Az olasz értelmiségnek évszázadok óta háromféle modellje van a külföldhöz való viszonyulását illetôen: létezik angolszász-, francia- és német-utánzás. Való igaz, hogy a politizálás szenvedélye következtében - amely ma már kihunyni látszik elaggott politikai bölcsességünkben - más országok is felkerültek a csodált nemzetek Olümposzára: a marxistáknak a Szovjetunió, Kína, sôt a szétdarabolt Jugoszlávia is; a fasisztáknak Franco Spanyolországa; azonkívül Ingmar Bergman, a jóléti állam eszményképe és a svéd turisták, akik a 60-as években elárasztották az olasz strandokat, Svédországot is beemelték a karizmatikus példaképek sorába.
Az utóbbi idôben azonban Anglia áll a külföldiek imádatának zenitjén. A kifejezés az olaszoknál egész Nagy-Britanniát jelenti, ami egyébként Êállandó forrása a különbözô baklövéseknek és egyéb kínos helyzeteknek, amikor például skótokkal vagy wales-iekkel találkozunk, akik számunkra valamennyien "angolok". Ez az anglofília mind a D'Alema-féle baloldalt, mind Berlusconi és a "poszt-fasiszták" jobboldalát megfertôzni látszik. Elég, ha arra gondolunk, milyen egyenlôtlen fogadtatásban részesítette az olasz baloldal a brit Munkáspárt és a francia baloldal választási gyôzelmét: míg Blair gyôzelmét minden olasz kommentátor harsány éljenzéssel üdvözölte, még a konzervatívok is, Jospin sikerét száraz mosolygások és diszkrét köhintések kísérték csupán (kivéve a kommunistákat, akik mind lelkes Jospin-rajongók); mert a francia baloldal programja vesztesnek, maradinak, egyszóval pre-thatcherinek tûnik.
Végre egy jobboldali politikát folytató baloldali kormány
És mintha a brit választóknak egyfajta csalhatatlanságot is tulajdonítanánk: ha az angolok (értsd: a britek) Blairt választották, nyilvánvaló, hogy ô a legjobb. Csodálattal adózunk a britek hálátlanságának karizmatikus vezéreikkel szemben. Blair olyan, mint Attlee, aki 1945-ben gyôzelmet aratott ugyan a háborús bajnok Churchill felett, de nem azért, mintha a britek azt gondolták volna, hogy nem kell véget vetni a Hitler elleni háborúnak. Úgy gondoljuk, hogy, mutatis mutandis , a Blairt megválasztó britek nem Thatcher szocializmus feletti gyôzelme ellen szavaztak. És valóban, rokonszenvvel fogadtuk a tényt, hogy Blair, amint hatalomra jutott, rögtön olyan intézkedéseket tett, amelyeket a konzervatívok sohasem mertek volna megtenni: teljes autonómiát biztosított az Angol Nemzeti Banknak, s ezzel felszabadította az állam "szocialista" befolyása alól; megszüntette a leányanyáknak járó segélyt (Nagy-Britanniában 800 ezer leányanya él munka nélkül); és, mint azt southwarki nyilatkozatában bejelentette, félretette a jóléti állam, a welfare state eszméjét, noha azt épp egy angol, Lord Beveridge dolgozta ki, noha fél évszázad óta minden európai baloldali irányzat errôl ismerszik meg: helyette ezután a workfare fog érvényesülni, vagyis "ha munkanélküli vagy, én, az állam, kizárólag akkor adok neked segélyt, ha elvégzed azt a társadalom számára hasznos munkát, amivel megbízlak".
Nem is rossz kezdés egy baloldali kormánytól! De Olaszországban ez a vakmerôség kedvezô fogadtatásra lelt: egyre inkább meg vagyunk gyôzôdve arról, hogy olyan baloldali kormányra van szükség, amely végre egyszer következetesen jobboldali politikát folytat. Vagyis: célul tûzi ki a versenyképesség növekedését, úgy, hogy közben csökkenti az adót, az állami kiadásokat, félreteszi a jóléti állam gondolatát; ezenkívül rugalmasabb lesz, és elôsegíti az ipari létesítmények és szolgáltatások privatizációját. A mi vezetésünk is egyfajta Thatcher-politikát szeretne (és nem sikerül neki a kommunista ellenzék miatt), de Prodi olyan elônyt mondhat magáénak, amelyet Thatcher vagy Berlusconi bajosan szerezhetne meg: az önkormányzatok és a szegényebb rétegek támogatását. A baloldali pártok általában a jobboldalnál sokkal hatékonyabban képesek meggyôzni a választókat, hogy beletörôdjenek a megváltoztathatatlanba: abba, hogy egyetlen lehetséges politika létezik: a thatcherizmus. Így aztán a Prodi-kormánynak is sikerült elindítania egy úgynevezett "konzervatív újítást", amelyet a kereszténydemokraták ötven év alatt sem tudtak elérni: vagyis hogy államilag támogatják a magániskolákat, amelyek nálunk túlnyomórészt a papok és szerzetesrendek kezében vannak.
Ezek szerint az olaszok anglofíliája az Egyesült Államok növekvô fölényének és az angolok nemzetközi gazdasági területeken való hódításainak a következménye lenne csupán. Nem, ez csak részben igaz. Az utóbbi idôben egy olyanféle Amerika-ellenesség is terjeng, amelyhez hasonlót a vietnami háború óta nem tapasztalhattunk. Két esemény váltotta ki ezt a gyûlöletet a közelmúltban: O'Dell halálraítélése Virginiában, amely Olaszországban, mondhatni, lökést adott Sacco és Vanzetti elítélésének, és Versac meggyilkolása. Mindkét esetet úgy értelmezte a közvélemény, mint az Amerikában uralkodó féktelen erôszak látványos megjelenését. Amerika túlságosan embertelen és gyôzelem-orientált országnak tûnik ahhoz, hogy számunkra elérhetô modell legyen. Viszont az amerikaiak keménységével szemben Angliát (értsd: Nagy-Britanniát) boldog és sikeres országnak látjuk, ahol mindenki mosolygó orvosokhoz jár, akik ingyen gyógyítják ôket, és ahol az összes különcök szent békességben élnek alacsony házaikban és a Spice Girls-t hallgatják (az írországi terrorcselekményeket teljes mértékben alábecsüljük). Az olasz újságok elégedetten írnak arról, hogy az angol zenei élet jeles képviselôi, az Oasis-tôl a Blurig, lassan túllépik eladott lemezeikkel az Egyesült Államokban megjelent zenék eladási számát. A fiatalok mind Angliába mennek angolt tanulni, és rendszerint lelkesedéstôl túlfûtötten térnek vissza. Még silány konyhájukat is megbocsátják az angoloknak, ami nem kis dolog egy olasztól, akinél mindig az asztal örömei a legfontosabbak.
Az angol-amerikai, az euro-kontinentális és a kelet-ázsiai modell
Ez az angolimádat még a baloldal számára is jóváhagyja azt a modellt, amelyet Ralph Dahrendorf - angol-amerikainak nevez, és amely a világkultúra elterjedésének korában jött létre. Dahrendorf, Olaszországban megjelent nagyhírû írásában háromféle modellt különböztet meg, mint lehetséges választ a globalizáció kihívásaira, a maguk elônyeivel és hátrányaival egyetemben: angol-amerikai, euro-kontinentális és keleti-ázsiai modelleket. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában minden a versenyzésre összpontosul, s ettôl kisebb lett az állam szerepének jelentôsége, és csökkentek az adók is: ennek a - konzervatív-forradalomnak az ára Dahrendorf szerint a tömeges analfabetizmus, az alsóbb osztályok perem felé sodródása, a tömeges eltérés a társadalmi normáktól, a bûnözés, a nagyvárosok központjaiban zajló pusztítás. És az a jelenség, amit trainspotting-szindrómának neveznék, Dany Boyle Trainspotting címû kultuszfilmje alapján, amely a kallódó új generációk életét jeleníti meg. Az angol-amerikai modell politikai és gazdasági téren nyertesnek mondható - állítja Dahrendorf -, de a polgári életben lehangoló képet ad.
A kontinentális Európában viszont (paradigmatikus országok: Olaszország és Svédország) a civil-társadalom virágzik, ám ennek a gazdasági hanyatlás és a fennálló rendszerek mozdulatlansága az ára. Ennek paradigmájául szolgálhat az Olaszországban jól ismert "nyugdíjas bébi"-szindróma: egy 4 év körüli nô minden további nélkül nyugdíjba mehet, és élete hátralevô részét nyugdíjasként élheti le. Ennek a rendkívüli nagyvonalúságnak, a sokféle lehetôségnek viszont hátrányt jelent a növekvô munkanélküliség és a versenyképesség folyamatos esése.
Ami pedig az "ázsiai kistigriseket" illeti (paradigmatikus ország: Malaysia), itt a gazdasági versenyképesség magas, a polgári élet összefogott, az érem másik oldalán azonban a politika áll: ezekben az országokban önkényuralmi rezsim pusztít, amely nem ismeri el a sajtószabadságot és a politikai ellenzék irányzatait. E három modell mindegyikét boldogtalanság kíséri tehát: ahhoz, hogy egy rendszer a "gazdagok világában" maradjon, számolnia kell valamelyik káros következménnyel - a "trainspotting"-, a "nyugdíjas bébi"-, vagy a "maláj"-szindrómáéval.
Most tekintsünk el a dahrendorfi kiábrándulástól, és vessünk egy pillantást arra a folyamatra, ahogy az olasz politikusok és maître penseur -ök tömegével veszik át az angol-amerikai modell versenyképesség-orientációját. Meg kell jegyeznünk, hogy miközben az európai országoknak, amelyek azért törik magukat - ki inkább, ki kevésbé -, hogy elérjék az átkos Maastricht-csúcsot, évek óta nem sikerült igazán jelentôs gazdasági eredményeket felmutatniuk, a brit gazdaság teljes gôzzel halad elôre, sôt Hollandiával egyetemben, amely az olaszok másik példaképe, azzal büszkélkedhet, hogy ott a legkisebb a munkanélküliség aránya az egész Európai Unióban. Ráadásul az olaszok gazdasági sikereiket, ha vannak, elsôsorban a klasszikus manufaktúra-termékeknek köszönhetik, a ruháknak és a boroknak, a dísztányéroknak és a személygépkocsiknak; Nagy-Britannia és Hollandia viszont a csúcstechnológiára alapozza sikereit: az elektronikára, hiradástechnikára, biotechnológiára, az új médiákra és az informatikára. Ezek azok a területek, amelyek vezetô pozícióba emelnek egy országot, és amelyek nincsenek kitéve a szegényebb országok konkurenciájának, ahol olcsóbb a munkaerô. A brit Health System sokkal jobban mûködik a mi egészségügyi rendszerünknél - hirdetik az anglománok -, az olasz egészségügyi kiadások mégis meghaladják a GNP 2,24 százalékát, míg az angol kiadások csak a 6,94 százalékot érik el. Olaszországnak több mint 30 évig centrista-baloldali kormánya volt, mégis az egyik legkevésbé egyenlôségre törekvô ország Nyugaton: 1995-ben az egyenlôtlenség-index 0, 31-et mutatott, ami nagyon magas. Ezzel szemben a Vaslady kormányozta Nagy-Britannia, Finnországgal együtt, a leginkább egyenlôségre törekvô országok egyike: az egyenlôtlenségi aránya csak 0,222. Nagy-Britanniában 25 millió ember tulajdonosa valamilyen hitelkártyának - Olaszországban csak hatmillió. Nagy-Britanniában naponta 20 millió példányt adnak el napilapokból - Olaszországban csak hatmilliót. Vegyük figyelembe továbbá, hogy Nagy-Britannia csak a GDP 2,2 százalékát költi tudományos kutatásokra, kevesebbet, mint Németország vagy Franciaország (2,6 százalék), és jóval kevesebbet, mint az Egyesült Államok és Japán; ám tudományos termelékenysége és a szabadalmaztatott termékek aránya az elsôk között van a világon.
McFood, Waltculture, Rupertnews
A britek elôszeretettel panaszkodnak a minôség bizonyos intézmények javára történô hanyatlásáról, amelyeket ôk a következô három betûszóval jelölnek: McFood (ez a McDonald's szóból származik), Waltculture (a Walt Disney-bôl), és Rupertnews (a Rupert Murdoch-ból). De a trainspotting-szindróma elítélésének nálunk nem sok hitele van. Hogyan is beszélhetnénk a polgári élet válságáról, amikor az Egyesült Királyság fôvárosa virágzó kultúrával rendelkezik, és az európai fiatalok mind rohanvást sietnek Angliába, hogy feltöltsék magukat az angol kultúrával (és azonosuljanak vele)? De az olaszok anglomániája mögött a thatcherizmus iránti vonzódás húzódik meg. Olaszországban gyakran idéznek egy mondatot Tomasi di Lampedusa A párduc címû regényébôl, mely így hangzik: "mindent meg kell változtatni [a felszínen], hogy ne változzon semmi [belül]". Ma ennek az ellenkezôje érvényes: "ne változtassunk meg semmit [például maradjunk a baloldalnál], hogy mindent megváltoztathassunk [vagyis: társadalmunk teljes mértékben elüzletiesedjen]". Európában a jobboldali erôk veszítenek, és a baloldal nyer, mert azt gondoljuk, hogy a Konzervatív Forradalmat csakis a baloldal valósíthatja meg, a D'Alema- és a Blair-féle baloldal.
Ezeknek a baloldali kormányoknak tehát, Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt, "olyan jobboldali politikát kell folytatniuk, melyben több teret kap a compassion ". Angol vagy angolbarát körökben az számít baloldalinak, aki azt mondja: "I have compassion" , ami azt jelenti hogy "észreveszem a bajt azokon, akik rosszul állnak". More compassion (Több együttérzést) - ez volt Blair gyôztes szlogenje, aki aztán mégiscsak megvonta a segélyt a leányanyáktól. Ez tehát a kör négyszögesítése, hogy az európai népek ma arra kérik a politikusokat, akiket hatalomra juttatnak - csináljatok úgy, mint Thatcher, tegyetek bennünket olyanokká, mint az angolok, de úgy, hogy közben ügyeltek a compassion ra. Még akkor is, ha senki sem tudja pontosan, hogy miféle mércék tudnának konkrétan bizonyságot adni errôl a találmányról. Blair találmánya, a workfare ? Vagy az a törekvése, hogy Nagy-Britannia az Egyesült Államok után a világ második fegyverexportôrje maradhasson?
Mindenesetre az Európa-ellenes irányzatok, amelyek Olaszországban mindig is földalatti szervezkedéseknek számítottak, miután az Európai Unióval szemben állni nálunk felér az istenkáromlás bûnével, az utóbbi idôben mintha kezdenének erôre kapni: ha a britek suttogják, hogy jobb szeretnének kimaradni belôle, bizonyára jó okuk van rá. És bárcsak ne hibáztunk volna el mindent mi sem, amikor erre a szenilis és bürokratikus Európára voksoltunk! Bár úgy cselekedtünk volna, mint az angolok (értsd: a britek)!
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu