DUBRAVKA UGREŠIC

JOBB HÁZAKNÁL ilyesmirôl nem beszélnek


Egy zágrábi ismerôsöm bemutatott szíve választottjának. Hallgatag, sápadt, nyugodt asszonyka volt.
– Feleségül veszem – mondta az ismerôsöm. – Csodálatosan alszik, képes húsz órát aludni naponta – magyarázta meghatottan.
Megesküdtek. Boldog házasságban élnek.
Szolgáljon ez a kis igaz történet bevezetésül egy szerelmi affér értelmezéséhez. Áruljuk el rögtön: a Nyugat  és Kelet Európa közti szerelemrôl lesz szó. Áruljuk el azt is, hogy elbeszélésünkben Kelet Európa lenne a sápadt, alvó szépség, habár egyelôre semmi sem szól a közelgô esküvô mellett.
Azon töprengek, vajon mikor is értettem meg, hogy voltaképpen két különbözô fél közti viszonyról van szó. Valószínûleg abban a pillanatban, amikor a saját bôrömön tapasztaltam, hogy határok valóban léteznek, hogy az országokba be kell jutni, majd el  kell hagyni azokat, s hogy ehhez az egyszerû térbeli mûvelethez azonosító okmányok szükségesek. Azelôtt, amikor a jugoszláv útlevelemmel szabadon jártam át a határokon, ez fel sem tûnt. Más idôk járták. Elugrottunk Triesztbe cipôt venni, meg Grazba egy tejszínhabos kávéra...
Ma horvát útlevelem van, és sok konzulátusi meg nagykövetségi hivatalt ismerek Európa szerte. A holland vízumhoz például fel kell mutatnom egy meghívólevelet, egy bizonylatot hollandiai utazásom céljáról, egy külföldi vagy úti egészségbiztosítási igazolást, igazolást arról, hogy van pénzem, valamint egy menettérti repülôjegyet, mellyel igazolom, hogy az országot, ez esetben Hollandiát, bizonyos határidôn belül el fogom hagyni.
A repülôtereken sorba állok az útlevél ellenôrzéshez. Az ablakok mögött egyenruhás alkalmazottak ülnek; fölöttük táblák lógnak, melyek megmutatják, hogy hol a helyem. Néhol ki van írva, hogy others, néhol csak hiányzik a kék tábla a sárga csillagocskák gyûrûjével. Az én sorom hosszú, lassan araszol. Az EU emberek a párhuzamos sorban gyorsan sorra kerülnek. Észreveszem, hogy közülük senki sem néz át hozzánk. Nincs egyetlen, a szem sarkából odavetett tekintet sem, mely részvétrôl, kíváncsiságról vagy legalább megvetésrôl tanúskodna. Nincs rá idejük, a sor túl gyorsan halad. Ámde nekünk, otherseknek épp elég idônk van elnézegetni ôket. Mi másmilyenek vagyunk, a mi bôrünk gyakran sötét, a mi tekintetünk bizalmatlanul fürkész körbe vagy tompán mered a semmibe, a mi mozdulataink idétlenek és fojtottak. A mi sorunkban senki sem cseveg és senki sem nevet, mi halkak vagyunk, van bennünk valami alattomos. A mi testünk feszültsége arról tanúskodik, hogy csak egy gondolat jár a fejünkben: hogy átléphessük végre azt a határt.
S amikor átlépem, semmit sem fogok mondani ezekrôl a dolgokról a holland barátaimnak. Jobb házaknál ilyesmirôl nem beszélnek. Egyébként is mit akarok, az útlevél ellenôrzés után már a repülôtéren nekiállhatok imádkozni a kis muzulmán vagy akármilyen istenházában, ha kedvem szottyan ilyesmire. Itt szívesen látott vendég vagyok, itt tiszteletben tartják a kulturális különbségeket és identitásokat.
Az én problémám azonban más természetû. Én nem vagyok másmilyen, és nem is kívánok másmilyen lenni. Az én különbözôségemet és identitásomat mindig, de mindig mások határozzák meg. Akár otthon, akár kint.
A Vércsoportok Országából, Horvátországból jövök. Ahol a vérsejtek szorgalmas számolói minden vérsejtemet összeírták. Ennek eredményeként én semmilyen lettem. Írják csak be, hogy semmilyen, mondom az ablak mögött ülô tisztviselôknek, amikor a nemzetiségemet kérdik, márpedig gyakran kérdik. Mondja már meg, szólnak rám. Nemzetisége: semmilyen. Állampolgársága: horvát, ismétlem. Ilyen, hogy semmilyen a mi számítógépünkben nincs, mondják. A semmilyenség jogát nekem ennek az országnak az alkotmánya garantálja. A polgárok nem kötelesek kinyilvánítani nemzeti hovatartozásukat, ha nem kívánják, mondom. Az életben másképp van, mindenki köteles valamilyen lenni, felelik. Ezért van nálunk háború, mondom, azért, mert mindenki belegyezett abba, hogy a saját vércsoportja legyen. Azért van háború, mondják, azért, mert az olyanok, mint maga, azt akarták, hogy mindannyian semmilyenek legyünk.
A horvát bürokrácia számítógépeiben az én nevem az egyéb rovatba került. Keresztülvittem a magamét. Ôk is keressztülvitték a magukét: ott én többé nem létezem. Érthetô, én erôsködtem, hogy semmilyen vagyok. Most kint élek. Kint az vagyok, ami otthon már nem: horvát írónô. Annak az államnak a képviselôje, melyben már nem létezem, melyet elhagytam, amikor az emigrációt választottam. Hadd tegyem hozzá, hogy az emigráció nálam mindenekelôtt a kényszerû azonosulásoktól való megszabadulást jelentette.
Itt a foglalkozást jelölô írónô szó elé minden alkalommal kiteszik a jelzôt: horvát. Közben gyakorolják az új európai államocska nevét, törik a nyelvüket, cro cro, cro a tian, már ez is elégedettséggel tölti el ôket. Értem, ezek tisztelik az etno identitásokat, nem akarnak megsérteni, biztos túlérzékeny vagyok az ilyesmire, hisz emiatt van háború a volt hazámban, hát nem? A politikailag tájékozottabbak hozzáfûzik: volt jugoszláv. A kulturálisan kifinomultabbak megtoldják: kelet európai. A politikailag mûveltebbek hozzáteszik: posztkommunista. A gender felvilágosultak hozzáteszik azt is, hogy nô. A legolvasottabbak még azt is hozzáadják: közép európai (Horvátország, az istenért, mindig Közép Európa volt, hát nem? Ugyan már, miféle Balkán, micsoda baromság!). S nekem, úgy látszik, nincs módom arra, hogy lesöpörjem magamról az oly szívélyesen rám aggatott címkéket. Mert csak a címkékkel együtt tudnak fölismerni, besorolni, kommunikálni velem, meg vannak gyôzôdve róla, hogy csak e címkékkel tudnak helyesen olvasni és megérteni. Értem én ôket, csak az én másságomon keresztül tudják megvalósítani a maguk különösségét.
És én, az önkéntes számûzött, akinek horvát útlevél van a kezében, kénytelen vagyok viszonozni szívélyességüket: azt kívánják tehát tôlem, hogy minden identitásomat valósnak ismerjem el. Mindez a szimulációs játékokra emlékeztet, és bár fáradt vagyok a sok játéktól, mégis belemegyek.
Amikor megkértem, rajzolja le nekem a maga bensô Európa térképét, nyugat európai ismerôsöm így szólt:
– Itt vagyok én. Körülöttem Németország, Belgium, itt van Franciaország, amott Anglia, lent Olaszország, igen, van még Spanyolország és Portugália, itt meg egy vonal. E vonal mögött egy nagy semmi van...
A nagy semmi az ô bensô térképén Berlintôl keletre terült el.
Az ismerôsöm nem buta, nem is mûveletlen és nem is érzéketlen. Egyszerûen ôszinte volt. És megmondta az igazat: sok nyugati számára Kelet Európa egy mentálisan üres tér. Valahol a vasfüggöny mögött húzódik, valahol a fal mögött, még most is, amikor nincs se függöny, se fal.
– Ha pedig valami nem létezik, nem érezhetek iránta mást, csak közönyt – mondta az ismerôsöm.
 Ebbôl az ártatlanul közömbös ignoranciából dugják ki a fejüket sorban azok az anekdoták, melyekkel komoly ember nem foglalkozik. Például a kis történet egyik nyugat európai ismerôsömrôl, aki meghatottan tért haza oroszországi útjáról, ugyanis fölfedezte, hogy az oroszok nagyon szeretik a kisgyerekeket...

Ostalgia

Persze nem minden nyugati volt közömbös. Voltak olyanok is, akik évekig átjártak a Függönyön meg a Falon, megengedtek maguknak egy egy affért Kelet Európával. Ma poszt traumatikus állapotban nyalogatják sebeiket, és igyekeznek közömbösek lenni.
Mindig meghökkenek, amikor látom a nyugatiakat izgalomba jönni, ha a kommunizmusba való visszatérés lehetôségének akár a legparányibb jele mutatkozik. Villámgyorsan bejárják a világot a tévéfölvételek, melyeken elkeseredett embereket látni, amint viseltes ruhában, poros kommunista érdemrendjeiket magukra aggatva lengetik a zászlót a Vörös téren. Nofene, megint itt vannak a komcsik! Buzgón tollat ragadnak mindazok, akik hosszú éveken át éber figyelemmel kísérték a kelet európai kommunista rendszereket, és rátámadnak a kommunizmusba való visszatérés nyomorult szószólóira. Energikusan róják dühödt kommentárjaik sorait valami újkommunista elnök ellen, melyet valami átmeneti, tranzíciós ország választott meg a maga választásain.
Ostalgia –  a fiatal (volt) keletnémetek nosztalgiája a szétfoszlott keletnémet mindennapok után: újsütetû terminus egy divatos érzelemre, amit nem csak kelet európaiak érezhetnek.
Az izgatottság, ami eltölti a nyugatit, amikor megpillantja a tévében a kommunista zombikat a Vörös téren, görbe utakon kerül felszínre. Egyszeriben megpillantják a képernyôn a keleti babájukat, amilyen ismét lehetne. És ugyan milyen volt?
Kelet Európa másmilyen világ volt, mint a nyugati. Ha egyébre nem is tellett tôle, évekig támogatta a nyugatit abbéli meggyôzôdésében, hogy jobb világban él. Kelet Európa volt a sötét arc, a másik én, olyan világ, amilyen Nyugat Európa is lehetne, de hál’ istennek nem így alakult. És ezért a nyugati szerette. Szerette szerény szépségét, szegénységét, melankóliáját és elgyötörtségét – szóval a másságát. Szerette a saját félelmét is, hogy fölgyorsult a pulzusa, amikor odament, felizgatta ez a belépés az árnyak birodalmába, és megnyugtatta a megbízható exit lámpa: passport, nagykövetség, hitelkártya. Szerette saját önképét, melyet olcsón vásárolt, ó, milyen olcsón. Ott, Európa keleti részén szabadságot lélegzett be, igen, személyes szabadságot, ott úgy érezte, közelebb van ahhoz, ami valóban ô. Ott az idôt nem agendákkal és schedule okkal mérték, igaz, nem volt ott olyan nagyon sok minden, de idô, az volt bôven. A nyugati járt Kelet Európához, Kelet Európa nem járhatott hozzá, ez is szabadság volt, szabadság a kölcsönösségtôl. Kelet Európa megbízhatóan várta, mint egy rabnô a háremben. A nyugati úri szerelemmel szerette. Felfedezô volt és gyarmatosító, vígan tûzte ki zászlócskáit a mentálisan meghódított területekre.
A kölcsönösség veszélye nem fenyegette. Kelet Európa volt az ô titkos, kevéssel is beérô szeretôje. Otthon várta a hû feleség, a rend és a munka. Mint minden szeretô, Kelet Európa megszilárdította a házasságát.
– Undorító idôket élünk – panaszkodott nemrég egy ismerôsöm. – Az orosz már semmiben sem különbözik a franciától, s ha elutazol valahova, nincs mit hoznod az útról. Minden mindenütt kapható!
A dolgok megváltoztak. A szürke, hallgatag Kelet Európa megszólalt, átjár a határokon, és mintha már nem is lenne szüksége a nyugatira. A nyugati csalódott, nem, nemcsak az intim területek elvesztése miatt... A volt szeretô egyre jobban hasonlít a saját feleségére! Az oroszok a legjobb angol meg svájci kollégiumokba küldik a gyerekeiket,  gyémántot vesznek Amszterdamban és kastélyt Franciaországban... Akcentus nélkül beszélnek angolul, ki látott már ilyet, azelôtt egy egyszerû full stop ot sem tudtak kimondani szláv mekegés nélkül, most meg, nézze meg az ember, valahogy mind kihúzták magukat, csak úgy átsétálnak a határokon, oda se neki, mindenhol ott vannak, nem tudsz tôlük végigmenni az utcán, annyian vannak, mint a kóbor kutyák, egész negyedeket vásárolnak Párizsban, Berlinben, Londonban, nagyon megjött az étvágyuk, persze, maffiózók ezek mind, fejükbe szállt az elsô korty szabadság, és most azt hiszik, hogy ôk a janik...
És a mi nyugatink kissé kellemetlenül érzi magát (És mi lesz, ha Kelet Európa ideköltözik hozzám?!), veszteségérzete támad (Hol vannak a határok? Hát egyforma lesz az egész világ?), enyhe megvetés keríti hatalmába (Hát nem jutott eszükbe semmi okosabb, mint, hogy ránk hasonlítsanak?), sajnálja magát (Amikor a farmereket vittem, akkor bezzeg jó voltam!)... És míg elnézi a tévén a kiöregedett komcsikat a Vörös téren, a nyugati azon tanakodik, nem lett volna e jobb, ha a helyén marad az a fal.

A béketûrô szeretô

És mi a helyzet a keletiekkel, ôk vajon szerették a nyugatiakat? S ha igen, hogyan?
A keletiek mégiscsak többet tudtak Nyugat Európáról, mint a nyugatiak Kelet Európáról. Avagy más minôségû volt a tudásuk. Mindenesetre az ô bensô Európa térképükön nem voltak közömbös, üres terek. Sok házban ki volt akasztva a falra Európa térképe, a konyhában, mint egy múzeumban, üres dán kekszes , angol teás  és francia sajtosdobozokat ôriztek. Ezek a kis múzeumi tárgyak meg az Európa térkép szomorú pótlékai voltak azoknak az országoknak, ahova ôk, efelôl nem lehetett kétségük, soha az életben el nem jutnak. Nyugat Európa volt a vágy titokzatos tárgya, mert olyan világ volt, ahol az emberek emberibben élnek.
A keletiek szerették a külföldieket. A külföldiek két lábon járó földrajz voltak, apró szolgáltatásokat végzô vállalat (mindig hoztak vittek valamit), címeiket figyelmesen ôrizték a noteszekben (Hátha valami csoda folytán mégis kikerülünk!). A külföldiek voltak az élô bizonyság arra, hogy valóban létezik az a világ, amelyrôl ô, a keleti álmodik. Csakhogy ezek a külföldiek nem voltak emberek. Az az igazság, hogy túl jól ment a soruk ahhoz, hogy az emberek közé lehetett volna sorolni ôket. Mert az, ami a keletieket (a saját szemükben) a többi fölé emelte, az a megaláztatás oszthatatlan tapasztalata volt. Csak a megaláztatásra volt nekik copy rightjuk, a megaláztatás volt az ô bensô legitimációjuk, egyedülálló Made in Eastern Europe áru... A megaláztatás szerencsétlensége széles manipulációs tér, és a keleti szívesen intézményesítette a maga szerencsétlenségét. Ebben szakértô volt, egyébként is mindig elismerték, hogy érzelmi téren verhetetlen... És a nyugatiak? Ördög tudja, hogy szív helyett mi dobogott az ô nyugati mellkasukban...
A maga kelet európai bajtársait, a sok nyomorult románt, bolgárt, lengyelt a keleti megértette, ámde nem szerette. Ugyanabban a szarban voltak, ugyanaz a megvetésre méltó emberi szemét. És senki sem tudta rávenni, hogy testvérszámba vegye ôket. Miféle testvériség, testvériség a szerencsétlenségben?!
Egyszóval a keleti nem kételkedett abban, hogy ô európai, ámde a nyelve elárulta: sohasem mondta azt, hogy mi, Európa, hanem mindig úgy fogalmazott, hogy mi és Európa. Így aztán a keleti a traumatikus paradoxon egérfogójában leledzett, miközben nem érzékelte sem az egérfogót, sem a traumát, sem a paradoxont.
Ezek a kapásból összehordott közhelyek  a Kelet  és Nyugat Európa közti  frusztrációk és elragadtatások képzelt listájáról épp annyira pontosak, mint amennyire pontatlanok. Mint a fantazma ipar termékei a kulturális sztereotípiák mezején, ezek a közhelyek kikristályosítanak néhány traumatikus pontot, melyek – akár igazak, akár hamisak – azt hiszem, mégis valóban fájnak.
A huszadik századot a pszichoanalízis fémjelzi: a századelôn a fölfedezése, a századvégen a trivializálódása. A mai televíziós gyóntatófülkék, melyben az egyszerû nézôk milliós közönség elôtt szimulálják személyes, kollektív, szociális és történelmi traumáikat, a traumát a népszerû, olcsó, mindenkinek elérhetô érzelmek közé lökik.
Ezért hinni kell orosz ismerôsömnek, aki egy túlméretezett dühkitörés után így kért bocsánatot:
– Tudod, az én idegeim történelmileg sérültek...
Európa ôsidôk óta a Kelettel, Ázsiával szemben építette fel identitását. Hippokratész és Arisztotelész nem az embereket, hanem az éghajlatot tették felelôssé a különbségekért. Arisztotelész szerint az európaiak a hûvös klíma okán bátor, de nem túl ügyes és bölcs emberek. Kapcsolataik szegényesek, nem képesek kormányozni másokat, és azt sem szeretik, ha ôket kormányozzák. Ázsia lakói az éghajlatnak köszönhetôen tehetségesek, de hiányzik belôlük a bátorság meg az akarat. Ezért szolgák maradnak, avagy szívesen uralkodnak az emberek felett.
A karakterológiai szembeállítások hasonló készletei sok évszázadot túléltek. Erre az ellentétekbôl épített fundamentumra – amelyet eleinte ártatlanul az éghajlati körülmények hatásának tulajdonítottak – idôvel új elemek kerülnek az európai identitás konstruálása folyamán (felvilágosodás, kultúra, tudomány, civil társadalom, civilizáció kontra primitív kultúrák, kereszténység kontra más vallási rendszerek, szabadság, egyenlôség, testvériség, racionalizmus és így tovább, sorban).
Az Európa eszmerendszerrel foglalkoztak az európai gondolkodók, mûvészek, uralkodók (világiak és egyháziak), katonák (emlékezzünk vissza, még Hitler is Ázsia ellen szállt harcba, a német katonák pedig Németországért, Európáért adták életüket!). Európa mindig másvalakivel szemben építette az öntudatát (Ázsiával, a Kelettel, a barbárokkal, a közömbösökkel, a primitívekkel, a kommunizmussal, az emigránsokkal, az Iszlámmal... szemben). Eközben ritkábban integrált, és gyakrabban folyamodott a kiközösítéshez. Így sajátította el az európai nemcsak a földrajzi ismereteket, hanem az alapvetô nyelvi elemeket is: mi (európaiak) és ôk (mások), a határon túli emberek.
MÁSOK meg a HATÁR – e két fogalmi csomópont köré építette fel Európa a maga identitását. Európát majdnem fél évszázadig biztonsági fal választotta ketté. A nyugati fél védelemnek érezte a falat, a keleti sértésnek. A tehetetlen, szolgai Ázsia, ez esetben Kelet Európa, a fal mögött aludta álmát a totalitárius kábulatban. Ma Nyugat Európa retteg a következményektôl. Ezek nemcsak praktikus jellegûek (félelem a hatalmas migrációktól keletrôl nyugatra). Nyugtalanságot kelt az ellenfél eltûnése, a tüköré, melyben Nyugat Európa évek hosszú során át nézegette magát, nárcizmusát ápolgatva.
A háború, mely nemrégiben Európában zajlott, csak megerôsítette a fönt említett frusztrációkészletet, és még egyszer bebizonyította, hogy vitális ellentétekrôl van szó.
Az elsô, amit a külföldi észrevesz, amikor a volt Jugoszlávia polgáraitól megpróbálja megtudakolni, hogy miért történt ez a háború: az artikulációra való képtelenség és az emóciók nyelvének széleskörû használata. Idôvel, a médiák nyomán a polgárok eltanultak néhány közhelyet. Ámde imitálják csupán a racionális diskurzust, s a tanultak mögül igen gyorsan felszínre bukkan a trauma nyelve. A szerbek például esküdözni fognak,  hogy ôk senkinek semmi rosszat nem akartak, de ôket Jugoszláviában soha nem szerette senki. Ha beismerik a boszniai muzulmánokon elkövetett genocídiumot, akkor azt a viszonzatlan szerelem miatti bosszúnak tulajdonítják.
A trauma nyelvének általános elfogadottsága abból fakad, hogy a politika és a médiák széles körben legalizálták. Ezt a nyelvet beszélik a politikai vezérek, a parlamenti képviselôk, ezen a nyelven vitatkoznak az újonnan alapított parlamentekben, ez a médiák, az egyszerû emberek nyelve.
– Ez a maguk újságírónôje nagyon nem szeret bennünket – mondta nekem nemrég egy elkeseredett boszniai muzulmán menekült, aki most egy amerikai egyetemen tanít. A „maguk” alatt azt értette, hogy horvát.
– Hogy érti...?
– Hát úgy ír rólunk, mintha mi holmi... siptárok (kosovói albánok) lennénk!
Ha elfogadjuk a szerelmi trauma logikáját, akkor elmondhatjuk, hogy a volt jugoszláv népek kettôs, párhuzamos traumában szenvedtek: az egyik belülrôl, a másik kívülrôl érte ôket; az egyiket a volt, közös országban élô másik nép (gyakran több nép!) okozta nekik, a másikat – Európa.
Az Európát illetô szeret nem szeret epizód akkor kezdôdött, amikor a volt Jugoszlávia népei a maguk tranzíciós ideológiai csomagjában tiszteletbeli helyre rakták az europaiasodást (Megyünk Európába!). Ebben a pillanatban Európa belereszketett a lehetséges balkanizációba, és még jobban megszorította a maga europaizáció eszméjét, aminek a másik neve: brüsszelizáció.

Az elismerés még nem vacsorameghívás

Mit jelent a volt jugó népek számára az a szó, hogy Európa? A tranzíciós folyamat elején Európa volt az átmenet irányának és céljának, az értékrendszernek, a demokráciának, a jobb életnek a metaforája; az Európa márkanevû esernyô alatti egyenrangú helyet látszott biztosítani.
A horvát média, politikai vezérek és egyszerû emberek számára Európa volt az a terület, melyrôl a Balkán és Szerbia ki van törölve (a szerbek nem tartoznak Európába). Ezért a horvát politikai színtérrôl kitartóan mentek a szerelmi jelzések Európa felé: mi antikommunisták vagyunk, demokratikus állam, katolikusok,  mi megvédjük Európát a szerb bolsevizmustól, kommunizmustól, bizantinizmustól, barbárságtól, balkanizációtól, mi vagyunk a civilizatorikus, európai, keresztény pajzs, mely meg fogja akadályozni, hogy az a szörnyû Kelet eljusson Bécsig (mind metaforikus, mind szó szerinti értelemben, hisz a horvát hatalom elûzte saját szerb nemzetiségû polgárainak legnagyobb részét!). Horvátország eközben felépített egy képzelt identitást, kialakított egy imidzset a feltételezett, magától értetôdô európai standardnak megfelelôen.
És amikor Horvátország végre nemzetközileg elismert európai állammá vált, az eufóriát csalódás követte. Mert nem azért ismerték el, mivel mindig is Európában volt, nem azért, mert mindenestül Európához tartozik, nem azért, mert egyenrangú, hanem csupán azért, mert egy bizonyos pillanatban áldozattá vált. Amikor rájöttek, hogy a formális nemzetközi elismerés még nem jelent vacsorameghívást (esetleg engedélyt, hogy az üvegen át leselkedjenek a megvilágított étterembe, ahol az urak vacsoráznak), megváltoztak a kollektív érzelmek. Európa a sokáig áhított szépségbôl kurvává lett.
Hasonló, a segítség reménye és a mélységes csalódottság között ingadozó érzelmeik vannak a boszniai muzulmánoknak, a háború legfôbb áldozatainak is. Ámde hasonló érzelmek áradnak a szerb médiából és a szerb közvéleménybôl is. Az Európa iránti kollektív érzések ingája ott a Belgrád mint Europolisz eszméjétôl kileng az Európa nevet viselô biztosító társaság felé, mely állítólag a következô reklámszöveggel kínálja szolgáltatásait: Ez az egyetlen Európa, mely gondol Önökre!
Bonyolult traumatikus mezô képzôdött eképpen. Az újsütetû európai államocskák Európa elôcsarnokában megvárakoztatva álmodják álmaikat. Mindegyikük azt hiszi magáról, hogy ô a legjobb, s mivel európaibb, mint a többi, elôször kerül majd sorra. Nagy kérdés, hogy mikor, hogy egyáltalán magához kéreti e ôket Európa. Egyelôre annyi figyelmet áldoz rájuk, mint arra, aki közömbös, vagy mint a gyerekekre. És az államocskák megjátsszák az infantilist, az éretlent, az áldozatot. Ugyanakkor valóban azok: infantilisak is meg éretlenek is meg áldozatok is.
Európa mentális térképén egyelôre még mindig nem szerepelnek a kommunizmus romjaiból kikelt államok. Ezzel szemben Európa (bármit jelentsen is ez a szó) újsütetû identitásuk oszthatatlan része. Ezt a viszonyt az államocskák kizárólag a viszonzatlan szerelemrôl szóló történetnek látják. Ha eközben feltesszük a kérdést, hogy ugyan miért hiszik ezek az államocskák, hogy szeretni kéne ôket, és ha már a szerelemnél tartunk, ôk ugyan kit képesek szeretni, a kérdésünk válasz nélkül fog maradni.
Vannak e Európának (ennek a projekciónak, amit a volt Jugoszlávia kis népeinek traumatizált képzelete teremtett) úgyszintén érzelmei, avagy ez kizárólag a megalázottak és megszomorítottak kenyere?
Európa a „balkáni esetet” a világnak (tehát nem Európának) errôl a részérôl szóló régi, megkeményedett sztereotípiái szerint olvasta. Jóváhagyta Jugoszlávia felbomlását, mert az az állam úgyis csak mesterséges tákolmány volt, ahol a kis nemzeteknek nem volt alkalmuk nemzeti öntudatuk és államiságuk megvalósítására, úgy mint a többi, normális európai országoknak. Jugoszlávia felbomlása a nyugati fejekben azonos volt a kommunizmus felbomlásával (a Szovjetunió példázza, hogy a kommunista föderációk tarthatatlanok!), és ezért pozitív színben tûnt fel. A felbomlás együtt járt a demokratizálódással. Saját egyesülésének zászlaját büszkén lengetve, Európa idegen terepen a felbomlást szorgalmazta. Miközben saját portáján a multikulturalizmus elveit hangsúlyozta, máshol hozzásegített az etnikai tisztogatáshoz. A tisztesség európai normáival takaródzva tárgyalásokba bocsátkozott a demokratikusan megválasztott háborús bûnösökkel, teljes körû legitimitást ajándékozva nekik. Miközben hevesen képviselte a kisebbségek jogait, elmulasztotta észrevenni, hogy a legnagyobb számú jugoszláv kisebbség, a nemzeti hovatartozás nélküliek tömege elpárolgott, mi több, általában a kisebbségek eltûntek. Amikor komolyan föllángolt a háború, egyszerre eliszonyodott a törzsi elszámolások vérszomjasságától, és a sarokba húzódott. Közben gyorsan meghúzta a határt (Ez olyasmi, amit mi nem érthetünk meg! Ezek az emberek másmilyenek, mint mi!). Sok európai elôször odarohant a háborús színtérre (emlékezzünk többek között Lord Owenre, aki Boszniát sebészi önelégültséggel vagdalta etnikailag tiszta kantonokra), majd visszahúzódott. Most az emlékirataikat írják.
Néhány liberális európai gondolkodó Európának ebben a sötét sarkában provinciális, muzeális Európára talált, ahol, képzeljék csak el, még olvasnak könyveket és mûvészi festményeket tartanak a falon (nagyjából Alain Finkielkraut), vagy romantikus, paraszti Európára, melyet nem rontottak meg az urbánus civilizáció átkai (nagyjából Peter Handke). Feljegyzéseik olyan szövegekként is olvashatók, melyek egy új, nem áttetszô rasszizmust propagálnak, amit lelkipásztori maszk fed el (Meglehet, hogy mészárolják egymást, de annyira szeretik a kisgyerekeket!)
Európa, úgy igaz, segített is: befogadta a menekülteket, élelmiszer , pénz  és gyógyszersegélyt nyújtott készségesen, és egyebekben is segített. Ez azonban nemcsak veszteséget jelentett számára, hanem némi nyereséget is: pozitív erkölcsi és politikai képet nyert önmagáról, még keményebb okot a brüsszeli homogenizációhoz, és ki tudja, mi mindent még.
Mégis, vannak ennek az Európának érzelmei? Még mennyire, érzelmei azok vannak bôven. Az európai (és amerikai) újságírók, értelmiségiek, mûvészek, politológusok, gondolkodók, a posztkommunista országok szakértôi a volt Jugoszláviában kitört háborúval alkalmat kaptak arra, hogy még egyszer elôadják szerelmi érzéseiket, az áldozat iránti szerelmüket. Nem léptek vele párbeszédre (Miféle párbeszéd?! Az áldozat  per definicionem néma!), viszont elkobozták a nyelvét (Az áldozat arra való, hogy szenvedjen, nem pedig arra, hogy maga artikulálja a szerencsétlenségét!), a tolmácsai lettek (Az áldozat nyelve úgyis használhatatlan a nyugati piac kódjaiban), a prókátorai, amiért persze el fogják venni a maguk százalékát... Igaz, mindebben megzavarta ôket az áldozat kielégíthetetlen egocentrizmusa. Mert neki, az áldozatnak, egyszer sem jutott eszébe, hogy mások is türelmetlenül várnak a sorukra: Ruanda, a csecsenek...  Több tucat nyugat európai (és amerikai) író, névtelen nyugati elégedetlenkedô, aki valóságosabb és emberibb világot keres, mûvész, háborús szuvenírek árusa, filmrendezô, az erôs érzelmek, az emberi sorsok megannyi vadásza táborozik ma a szerencsétlen bosnyák földön. Figyelmesen hallgatják az áldozat beszédét és följegyzik, hogy majd felelôsségre vonhassák a világot, belecsípjenek a világ közömbös szívébe, más szenvedésén keresztül nemesítsék magukat, fölforgassák kicsit a nyugati érzelmi standardokat. Ki merészeli mindezek után közömbösséggel vádolni a Nyugatot? Ellenkezôleg, a Nyugat erkölcsi piaca éppen érzelmekkel van túltelítve.

A szerelem gyümölcsei

A koronás Európa ikonográfiai ábrája, térképrajzolatú ruhába bújtatva: a tizenhatodik századi mester nem feledkezett meg sem Lithvaniáról (mely nagyobb, mint Moscovie), sem Vangariáról, sem Sclavoniáról, sem Bvlgariáról, sem Poloniáról, sem Macedoniáról. Mára Európa közömbös kék táblává változott, sárga csillaggyûrûvel rajta. A sárga csillagocskák gyûrûje a néhai birodalmi korona modern ikonográfiai helyettesítôje, pontosabban: ez a korona meg van fosztva a híres, szép fôtôl, mely hordozta. Az Egyesült Európa új emblémája, modern ikonográfiai reprezentációja csak a számra utal (csillagok – tagok), szemben  a korábbiakkal, melyek csak úgy hemzsegtek a jelentésektôl, mint a tarot kártya. Ma mindenki szabadon beleolvashatja Európába azokat a jelentéseket, amelyeket akar.
 És sokan meg is teszik. A nagy európai eszméket ma azok paródiái hordozzák a legtermészetesebben. Az internacionalizmus eszméit ma legkövetkezetesebben a globális maffia képviseli, kiépítve titkos útjainak hatalmas hálózatát Kínától Dél Amerikáig. A láthatatlan heroin highway Bosznián keresztül halad át. Az újsütetû európai nacionalisták ma az európai demokratikus eszmék leghevesebb szószólói. A posztkommunista újgazdagok és rablók szenvedélyesen pártolják a tôke gyümölcsöztetésének és forgatásának európai eszméjét. A posztkommunista diktátorok, maffiózók és háborús gazdagok ma a békének meg a népek békeszeretô együttélésének legnagyobb szószólói. Az Egyesült Európa mintha nem ismerné vagy nem akarná felismerni a különbségeket. Vagy tagadja. Mert ôneki már megvan a maga, látszólag világosan definiált Európája.
Nem csak az eszmék mutálnak azonban, hanem az emberek is. Ebbe a ténybe nagy remények vannak fektetve, ha egyáltalán szó lehet még reményrôl. Míg az egyre világosabb megosztottság a kompatibilisek és a nem kompatibilisek, az odatartozók és a nem odatartozók között mindkét oldalon növeli a türelmetlenséget, addig a félelmetes méretû migráció, amit a kommunista rendszerek felbomlása és a háború okozott, új embereket formál: a kulturmutánsokat, a WOSSIE kat.
 Fejezzük be ezt a széttöredezett történetet úgy, olyan mûfajban, ahogy azt az elején ígértük. A szerelmi történet gyümölcse legtöbbször a gyerek. Mondjunk valamit róluk is. A történetünk elején emlegetett szerelmi affér utódai ma az új európai lakosok.  Ôk is megosztottak: egyesek a nemzet, mások a pénz iránt fejezik ki lojalitásukat. Minket azonban a harmadik csoport érdekel: a hontalanok, a nomádok, a fattyak, a wossie k... Azok, akikben egyesülnek a traumatikus Wessie és Ossie gének. Ôk az állandó lakhely nélküli emberek új törzséhez tartoznak. A repülôben érzik magukat a legtermészetesebben. Nehezen felismerhetôk, mert hajlamosak a mimikrire. Ôk a megaláztatás iskolájába jártak, és teljesítményük a szabadság, a mentális, személyes szabadság. Ha mást nem, elérték azt a szabadságot, hogy senkit se vádoljanak a saját veszteségeikért. A mutánsoknak éles a látásuk meg a hallásuk. Szkeptikusak, jogfosztottak, nincs semmijük, albérlôk.
 Afféle Trummerleute, mentális romeltakarítók, mert romok közül jöttek; olyan emberek, akik eközben talán új életszemléletet, új erkölcsiséget építenek. Elmúlt életeikben volt alkalmuk arra, hogy leteszteljék a javakról való, elérhetô eszméket: volt otthonuk, hazájuk, nemzetük, társadalmuk, sikeres karrierjük. Ma semmit sem lehet elvenni tôlük, mert nincs semmijük. Kevés dolgot lehet nekik adni, mert egyszer már mindenbôl volt nekik. Ez a tény bizonyos elônyben részesíti ôket. Európát nem tekintik privilégiumnak. Az ô privilégiumuk az illúziók elvesztése, Európa pedig csak ideiglenes lakhelyük, az országok kiválasztása leggyakrabban a véletlen mûve. Ne feledjük, ôk az albérlôk milliós fajába tartoznak.
S végül, honnan veszem én a jogot arra, hogy ilyesmikrôl ítéletet mondjak, hol vannak a bizonyítékok, hol vannak az adatok!? Emlékezzünk vissza, ez mégis csupán egy történet. Én is wossie vagyok. Más bizonyítékkal nem rendelkezem.
Európa eszméjét pedig, a keletiek Nyugatról, a nyugatiak Keletrôl szôtt fantazmagóriáit, a jobb és rosszabb világokról való dilemmákat talán csak azok fogják megfejteni, akik majd ezután jönnek. Legyen hát e történet vége az övék.
Amikor kitört a háború, a volt Jugoszláviában sokakban felmerült az emigrálás gondolata, hangosan tépelôdtek, hova kellene és hova lehetne menni egyáltalán: Amerikába, Európába, Ausztráliába vagy Új Zélandra? Egy gyereknek eszébe jutott a lehetô világok legjobbika, melyet nem zárnak (nem zárhatnak) el országhatárok, sem államok, sem ideológiák:
– Anyu, gyere, emigráljunk a McDonald’s ba...


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/