Az albán válságot nem lehet megmagyarázni anélkül, hogy egy pillantást vetnénk az ország történelmére. Csak egy megkövesedett politikai kultúra magyarázhatja meg Sali Berisha esetét, aki inkább hajlandó volt totális anarchiába kergetni az országot, minthogy a hatalomról lemondjon. Valahányszor Albániában lehetôség nyílt volna egy demokratikus állam létrehozására, a despotikus jellegû kormányok diadalmaskodtak. 1920-ban, az elsô világháború utáni felfordulást követôen az albán nép széles rétegei képviseltették magukat az ushnjai kongresszuson, ami hamar Zog király despotikus uralmába fulladt; a kommunisták és nacionalisták közötti Mukja egyezmény eredménye a kommunista vezetô, Enver Hoxha diktatúrája lett. Nem az egyes személyek karakterérôl van tehát szó, hanem egy egész politikai osztály és egy egész társadalom neveltetésérôl, akik ilyen személyeket támogatnak.
Az albánok a hajdani Bizánc, az oszmán és az osztrák-magyar birodalom határain éltek, és a középkorban fôleg nomád pásztorok és a birodalmak zsoldosai voltak (egyiké a másik után). Nem asszimilálódtak, nem urbanizálódtak, egyik szomszédjuk vallását sem vették komolyan. A 20. század fordulóján az albánok valamennyi balkáni népnél kevesebbet tettek azért, hogy kiemelkedjenek ebbôl a kezdetleges állapotból. A Shkumbi folyó északi partjain lakó albán törzseknek alig volt gazdasági vagy szellemi kapcsolata a déli részen élôkkel. A független albán állam 1912-ben született meg. Ez inkább az attól való félelemnek volt az eredménye, hogy az Oszmán Birodalom bukása után Görögország és Szerbia felosztja a területet, s nem pedig a nemzetépítô törekvéseké. Mint ahogy a kiváló történész, Mithat Frasheri rámutatott, a független államot az albánok nem megteremtették, hanem ajándékba kapták. A 20. századi Albánia történelme gyakran az ezzel az ajándékkal való visszaélés története; azon törekvések története, hogy nemzetet és társadalmat hozzanak létre az egyének és klánok szövedékébôl. Azok a drámák, amelyeket az albánok ebben a században megéltek, a történelmi ûr kitöltésének nehézségeit, valamint a közös vallás, kultúra és történelmi éberség kötelékeinek elégtelenségét tükrözik.
Az erôs morális alapok hiánya azt eredményezte, hogy az albán klánok, pártok közötti kapcsolatok általában veszekedésektôl, gyûlölettôl, viszálytól bomlottak fel, és végül oda vezetett, hogy az erôsebb erôvel érvényesítette akaratát. A vezetô rendszerint úgy uralkodott, hogy leigázta és elpusztította ellenfeleit, az erôszak segítségével félelmet keltett, és bûnbakokat, intrikákat, összeesküvéseket vetett be. Egy másik jellemzôje az albán vezetôk sajátos keleti mentalitásának az ország kis méretébôl adódott. Az albán despotáknak mindig szükségük volt egy apafigurára, vagy nagytestvérre. A törzsfô általában ugyanolyan vadul uralkodott otthon, amilyen alázatos és hízelkedô volt külföldi barátjával. Ez azt eredményezte, hogy az albánok a despotikus rendszerekben egyszerre érezték magukat az albán zsarnok és külföldi patrónusa rabszolgájának.
"Demokratikus" despota
Az albán kormányzat valamikori archetípusa újra felbukkant Sali Berisha idejében. A kommunizmus bukásával Albánia elveszítette az identitás és szervezettség azon szimbólumait, amelyekre Hoxha diktatórikus állama épült. Ezek összeomlásakor Albánia nem csupán anyagilag, hanem szellemileg is elszegényedett. Az úgynevezett demokratikus forradalom nagyrészt destruktív volt, a béklyók lerázásának igénye vezette; a jövô megteremtésére nem léteztek struktúrák. A forradalmat reményként és álomként várták, de - akárcsak az elsô állam esetében, 1912-ben - a nemzetközi helyzet ajándékaként érkezett meg, nem pedig az értelmiség erôfeszítéseinek eredményeképpen. Az 1991-es forradalom nem az a fajta forradalom volt, amelynek során valamelyik társadalmi osztály gazdaságilag megerôsödvén politikai hatalmat követel. Albániában a kommunizmus nem saját sikerétôl múlt ki - ahogy ezt a feudalizmusról szokták mondtani -, hanem a kudarcától. A következmény egy olyan állam lett, ahol a régi autoriter módszerek összefonódtak az új politikai osztály pénzéhségével; lényegében tehát egy maffiaállam. Berisha Demokrata Pártja számos társadalmi csoport érdekeit képviselte: a legfelvilágosultabb kommunistákét, akiknek elegük volt a dogmatikus és tudatlan vezetôkbôl; párton kívüli értelmiségiekét és diákokét, akik azt remélték, hogy Albánia nyit a Nyugat felé; politikai üldöztetések áldozataiét; a diaszpóráét, különösen az Egyesült Államok-beliekét; és végül a csôcselékét - azokét, akik építeni nem, csupán pusztítani képesek. Ezek az erôk tették lehetôvé Berisha hatalomra jutását 1992. március 22-én.
Az erôs morális és kulturális alapok történelmi hiánya miatt az albán politikai életben egyre inkább a legimmorálisabb és legagresszívebb elemek domináltak. A Demokrata Párt hamarosan maffiaklikké változott, amelyben volt kommunisták (most fanatikus antikommunisták), volt politikai foglyok és üldöztetések áldozatai, és mindenféle Hoxha-kollaboránsok szolgálták a közügyeket. A szellemiekben és erkölcsiekben szegény párt nem volt alkalmas arra, hogy Albániát a szabadsághoz vezetô hosszú és fáradtságos úton irányítsa. Ehelyett a régi, sötét úton haladt: kihasználta, hogy az emberek tudatlanok, és hagyományosan alkalmazkodnak az autoriter hatalomhoz. Sali Berisha fontos szerepet játszott ebben, mint olyan ember, aki - ha hatalomról van szó - határtalanul ambiciózus; a városi értelmiséggel szemben kisebbségi komplexusa, kommunista múltja miatt pedig bûntudata van. Önmagát az ismert archetípusról mintázta meg: elkezdte eltávolítani párton belüli és kívüli ellenfeleit. Sorra hulltak el azok, akik hatalomra segítették. Elôször a volt kommunista értelmiség távozott, ôket követte a független értelmiség nagy része, majd a pártjába tartozó mérsékelt értelmiség, azután a volt politikai foglyok javarésze. Ezek a csoportok a Demokrata Pártot elhagyva a lakosság nagy részét is magukkal vitték. Berisha egyre növekvô elnyomással kezdte kompenzálni a támogatás gyengülését. A kifosztott albán népnek még mindig szokatlan volt a szabadság íze. Berisha uralma megfosztotta ôket a tüntetéshez való új joguktól, a minimumra csökkentette az információ újra széles skáláját, eltörölte a bíróságok frissen szerzett függetlenségét, és a felszabadított televíziót a félreinformálás eszközévé tette. Berisha törvénytelenül kezdte privatizálni a gazdaságot, hogy politikai klánját gazdagodáshoz segítse. Jogtipró módon megverette és bebörtönözte ellenfeleit. Szétrombolta az ellenzéket, és végül 1996. március 26-án megfosztotta az embereket az egyetlen lehetôségüktôl, hogy megmentsék magukat tôle:a szabad választástól. Az albánok, akik megszokták, hogy alkalmazkodjanak az államhoz, mindebbe belenyugodtak. A májusi választási csalást követô ellenzéki tiltakozást hamar elfojtották. Úgy tûnt, Berisha rendszere akadály nélkül továbbra is hatalmon maradhat, különösen mindaddig, amíg a számtalan pénzügyi piramis - amelyekrôl a betétesek tudták, hogy a maffiaállamhoz kötôdnek - mûködik. Az állam hallgatólagos beleegyezését adta ezekhez, sôt segédkezett is a piramisok létrehozásában, amelyek pénzmosásba és mindenfajta csempészésbe is belekeveredtek. A Szerbia elleni olajembargó megszegése - amit úgy szerveztek meg, hogy közben az Albán Rádió és Televízió szakadatlanul "kosovói testvéreink elnyomásáról" beszélt -, valamint az albán rendôrség részvétele a kábítószer- és menekültforgalomban szintén egy maffiaállam egyértelmû jelei.
Betelt a pohár
A piramisok csôdje kellett ahhoz, hogy a jogaik és szabadságuk elvesztése iránt eddig érzéketlen emberek türelme elfogyjon. Az albánok úgy érezték, a maffia(állam) becsapta és kifosztotta ôket. A megfélemlített ellenzék kezdett feléledni. Erôiket egyesítették a Fórum a Demokráciáért mozgalomban, és megkezdték az elsô gyûlések szervezését. Ezek közül a legtöbbet feloszlatta a tiranai rendôrség, de legalább kiderült, hogy az emberek el akarnak számolni a politikai osztállyal, amely becsapta ôket. Megérezve, hogy a békés demonstrációk belgrádi, szófiai méretûre duzzadhatnak, Berisha mindent megtett, hogy elfojtsa ôket. Különleges alakulatokat küldött Vlorába, amelyek megverték és megalázták a tüntetôket. De a vlorai emberek nem hagyták magukat, szervezkedni kezdtek. Kövekkel felfegyverkezve megverték a csapatokat, levetkôztették ôket, elégették az egyenruhájukat és rohamsisakjukat, és kiûzték ôket a városból. A rendôrség elleni erôszak képei, melyeket a világ televízión nézett, nem egyszerûen a pénzügyi veszteség okozta forradalom volt, hanem az emberek szabadságán tett erôszak és a türelmükkel való gátlástalan visszaélés várható következménye. Az a nép, amelyik nem tüntethet virágokkal, köveket ragad. Az a nép, amelyik nem változtathatja meg a kormányt szavazással vagy legális ellenzékkel, tûzzel fordul ellene. Az ellenzéki Fórum a Demokráciáért Berishához fordult, hogy a lehetô leggyorsabban kezdje meg a párbeszédet. Felszólították, hogy igyekezzen simán landolni, mert repülôgépének motorja felmondta a szolgálatot. De Berisha úgy döntött, hogy folytatja tragikus repülését. Tovább provokálta a vlorai embereket erôszakkal, amíg a titkosrendôrség által elkövetett gyilkosságokra gyilkossággal válaszoltak. A halottak száma mindkét oldalon két számjegyûre nôtt. A felkelés átterjedt más déli városokra is. Ahelyett, hogy leült volna tárgyalni az ellenzékkel, Berisha szükségállapotot hirdetett ki; a titkosszolgálat fônökének parancsnoksága alá helyezte, és mozgósította a rendôrséget. Ultimátumot küldött a délieknek, hogy 48 órán belül adják meg magukat. Eközben betiltotta az újságokat, és befagyasztotta a külföldi tévéadásokat. Ebben a teljes információvákuumban tömegmészárlástól lehetett tartani.
Albánia visszafojtotta a lélegzetét. Elképzelhetetlen volt, hogy egy vezetô ilyen messzire menjen. Vajon Enver Hoxha megtette volna ezt? Mit tesznek a déliek? Megadják magukat vagy ellenállnak? A déliek nem adták meg magukat, és a legtöbb katona nem lôtt. Voltak elszórt támadások, és néhány városban megöltek embereket, de Berisha terve, hogy teljeskörû katonai támadást indítson a Dél ellen, kudarcba fulladt. Sok tiszt és közkatona dezertált. Albánia megmutatta, hogy - Boszniával ellentétben - etnikailag egységes. Mindeközben a déliek betörtek a raktárakba, és önvédelembôl valamennyien felfegyverkeztek. Ez volt az a pont, ahol a békés tüntetés fegyveres felkelésbe fordult. Berisha rosszabb helyzetben volt, mint eddig bármikor, de ebbôl is talált kiutat: kompromisszumot kötött az ellenzéki pártokkal.
Hogy ebbe belement, azzal az ellenzék a legnagyobb hibát követte el. Az ellenzék támogatta, sôt bátorította a vlorai békés tüntetéseket. De amikor a tüntetés fegyveres felkeléssé változott, elszigetelve érezték magukat. Az ellenzéki vezetôk székhelye Tirana volt, ahol Berishához hû hatóságok vették ôket körül. Az elnök a város perifériáját is ellenôrzése alatt tartotta. Itt a saját régiójából származó emberek éltek, akiknek nagyrészét az állandó- és a titkosrendôrség tagjaként mozgósította. Ráadásul bizonyos jelek arra utaltak, hogy a Demokrata Párt támogatóinak fegyvereket adtak Tiranában és más északi városokban. Ez volt a helyzet, amikor néhány elôzetes tárgyalást követôen az olasz nagykövet közbenjárásával (aki Berisha fô támogatója diplomáciai körökben) március 9-én tárgyalóasztalhoz ült az elnökkel a Fórum a Demokráciáért három pártja: a Szocialista Párt, a Szociáldemokrata Párt, és a Szocialista Szövetség. Az elnök ült az asztalfôn, az ellenzékkel szemközt foglalt helyet a Demokrata Párt hat kis csatlós pártjával. Berisha "nemzeti megbékélési törvényt" ajánlott. Ez egy koalíciós párt megalkotását jelentette, ami két hét alatt lefegyverezné a délieket, és új választásokat készítene elô. Az ellenzéki pártok vezetôi még aznap aláírták a megállapodást.
Nem polgárháború, anarchia
Ennek az egyezménynek az aláírása gyengeség volt az ellenzék részérôl egy olyan helyzetben, amikor Berisha terve, hogy a Dél ellen bevesse a hadsereget, már meghiúsult. Ez a terv bebizonyította, hogy valódi bûnözô, és mind otthon, mind külföldön gyengébb volt, mint bármikor. Elérkezett az idô, hogy lemondását és felelôsségre vonását követeljék, s ehelyett "megbékéltek" vele. Az emberek és egy korrupt kormány közötti paktumot nem lehet megbékélésnek nevezni. A következô napon kiteljesedett a "megbékélés" bizánci jellege: felsôbb parancsra a tiranai és északi fegyverraktárakat is megnyitották (ahol eddig nem voltak zavargások). Egy televíziós forgatócsoport - ki tudja, hogyan - felbukkant a Berisha saját körzetébe tartozó Tropoja faluban. Itt filmre vették, ahogy az emberek kifosztanak egy raktárat, hogy azután a fegyvereket a déliek ellen vessék be.
A külföldi - elsôsorban az olasz - média észak-déli polgárháborúról kezdett beszélni. Úgy tûnt, az újságírók alig várták, hogy közvetíthessék. De nem polgárháború, hanem anarchia tört ki az országban. Az emberek megrohanták a fegyverraktárakat, és mindent elvittek, amit csak tudtak; még mozsárágyúkat és radioaktív anyagokat is. Volt, aki utasításra cselekedett; volt, aki egyszerûen csak izgatott volt, hogy saját puskája van. Voltak, akik megijedtek, féltek a jövôtôl; voltak, akik a többieket utánozták. A levegôbe lövöldöztek örömükben, félelmükben, vagy csupán hogy kipróbálják fegyverüket. Felfegyverzett férfiak a börtönök felé tartottak, hogy kiszabadítsák a rabokat. A kiszabadított 1500 fogoly közül hétszáz gyilkosságért volt elítélve. Azokban a napokban a levegôbe kilôtt golyóktól több, mint kétszázan haltak meg, többezer volt a sebesültek száma. Mindenütt bandák fosztogattak, és senki nem tudta, hogy ezek Berishához tartoznak-e, vagy csak közönséges bûnözôk.
A vasúti síneket felszedték, hogy hulladékfémként eladják Montenegróba. A déli felkelést elnyelte az országban teremtett káosz. Az emberek a kikötôkbe siettek, hogy Olaszországba meneküljenek.
Miért engedte Berisha, hogy megnyissák a fegyverraktárakat? A legvalószínûbb az, hogy a hozzá hûnek vélt északiakkal akarta a délieket ellensúlyozni. De vannak más elméletek is. Néhányan a mondják, el akarta tüntetni a nyomokat - sötétben minden tehén fekete. Mások azt állítják, hogy a bosszú vezérelte: ha már magát nem mentheti meg, pusztuljon az ország is vele együtt. Vannak, aki szerint össze akarta zavarni az újonnan alakított kormányt, hogy aztán ô irányíthassa. Lehet, hogy olyan zûrzavart akart kelteni, amelyben a politikai konfliktusok elveszítik a jelentôségüket. Vagy esetleg az akarta megmutatni Európának, hogy az albánok vademberek, és a nyugati országok közbelépése nélkül lehetetlen sakkban tartani ôket. Különös, hogy valamennyi külföldi követség számított valami ilyesmire, és két nappal azelôtt, hogy robbant volna a bomba, hazatérésre szólították fel állampolgáraikat. Mielôtt teljessé vált volna az anarchia, Berisha összehívta ugyanazokat a pártokat, amelyekkel a nemzeti megbékélésrôl szóló paktumot kötötte, és felkérte ôket, hogy kérvényezzék a külföldi erôk intervencióját. És a pártok aláírták. Az olaszok, akiknél az albán exodusz kormányválságot idézett elô, kijárták, hogy az ENSZ azonnal hagyja jóvá a kérvényt.
Árulás, invázió
Míg a nyugatiak azt fontolgatták, hogy küldjenek-e csapatokat, északon és délen Berisha bandái dúltak, s különösen Tiranában voltak aktívak. Voltak bûnözô, fosztogató bandák is. A politikai harcok miatt megbénult a rendôrség. Sokan gondolták úgy, hogy Berishát el kellene távolítani. Ennek jónéhány azonnali elônye lett volna: saját bandáinak lelohasztását és feloszlatását jelentette volna, valamint a déliek lefegyverzését, hiszen ôk végig azt mondták: Berisha menesztése esetén leteszik a fegyvert. Depolitizálta volna a rendôrséget is, ami lehetôvé tette volna a bûnözô bandák megfékezését, és a rend helyreállítását. Ha Berisha, egy bûnözô marad az elnök, a megbékélési koalíció nem más, mint tûzszüneti kormány. Úgy tûnt, a nyugati országok közül ezt csupán az Egyesült Államok ismerte fel: többször nyilatkozták, hogy az "instabilitás" fô oka Berisha. De egy ilyen megoldással sem lehetett volna megállítani az albán exodust - ehhez katonai akció kellett. Az olaszok ezért azt hajtogatták, hogy az albánok képtelenek maguk rendet teremteni az országban, mivel haldokolnak az éhségtôl - amint azt az olasz külügyminiszter, Lamberto Dini váltig állította.
Az én elemzésem az albánok nagyfokú felelôsségét hangsúlyozza abban, amit az országban kiterveltek és véghezvittek. De a Nyugat, Albánia nagytestvére, nem felelôs-e? Amikor a nyugatiak megérkeztek, hogy leckéket adjanak demokráciából, elsôként a demokrácia jelentésérôl és elônyeirôl beszéltek. A demokrácia kockázatvállalást jelent. A demokrácia elismeri, hogy az ember hibázik, és a szabad választással lehetôséget biztosít ezek kijavítására. A diktatúrában az ember börtönben él, de megkapja soványka reggelijét, ebédjét, vacsoráját. A demokráciában harcolnia kell a mindennapi kenyérért, de ez a harc saját sorsának urává teszi, és megadja neki a szabadság ízét. Mégis, az elmúlt öt év csupa csalódás volt: a Nyugat féltve ôrizte saját elveit és intézményeit Albániában. A pragmatikus nyugati politika a posztkommunista Albániára pusztán geopolitikai kontextusban, a balkáni stabilitás eszközeként tekintett. A nyugati országok azt gondolták, hogy készséges partnerük, Berisha segítségével - aki meggyôzte ôket arról, hogy országának nincs területi követelése Kosovóval kapcsolatban - biztosították a stabilitást. Igen kényelmes egy olyan partner, aki garantálja ezt. Ez volt az egyik fô oka annak, hogy a Nyugat fenntartás nélkül támogatta Berishát, és szemet húnyt egy autoriter maffiaállam megalkotása felett. Az újonnan beiktatott demokratikus intézmények és az Albániának küldött gazdasági segélyek egy maroknyi nyugati bürokrata kezébe kerültek. Egyik felük alkalmatlan, másik felük egykedvû volt; számukra a munka ebben az isten háta mögötti országban csupán nehéz pénzkereseti lehetôséget jelentett. Nem lehet átsiklani afölött, hogy a megbízottak közül jónéhány korruptnak bizonyult; és nem szabad eltekinteni attól a körülménytôl sem, hogy Albániát balszerencséjére fôképp Olaszország gondjaira bízták. Egy olyan országéra, ahol igen nagy a politikai instabilitás az eredeti maffia árnyékában.
Egy kiskorúságban tartott ország
Most, a multinacionális katonai erôk megérkezte után, Albániában még mindig hemzsegnek Berisha emberei és más bûnözô bandák; az emberek még mindig fegyvert viselnek, és még mindig paranoiás és inkriminált elnökük lemondását követelik; a rendôrség még mindig tehetetlen. Nyolc ország hadserege fog itt maradni, ki tudja, meddig - néhányan azt mondják, a válsztásokig. Hozzátéve, hogy miután a jelenlegi körülmények között minden valószínûség szerint a választások egy újabb, még vadabb erôszakkitörést fognak elôidézni, úgy tûnik, a katonák tovább maradnak. Az albánok ezt az idôszakot az elsô világháborúhoz hasonlítják, amikor újonnan megalkotott államuk mindenféle seregek játszóterévé vált. Három a mostaniak közül - a török, az olasz és a görög - azokban az inváziókban is részt vett. Sok albán azt mondja, hogy ez a legnagyobb sérelem, ami nemzeti méltóságukon valaha is esett.
Még jobban kétségbeesnek, ha arra gondolnak, hogy a januári és februári tüntetések nagyon közel jártak egy diktatúra megdöntéséhez. Ha ez megtörténik, az albánok büszkék lehettek volna, hogy ôk maguk tettek meg egy óriási lépést a szabadság felé. Európa ahelyett, hogy csapatokat küld, és száz milló dollárt költ öt millió dollárnyi segély szétosztására és riadalom keltésére, bölcsebb és ôszintébb erôfeszítéssel hozzásegíthette volna ehhez a lépéshez. A végsô felelôsség mégiscsak az albánoké, akik újra képtelenek voltak áthidalni a szakadékot, ami elválasztja ôket a szabadságtól. Ha valaki ma átutazik Albánián, az a benyomása támad, hogy egy komolyan megsebesült népet lát, amelyik képtelen kimászni a verembôl, amibe esett, és el van szánva a halálra. De az albánoktól idegen az öngyilkosság vagy az eutanázia. Fiatal nép, erôs benne az életösztön. Ahogy szembeszállnak a veszéllyel, hogy átkeljenek az Adrián, az mindenesetre ezt a vitalitást bizonyítja.
Én bízom abban, hogy honfitársaimmal elôbb-utóbb sikerül kijutni a verembôl, amelybe estünk, lemosni a szánalmas nyomorúság nevünkhöz tapadó gyalázatát, és ez után a keserû tapasztalat után több bölcsességgel haladni elôre a szabadság és a civilizáltság felé vezetô hosszadalmas és fáradságos úton.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu