JOBB HÁZAKNÁL ilyesmirôl nem beszélnek
Egy zágrábi ismerôsöm
bemutatott szíve választottjának. Hallgatag, sápadt,
nyugodt asszonyka volt.
Feleségül veszem mondta
az ismerôsöm. Csodálatosan alszik, képes húsz
órát aludni naponta magyarázta meghatottan.
Megesküdtek. Boldog házasságban
élnek.
Szolgáljon ez a kis igaz történet
bevezetésül egy szerelmi affér értelmezéséhez.
Áruljuk el rögtön: a Nyugat és Kelet Európa
közti szerelemrôl lesz szó. Áruljuk el azt is,
hogy elbeszélésünkben Kelet Európa lenne a sápadt,
alvó szépség, habár egyelôre semmi sem
szól a közelgô esküvô mellett.
Azon töprengek, vajon mikor is értettem
meg, hogy voltaképpen két különbözô
fél közti viszonyról van szó. Valószínûleg
abban a pillanatban, amikor a saját bôrömön tapasztaltam,
hogy határok valóban léteznek, hogy az országokba
be kell jutni, majd el kell hagyni azokat, s hogy ehhez az egyszerû
térbeli mûvelethez azonosító okmányok
szükségesek. Azelôtt, amikor a jugoszláv útlevelemmel
szabadon jártam át a határokon, ez fel sem tûnt.
Más idôk járták. Elugrottunk Triesztbe cipôt
venni, meg Grazba egy tejszínhabos kávéra...
Ma horvát útlevelem van,
és sok konzulátusi meg nagykövetségi hivatalt
ismerek Európa szerte. A holland vízumhoz például
fel kell mutatnom egy meghívólevelet, egy bizonylatot hollandiai
utazásom céljáról, egy külföldi vagy
úti egészségbiztosítási igazolást,
igazolást arról, hogy van pénzem, valamint egy menettérti
repülôjegyet, mellyel igazolom, hogy az országot, ez
esetben Hollandiát, bizonyos határidôn belül el
fogom hagyni.
A repülôtereken sorba állok
az útlevél ellenôrzéshez. Az ablakok mögött
egyenruhás alkalmazottak ülnek; fölöttük táblák
lógnak, melyek megmutatják, hogy hol a helyem. Néhol
ki van írva, hogy others, néhol csak hiányzik a kék
tábla a sárga csillagocskák gyûrûjével.
Az én sorom hosszú, lassan araszol. Az EU emberek a párhuzamos
sorban gyorsan sorra kerülnek. Észreveszem, hogy közülük
senki sem néz át hozzánk. Nincs egyetlen, a szem sarkából
odavetett tekintet sem, mely részvétrôl, kíváncsiságról
vagy legalább megvetésrôl tanúskodna. Nincs
rá idejük, a sor túl gyorsan halad. Ámde nekünk,
otherseknek épp elég idônk van elnézegetni ôket.
Mi másmilyenek vagyunk, a mi bôrünk gyakran sötét,
a mi tekintetünk bizalmatlanul fürkész körbe vagy
tompán mered a semmibe, a mi mozdulataink idétlenek és
fojtottak. A mi sorunkban senki sem cseveg és senki sem nevet, mi
halkak vagyunk, van bennünk valami alattomos. A mi testünk feszültsége
arról tanúskodik, hogy csak egy gondolat jár a fejünkben:
hogy átléphessük végre azt a határt.
S amikor átlépem, semmit
sem fogok mondani ezekrôl a dolgokról a holland barátaimnak.
Jobb házaknál ilyesmirôl nem beszélnek. Egyébként
is mit akarok, az útlevél ellenôrzés után
már a repülôtéren nekiállhatok imádkozni
a kis muzulmán vagy akármilyen istenházában,
ha kedvem szottyan ilyesmire. Itt szívesen látott vendég
vagyok, itt tiszteletben tartják a kulturális különbségeket
és identitásokat.
Az én problémám azonban
más természetû. Én nem vagyok másmilyen,
és nem is kívánok másmilyen lenni. Az én
különbözôségemet és identitásomat
mindig, de mindig mások határozzák meg. Akár
otthon, akár kint.
A Vércsoportok Országából,
Horvátországból jövök. Ahol a vérsejtek
szorgalmas számolói minden vérsejtemet összeírták.
Ennek eredményeként én semmilyen lettem. Írják
csak be, hogy semmilyen, mondom az ablak mögött ülô
tisztviselôknek, amikor a nemzetiségemet kérdik, márpedig
gyakran kérdik. Mondja már meg, szólnak rám.
Nemzetisége: semmilyen. Állampolgársága: horvát,
ismétlem. Ilyen, hogy semmilyen a mi számítógépünkben
nincs, mondják. A semmilyenség jogát nekem ennek az
országnak az alkotmánya garantálja. A polgárok
nem kötelesek kinyilvánítani nemzeti hovatartozásukat,
ha nem kívánják, mondom. Az életben másképp
van, mindenki köteles valamilyen lenni, felelik. Ezért van
nálunk háború, mondom, azért, mert mindenki
belegyezett abba, hogy a saját vércsoportja legyen. Azért
van háború, mondják, azért, mert az olyanok,
mint maga, azt akarták, hogy mindannyian semmilyenek legyünk.
A horvát bürokrácia
számítógépeiben az én nevem az egyéb
rovatba került. Keresztülvittem a magamét. Ôk is
keressztülvitték a magukét: ott én többé
nem létezem. Érthetô, én erôsködtem,
hogy semmilyen vagyok. Most kint élek. Kint az vagyok, ami otthon
már nem: horvát írónô. Annak az államnak
a képviselôje, melyben már nem létezem, melyet
elhagytam, amikor az emigrációt választottam. Hadd
tegyem hozzá, hogy az emigráció nálam mindenekelôtt
a kényszerû azonosulásoktól való megszabadulást
jelentette.
Itt a foglalkozást jelölô
írónô szó elé minden alkalommal kiteszik
a jelzôt: horvát. Közben gyakorolják az új
európai államocska nevét, törik a nyelvüket,
cro cro, cro a tian, már ez is elégedettséggel tölti
el ôket. Értem, ezek tisztelik az etno identitásokat,
nem akarnak megsérteni, biztos túlérzékeny
vagyok az ilyesmire, hisz emiatt van háború a volt hazámban,
hát nem? A politikailag tájékozottabbak hozzáfûzik:
volt jugoszláv. A kulturálisan kifinomultabbak megtoldják:
kelet európai. A politikailag mûveltebbek hozzáteszik:
posztkommunista. A gender felvilágosultak hozzáteszik azt
is, hogy nô. A legolvasottabbak még azt is hozzáadják:
közép európai (Horvátország, az istenért,
mindig Közép Európa volt, hát nem? Ugyan már,
miféle Balkán, micsoda baromság!). S nekem, úgy
látszik, nincs módom arra, hogy lesöpörjem magamról
az oly szívélyesen rám aggatott címkéket.
Mert csak a címkékkel együtt tudnak fölismerni,
besorolni, kommunikálni velem, meg vannak gyôzôdve róla,
hogy csak e címkékkel tudnak helyesen olvasni és megérteni.
Értem én ôket, csak az én másságomon
keresztül tudják megvalósítani a maguk különösségét.
És én, az önkéntes
számûzött, akinek horvát útlevél
van a kezében, kénytelen vagyok viszonozni szívélyességüket:
azt kívánják tehát tôlem, hogy minden
identitásomat valósnak ismerjem el. Mindez a szimulációs
játékokra emlékeztet, és bár fáradt
vagyok a sok játéktól, mégis belemegyek.
Amikor megkértem, rajzolja le nekem
a maga bensô Európa térképét, nyugat
európai ismerôsöm így szólt:
Itt vagyok én. Körülöttem
Németország, Belgium, itt van Franciaország, amott
Anglia, lent Olaszország, igen, van még Spanyolország
és Portugália, itt meg egy vonal. E vonal mögött
egy nagy semmi van...
A nagy semmi az ô bensô térképén
Berlintôl keletre terült el.
Az ismerôsöm nem buta, nem is
mûveletlen és nem is érzéketlen. Egyszerûen
ôszinte volt. És megmondta az igazat: sok nyugati számára
Kelet Európa egy mentálisan üres tér. Valahol
a vasfüggöny mögött húzódik, valahol
a fal mögött, még most is, amikor nincs se függöny,
se fal.
Ha pedig valami nem létezik, nem
érezhetek iránta mást, csak közönyt mondta
az ismerôsöm.
Ebbôl az ártatlanul
közömbös ignoranciából dugják ki a
fejüket sorban azok az anekdoták, melyekkel komoly ember nem
foglalkozik. Például a kis történet egyik nyugat
európai ismerôsömrôl, aki meghatottan tért
haza oroszországi útjáról, ugyanis fölfedezte,
hogy az oroszok nagyon szeretik a kisgyerekeket...
Ostalgia
Persze nem minden nyugati volt közömbös.
Voltak olyanok is, akik évekig átjártak a Függönyön
meg a Falon, megengedtek maguknak egy egy affért Kelet Európával.
Ma poszt traumatikus állapotban nyalogatják sebeiket, és
igyekeznek közömbösek lenni.
Mindig meghökkenek, amikor látom
a nyugatiakat izgalomba jönni, ha a kommunizmusba való visszatérés
lehetôségének akár a legparányibb jele
mutatkozik. Villámgyorsan bejárják a világot
a tévéfölvételek, melyeken elkeseredett embereket
látni, amint viseltes ruhában, poros kommunista érdemrendjeiket
magukra aggatva lengetik a zászlót a Vörös téren.
Nofene, megint itt vannak a komcsik! Buzgón tollat ragadnak mindazok,
akik hosszú éveken át éber figyelemmel kísérték
a kelet európai kommunista rendszereket, és rátámadnak
a kommunizmusba való visszatérés nyomorult szószólóira.
Energikusan róják dühödt kommentárjaik sorait
valami újkommunista elnök ellen, melyet valami átmeneti,
tranzíciós ország választott meg a maga választásain.
Ostalgia a fiatal (volt) keletnémetek
nosztalgiája a szétfoszlott keletnémet mindennapok
után: újsütetû terminus egy divatos érzelemre,
amit nem csak kelet európaiak érezhetnek.
Az izgatottság, ami eltölti
a nyugatit, amikor megpillantja a tévében a kommunista zombikat
a Vörös téren, görbe utakon kerül felszínre.
Egyszeriben megpillantják a képernyôn a keleti babájukat,
amilyen ismét lehetne. És ugyan milyen volt?
Kelet Európa másmilyen világ
volt, mint a nyugati. Ha egyébre nem is tellett tôle, évekig
támogatta a nyugatit abbéli meggyôzôdésében,
hogy jobb világban él. Kelet Európa volt a sötét
arc, a másik én, olyan világ, amilyen Nyugat Európa
is lehetne, de hál istennek nem így alakult. És ezért
a nyugati szerette. Szerette szerény szépségét,
szegénységét, melankóliáját és
elgyötörtségét szóval a másságát.
Szerette a saját félelmét is, hogy fölgyorsult
a pulzusa, amikor odament, felizgatta ez a belépés az árnyak
birodalmába, és megnyugtatta a megbízható exit
lámpa: passport, nagykövetség, hitelkártya. Szerette
saját önképét, melyet olcsón vásárolt,
ó, milyen olcsón. Ott, Európa keleti részén
szabadságot lélegzett be, igen, személyes szabadságot,
ott úgy érezte, közelebb van ahhoz, ami valóban
ô. Ott az idôt nem agendákkal és schedule okkal
mérték, igaz, nem volt ott olyan nagyon sok minden, de idô,
az volt bôven. A nyugati járt Kelet Európához,
Kelet Európa nem járhatott hozzá, ez is szabadság
volt, szabadság a kölcsönösségtôl. Kelet
Európa megbízhatóan várta, mint egy rabnô
a háremben. A nyugati úri szerelemmel szerette. Felfedezô
volt és gyarmatosító, vígan tûzte ki
zászlócskáit a mentálisan meghódított
területekre.
A kölcsönösség veszélye
nem fenyegette. Kelet Európa volt az ô titkos, kevéssel
is beérô szeretôje. Otthon várta a hû feleség,
a rend és a munka. Mint minden szeretô, Kelet Európa
megszilárdította a házasságát.
Undorító idôket élünk
panaszkodott nemrég egy ismerôsöm. Az orosz már
semmiben sem különbözik a franciától, s ha
elutazol valahova, nincs mit hoznod az útról. Minden mindenütt
kapható!
A dolgok megváltoztak. A szürke,
hallgatag Kelet Európa megszólalt, átjár a
határokon, és mintha már nem is lenne szüksége
a nyugatira. A nyugati csalódott, nem, nemcsak az intim területek
elvesztése miatt... A volt szeretô egyre jobban hasonlít
a saját feleségére! Az oroszok a legjobb angol meg
svájci kollégiumokba küldik a gyerekeiket, gyémántot
vesznek Amszterdamban és kastélyt Franciaországban...
Akcentus nélkül beszélnek angolul, ki látott
már ilyet, azelôtt egy egyszerû full stop ot sem tudtak
kimondani szláv mekegés nélkül, most meg, nézze
meg az ember, valahogy mind kihúzták magukat, csak úgy
átsétálnak a határokon, oda se neki, mindenhol
ott vannak, nem tudsz tôlük végigmenni az utcán,
annyian vannak, mint a kóbor kutyák, egész negyedeket
vásárolnak Párizsban, Berlinben, Londonban, nagyon
megjött az étvágyuk, persze, maffiózók
ezek mind, fejükbe szállt az elsô korty szabadság,
és most azt hiszik, hogy ôk a janik...
És a mi nyugatink kissé kellemetlenül
érzi magát (És mi lesz, ha Kelet Európa ideköltözik
hozzám?!), veszteségérzete támad (Hol vannak
a határok? Hát egyforma lesz az egész világ?),
enyhe megvetés keríti hatalmába (Hát nem jutott
eszükbe semmi okosabb, mint, hogy ránk hasonlítsanak?),
sajnálja magát (Amikor a farmereket vittem, akkor bezzeg
jó voltam!)... És míg elnézi a tévén
a kiöregedett komcsikat a Vörös téren, a nyugati
azon tanakodik, nem lett volna e jobb, ha a helyén marad az a fal.
A béketûrô szeretô
És mi a helyzet a keletiekkel, ôk
vajon szerették a nyugatiakat? S ha igen, hogyan?
A keletiek mégiscsak többet
tudtak Nyugat Európáról, mint a nyugatiak Kelet Európáról.
Avagy más minôségû volt a tudásuk. Mindenesetre
az ô bensô Európa térképükön
nem voltak közömbös, üres terek. Sok házban
ki volt akasztva a falra Európa térképe, a konyhában,
mint egy múzeumban, üres dán kekszes , angol teás
és francia sajtosdobozokat ôriztek. Ezek a kis múzeumi
tárgyak meg az Európa térkép szomorú
pótlékai voltak azoknak az országoknak, ahova ôk,
efelôl nem lehetett kétségük, soha az életben
el nem jutnak. Nyugat Európa volt a vágy titokzatos tárgya,
mert olyan világ volt, ahol az emberek emberibben élnek.
A keletiek szerették a külföldieket.
A külföldiek két lábon járó földrajz
voltak, apró szolgáltatásokat végzô vállalat
(mindig hoztak vittek valamit), címeiket figyelmesen ôrizték
a noteszekben (Hátha valami csoda folytán mégis kikerülünk!).
A külföldiek voltak az élô bizonyság arra,
hogy valóban létezik az a világ, amelyrôl ô,
a keleti álmodik. Csakhogy ezek a külföldiek nem voltak
emberek. Az az igazság, hogy túl jól ment a soruk
ahhoz, hogy az emberek közé lehetett volna sorolni ôket.
Mert az, ami a keletieket (a saját szemükben) a többi
fölé emelte, az a megaláztatás oszthatatlan tapasztalata
volt. Csak a megaláztatásra volt nekik copy rightjuk, a megaláztatás
volt az ô bensô legitimációjuk, egyedülálló
Made in Eastern Europe áru... A megaláztatás szerencsétlensége
széles manipulációs tér, és a keleti
szívesen intézményesítette a maga szerencsétlenségét.
Ebben szakértô volt, egyébként is mindig elismerték,
hogy érzelmi téren verhetetlen... És a nyugatiak?
Ördög tudja, hogy szív helyett mi dobogott az ô
nyugati mellkasukban...
A maga kelet európai bajtársait,
a sok nyomorult románt, bolgárt, lengyelt a keleti megértette,
ámde nem szerette. Ugyanabban a szarban voltak, ugyanaz a megvetésre
méltó emberi szemét. És senki sem tudta rávenni,
hogy testvérszámba vegye ôket. Miféle testvériség,
testvériség a szerencsétlenségben?!
Egyszóval a keleti nem kételkedett
abban, hogy ô európai, ámde a nyelve elárulta:
sohasem mondta azt, hogy mi, Európa, hanem mindig úgy fogalmazott,
hogy mi és Európa. Így aztán a keleti a traumatikus
paradoxon egérfogójában leledzett, miközben nem
érzékelte sem az egérfogót, sem a traumát,
sem a paradoxont.
Ezek a kapásból összehordott
közhelyek a Kelet és Nyugat Európa közti
frusztrációk és elragadtatások képzelt
listájáról épp annyira pontosak, mint amennyire
pontatlanok. Mint a fantazma ipar termékei a kulturális sztereotípiák
mezején, ezek a közhelyek kikristályosítanak
néhány traumatikus pontot, melyek akár igazak, akár
hamisak azt hiszem, mégis valóban fájnak.
A huszadik századot a pszichoanalízis
fémjelzi: a századelôn a fölfedezése, a
századvégen a trivializálódása. A mai
televíziós gyóntatófülkék, melyben
az egyszerû nézôk milliós közönség
elôtt szimulálják személyes, kollektív,
szociális és történelmi traumáikat, a
traumát a népszerû, olcsó, mindenkinek elérhetô
érzelmek közé lökik.
Ezért hinni kell orosz ismerôsömnek,
aki egy túlméretezett dühkitörés után
így kért bocsánatot:
Tudod, az én idegeim történelmileg
sérültek...
Európa ôsidôk óta
a Kelettel, Ázsiával szemben építette fel identitását.
Hippokratész és Arisztotelész nem az embereket, hanem
az éghajlatot tették felelôssé a különbségekért.
Arisztotelész szerint az európaiak a hûvös klíma
okán bátor, de nem túl ügyes és bölcs
emberek. Kapcsolataik szegényesek, nem képesek kormányozni
másokat, és azt sem szeretik, ha ôket kormányozzák.
Ázsia lakói az éghajlatnak köszönhetôen
tehetségesek, de hiányzik belôlük a bátorság
meg az akarat. Ezért szolgák maradnak, avagy szívesen
uralkodnak az emberek felett.
A karakterológiai szembeállítások
hasonló készletei sok évszázadot túléltek.
Erre az ellentétekbôl épített fundamentumra
amelyet eleinte ártatlanul az éghajlati körülmények
hatásának tulajdonítottak idôvel új
elemek kerülnek az európai identitás konstruálása
folyamán (felvilágosodás, kultúra, tudomány,
civil társadalom, civilizáció kontra primitív
kultúrák, kereszténység kontra más vallási
rendszerek, szabadság, egyenlôség, testvériség,
racionalizmus és így tovább, sorban).
Az Európa eszmerendszerrel foglalkoztak
az európai gondolkodók, mûvészek, uralkodók
(világiak és egyháziak), katonák (emlékezzünk
vissza, még Hitler is Ázsia ellen szállt harcba, a
német katonák pedig Németországért,
Európáért adták életüket!). Európa
mindig másvalakivel szemben építette az öntudatát
(Ázsiával, a Kelettel, a barbárokkal, a közömbösökkel,
a primitívekkel, a kommunizmussal, az emigránsokkal, az Iszlámmal...
szemben). Eközben ritkábban integrált, és gyakrabban
folyamodott a kiközösítéshez. Így sajátította
el az európai nemcsak a földrajzi ismereteket, hanem az alapvetô
nyelvi elemeket is: mi (európaiak) és ôk (mások),
a határon túli emberek.
MÁSOK meg a HATÁR e két
fogalmi csomópont köré építette fel Európa
a maga identitását. Európát majdnem fél
évszázadig biztonsági fal választotta ketté.
A nyugati fél védelemnek érezte a falat, a keleti
sértésnek. A tehetetlen, szolgai Ázsia, ez esetben
Kelet Európa, a fal mögött aludta álmát
a totalitárius kábulatban. Ma Nyugat Európa retteg
a következményektôl. Ezek nemcsak praktikus jellegûek
(félelem a hatalmas migrációktól keletrôl
nyugatra). Nyugtalanságot kelt az ellenfél eltûnése,
a tüköré, melyben Nyugat Európa évek hosszú
során át nézegette magát, nárcizmusát
ápolgatva.
A háború, mely nemrégiben
Európában zajlott, csak megerôsítette a fönt
említett frusztrációkészletet, és még
egyszer bebizonyította, hogy vitális ellentétekrôl
van szó.
Az elsô, amit a külföldi
észrevesz, amikor a volt Jugoszlávia polgáraitól
megpróbálja megtudakolni, hogy miért történt
ez a háború: az artikulációra való képtelenség
és az emóciók nyelvének széleskörû
használata. Idôvel, a médiák nyomán a
polgárok eltanultak néhány közhelyet. Ámde
imitálják csupán a racionális diskurzust, s
a tanultak mögül igen gyorsan felszínre bukkan a trauma
nyelve. A szerbek például esküdözni fognak,
hogy ôk senkinek semmi rosszat nem akartak, de ôket Jugoszláviában
soha nem szerette senki. Ha beismerik a boszniai muzulmánokon elkövetett
genocídiumot, akkor azt a viszonzatlan szerelem miatti bosszúnak
tulajdonítják.
A trauma nyelvének általános
elfogadottsága abból fakad, hogy a politika és a médiák
széles körben legalizálták. Ezt a nyelvet beszélik
a politikai vezérek, a parlamenti képviselôk, ezen
a nyelven vitatkoznak az újonnan alapított parlamentekben,
ez a médiák, az egyszerû emberek nyelve.
Ez a maguk újságírónôje
nagyon nem szeret bennünket mondta nekem nemrég egy elkeseredett
boszniai muzulmán menekült, aki most egy amerikai egyetemen
tanít. A maguk alatt azt értette, hogy horvát.
Hogy érti...?
Hát úgy ír rólunk,
mintha mi holmi... siptárok (kosovói albánok) lennénk!
Ha elfogadjuk a szerelmi trauma logikáját,
akkor elmondhatjuk, hogy a volt jugoszláv népek kettôs,
párhuzamos traumában szenvedtek: az egyik belülrôl,
a másik kívülrôl érte ôket; az egyiket
a volt, közös országban élô másik
nép (gyakran több nép!) okozta nekik, a másikat
Európa.
Az Európát illetô szeret
nem szeret epizód akkor kezdôdött, amikor a volt Jugoszlávia
népei a maguk tranzíciós ideológiai csomagjában
tiszteletbeli helyre rakták az europaiasodást (Megyünk
Európába!). Ebben a pillanatban Európa belereszketett
a lehetséges balkanizációba, és még
jobban megszorította a maga europaizáció eszméjét,
aminek a másik neve: brüsszelizáció.
Az elismerés még nem vacsorameghívás
Mit jelent a volt jugó népek
számára az a szó, hogy Európa? A tranzíciós
folyamat elején Európa volt az átmenet irányának
és céljának, az értékrendszernek, a
demokráciának, a jobb életnek a metaforája;
az Európa márkanevû esernyô alatti egyenrangú
helyet látszott biztosítani.
A horvát média, politikai
vezérek és egyszerû emberek számára Európa
volt az a terület, melyrôl a Balkán és Szerbia
ki van törölve (a szerbek nem tartoznak Európába).
Ezért a horvát politikai színtérrôl kitartóan
mentek a szerelmi jelzések Európa felé: mi antikommunisták
vagyunk, demokratikus állam, katolikusok, mi megvédjük
Európát a szerb bolsevizmustól, kommunizmustól,
bizantinizmustól, barbárságtól, balkanizációtól,
mi vagyunk a civilizatorikus, európai, keresztény pajzs,
mely meg fogja akadályozni, hogy az a szörnyû Kelet eljusson
Bécsig (mind metaforikus, mind szó szerinti értelemben,
hisz a horvát hatalom elûzte saját szerb nemzetiségû
polgárainak legnagyobb részét!). Horvátország
eközben felépített egy képzelt identitást,
kialakított egy imidzset a feltételezett, magától
értetôdô európai standardnak megfelelôen.
És amikor Horvátország
végre nemzetközileg elismert európai állammá
vált, az eufóriát csalódás követte.
Mert nem azért ismerték el, mivel mindig is Európában
volt, nem azért, mert mindenestül Európához tartozik,
nem azért, mert egyenrangú, hanem csupán azért,
mert egy bizonyos pillanatban áldozattá vált. Amikor
rájöttek, hogy a formális nemzetközi elismerés
még nem jelent vacsorameghívást (esetleg engedélyt,
hogy az üvegen át leselkedjenek a megvilágított
étterembe, ahol az urak vacsoráznak), megváltoztak
a kollektív érzelmek. Európa a sokáig áhított
szépségbôl kurvává lett.
Hasonló, a segítség
reménye és a mélységes csalódottság
között ingadozó érzelmeik vannak a boszniai muzulmánoknak,
a háború legfôbb áldozatainak is. Ámde
hasonló érzelmek áradnak a szerb médiából
és a szerb közvéleménybôl is. Az Európa
iránti kollektív érzések ingája ott
a Belgrád mint Europolisz eszméjétôl kileng
az Európa nevet viselô biztosító társaság
felé, mely állítólag a következô
reklámszöveggel kínálja szolgáltatásait:
Ez az egyetlen Európa, mely gondol Önökre!
Bonyolult traumatikus mezô képzôdött
eképpen. Az újsütetû európai államocskák
Európa elôcsarnokában megvárakoztatva álmodják
álmaikat. Mindegyikük azt hiszi magáról, hogy
ô a legjobb, s mivel európaibb, mint a többi, elôször
kerül majd sorra. Nagy kérdés, hogy mikor, hogy egyáltalán
magához kéreti e ôket Európa. Egyelôre
annyi figyelmet áldoz rájuk, mint arra, aki közömbös,
vagy mint a gyerekekre. És az államocskák megjátsszák
az infantilist, az éretlent, az áldozatot. Ugyanakkor valóban
azok: infantilisak is meg éretlenek is meg áldozatok is.
Európa mentális térképén
egyelôre még mindig nem szerepelnek a kommunizmus romjaiból
kikelt államok. Ezzel szemben Európa (bármit jelentsen
is ez a szó) újsütetû identitásuk oszthatatlan
része. Ezt a viszonyt az államocskák kizárólag
a viszonzatlan szerelemrôl szóló történetnek
látják. Ha eközben feltesszük a kérdést,
hogy ugyan miért hiszik ezek az államocskák, hogy
szeretni kéne ôket, és ha már a szerelemnél
tartunk, ôk ugyan kit képesek szeretni, a kérdésünk
válasz nélkül fog maradni.
Vannak e Európának (ennek
a projekciónak, amit a volt Jugoszlávia kis népeinek
traumatizált képzelete teremtett) úgyszintén
érzelmei, avagy ez kizárólag a megalázottak
és megszomorítottak kenyere?
Európa a balkáni esetet
a világnak (tehát nem Európának) errôl
a részérôl szóló régi, megkeményedett
sztereotípiái szerint olvasta. Jóváhagyta Jugoszlávia
felbomlását, mert az az állam úgyis csak mesterséges
tákolmány volt, ahol a kis nemzeteknek nem volt alkalmuk
nemzeti öntudatuk és államiságuk megvalósítására,
úgy mint a többi, normális európai országoknak.
Jugoszlávia felbomlása a nyugati fejekben azonos volt a kommunizmus
felbomlásával (a Szovjetunió példázza,
hogy a kommunista föderációk tarthatatlanok!), és
ezért pozitív színben tûnt fel. A felbomlás
együtt járt a demokratizálódással. Saját
egyesülésének zászlaját büszkén
lengetve, Európa idegen terepen a felbomlást szorgalmazta.
Miközben saját portáján a multikulturalizmus
elveit hangsúlyozta, máshol hozzásegített az
etnikai tisztogatáshoz. A tisztesség európai normáival
takaródzva tárgyalásokba bocsátkozott a demokratikusan
megválasztott háborús bûnösökkel,
teljes körû legitimitást ajándékozva nekik.
Miközben hevesen képviselte a kisebbségek jogait, elmulasztotta
észrevenni, hogy a legnagyobb számú jugoszláv
kisebbség, a nemzeti hovatartozás nélküliek tömege
elpárolgott, mi több, általában a kisebbségek
eltûntek. Amikor komolyan föllángolt a háború,
egyszerre eliszonyodott a törzsi elszámolások vérszomjasságától,
és a sarokba húzódott. Közben gyorsan meghúzta
a határt (Ez olyasmi, amit mi nem érthetünk meg! Ezek
az emberek másmilyenek, mint mi!). Sok európai elôször
odarohant a háborús színtérre (emlékezzünk
többek között Lord Owenre, aki Boszniát sebészi
önelégültséggel vagdalta etnikailag tiszta kantonokra),
majd visszahúzódott. Most az emlékirataikat írják.
Néhány liberális európai
gondolkodó Európának ebben a sötét sarkában
provinciális, muzeális Európára talált,
ahol, képzeljék csak el, még olvasnak könyveket
és mûvészi festményeket tartanak a falon (nagyjából
Alain Finkielkraut), vagy romantikus, paraszti Európára,
melyet nem rontottak meg az urbánus civilizáció átkai
(nagyjából Peter Handke). Feljegyzéseik olyan szövegekként
is olvashatók, melyek egy új, nem áttetszô rasszizmust
propagálnak, amit lelkipásztori maszk fed el (Meglehet, hogy
mészárolják egymást, de annyira szeretik a
kisgyerekeket!)
Európa, úgy igaz, segített
is: befogadta a menekülteket, élelmiszer , pénz
és gyógyszersegélyt nyújtott készségesen,
és egyebekben is segített. Ez azonban nemcsak veszteséget
jelentett számára, hanem némi nyereséget is:
pozitív erkölcsi és politikai képet nyert önmagáról,
még keményebb okot a brüsszeli homogenizációhoz,
és ki tudja, mi mindent még.
Mégis, vannak ennek az Európának
érzelmei? Még mennyire, érzelmei azok vannak bôven.
Az európai (és amerikai) újságírók,
értelmiségiek, mûvészek, politológusok,
gondolkodók, a posztkommunista országok szakértôi
a volt Jugoszláviában kitört háborúval
alkalmat kaptak arra, hogy még egyszer elôadják szerelmi
érzéseiket, az áldozat iránti szerelmüket.
Nem léptek vele párbeszédre (Miféle párbeszéd?!
Az áldozat per definicionem néma!), viszont elkobozták
a nyelvét (Az áldozat arra való, hogy szenvedjen,
nem pedig arra, hogy maga artikulálja a szerencsétlenségét!),
a tolmácsai lettek (Az áldozat nyelve úgyis használhatatlan
a nyugati piac kódjaiban), a prókátorai, amiért
persze el fogják venni a maguk százalékát...
Igaz, mindebben megzavarta ôket az áldozat kielégíthetetlen
egocentrizmusa. Mert neki, az áldozatnak, egyszer sem jutott eszébe,
hogy mások is türelmetlenül várnak a sorukra: Ruanda,
a csecsenek... Több tucat nyugat európai (és amerikai)
író, névtelen nyugati elégedetlenkedô,
aki valóságosabb és emberibb világot keres,
mûvész, háborús szuvenírek árusa,
filmrendezô, az erôs érzelmek, az emberi sorsok megannyi
vadásza táborozik ma a szerencsétlen bosnyák
földön. Figyelmesen hallgatják az áldozat beszédét
és följegyzik, hogy majd felelôsségre vonhassák
a világot, belecsípjenek a világ közömbös
szívébe, más szenvedésén keresztül
nemesítsék magukat, fölforgassák kicsit a nyugati
érzelmi standardokat. Ki merészeli mindezek után közömbösséggel
vádolni a Nyugatot? Ellenkezôleg, a Nyugat erkölcsi piaca
éppen érzelmekkel van túltelítve.
A szerelem gyümölcsei
A koronás Európa ikonográfiai
ábrája, térképrajzolatú ruhába
bújtatva: a tizenhatodik századi mester nem feledkezett meg
sem Lithvaniáról (mely nagyobb, mint Moscovie), sem Vangariáról,
sem Sclavoniáról, sem Bvlgariáról, sem Poloniáról,
sem Macedoniáról. Mára Európa közömbös
kék táblává változott, sárga
csillaggyûrûvel rajta. A sárga csillagocskák
gyûrûje a néhai birodalmi korona modern ikonográfiai
helyettesítôje, pontosabban: ez a korona meg van fosztva a
híres, szép fôtôl, mely hordozta. Az Egyesült
Európa új emblémája, modern ikonográfiai
reprezentációja csak a számra utal (csillagok tagok),
szemben a korábbiakkal, melyek csak úgy hemzsegtek
a jelentésektôl, mint a tarot kártya. Ma mindenki szabadon
beleolvashatja Európába azokat a jelentéseket, amelyeket
akar.
És sokan meg is teszik. A
nagy európai eszméket ma azok paródiái hordozzák
a legtermészetesebben. Az internacionalizmus eszméit ma legkövetkezetesebben
a globális maffia képviseli, kiépítve titkos
útjainak hatalmas hálózatát Kínától
Dél Amerikáig. A láthatatlan heroin highway Bosznián
keresztül halad át. Az újsütetû európai
nacionalisták ma az európai demokratikus eszmék leghevesebb
szószólói. A posztkommunista újgazdagok és
rablók szenvedélyesen pártolják a tôke
gyümölcsöztetésének és forgatásának
európai eszméjét. A posztkommunista diktátorok,
maffiózók és háborús gazdagok ma a békének
meg a népek békeszeretô együttélésének
legnagyobb szószólói. Az Egyesült Európa
mintha nem ismerné vagy nem akarná felismerni a különbségeket.
Vagy tagadja. Mert ôneki már megvan a maga, látszólag
világosan definiált Európája.
Nem csak az eszmék mutálnak
azonban, hanem az emberek is. Ebbe a ténybe nagy remények
vannak fektetve, ha egyáltalán szó lehet még
reményrôl. Míg az egyre világosabb megosztottság
a kompatibilisek és a nem kompatibilisek, az odatartozók
és a nem odatartozók között mindkét oldalon
növeli a türelmetlenséget, addig a félelmetes méretû
migráció, amit a kommunista rendszerek felbomlása
és a háború okozott, új embereket formál:
a kulturmutánsokat, a WOSSIE kat.
Fejezzük be ezt a széttöredezett
történetet úgy, olyan mûfajban, ahogy azt az elején
ígértük. A szerelmi történet gyümölcse
legtöbbször a gyerek. Mondjunk valamit róluk is. A történetünk
elején emlegetett szerelmi affér utódai ma az új
európai lakosok. Ôk is megosztottak: egyesek a nemzet,
mások a pénz iránt fejezik ki lojalitásukat.
Minket azonban a harmadik csoport érdekel: a hontalanok, a nomádok,
a fattyak, a wossie k... Azok, akikben egyesülnek a traumatikus Wessie
és Ossie gének. Ôk az állandó lakhely
nélküli emberek új törzséhez tartoznak.
A repülôben érzik magukat a legtermészetesebben.
Nehezen felismerhetôk, mert hajlamosak a mimikrire. Ôk a megaláztatás
iskolájába jártak, és teljesítményük
a szabadság, a mentális, személyes szabadság.
Ha mást nem, elérték azt a szabadságot, hogy
senkit se vádoljanak a saját veszteségeikért.
A mutánsoknak éles a látásuk meg a hallásuk.
Szkeptikusak, jogfosztottak, nincs semmijük, albérlôk.
Afféle Trummerleute, mentális
romeltakarítók, mert romok közül jöttek; olyan
emberek, akik eközben talán új életszemléletet,
új erkölcsiséget építenek. Elmúlt
életeikben volt alkalmuk arra, hogy leteszteljék a javakról
való, elérhetô eszméket: volt otthonuk, hazájuk,
nemzetük, társadalmuk, sikeres karrierjük. Ma semmit sem
lehet elvenni tôlük, mert nincs semmijük. Kevés
dolgot lehet nekik adni, mert egyszer már mindenbôl volt nekik.
Ez a tény bizonyos elônyben részesíti ôket.
Európát nem tekintik privilégiumnak. Az ô privilégiumuk
az illúziók elvesztése, Európa pedig csak ideiglenes
lakhelyük, az országok kiválasztása leggyakrabban
a véletlen mûve. Ne feledjük, ôk az albérlôk
milliós fajába tartoznak.
S végül, honnan veszem én
a jogot arra, hogy ilyesmikrôl ítéletet mondjak, hol
vannak a bizonyítékok, hol vannak az adatok!? Emlékezzünk
vissza, ez mégis csupán egy történet. Én
is wossie vagyok. Más bizonyítékkal nem rendelkezem.
Európa eszméjét pedig,
a keletiek Nyugatról, a nyugatiak Keletrôl szôtt fantazmagóriáit,
a jobb és rosszabb világokról való dilemmákat
talán csak azok fogják megfejteni, akik majd ezután
jönnek. Legyen hát e történet vége az övék.
Amikor kitört a háború,
a volt Jugoszláviában sokakban felmerült az emigrálás
gondolata, hangosan tépelôdtek, hova kellene és hova
lehetne menni egyáltalán: Amerikába, Európába,
Ausztráliába vagy Új Zélandra? Egy gyereknek
eszébe jutott a lehetô világok legjobbika, melyet nem
zárnak (nem zárhatnak) el országhatárok, sem
államok, sem ideológiák:
Anyu, gyere, emigráljunk a McDonalds
ba...
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu