INTÉZMÉNYOPTIMIZMUS - KULTÚRPESSZIMIZMUS
Milyenek az alkotmányosságra
és a jogrendre való kilátások a kommunizmus
után? Mit kell ahhoz tudnunk, hogy találgatásokba
bocsátkozzunk? A világ és a mûvészet
mai szintjén az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre
adott válaszaink szükségképpen próbálkozóak,
hiányosak és ellentmondóak. Ennek egyetlen oka egyszerûen
a tudatlanságunk. Annyi mindent kellene tudnunk, de annyi mindent
nem tudunk, és ez így is marad mindaddig, amíg eltelik
valamennyi idô a dolog megtörténte után. Így
derült ki számunkra utólag az is, hogy milyenek voltak
a kommunizmus távlatai.
A 27 posztkommunista ország és
annak 400 millió lakosa számára azonban nem egy lehetôség
van, hanem számtalan. A posztkommunista világ nagyon változatos.
Egyes területein, mint az egykori Jugoszlávia bizonyos részein,
jogrendrôl beszélni képzelôdés, inspiráló
és talán gyümölcsözô képzelôdés,
de azért csak képzelôdés. Más területeken
a törvénynek van valami befolyása a politikai és
más aktorok elôtt nyitva álló lehetôségekre,
és hat a nagyközönség képzelôerejére.
Ez igaz bizonyos mértékben Magyarországra és
Lengyelországra. Mindenütt léteznek alkotmányok
és jogi intézmények, de sok helyen nyilvánvaló,
hogy a törvény nincs igazán jelen minden ember gondolkodásában,
még kevésbé mindenki szívében. Ilyen
országnak látszik Albánia, Belorusszia és fôleg
Oroszország. Másfelôl a magyarországi Alkotmánybíróság
vitathatatlanul a világ legnagyobb hatalommal rendelkezô ilyen
bírósága, sokak szerint túl nagy hatalommal
is bír, a törvényekre vonatkozó ítéletei
mérvadóak, és majdnem mindig azok szerint is járnak
el. A törvényességre való hajlam azonban az élet
számos területén egyáltalán nem erôs
itt sem, sokáig tart, míg az emberek azt valóban a
magukévá teszik.
És ha a jelen ennyire eltérô
ezekben az országokban, a jövô valószínûleg
még inkább az lesz. Miután adott ez a változatosság,
sok különbözô lehetôség van, és
sok az elmondásra váró történet.
Az, hogy mit tekintenek az emberek a legfontosabbnak
a posztkommunizmusban és a posztkommunista társadalmak számára,
többnyire elárulja, hogy kik is ôk, honnét jöttek,
ahogy az is árulkodó, milyen kérdések vannak
napirenden. Felfedi intellektuális vagy egyszerûen csak a
személyes életútjukat, miközben bevezetést
nyerünk az ôket foglalkoztató problémakörbe.
A történészek például ragaszkodnak a régmúlt
idôk örökségéhez, mert szerintük ez
alakítja a jelen valóságát, meghiúsítja
vagy meghatározza a mostani cselekvések sorsát. A
politológusok és közgazdászok sokkal kevésbé
nyúlnak vissza a múltba. Ôk inkább az intézmények
megtervezésével foglalkoznak, mintha teljesen tiszta, vagy
legalább is könnyen megtisztítható lapon dolgoznának.
Sokkal inkább az érdekli ôket, mi kerüljön
ezekre a lapokra, mint az, hogy mit vegyünk le róluk.
A helybeli értelmiségiek
megvetéssel és ellenszenvvel figyelik az olyan importált
„szakértôk” arroganciáját, akik megjátszott
alázattal, ám ôszinte hévvel hajtogatják
nekik, mit kell tenniük ahhoz, hogy eljussanak onnét, ahol
most vannak, oda, ahol lenniük kéne. A nem minden esetben elég
érzékeny bel és külföldi kultúrpesszimisták
egyaránt azt sejtetik, nem igazán kell zavartatniuk magukat,
hiszen onnét indulnak, ahonnét, és olyan kulturális
örökséget visznek magukkal, amilyet.
Ennyire eltérô szempontok
tükrözik azokat a különbözô feltételezéseket
és elfogultságokat, melyek gyakran észrevétlenül
nyújtanak alapot számos elgondolásnak és írásnak,
amelyek azzal foglalkoznak, mi történik, mi történhet
és minek kell történnie a régióban. Két
ilyen elfogultságot szeretnék a felszínre hozni és
megvizsgálni. Mindkettô eléggé elterjedt, és
tiszta formájukban egymással szembenálló implikációkat
tartalmaznak. Az elsô az optimista reformerek körében
általános, és az intézmények képezik
természetes tárgyát. A második a – gyakran
kedvetlenebb, habár ôk azt mondanák, bölcsebb
– pesszimisták körében lelhetô fel. Ez utóbbi
beállítottság iránya kulturális természetû.
Elsôként tehát az intézményoptimizmusról,
másodszor pedig a kultúrpesszimizmusról fogok beszélni.
Azok, akik az intézmények
javára elfogultak, idejük jó részét avval
töltik, hogy megvitassák, hogyan lehetne a legjobb törvényeket,
alkotmányokat és intézményeket kialakítani.
Ilyenkor máshonnan veszik a mintákat, olyan megfontolás
alapján, hogy azok máshol már beváltak, vagy
elméleti alapon javasolhatók. Alkotmányok, parlamentáris
berendezkedések, elnökök, privatizáció,
tulajdoni szabályok, alkotmánylevelek és így
tovább. Akik inkább kulturális beállítottságúak,
gyakran szkeptikusak ennek az intézményi kísérletezésnek
a láttán, legalábbis olyankor, amikor új vagy
idegen intézményekrôl van szó.
Ha az intézmények idegenek
a kultúrák számára, melyekbe átültetni
próbálják ôket, e szerint a megközelítés
szerint az átültetés aligha lesz eredményes.
Sôt, a posztkommunista társadalmakban a jogállamiság
intézményei érthetô módon jellegzetesen
idegenek kell hogy legyenek, ezért ahogy a kulturalisták
többnyire állítják, a létezô politikai
és jogi kultúrák nagyrésze aligha lesz fogékony
az elsô – intézményes jellegû – megoldás
iránt. Egymásal összegyeztethetetlen nemzeti hagyományokra
és/vagy a kommunizmusbeli tapasztalatokra szoktak ezügyben
hivatkozni.
Kevés ember vállalja nyíltan
bármelyiket is e lehetôségek közül a maga
tiszta formájában, de jó néhány megközelítés
árulkodik öntudatlan, látens hatásukról.
Van valami, ami nagyjából megmutatja, hol helyezkedik el
valaki ezeknek a kérdéseknek a tekintetében: ez pedig
az intézményi reformok csôdjére való
reagálás. Intézményoptimisták az adott
helyi körülmények között az intézmények
esetleges vonásait vagy azokat a különleges módozatokat
fogják kárhoztatni, amelyek alapján a reformokat bevezették
vagy nem vezették be. Javításokat fognak szorgalmazni
és leginkább még több odaadást és
jószándékot. A régióban mindenki tudja,
hogy a közgazdászok ebbe a típusba sorolhatók.
A kultúrpesszimisták ellenben mindentudóan megvonják
vállukat, és azt dörmögik „ez mindig is így
volt”, vagy ennek a sajátos helyi megfelelôjét. Oroszország
és a balkáni országok termelnek különösen
sok ilyen melankolikus típust, de mindenhol vannak ilyenek. Azt
kívánom bemutatni, hogy noha egyik alternatíva sem
alaptalan, mindkettô komolyan félrevezetô lehet, és
egyik sem növeli az alkotmányosság és jogrend
elômozdításának esélyeit.
Institucionalisták
Ha intézményekrôl gondolkodunk,
nagy a kísértés, hogy törvényekre gondoljunk.
Sôt, a jogászok számára ez a kísértés
ellenállhatatlannak tûnik. Így a posztkommunista Európában
és máshol bôséges jogi és alkotmányos
intézkedés születik – az állami alkotmányozás,
a jogvédelem, a törvényes üzleti tevékenységek
elômozdítása és a törvénytelenek
számûzése – az ezekrôl szóló irodalom
nagyon bôséges. Ez önmagában véve még
nem rossz. Azonban az sem világos, mennyire jó mindez. Milyen
körülmények között van az alkotmányoknak
bármilyen hatása, és milyen körülmények
között hatástalanok? Mirôl is szólnak azok
az eszközök és intézmények, melyek jó
következményekkel járnak, és mirôl azok,
amelyek rosszakkal? Túl ezeken az eszközökön és
intézményeken, mire van még szüksége egy
írott alkotmánynak, hogy mûködjön is? Elegendôek
e az ilyen feltételek, és ha igen, szükségesek
e egyáltalán az alkotmányok? Talán szükségtelenek
lesznek ott, ahol a társadalmi és politikai feltételek
kedvezôek, és hasznavehetetlenek ott, ahol ilyen feltételek
nincsenek meg. Ezekre a kérdésekre nem rendelkezünk
kimerítô válaszokkal, de a posztkommunista Európában
számos jogi és társadalmi kísérlet zajlik,
melyek mind érintik ezt a problémakört.
Néhány posztkommunista szereplô
– az elit köreiben és a társadalom más szegmenseiben
egyaránt – abban bízik, hogy a jog olyan különleges
szerepre és jelentôségre tesz szert társadalmukban,
melyre nem volt példa sem a kommunizmus alatt, sem azt megelôzôen.
Reményeik szerint a jog úgy ereszt gyökeret, mint egy
viszonylag személytelen, független és intézményes
gyakorlat és eszköz, mely a hatalom gyakorlására
és annak korlátozására szolgál, továbbá
hozzájárulhat ahhoz, hogy megszabja és egyben korlátozza
az állampolgárok és az államok hatalmát,
ideértve az erôs állampolgárokat és az
erôs államokat. Így mûködik ez a „normális”
országokban is, gondolják.
Másképpen fogalmazva, ezek
az emberek abban bíznak, hogy nem csak a jog, de a jogrend is bevezethetô
lesz azokban a társadalmakban, amelyekbôl korábban
hosszú idôn keresztül vagy mindig is hiányzott.
Ez a ki nem mondott remény megvolt a békés és
törvényes átmenetben, melynek során a „reforradalmak”
lezárták a kommunizmust, és ugyanezen remények
húzódnak meg az alkotmányok újraírása,
az olyan új intézmények felállítása
és fejlesztése mögött, mint az alkotmánybíróság,
továbbá a politikai vagy más vezetôk mértéktelen
jogi retorikája mögött is. Sôt, néhány
országban, mint például Lengyelországban és
Magyarországon, ezek a törekvések széles körben
kezdenek elterjedni, a politikai osztály legnagyobb részének
retorikájában mindenesetre jelen van. Mit lehet tenni ezen
kívánalmak érvényre juttatása érdekében
és milyen eséllyel?
A kutatók nagy figyelemmel követték
az alkotmányos jogok megalkotásának és elfogadásának
folyamatát. Sokan úgy gondolják, hogy ezek a folyamatok
képezik a szóban forgó államok központi
problémáját, ezért figyelmüket az alkotmányos
intézkedések melletti, illetve elleni elméleti és
gyakorlati érvelésekre irányítják. Míg
egyes országok jól elvannak nem igazán kimunkált
alkotmánnyal is, addig, úgy tûnik, más országok
finoman kimunkált alkotmányukkal sem jutnak semmire. A régió
országai közül Magyarország rendelkezik a legbefolyásosabb
alkotmányozó testülettel, holott alkotmánya valójában
a régi kommunista alkotmányhoz sietve hozzátákolt
módosítások összességébôl
áll. Lengyelországban annak ellenére, hogy 1989 óta
folytatnak ilyen irányú tárgyalásokat, csak
a legutóbbi idôben sikerült véglegesíteni
az új alkotmányt. A volt Szovjetunió utódállamai
legtöbbjének viszont van új alkotmánya, amelyek
igaz, hogy ragyognak az újszerûségtôl, az emberi
jogok tiszteletben tartása ezekben az országokban mégis
összehasonlíthatatlanul elmarad a magyar és a lengyel
gyakorlattól. Ennek néha az az oka, hogy az alkotmány
valójában szegény, mint például Észtországban,
amelynek alkotmányát valaki úgy jellemezte, hogy „megható,
mert olyan érzéki és barokkosan tündérmeseszerû
cikkelyei vannak”.
Az intézménybarátok,
az institucionalisták elsôsorban a törvények és
intézmények, nem a társadalom és a kultúra
jellegzetességeit hangsúlyozzák. Ez a beállítódás
elsôsorban jogászokra jellemzô. Számukra természetes,
hogy úgy gondolják, a törvények és a jogászok
a legfontosabbak, fôképp akkor, ha saját törvényeikrôl
van szó, amelyekért máskülönben nagyon sokan
versengenek. Jogi „szakértôkben”, a posztkommunista kormányzatok
tanácsadóiban pedig egyáltalán nincs hiány.
Ha mondjuk például az amerikai Georgia büntetôtörvénykönyve
jól funkcionál, miért ne lehetne Atlantából
egy jogászt kölcsönözni azzal a céllal, hogy
egy másik Georgia: Grúzia számára is írjon
egy törvénykönyvet. Történtek ennél
különb dolgok is.
Ami a legrosszabb ilyen esetekben, hogy
az arrogancia remekül össze tud fonódni az ignoranciával.
Igaz, a résztvevôk a legtöbb esetben kellôképpen
motiváltak. A külföldi szakértô mindig tud
valamit, amit a neofita bennszülött is nagyon szeretne tudni.
Az elôbbi egy szempillantás alatt észreveszi az együgyû
posztkommunista rendszerben valami olyasminek a hiányát,
ami náluk otthon rutinosan és hatékonyan mûködik.
Miért ne adhatna tanácsokat? Fôképpen, ha olyan
nagy tiszteletnek örvendô ország a hazája, mint
például Amerika, vagy hogyha törvényei nagy tiszteletnek
örvendô törvények, ha saját értékeire
és az ezeket védô intézményekre sokan
úgy tekintenek, mintha egyetemesen alkalmazhatóak lennének.
Pontosabban, sokkal egyszerûbb így tanácsokat osztogatni,
mint megtudni valamit a másik Georgiáról, Grúziáról.
Sôt, ha valaki teljes mértékben felkészült
akar lenni, semmi újat nem kell megismernie.
A lokális és nemzetközi
pénzintézetek elôszeretettel alkalmaznak ilyen szakértôket.
Az sem elhanyagolható tény, hogy a pénz és
a szakértô útvonala mindig megegyezik: nyugatról
kelet felé tartanak. A kusza politikai, társadalmi és
gazdasági rendszerbôl származó, meglehetôsen
kaotikus és bizonytalan világban élô poszkommunista
társadalom állampolgára a „normális” országok
szakértôivel szemben elfogultan, azaz ahogy az ausztrálok
mondják, „kulturális szervilizmussal” viseltetnek. Úgy
érzik, sok olyan dolgot kell még tanulniuk, ami máshol
már ismert. Tekintettel a sok intézményre, szokásra
és magatartásmódra, ez az attitûd legalább
annyira elfogadható, mint az ellenkezôje (amellyel, sajnos,
szintén találkozhatunk).
Ez a jogászok képviselte
szimpla univerzalizmus az esetek többségében nem eléggé
körültekintô. A törvényeket elôszeretettel
úgy kezelik, mint valami technikai felszerelést, társadalmi
gépezetet, amelyet a felbukkanó igényeknek megfelelôen
bárhová el lehet szállítani és be lehet
indítani. Hogy a „mûködésben lévô”
törvények komplex kulturális képzôdményekbe
illeszkednek (és függenek is tôlük), ez a legtöbb
jogász szakértelmét (és gyakran érdeklôdését
is) meghaladja. De bonyolult érvek szólhatnak a helyi sajátosságok
figyelmen kívül hagyása mellett. A közgazdászok
racionális gazdasági szereplôkben gondolkodnak, és
nem oroszokban vagy kommunistákban – a homo economicus és
nem a homo sovieticus áll érdeklôdésük
elôterében. Az alkotmányosság és társadalmi
választás teoretikusai hasonlóképpen gondolkodnak.
Ôk a társadalomelmélet individualizmusát hangsúlyozzák,
eljárásuk racionalista, ambícióik pedig a szó
szoros értelmében határtalanok.
A tárgyalt megközelítési
mód következményei vegyesek. Legjobb esetben a társadalmi
gyakorlatok és intézmények valós és
bizonyított értékeire vonatkozó, adatokban
gazdag elméleti vitát tehet lehetôvé, egyáltalán
az átültetések eredményessége körüli
fontos problémák megtárgyalását. Ugyanakor
segíthet az intézmények, értékek, az
óhajtott és nagyrabecsült gondolkodási módok
hagyományainak átvételében, elôsegítheti
a nehéz helyzetben szükséges gondoskodó komolyságot.
Mivel a kommunista társadalmaknak kulcsproblémája
volt az intellektuális elzártság, az ilyen problémafelvetések
valóban jótékony hatásúak.
Néhány intstitucionalista
ténylegesen ismeri azt a társadalmat, amelyikrôl beszél.
Ôk nem azért teszik a hangsúlyt az intézményekre,
mert csak ennyit értenek az illetô társadalomból,
vagy mert egyszerû közgazdasági megfontolásokból
ez kényelmesebb, hanem mert a poszkommunista társadalmakról
elméletileg tájékozottak. Néhányan,
mint például Stephen Holmes, tudatában vannak a kultúrpesszimizmusnak,
de az érvelését nem találják meggyôzônek.
Holmes határozottan azt állítja, hogy ezek a magyarázatok
komoly módszertani és empirikus hibákkal rendelkeznek,
ugyanis a kulturalisták nem a mindennapi magatartásformákban
rejlô fontos kulturális örökség mellett érvelnek,
hanem kitérnek az intézményi kudarcok egyszerûbb
és módszertanilag elfogadhatóbb magyarázata
elôl. Ezért, állítja Holmes, a posztkommunista
társadalmak törvényességének és
jogállamiságának valódi problémája
nem az, hogy ezek a kultúrák ellenségesek velük
szemben, hanem az, hogy a közintézmények szánalmasan
gyengék.
A közhatalom egyszeri (habár
csak ritkán egyszerû) intézményesítése
tehát szükségszerû, és logikailag meg kell
elôznie minden más sajátos intézményesülést;
röviden: ahhoz, hogy szép államunk legyen, elôször
az kell, hogy legyen hatékony államunk. Ez az intézményesülés
bonyolult képeségektôl, társadalmi, politikai,
pénzügyi forrásoktól, szakértelemtôl
és szellemi konstrukcióktól függ.
Ha valakinek meggyôzôdése,
mint nekem is, hogy a jogvédelem szempontjából kulcsfontosságú
az erôs közintézmények megléte, ez nem
jelenti azt, hogy a kultúra kérdésétôl
el kell tekinteni. Mindenekelôtt létezik egy általános
módszertani nehézség, amely aláás minden,
a posztkommunista társadalmak kiábrándultságának
forrásaira vonatkozó magyarázatot: nagyon sok a kínálkozó
lehetôség a magyarázatra, és ezek nagy része
ugyanabba az irányba mutat. A jogrendszer gyengeségét
tehát, mondjuk például Oroszországban, az ellenséges
politikai kultúrával, az állam gyengeségével,
a szegénységgel vagy a rossz idôjárással
magyarázzuk? Bármilyen szomorú, Oroszország
mindezen sajátosságokkal rendelkezik, a jogrendszerével
ugyanakkor nem dicsekedhet. Hogyan válasszunk? Még ha kiküszöböljük
az idôjárást mint magyarázó tényezôt
(Norvégiában és Izlandon úgy látszik
sikerül megbírkózni az idôjárással),
kérdésünkre a felelet még mindig túlméretezettnek
bizonyulhat. És ami még rosszabb, nem egyértelmû,
hogy a lehetséges magyarázó tényezôk
egymással össze nem függô vagy egymást kizáró
alternatívák. Posztkommunista feltételek mellett úgy
tûnik, ezek a tényezôk annyira összekuszálódtak,
és egymást kölcsönösen oly mértékben
megerôsítik, hogy nagyon nehéz a közöttük
való eligazodás.
Kulturalisták
Gyakran elhangzik, hogy a posztkommunista
társadalmak nem rendelkeznek olyan fontos kulturális elôfeltételekkkel,
amelyekkel más társadalmakban találkozhatunk. A posztkommunista
társadalamak vezetôi ez utóbbi társadalmakkal
próbálnak versenyre kelni, miközben saját kulturális
örökségük összeegyeztethetlen ezekkel a törekvésekkel.
Ez a megközelítés különös hangsúlyt
fektet a társadalmi és politikai kultúra azon szempontjaira,
amelyek értelemszerûen szükségesek a liberális
célokhoz, de hiányoznak a régió történelmébôl.
Egyre nyilvánvalóbbá
válik, hogy a régió nem fogad el minden számára
felkínált értéket, még akkor sem, ha
egy adott fogalom széles körben használt, mint amilyen
például a „jog” fogalma. Az „emberi jogok”, ahogy gyakran
halljuk, „történelmileg és ideológiailag a nyugati
demokráciák sajátja... olyan értékekre
mutat rá, amelyek sem térben, sem idôben nem egyetemesek.
Ezek lényegében a felvilágosodás tulajdonon
alapuló individualizmusának értékei.” Továbbá
azok a megoldások, amelyekkel ilyen értékeket intézményesíteni
lehet, még kevésbé mûködnek, mint maguk
az értékek. Összegyûjthetô mindenféle
„rideg tény”, amely rámutat, hogy a poszkommunista világ
miért különösen barátságtalan az alkotmányosság,
a demokrácia vagy bármi olyan dolog átültetésével
szemben, ami Nyugatról származik, Keleten hiányzik,
de – látszólag – vágynak rá.
Sok esetben ezek a rideg tények
csupán a nyugati kultúra bizonyos aspektusainak a hiányáról
adnak számot, amelyekrôl azt tartják, hogy hozzájárultak
mindannak a létrejöttéhez, ami ma Nyugaton megvan. A
nyugati demokráciákhoz viszonyítva a legtöbb
posztkommunista országban nincsenek meg a törvényesség,
a demokrácia, a tolerancia hagyományai, a középosztály
gyenge, mint ahogy a kapitalizmus (és a protestantizmus) is. Ezek
az országok szegények, és a modernitás nagy
központjaihoz és motorjaihoz képest mindig is a periférián
helyezkedtek el. Jónéhány országban hosszú
idôn keresztül despotikus volt a politikai rendszer, vagy legalábbis
nem volt demokratikus. A keleti országok között számos
olyan is található, amely nem a latin kereszténységhez
és az abból eredô törvényközpontú
civilizációhoz, hanem a keleti kereszténységhez,
az ortodoxiához és kisebb mértékben az iszlám
civilizációhoz tartozik, ahol a törvény és
a jogrend kevésbé játszott meghatározó
szerepet. A törvény itt elsôsorban a központi irányítás
eszköze volt és kevésbé – vagy egyáltalán
nem – szolgált kommunikációs, védelmi eszközként
az állampolgárok egymás közötti viszonyában,
valamint az állam és polgárai között. Bármilyenek
voltak is ezek az országok hajdanán, 40 70 éven keresztül
egészen az összeomlásáig a kommunizmus jelentette
a mindennapi tapasztalatszerzés forrását. Ez az élmény
és az általa létrehozott „blokk kultúra” sokak
állítása szerint semmire nem használható,
különösen semmi olyan liberális dologra, mint a jogrend.
A fenti gondolatmenetet alátámasztják
a társadalmi viselkedésre vonatkozó egyre divatosabbá
váló kulturális és civilizációs
magyarázatok, amelyek mindinkább megnyilvánulnak számos
tudományos kontextusban. Samuel Huntington szerint a világ
hét vagy nyolc civilizációs tömbre osztható,
amelyeknek zöme többezer éves, de csak egy, a nyugati,
képes a jogrend elfogadására. Robert Putnam különbséget
tesz Olaszország régiói között aszerint,
hogy melyik rendelkezik „polgári kultúrával” és
az abból származó minden jóval, és melyik
az, amelyik nem, és ennélfogva szenved. A reformerek számára
szomorú lecke, hogy ezek a különbségek Putnam szerint
ezer évre nyúlnak vissza. Nem veti el egy hasznavehetô
intézményi reform lehetôségét, de felhívja
a figyelmet az ehhez szükséges idôre, és ezért
inkább borúlátó a problémával
kapcsolatosan.
Mi következik mindebbôl az alkotmányozók
számára? A kulturális örökségek kétségkívül
önmagukat reprodukálják, és megszabják
az örökösök gondolkodási és cselekvési
lehetôségeit. A kérdésre többféle
módon, különbözô fogalmak felhasználásával
lehet választ adni. Wittgenstein életformákról
beszél, melyek elôfeltételei minden társadalmi
cselekvésünknek és gondolatunknak, míg Heidegger
a Dasein fogalmát vezeti be. Michael Polányi még a
leginkább haladó és újító szándékú
gondolkodásformákban is a „hallgatólagos tudás”
szerepét emeli ki. Bourdieu a habitus fogalmát használja,
Gadamer, Shils és a korai Oakeshott tradícióról
beszélnek.
A kulturális hagyományok,
akár a hétköznapi nyelv, megformálják
és jelentôs mértékben meg is konstruálják
azt, amit a hagyományokban az egymást követô résztvevôk
elhisznek, elképzelnek, gyakorolnak, sôt azt is, hogy mit
találjanak hihetônek, elképzelhetônek és
gyakorolhatónak. Mi magunk is manipuláljuk a kulturális
hagyományokat, és a sikeres manipuláció által
a hagyományok továbbvitele során újakat hozunk
létre, vagy a régieket módosítjuk. Mielôtt
azonban ez a beavatkozás megtörténne, megörököljük,
megszokjuk a hagyományokat és részeseikké válunk.
A hagyományok elôttünk keletkeztek és túlélnek
minket, ez az, ami korlátozza hatalmunkat. A kulturális hagyomány
bennünket megelôzô léte nemcsak azt szabja meg
az egyéneknek, hogy mit tehetnek, de befolyásolja majdani
cselekedeteik sorsát is. Sikeres beavatkozásaink tehát
sok esetben túlélnek bennünket, és késôbb
részei lesznek az utánunk következôk jelenének,
ez az, ami korlátokat szab az ô hatalmuknak. Értelmetlen
volna tagadni az élet ezen aspektusait. Egy ilyen közegben
egyre másra új dolgok jönnek létre, de mindezek
„a cselekvések már meglévô nyelvén belül”
történnek. Mint azoknak a sokszor emlegetett hajószerelôknek
a tengeren, a legösszetettebb hagyományok résztvevôinek
a mozgásterét is korlátok közé szorítja
a környezetük. Egyik esetben sem arról van szó,
hogy minden, amit az egyén tesz, a környezete által
meghatározott. Másfelôl azonban, nehéz ugye
elsétálni.
Ez igaz általában, és
igaz a jogrendszerre nézve is. Ahol az intézmények
és a korlátozó szabályok erôsek, ennek
az erôsségnek jó része jellemzôen nem
közvetlenül vagy kizárólag az intézményeknek
és szabályoknak tulajdonítható, hanem a hagyományoknak
is, amelyek talaján létrejöttek, és a kultúrának,
amelyet maguk hoztak létre. Ez a kultúra körülöleli
és lefedi a szabályokat és intézményeket,
hogy aztán formálja, alakítsa a résztvevôk
és megfigyelôk rutinszerû elvárásait.
A hivatalos törvény szélesebb
társadalmi hatásfoka megköveteli, hogy ne csupán
az elit tanulmányozza és próbálja megszilárdítani,
hanem azt is, hogy beépüljön azokba a normatív
struktúrákba, amelyek táplálják, irányítják,
informálják és összehangolják az átlagemberek
cselekedeteit. Azokról az emberekrôl van szó, akik
nem csak akkor tartják be a törvényeket kénytelen
kelletlen, amikor érzik, hogy máskülönben megbüntetik
ôket, hanem akik akkor is (többé kevésbé)
boldogan betartják azokat, amikor számíthatnak a büntetés
elmaradására. Ahhoz, hogy a jogrend számítson,
túl azon, hogy egyszerûen kihirdetik vagy elrendelik, az embereket
érdekelnie kell, hogy mit mond ki maga a törvény, és
komolyan kell venniük a szabályokat, ahogyan az intézményeknek
is fontossá kell válniuk. Ezeknek a dolgoknak be kell épülniük
a mindennapi élet „hoci nesze”, „adok kapok” megfontolásaiba
ahhoz, hogy hatással legyen olyan kalkulációkra, melyek
arra vonatkoznak, milyen hivatalos válasz valószínûsíthetô
az egyén cselekedeteire, úgyszintén befolyással
kell bírnia azokra a helyzetre, amikor az egyén cselekedetei
nem vonják magukra a hivatalos figyelmet. Ahelyett, hogy ennek ellentmondanának
vagy összeegyeztethetetlenné válnának, ezeknek
a dolgoknak össze kéne kapcsolódniuk azzal az „intuitív
törvénnyel”, amely szerint az ember gondolkodik és szervezi
életét. Ennek egyikét sem lehet egyszerûen elrendelni.
Amennyiben az intézmények
fennmaradnak és megszilárdulnak, stabilitásukat jóval
mélyebb dolgoknak köszönhetik, mint a megfelelô
szabályok puszta léte. Olyan egyezményeknek, elvárásoknak
tudható be az intézmények szilárdsága,
melyeket a kulturális tradíció hozott létre,
erre a tradícióra épültek maguk az intézmények
is, és ez a tradíció ruházza fel értelemmel
és jelentôséggel a szabályokat. Ezek az egyezmények,
megállapodások és hagyományok pedig erejüket
a gyakran láthatatlan, de mindent átható jelenlétükbôl
nyerik. Ahol a sûrûn intézményesített
kényszerek léteznek – sôt jellegzetesen ott, ahol a
leghatékonyabban mûködnek – a fentiek gyakran észre
sem vehetôk, mivel mind a hatalommal rendelkezôk mind a kevesebb
befolyással bírók egyaránt magukévá
tették, mint normális viselkedési módot. A
korlátokat nem próbálták ki, mert nem tudják
elképzelni, hogy lennének ilyenek. Mindezek nélkül,
amikor egy állam és egy társadalom hagyományai
ellenségesek a törvény általi hatalomkorlátozással
szemben, az ember jóval több dologtól fosztja meg magát.
Ezek az igazán rideg tények.
Mindazonáltal, a kulturális
érzékenység nem azonos a kulturális determinizmussal.
Az elôbbi ösztönözheti az „aprólékos
társadalmi tervezést”, amely – az intézménybarátok
lelkesedésével szemben – üdvözlendô volna.
A második azonban feltehetôen csupán a reménytelenséget
váltaná ki. És amikor – ahogy a mostanában
zajló vitákban is elhangzott – a kultúrát úgy
emlegetik, mint a társas világ egyfajta elsôdleges
„mozdulatlan mozgatóját”, okkal oszthatjuk Hermann Göring
reakcióját a fogalomra, bár más okokból.
Ne kerüljük meg a kultúra kérdését,
hanem tegyük talán hangsúlyosabbá, és
bizonyos megkülönböztetésekrôl azért
nem árt, ha nem feledkezünk meg.
Mindenekelôtt érdemes egymástól
megkülönböztetni az eltérô kulturális
magyarázatokat, mivel azok különbözô dolgokra
helyezik a hangsúlyt, és gyakran különbözô
irányba mutatnak. Legtöbb esetben az ilyen magyarázatok
nem szükségszerûen mondanak logikailag ellent egymásnak,
de a múlt társadalmának a társadalom jelenét
állítólag meghatározó más kulturális
rétegét helyezi középpontba mindegyik. A fô
jelölteknek a következôk látszanak: kultúra
azon szempontjai, melyek megegyeznek azzal a civilizációval,
amelyhez egy társadalom tartozik, azok amelyek a nemzeti hagyományokból
származnak és azok, amelyek a közelmúltig e területen
uralkodó kommunista rendszerekbôl erednek.
A régió ügyeire
vonatkozó kulturális magyarázatok közül
a két legnépszerûbb elmélet egyike a régi
nemzeti vagy helyi hagyományokat, a másik a kommunizmus kulturális
következményeit taglalja. Természetesen majdnem teljesen
bizonyos, hogy mindkettônek fellehetôk a maradványai,
és az utóbbi erôsítette az elsôt, azonban
az általuk sugallt implikációk eltérôek.
Ha az elsô típusra vonatkozó vizsgálatok pontosak,
akkor „posztkommunista” országokként tárgyalni ezeket
az országokat nem kecsegtet mélyebb kulturális tanulságokkal.
A kultúrpesszimizmus vagy tágabban
véve a kulturális és civilizációs determinizmus
egyre inkább figyelmen kívül hagyja a kultúrában
való részvétel világosan dialektikus természetét.
Az örökség és a jelen válaszának
összefonódása az, ami a kulturális hagyományokat
olyan sokszálúvá és felszívó
erejûvé teszi. Az örökség nem szuverén,
és a válaszok nem autonómok. Az egyik – mint a nyelv
– cselekvésre s gondolatra utaló kontextusokat és
forrásokat tartalmaz – amelyek épp oly fontosak, mint amennyire
nem láthatóak, míg a másik – a beszédhez
hasonlóan – ezeken a kontextusokon belül, ezeknek a forrásoknak
a felhasználásával olyan díszítéseket,
rögtönzéseket és újításokat
kínál, amelyek többnyire még nem fordultak elô.
A kulturális tradíciók implikációjukat
tekintve kétértelmûek, nyitottak az értelmezésre
és az újraértelmezésre, sok van belôlük,
és gyakran állnak konfliktusban egymással.
Az újdonság könnyen
zavarba hozza a kultúrdeterminizmusokat, és nemcsak a gyakorlatban
van ez így, hanem az elméletek szintjén is. Ilyen
magyarázatok olyankor kerülnek a felszínre, amikor a
racionális optimisták csalódottak, és ezért
ott próbálnak meg intellektuálisan mindent túlszárnyaló
elméleti pesszmizmust gerjeszteni, ahol ez nem lenne jogosult. Ez
volt a lényege di Palma elméleti pesszimistákkal folytatott
vitájának, mely arról szólt, mennyire lehetséges
a demokrácia nehéz idôkben és helyeken, és
talán ugyanaz alkalmazható az alkotmányosságra
és a jogrendre is. Az ilyen pesszimizmus szemben a kulturális
és strukturális „rideg tényekkel” a politika komor
tudományának (vagy a komor politika tudományának)
terméke, amely passzívan rábízza a politikai
változást külsôdleges és távoli
társadalmi átalakításokra.
Tanulság
Úgy látszik, a posztkommunista
világnak minden más gondjával együtt valójában
az univerzalizmus és a partikularizmus közötti ismerôs
érvekkel kell szembesülnie. A gond az, hogy a régió
jelenlegi társadalmi tapasztalata közepette ezek az érvek
nem pusztán akadémikus jellegûek. Vajon a kommunizmust
megtapasztalt társadalmak mennyiben csupán az emberi társadalmak
egy lehetséges változatai; a kommunizmus, a kultúra
vagy bármi más következtében alapjaiban különböznek
e máshol található, hasonló társadalmaktól?
A kommunista államokat végigszenvedô társadalmak
milyen mértékben maradtak meg lengyeleknek, magyaroknak,
bolgároknak, stb.? És milyen mértékben váltak
„kommunista társadalmakká”? Az elemzés milyen szintjéig
érvényesek a fentebb említettek? Most, hogy az egyesített
és hasonló szerkezetû kommunista politikai apparátusok
szétbomlottak, vajon ezek a társadalmak különbözô
utakat fognak e bejárni? És e különbözôségeket
milyen módon fogják befolyásolni a régi és
újabb keletû hagyományok, a jelen konjunktúrái
vagy az új kezdeményezések?
Nagyon sok múlik azon, miképp
válaszolják meg az elôbbi kérdéseket.
A pesszimizmusnak van egy olyan látlelete, amely átcsúszhat
rasszizmusba és nemzetek egész családjait végérvényesen
eltaszíthatja attól, hogy értékelhetô
intézményi és kulturális lehetôségekkel
éljenek, mondván hogy számukra ezek nem használhatók.
A lecsúszás és a marginalizáció ugyanannak
a jelenségnek a szelídebb formái. Egyrészt,
ha csak a kultúra és a kommunizmus meghatározó
volta jöhet számításba, okkal állíthatják,
nagyon nehéz lesz megérteni, mit kellene tenni például
Lengyelországban, ha nem értjük Lengyelországot.
Vagy egyszerûen, ha nem értjük Amerikát. A poszkommunista
intézményformálók eddigi legtöbb egyetemes
érvényû kijelentése, illetve igénye bevallottan,
vagy még gyakrabban, be nem vallottan, az alapvetô társadalmi
és kulturális sajátosságok lehetôségének
tagadására épül. Ezeket a tagadásokat
igazolni lehetne, de pusztán önmagukban aligha nyilvánvalóak.
Ha a kommunizmus valóban sui generis társadalmakat termelt,
ahogy ezt sok szerzô állítja, akkor az a tény,
miszerint ez az elsô posztkommunista átmenet a történelem
során, valóban fontos tény. Azonban ha a korábban
létezô történelmi sajátosságok és
hagyományok újra felszínre kerülnek a kommunizmus
törmelékei alól, akkor mindazok, akik meg akarják
érteni a jelent és a jövôt, kénytelenek
lesznek valamicskét ezen múltból jövô sajátosságokból
is ismerni.
Még mindig nincs egy olyan elméleti
paradigma, amelybe az említett változók elfogadható
módon behelyezhetôk lennének, tehát törekednünk
kell erre. Természetesen eddig is ezt tettük. Mindenesetre
bármit mondanánk is, a régió állampolgárainak
maguknak kell eldönteniük, hogy mit akarnak tenni. Az elméleti
elemzés azzal lehet hasznos, ha segít bizonyos fogalmak tisztázásában.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu