább a baloldal Carl-Schmitt-partizánja válik belôlem. Számomra a balkáni háború kulcsa nem régrôl származó primitív tribalista ösztönökban van, hanem a politikai erôk és hatalmi viszonyok egyszerû elemzésében.

A fundamentalizmus a liberális demokrácia fonákja

Talán a legmélyebbre ható változás Kelet-Európában a kapitalizmus bevezetése minden elônyével és hátrányával együtt. Ön Szlovéniában él, de sok idôt tölt Nyugaton, milyennek látja az új helyzetet az összehasonlítás alapján?

Elôször is másfajta olvasatot szeretnék javasolni azokra a fejleményekre, amelyekrôl nemrégiben annyi szó esett: a kommunisták visszatérése a hatalomba, különösen Magyarországon és Lengyelországban. Gyakran mondják, hogy ez a kijózanodás következménye, hogy az emberek kiábrándultak a kapitalizmusból. Az emberek csalódtak, visszavágynak a régi kommunista rendszer biztonságába. Szerintem ez éppen az ellenkezôjét jelenti: A kommunisták visszatérése a kapitalizmus gyôzelmének végérvényes bizonyítéka. Miért? Azt kell megkérdeznünk, mit képviselnek tulajdonképpen a kelet-európai országok ex-kommunistái? Magyarországon és Lengyelországban, a szovjet birodalom e volt csatlósaiban, a kommunisták egyszerûen a nagytôke pártjai, mégpedig az apparatcsikoknak a menedzserekhez fûzôdô régi kapcsolatai alapján. A privatizálás folyamatában mindenekelôtt az apparatcsikok és a volt kommunista vállalatvezetôk azok, akik saját cégeiket fölvásárolják. Ha tehát van a nagytôkének pártja, az éppen a kommunisták. Ideológiailag a kommunisták egyfajta fogyasztói társadalom hívei, a dezideologizálásé. A kommunisták alapállása: Felejtsük el a forradalmat, az élet megy tovább. Hívei a nyugati kábeltelevíziónak is, ami fontos nekik, hogy vége legyen a nagy rendszerkritikus lelkesedésnek. De a közéletnek ez a depolitizálása, ez a hamis visszavonulás a magánéletbe, éppen ez a mai kapitalizmus. Mit jelentenek tehát a kommunisták választási gyôzelmei? Azt jelentik, hogy az emberek végülis elfogadják a kapitalista mindennapokat, azt jelentik, hogy az igazi vesztesek a disszidensek, akik azt hitték, hogy tovább vívhatják morális küzdelmeiket egy új és jobb társadalomért. Számomra az exkommunisták a kapitalizmus igazi ügynökei.

Kérdés, hogy viszonyuljunk Szlovéniában a kapitalizmushoz. Balos barátaim közül sokan azért léptek föl, hogy ne hagyjuk, hogy a Nyugat teljesen lenyeljen minket, ôrizzünk meg legalább valamit kulturális és gazdasági autonómiánkból. Én ezzel szemben az Európai Unióba való mielôbbi integrálódás híve vagyok. Hiszen máris integrálódtunk, mégpedig az elképzelhetô legrosszabb módon. A szlovén export és import nyolcvan százaléka például az EU-val zajlik, mivel azonban nem veszünk részt az Európai Unió politikai és egyéb struktúráiban, a Nyugat sokkal jobban kizsákmányolhat minket. Nos, Szlovéniának van néhány exportsikere, de ha közelebbrôl megnézzük, szó szerint minden egyes ilyen siker mögött ökológiai katasztrófa húzódik meg. A Mercedes-Benz például Szlovéniában állíttatja elô az autóülések töltôanyagát - ez nagy exportsikernek számít. Ennek során azonban FCKW-t dolgoznak fel, olyan anyagot, ami Németországban be van tiltva. Az én álláspontom: Máris integrálódtunk az Európai Közösségbe, ennek lehetséges elônyei nélkül, ökológiai sztenderdek és mezôgazdasági támogatás nélkül.

Milyenek Ön szerint egy kapitalizmus-kritika kilátásai, ha nyilvánvaló, hogy csak belsô perspektívából lehet a kapitalizmust szemlélni?

Ha egy forradalmi programot vár tôlem, ilyenem nincsen. Ez most elég naivnak fog hangzani, de úgy gondolom, hogy elôször szellemileg kell felszabadulnunk. Mégpedig abban az értelemben, amit amerikai marxista barátom, Fredric Jameson az utópizmus szellemének nevez. Vegyünk egy gondolatkísérletet: Tíz-húsz évvel ezelôtt még mindenki el tudott képzelni egy másfajta társadalmi rendet. Az emberek arról beszéltek, milyen lesz a jövô? Gyôz-e a kommunizmus? Fennmarad-e a liberális kapitalizmus? Felölti-e a kapitalizmus a szociális piacgazdaság formáit? Biztosnak látszott, hogy az életfeltételek újratermelése, az embernek a természethez való viszonya hasonlóképpen alakul továbbra is. Mindenki képes volt a termelési mód és a társadalom jövôbeli megszervezésének különbözô lehetôségeit elképzelni. Ma majdnem fordított a helyzet. Ma hallgatólagosan mindenki elfogadja, hogy a mai liberális kapitalizmus továbbra is fennmarad. Amit most el tudunk képzelni, azok globális ökológiai katasztrófák, radikális világvége-forgatókönyvek. Paradox módon a világ végét el tudjuk képzelni, de a kapitalizmus végét nem. Még egy globális ökológiai katasztrófa esetén is csak lesz valahogy a kapitalizmussal. Érdekes látni, hogy ez a tabu hogyan garantálja a tôke zavartalan mûködését. Ha tehát a baloldaliság valami konkrétat jelent, nemcsak egy olyan mozgalmat, amely a fennálló rend keretein belül valamivel több emberi jogot követel, vagy jogot a homoszexuálisoknak, a nôknek és így tovább, hanem ha ezen egy olyan mozgalmat értünk, amely lehet forradalmi vagy demokratikus, de eközben megkérdôjelezi a fennálló kapitalista rend alapvetô elôfeltételeit, akkor azt mondanám, hogy nincs valódi baloldal sem Keleten, sem Nyugaton. Vannak kísérletek az elszabadult kapitalizmus korlátok közé szorítására, de ezek többé-kevésbé jobboldali erôfeszítések, protofasiszta kísérletek. Mindaz, amit ma tehetünk, annyi, hogy figyelünk a rendszer belsô korlátozásainak jeleire, amilyen például a növekvô idegenellenesség, a rasszizmus új formái, az ökológiai válság, hogy mindig ugyanazt a pontot hangsúlyozzuk, nevezetesen: hogy ezek esetében nem a rendszer kisiklásairól, diszfunkcióiról van szó abban az értelemben, hogy mondjuk az új rasszizmus valami olyasmi, aminek a pluralisztikus, multikulturális liberális demokrácia továbbfejlôdése véget fog vetni, hanem, hogy ezek a fundamentalizmusok magának a multikulturális liberális demokráciának bensô tünetei. Errôl az alapról bírálhatjuk a hamis felháborodást, a liberális kapitalisták afölötti csodálkozását, hogy valami olyan szörnyûséges dolog, mint az új rasszizmus a Balkánon még egyáltalán lehetséges. Nem az a probléma, hogy az ilyesmi lehetséges, hanem hogy a liberális kapitalizmus mai logikája ezt lehetôvé teszi. A kritikát belülrôl ébren tartani, azzal, hogy kimutatjuk, ezek a jelenségek nem marginális problémák, amelyeket a rendszer belsô továbbfejlôdése meg fog szüntetni, sajnálatos módon minden, amit pillanatnyilag tehetünk. A fejlett kapitalizmus eddig bôven megengedhette magának, hogy olyan életszínvonalat biztosítson, olyan megelégedettséget teremtsen, hogy az emberek nagy többségének túl jó dolga legyen ahhoz, hogy valóban megkérdôjelezze a rendszert. Egyszerûen várnunk kell, amíg az elbizonytalanodás a mindennapi tudatot is eléri. Ez nagyon kritikus pillanat lesz, mert vannak jobboldali fundamentalisták, akik erre a biztonságigényre a maguk módján válaszolnak, és úgy gondolom, az a fontos, hogy a baloldal fel legyen készülve arra, hogy ne engedje át ezt az egész terepet a jobboldalnak. Mondok egy példát arra, hogyan kellene politikailag tevékenykednünk: itt a családi értékek témája. Az én stratégiám az Egyesült Államokban, ahol adott a konzervatív morális többség, moral majority és a multikulturalisták hivatalos szembenállása, nem az volt, hogy a családi értékeket mint protofasisztákat és patriarchálisakat denunciáljam, hanem hogy kimutassam, a jobboldali konzervatívok politikája, akik ezeket az értékeket hirdetik, éppen a családok dezintegrálásához és széteséséhez vezet. Kritikánknak tehát többek között éppen abban kellene állnia, hogy a jobboldal témáinak elfogadása valóban fontos dolog. Azt akarom mondani, hogy még az etikai fundamentalisták is, hogy is mondjam, naiv módon hamis válaszokat adnak - hamis válaszokat a helyes kérdésekre.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu

< >

< >

< >


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/