Van a moziknak egy sajátos, kihalással fenyegetett fajtája, amelyek nézôtere és elôcsarnoka sokkal erôsebben és fényesebben marad meg az emlékezetben, mint a bemutatott filmek cselekménye vagy csúcspontjai. Amit gyerekként ezeken a helyeken átéltem, nagyon fontos volt nekem, ezért azóta is vonzódom az olyan mozikhoz, amelyek ezekre az elsô mozilátogatásaimra emlékeztetnek.
Ezek a filmszínházak annak a barcelonai negyednek a közelében voltak, ahol születtem, és ahova néhány hónappal Franco gyôzelme után immár kisebb családommal visszaköltöztem. Az egyik mozit Murilló nak hívták - a háború elôtt még Tavasz nak, ezt a nevet az ötvenes években visszakapta, mielôtt végleg bezárta volna kapuit, és átadta helyét egy lakóháznak a Paseo de la Bonanova és Calle de Angli sarkán. A másik mozinak Bretón volt a neve, ez kisebb volt és szerényebb, a Sarria nevû elôváros, akkor még álmos fészek, szívében feküdt.
A nézôk majdnem mind fiatalok voltak, csupa tûz és lobogás: már jóval a mûsor megkezdése elôtt ott tolongtak a pénztárnál, vagy sorbaálltak és a várakozás idejét az éppen játszott vagy a következô hétre meghirdetett filmek képeinek és plakátjainak nézegetésével tették édesebbé, merengve falták a szotyolát vagy a cukorkát a legvadabb színekben, és feketére kenték a szájukat egy ragadós rúd medvecukorral.
A belsô helyiség egy zsöllyébôl és egy esetlen karzatból állt, inkább úgy hatott, mint egy fészer vagy egy raktárhelyiség, nem úgy, mint egy valódi moziterem. A fegyelmezetlen lármázó mozilátogatók megnézték a kötelezô híradókat, elôbb a németbôl fordított Ufa-híradókat, majd a spanyol Nodót, és a Wehrmacht feltartóztathatatlan elôrenyomulásának, akárcsak a Caudillo fellépéseinek a felnôttek felállva felemelt karral tisztelegtek. Végül jöttek a horror-, kaland- vagy cowboyfilmek, amelyek az iskolaév folyamán nem túl nagy változatossággal következtek egymásra: a mozilátgatóknak nem az újdonság volt a fontos, éppen ellenkezôleg, azért jöttek, hogy átadják magukat a jól ismert történeteknek és helyzeteknek. A nôi közönségnek szóló szentimentális filmek nekünk unalmasak voltak, otthagytuk a Murilló t a maga vegyes közönségével, és áttelepültünk a Bretón ba.
Emlékszem még, milyen kerekre nyílt szemmel jöttünk ki a terembôl, a filmvászon varázsától megbûvölten, és hogyan tárgyaltuk aztán meg a barátainkkal a hôs világraszóló tetteit, a legnagyobb veszély és feszültség pillanatait. Azokban az években gyalog jártam a moziba, egyedül vagy a testvéreim kíséretében, és csak a legritkábban szálltam fel a metróra Sarriában, ha a Roxy, a Vargara vagy a Capitol felé tartva Graciáig vagy Catalunáig utaztam. Az elegáns Montecarlo akkor még nem nyílt meg, és nem volt meg még a káprázatos Windsor sem, amelynek szentélyébe csak sokkal késôbb léphettem be nagyravágyóan, egy gazdag fiú jelmezében.
A Luxor és a Mabruka
Ilyen mozikat, mint a gyerekkorom mozijai, amelyeknek az atmoszférája voltaképpen még vonzóbb mint a program maga, az elmúlt harminc évben a világ legkülönbözôbb helyein sikerült találnom: Párizsban (a Luxor és a Palais Rochechouart ), Tangerben (a Vox ) Essaouirában (a Caruso ), Adenben (a Belkis ) és fôleg Marakesben: a Rif, a Mabruka, a Mauretanien, az Eden .
A Luxor - neki szenteltem Makbara címû regényem néhány oldalát - igazi mozipalota volt zsöllyével, emelettel és galériával egységáron, és változatos tarkaságú közönségét csak mérsékelten érdekelte az, ami a vásznon történt: a valódi cselekmény sokuk számára a vécékben, a pincében, két emelet között, az emeleti hátsó sorokban és a galérián mindenütt zajlott.
A kuncsaftok többnyire a Maghrebbôl valók voltak, ehhez járult egy hûséges és heterogén meleg kisebbség, egy festett hajú "spanyol szépségtôl" hajba tûzött fésûvel és legyezôvel egészen a szemiológus Roland Barthes-ig. E mozilátogatók némelyike sose tudta meg, mirôl is szóltak a bemutatott, néha valóban figyelemre méltó filmek, nekik más volt a fontos.
Ha egy pajzán nôvérke nem tudta magánál tartani a kezét, és elôrenyújtogatott ujjaival eljutott egészen a zsöllye sûrûjéig, ahol a jegyszedônô zseblámpája rajtaütött in flagranti, egy királynô gôgjével válaszolt a szûrét kitevô alkalmazottnak: "Csak nem képzeli, hogy nem a filmjei kiválóságáért fizetem a beléptidíjat?"
A marakesi piactér közvetlen közelében fekvô Mabruka moziról számos legenda kerengett. A western és Kung-Fu filmek kettôs bemutatóira a bejáratnál csoportba verôdô fiatalok megengedték maguk közül a legtréfásabb kedvûeknek és a legügyesebbeknek, hogy evezô mozdulatokkal "átússzanak" társaik feje fölött, és vízszintes helyzetben jussanak el a pénztárig, ahol aztán megválthatták a jegyüket. Amikor egy nap felhôszakadás támadt a városban, és az áradat a térrôl beömlött az utcára, és vízzel árasztotta el az egész épületet, a publikum a szemtanúk szerint nem mozdult egy tapodtat sem: Az emberek levették a cipôjüket, felkuporodtak az ülésekre, amíg az áradat elérte a húsz centiméteres magasságot, és a termet általános tiltakozás, szitkozódás és morgás közepette ki nem kellett üríteni. A legfelvágósabbak azt állítják, hogy néhányan kitartóan továbbnézték a filmet, míg már a nyakukig ért a víz.
Eden
Az Eden létesítménye egyesíti magában a mozi eddig felsorolt minden lényeges sajátosságát és vonzerejét. Szokatlanul jó helyen van, közel a zajos forgalmi fôútvonal, Riad Zitoun el Jedid ívéhez vagy tölcséréhez, és hála nagy udvarának, amely a játékbódékra nyílik automatákkal és asztali focikkal, egy üdítôital-kimérésre és egy parkolóra motoroknak és kerékpároknak, egyetlen széles és zegzugos terep, amelynek a moziterem csak a legbensô, legszentebb darabja.
Míg az embertömeg elvonul a bejáratnál, a nézelôdôk, akik a plakátokat bámulják, akadályozzák a forgalmat, dugókat okoznak, és az autósok dühödt dudálása keveredik a motorosok szitoktirádáival, a gyalogosok kiabálásával és az ittlakók rezignált vagy tréfás megjegyzéseivel. Ha mozgóárusok egész serege, hatalmas mûanyagszatyrokban cipelve minden áruját, egy rendôri razzia elôl menekülve hirtelen átviharzik a téren, csak növekszik a vidám káosz, a forró zûrzavar mindennapi apoteózisa.
Megszokott módon árad a forgalom: lovaskocsik robognak el, hangos balek, balek figyelmezteti a vigyázatlanokat, fürge biciklisták kígyóznak át nyaktörô cikk-cakkban a tömegen, súlyos teherrel megrakott szamarak viselik sztoikusan gazdáik botütéseit. De az egész tolongás közben a gyalogosok, pedálozók, gépjármûvezetôk és kocsisok kiváncsi vagy álmodozó tekintete egy pillanatra elidôz az Eden- mozi reklámtábláin, mágneses erôvel odavonzzák a szerelmes vagy erôszakos jelenetek, egy súlyos közlekedési baleset veszélyének terhe mellett. Isten azonban kiterjeszti a város fölé a könyörület köntösét, sérülésekre vagy összeütközésekre meglepôen ritkán kerül sor.
Mandulát és földimogyorót, keménytojást, élénk színekbe csomagolt bonbont, cukorkát vagy cigarettát nagyban áruló árusok vonulnak szorosan a fal mentén az udvar felé, hogy elfoglalják állásaikat. A szünetben a kapu zárva marad, és a nézôk a kerítésnél tolonganak, kidugva karjukat a rácson, hogy utolsó elôkotort fillérjeiken egy kis zacskó rágcsálni valót vegyenek, szendvicset, egy szerény Marquise-t, vagy egy csomag áhított, elôkelô Marlborót. Kívülrôl nézve a jelenet zsúfoltságával és a kinyújtott kezekkel önkéntelenül is börtönre emlékeztet.
A fônökség nem ad semmi esélyt a csalni és potyázni akaróknak, és a bezárt mozilátogatók arra használják a szünetet, hogy szomjukat csillapítsák vagy éhüket enyhítsék, lejátsszanak egy parti asztali futballt, vagy könnyítsenek magukon. A fiatalemberek egyaránt bejárnak a nôi és a férfivécékbe: a nôi közönség a távollétével tüntet.
Egyetlen nônek nem jutna eszébe se egyedül, se kísérettel benyomulni az Eden sûrûn tömött, durva termébe. Kizárólag két-három lány a térrôl jár el a moziba, farmerben és ingben, fiúsra vágott hajjal, akik a másik nem szabadságáért föladták korábbi korlátozott státuszukat, és ôket nem zaklatja senki. Új társaik egyöntetûen respektálják szokatlan és merész döntésüket.
Amikor az elôadás végén a közönség kiözönlik az utcára, sok még mindig ámuló mozilátogató vet egy utolsó pillantást az éppen most látott film plakátjaira, mintha meg akarnának bizonyosodni annak az illékony világnak a valódiságáról, amelybe az imént belekerültek, és amelyben most már éppolyan hirtelen nincsenek többé benne.
Hindi, hindi!
A mozi mûsora rendszerint két filmbôl áll: egy indiai melodrámából és egy karate-filmbôl. Az utóbbi helyett néha egy western megy, az elôbbi helyett pedig egy kellemes soft-pornó. Hogy éppen mit játszanak, azt az utcáról könnyû kitalálni: A géppuskaropogás és a golyók fütyülése még egy süketet is felébresztene a legmélyebb álmából, a filmvászon neglizsében levô szépének kéjes nyögése elvegyül a közönség felgerjedt hörgésével, egy magas hangon elôadott mézédes melódia az indiai film hôsnôjének magányáról és vágyakozásáról tudósít.
Az Eden törzsvendégei élvezik, ha az amerikai vagy a tajvani erôszak körébôl átkerülhetnek a hindusztáni produkciók mágikus és csodás atmoszférájába. Mindenki tudja a városban, hogy a mozi tulajdonosáé a Regens mozi is Gueliz európaizált kerületében. Egy meghatározhatatlan korú vézna emberke motorozik minden nap a filmtekercsekkel egyik helyrôl a másikra. A pontossága közmondásos, és a filmek, amelyeket a Regens bôl hoznak ide, az Eden ben mindig a beígért idôben kerülnek vetítésre.
Egyszer azonban mégsem érkezett meg a küldönc. Mint késôbb kiderült, baleset érte útközben. Az indiai mindenesetre nem jött, és a közönség frusztráltsága és türelmetlensége egyre inkább tomboló tajtékokat vetett: egyre hangosabbá vált a kiabálás, fütyülés, ordibálás, és néhány suhanc már azzal fenyegetôzött, hogy szétveri a házat. A mozi vezetôje, aki az elôtt a siralmas választás elôtt állt, hogy maga bánik el a lázadókkal, vagy hívja a rendôrséget, fölmászott a dobogóra, és azzal állt ki a publikum elé, hogy az indiai film késik, de helyette levetít egy másikat, kívánság szerint, egy gengszter- vagy egy westernfilmet.
Az ajánlat lepergett a felhevült bandáról, amely ritmikusan ütötte az ülések fatámláit, és azt skandálta: hindi, hindi! Sem ígéretek, sem fenyegetések nem hatottak a tömegre, amely úgy érezte, hogy megfosztják kedvenc filmjétôl. Különbözô próbálkozások és népszavazások után, amelyek körülményesebbek voltak, mint a genfi béketárgyalások, az érintett felek végül megegyezésre jutottak: mindenki kapott egy szabadjegyet, amellyel másnap ingyen megtekinthette az elôadást. Bár e történelmi békekötés szerzôi meggyôzôbbek voltak, mint az ENSZ fôtitkára és az Európai Közösség tiszteletreméltó képviselôi az akkoriban zajló balkáni konfliktusban, a lakónegyed évkönyveibe mégsem jegyezték be a nevüket.
A karatefilmek misztériuma
A hetvenes évek elején mindig eljártam a karatefilmek premierjeire. Ebben az idôben irodalomelméleti szemináriumokat tartottam a New York University-n, és ennek az új mûfajnak a keletkezése lehetôvé tette, hogy elemezzem az alapmintát és változatait, mint Propp klasszikus tanulmánya az orosz népmese morfológiájáról.
Az anyag még nem szilárdult megváltoztathatatlan kódexszé, inkább ingadozott, mint az elsô cowboyfilmek, ahol a hôsöket arról lehetett megismerni, hogy van-e bajuszuk, vagy nincsen, és az ingük színérôl - fehér volt a borotvált arcú hôsé, fekete a szôrösképû rosszemberé -; ingadozott a különbözô lehetôségek között, és mintha csak tapogatózott volna, míg Bruce Lee csillagfényû ragyogásában nem sikerült elérni a rituálé teljes tisztaságát: versengô bandák párhuzamos összecsapásai, a karatézók csodálatos ugrásai, az ellenfél felszámolása egyenként, az alapoktól fel az egész hierarchikus piramis csúcsáig. A Barbes és a Pigalle vasárnap délutánonként zsúfolásig megtelt mozijaiban Európába való visszetértem után megállapítottam az ars combinatoricának a lehetôségek egy minimumára való leszûkülését egy koreografikus kánonra, amelyben a harcokat úgy fogják fel és viszik végbe, mint eltáncolt szertartást.
Magrebi barátaimat ez éppúgy magával ragadta, mint engem. A filmek manicheizmusa, a világos különbség elvetemültek és igazak között, segített nekik legalább pillanatokra elmenekülni egy olyan világból, ahol a kizsákmányolók és kizsákmányoltak közti határok bizonytalansága zavarta ôket számkivetettségük és elidegenedettségük igazi okainak megértésében. Míg én a mûfaj törvényszerûségeit próbáltam fellelni, ôk tapssal ünnepelték a gyôztes elôrelátható hôstetteit. Az én érdeklôdésem persze más természetû volt, de valódi, és szívélyes közösségbe olvadt a bevándorlókéval.
Minden mûfaj megteremti a saját paródiáját, és a karatéé sem váratott sokáig magára. Néhány, a 68-as május vidám szellemétôl áthatott anarchista megszerezte egy tajvani film jogait, a szinkronizálásnál szabadjára engedték a képzeletüket, és elérték, hogy a filmet átvegye egy sor kisebb mozi, amelyet túlnyomórészt vendégmunkások látogattak.
A cím, A dialektika a követ is átvágja, nyilvánvalóan Mao egyik mondását karikírozta. Az elkobzott cselekmény nagyjából a következô volt: Egy könyörtelen háborúban fiatalkorúak két bandája áll szemben egymással: a bürokraták és az anarchisták. Az utóbbiak vezére - nevezzük Ling Pinek - egyedül száll harcba két tucat állig fölfegyverzett ellenséggel. Kishúga, Miu harcolni szeretne az oldalán, de a hôs nem engedi: "Helytelen politikai vonalad miatt nincs jogod hozzám csatlakozni. Hagyj fel a Marx és Lenin brosúrák tanulmányozásával, mélyedj el inkább de Sade összes mûveinek olvasásában!"
A kislány sírva baktat haza. "Miért sírsz, Miu?", kérdi aggódva az apja. "Ling Pi nem engedte meg, hogy segítsek neki a bürokraták likvidálásában. Azt mondja, nincs meg bennem a politikai érettség, és ahelyett, hogy a kommunista klasszikusokra vesztegetném az idômet, jobban tenném, ha de Sade-ot tanulmányoznám." "Ebben nagyon igaza van, szépséges Mium. A Szodoma százhúsz napja sokkal tanulságosabb egy kislány számára, mint az egész marxi humbug."
A következô képsor Ling Pit karatemûvészete tetôfokán mutatja, ahogy tenyere élének biztos csapásaival rendet vág a bürokraták soraiban. "Tökfejek, hagyjátok abba Marchais vezércikkeinek szajkózását az Humanité bôl!" A rivális fônök: "Revizionista, áruló!" Ling Pi: "Mindjárt megérzed egy Nietzsche- és Lou Andreas Salomé-tanítvány erejét!" és így tovább.
A filmtôl el voltam ragadtatva, ezt nem is kell mondanom. De éppígy el volt tôle ragadtatva a többi nézô is, akik a vásznon látható csodálatos ütésektôl lenyûgözve alig figyeltek oda a szemtelenül kiforgatott dialógusokra. Ha nem tévedek, Tono és Miura egy régi bécsi film esetében, amelynek az Ein Schnauzer für zwei címet adták, hasonló módon vezették más sínekre a cselekményt. A vicc egyik esetben sem talált célba, s az én narratív struktúrákról szóló szemináriumaim elméleti malmára hajtották a vizet, amelyek tárgyát addig fôleg Corin Tellados, amolyan spanyol Courths-Mahler, fotóregényei és a legyôzhetetlen James Bond hôsi eposzai képezték.
Az indiai melodrámák varázsa
Elôszeretetem az indiai film iránt késôbbrôl származik. Marakesben való elsô tartózkodásom idején, mielôtt még Djemaa el Fna közelében telepedtem volna le, béreltem magamnak egy kis házat Kasbahban, amelynek egyetlen mozija máig is megvan, és még mindig Mauritániának hívják. Ez az Új-Delhi, Bombay körüli filmstúdiók filmprodukcióinak csodabirodalma volt, egy álomgyáré, amely egy szegény és félanalfabéta közönségnek dolgozott. A kalandok az úgynevezett bizáncias regény univerzumába visznek minket, ahol szöktetés van, hirtelen eltûnés, ráismerés, ahol a szeretôk magányos balladákat énekelnek, és ahol az emberek valószínûtlen helyeken csodás módon egymásra találnak.
A kedvezôtlen körülmények által egymástól elválasztott hôs és hôsnô dalai itt egészen lényeges szerepet játszanak, és bár a hallgatóság egy szót sem ért belôle, mégis könnyekig meg van hatva. A semmitmondó feliratok arab és francia nyelven elfoglalták a vászon felét, de nem sok nézô vette a fáradságot, hogy elolvassa ôket. Ami ott történik, ahhoz valóban nem kell se kommentár, se tudós fejtegetés.
Különleges sikere volt a fogságban tartott menyasszony jelenetének, aki távol a világtól zenei formában ad kifejezést a bánatának, és akinek fájdalmas panasza sokezer kilométeren áthatol, míg csak el nem jut szerelmese füléhez, aki forró könnyeket hullajt felette. A Lope de Vega és Cervantes regényeiben is fölvonultatott mesterfogások teljes arzenáljához a forgatókönyvírók még természetfölötti elemeket is hozzátesznek: varázslást, elixíreket, csodatevést, levitációkat, dörgô villám általi égi büntetést. Két gyerek eltéved a sötét erdôben, aztán hazatalál a kellô idôben elhangzott - és két nyelvre lefordított - jótanácsa révén egy házitehénnek! Egy elefánt árvagyerekekkel a hátán megáll egy útkeresztezôdésnél, hogy egy pillantást vessen az útjelzô táblákra, végül a helyes utat választja, és a boldogság ragyogó könnyei gurulnak végig ráncos bôrén!
Elismerem, hogy ezek a filmek jobban érdekeltek akkor és azóta is, mint a szokásos európai és amerikai pszicho-realista produkciók. Valószínûtlenségekre és meglepetésekre nyitott elbeszélésmódjuk élénkítôen hat az ízetlen diéta, a sok konzumpép után, ami nálunk a filmvásznakat és képernyôket elrekeszti. Az Eden -mozi látogatói jobban szeretnek varázslatokat és csodás dolgokat látni, amiket hagyományosan a szenteknek tulajdonítanak, mintha fájó nélkülözéseiket, egész kiszolgáltatottságukat akarnák kompenzálni velük.
A legjobb indiai filmnek, amit egyszer ebben a moziban játszottak, a címére már nem emlékszem, csak a történetére. Egy pöffeszkedô gazdag ember ünnepli palotája felavatását. "A vagyonom meg fog óvni minden veszélytôl", kiabálja hangosan. Néhány másodperc múlva a sors büntetése cáfol rá a jóslatára: földrengés! Az épület beomlik, és maga alá temeti a rokonságot és a vendégeket. Láthatólag csak a feleség és az egyik fiú marad életben, aki évekkel késôbb, amikor felnô, beáll rendôrnek, hogy valamivel eltartsa édesanyját.
Az ifjú rendôrnek sikerül elfognia és bíróság elé állíttania egy hírhedt banditát. A per során a bûnös elmondja életét az ügyvédjének. A védô és a rendôr megrendülten hallgatja, és megindultságuk átterjed az ügyészre is: a vádlott a saját fivére, és ôk, mint kiderül, vérrokonok mind a négyen!
Anyajegyek, sebhelyek és egyéb különös ismertetôjelek erôsítik meg a felfedezésüket: mindenki zokog, ujjong és egymás nyakába borul! A tárgyalást megszakítják, és az egyesült család kilép az utcára. "Milyen boldog volna apátok, ha most láthatna minket!" - sóhajt az özvegy.
És mielôtt még felocsúdhatnánk: totálfelvétel egy vak koldusról, aki egy bottal és egy tálkával a kezében tart a bíróság épülete felé: az elhunyt! Anya, rendôr, rabló, ügyvéd, ügyész és koldus sír és ölelkezik. Vége. Aznap felálltam a helyemrôl és tapsoltam, egyedül. De olyan kitartóan, hogy végül a terem nagyrészét sikerült magammal ragadnom.
Felajzott kedélyek és boldog végkifejlet
Az Eden -mozi régi, kicsit elfuserált terem. A galéria - erkélynek nevezni nem volna helyénvaló - tartóoszlopai a terem közepén állnak, és elveszik a kilátást mindazok elôl, akiknek olyan pechük van, hogy mögéjük kapnak helyet, ezért aztán jobbra-balra kell hajolgatniuk, az ezzel járó kellemetlenséget okozva a mellettük ülôknek. Bár a mogyoróhéjat minden elôadás végén fölsöprik, hamarosan újra ellepik a betonpadlót, és recsegnek, amint valaki helyet cserélve, a játékasztalok vagy a vécé felé tartva, vagy onnan visszajövet rájuk lép.
A sûrû, cigarettafüsttel terhes levegô mintha szorosan összeizzasztaná a publikumot és megtapadna rajta. A nézôk, akik fent ülnek, ledobálják üres papírzacskóikat és dobozaikat a földszintre, mit sem törôdve az alulról jövô szitkozódással. Egyik nap egy részeg levizelt a földszintre, és egy büntetôkommandó fegyveres erôvel tessékelte ki az utcára. A karate- és bunyósfilmeknél az erôszak átterjed a közönségre, és az idôsebb és erôsebb ifjak szemrebbenés nélkül elkergetnek mindenkit a kedvenc helyeikrôl.
Egy ragadozó barlangjára emlékeztetô atmoszférában - csípôs szagok, izzadtság, zsúfoltság - a revolverlövések és a karatekiáltások a nézôkbôl vidám kurjongatást vagy dühös füttyöket váltanak ki, amelyeket nem sok választ el egy tömegmegmozdulástól. De a túláradt folyó visszatér a medrébe. A made in India filmek elôadása közben hallgat a közönség, és elbûvölten figyeli a kalózok által elrabolt hôsnô énekét vagy - a vásznon átúsztatott - szeretôk lebegô táncát, akiket minden távolság ellenére egyesít a szerelem. Ha egy boszorkány megmérgez egy csecsemôt, vad szitkozódás hallatszik, annak csodás feltámadásánál és a gonosztevô megbüntetésénél tetszésnyilvánítások.
A közönség nem tûri a szomorú befejezést, se a gonosz gyôzelmét. A mozi ócska tûzoltókészüléke nem érne semmit, ha felgyújtanák a termet. Éppen ezért, és az esetleges nyugtalanságok elkerülése végett az illetékesek csak olyan filmeket mutatnak be, amelyeknek jó a vége.
Este tizenegykor hirtelen mozgásba jönnek a lakónegyed félig kihalt utcái. Tömegesen áradnak ki a fiatalok a moziból, mint egy vad, harci felvonuláson. A tojásárusnô, az édességet áruló férfi, a dohányárukereskedô mind gyorsan az emberek közé igyekszik az árujával. Csak néhány méternyire gôzölögnek a sült kolbászkák, és a mozgatható lacikonyhát beveszi az éhesek rohama. A zajos zeneboltok bezártak, és az Eden látogatói csendben szétoszlanak, hogy szembenézzenek életük kemény realitásával, szemüket dörzsölgetve, mintha csak most ébrednének föl.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu