Albániát majdnem mindenki jelentéktelennek tartja. Egy hárommilliós ország, amely még arra sem képes, hogy minden albánnak otthont adjon, amely az emberiség többi része számára 1944-tôl hozzáférhetetlen volt, s 1979 és 1989 között teljesen el volt zárva a világtól, Európa legszegényebb országa, egy olyan nyelvvel, amelyet sehol másutt nem beszélnek. De vajon ennek a kis Albániának a hatalmas problémái nem pontosan ugyanazok-e, mint amelyek megvannak minden posztkommunista országban? Albánia esete a gazdasági elméletek szempontjából bizonyára alárendelt szerepet játszik, egy másik szintrôl nézve azonban lenyûgözô. Egy puszta gondolatkísérlet válik itt - Észak-Koreát leszámítva talán egyedül a világon - történelmi realitássá, paradigmatikus erôvel bír. Mert ebben az országban a totalitarizmus a legszigorúbb formát öltötte, ahogy a vegyi laboratóriumokban mesterségesen elôállított folyamatok. Albánia minden más országnál inkább megtestesítette a sztálinizmus ideáltípusát, szó szerint vette a szocializmust, mint irodalomtól erôsen áthatott ország.
Albánia aranya
Alighogy elhagyom a hajót a durazzói kikötöben, a savanyú borra emlékeztetô, dohos szag csapja meg az orromat. Az erjedô gabonából jön, amit az 1992-ben indított - a hosszú ideje öneállátásra képtelen országot élelmiszerszállítmányokkal segítô - Pelikán-mûvelet nevû akció olasz katonái rakodnak ki épppen. Nyár van, amikor Tiranába érkezem, a városközpontot is ellepô pocsolyák a reggeli napfényben az állott víz szagát árasztják. A nyugatiaknak fenntartott szállodákban a fertôtlenítôszerek erôs szaga fogadja az embert, a szakadt folyosókon, mintha eltévedtek volna, üzletemberek vonulnak aktatáskáikkal, makulátlan külsôvel az általános lepusztultság közepette. Azt mesélik, hogy ez a vegyszerbûz általános az egykori reálszocializmus országaiban.
Erôs szagok, erôs hangok. A lokálokban, ahol a nyugati vendégeknek játszanak, vagy a lakodalmi mulatságokon a kis zenekarok fülsüketítô zajt csapnak. Táskarádiókból szóló rockzene tölti be az utcákat. A beszélgetések zajszintje néhány decibellel meghaladja az olasz átlagot. A szegény országok hangokkal árasztják el magukat, és ezzel a pazarlás érzését keltik. Igyekeznek megtörni a szegénység mély csendjét, muzsikával és ricsajjal kijátszani.
Albánia szagokban és hangokban gazdag, de bôvében van az idônek is. Az albánok úgy gyülekeznek a nyugatiaknak fenntartott két tiranai szálloda, a durazzói kikötô és repülôtér körül, mint a hajók felett körözô sirályok, vágytól lázas vonulat a nyugati emberek ragyogó hullámai nyomában. Várnak a (ritkán adódó) jó üzletre, az "eseményre". És amíg a jövôre várnak, amely várat magára, virágzanak a - többnyire önironikus - viccek. Például: A kormány azon vitatkozik, hogyan lehetne megoldani az ország problémáit. Az egyik miniszter azt javasolja: "Üzenjünk hadat az Egyesült Államoknak. Megszállnak minket, és ezzel megoldódnak a problémáink." Általános lelkesedés. De valaki ellenvetést tesz: "És mi van, ha mi gyôzünk? Akkor nekünk kell megszállni az Egyesült Államokat. Kinek van arra pénze?" Így aztán elállnak a hadüzenettôl. Albánia szegénysége még valamelyest oldott - értelmetlenül hatalmas idôtartalékainak tôkéjébôl merít, szemben a mi növekvô idôhiányunkkal Nyugat-Európában. Az üzleti láz még nem fertôzte meg egészen ezt a szegénységet, az emberek még élvezik annak az utolsó sugarait, amit a franciák longue durée -nek neveznek. Tehát a kis-seftelôknek a nyugatiak szállásai körüli rajzása esetében csak a vállalkozószellemû krémjével van dolgunk egy népnek, amelyik 1992-ben inkább a semmittevôk tömegévé változott. A többség már nem dolgozik, egyrészt mert sokan elvesztették az állásukat, másrészt azért sem, mert sokan nem is hajlandók dolgozni, mivel nem remélnek tôle semmit.
A bunker és a diaszpóra
Hamar találkozni lehet az izolálódás, a visszavonultság, az átható, tömör magány megannyi jelével. Bunkerek ezrei és ezrei - mintegy 700 000, négy albánra jut egy bunker - találhatók elszórva az országban, városon és falun egyaránt. Úgy nônek ki a talajból, mint fehér tojásfejek, mint kelések, fakadnak a föld bôrén. Egy olasz turizmusszakértô azt állítja, hogy turisztikai attrakcióvá válhatnának: "Keressétek fel Albániát, a bunkerek hazáját!". Valóban kitörölhetetlen jellemzôi az albán tájnak, mint Hollandiának a szélmalmok, a Szaharának a tevék.
Alig érkezel meg az albánok bunker-országába, máris azt érzed, milyen fontos ember vagy, milyen ellenállhatatlan vonzást gyakorolsz rájuk. 1990-ig minden albánnak meg volt tiltva, hogy különleges engedély nélkül kapcsolatba lépjen egy külföldivel. (De azzal is börtönbe lehetett jutni, ha valaki szakállt növesztett, bajuszt vagy hosszú hajat, mert ez "nyugati divat" volt.) Ez számos albánt mégsem akadályozott meg abban, hogy idegen nyelveket tanuljon. Minden bizonnyal az olasz a leginkább és a legjobban beszélt idegen nyelv, mert az olasz tévét nézik. Régóta fogják a Voice of America albán nyelvû adása mellett a görög és a jugoszláv csatornákat: mégis az olasz RAI-t választották - azt mondják, a többi "unalmas".
Megismerkedtem nyelvtanárokkal, akik kitûnô angolsággal és franciasággal társalogtak velem. Egy idô múlva elárulják, hogy én vagyok az elsô külföldi, akivel ezeken a nyelveken kommunikálnak. "Hogyan tudták mégis ilyen jól megtanulni?" - kérdeztem erre. "Kazettáról" - hangzott a válasz. De ez a buzgalom, ez a barátságos arckifejezés a hold másik oldalát rejti. Az az érzésem, hogy az albánok manapság kicsit elsietve tulajdonítják a Hoxha-klikknek kényszerû elszigeteltségüket. Nem rejlik egy kis "hodzsizmus" valamennyiükben?
"EnverHoxhát" fogok írni, mert az albánok mindig kereszt- és vezetéknéven emlegetik. De EnverHoxhát nem lehet teljesen a kis paranoid zsarnok és balkáni csibész típusára redukálni. Az a gyanúm, hogy amikor a harmincas években Párizsban élt, hogy franciatanári képzettséget szerezzen, a szürrealisták köreiben forgott, ami megmagyarázhatna valamit az EnverHoxha-i gondolkodás elég szürrealisztikus fordulataiból. Hazájában Swift és Lewis Caroll között ingadozó hatásokat váltott ki. Sötét hangok egy balkáni Tiberiushoz hasonlítják: Pederasztaként egy garconierre-ben szexuális orgiákhoz használt egy katolikus szentséget. A bunkereken kívül egész Albániát telerakatta hegyes karókkal is, hogy a kapitalista vagy revizionista ejtôernyôsöknek, ha le mernének ugrani Albániában, az alfelébe fúródjanak.
A történelem folyamán sok nép volt, mint a lappok, az ausztráliai bennszülöttek vagy az izlandiak a legkülönbözôbb okokból elzárva a világtól. De a 45 évig tartó albán bezártság elég ritka példája az önszegregációnak, amire - és ez a történelem tréfája - egy olyan kozmopolita ideológia nevében került sor, mint a marxizmus-leninizmus. Így teremtette meg EnverHoxha, az elfuserált irodalmár az oximoront, így sikerült az országát egy futurista forradalom nevében archaikus elmaradottságban tartani. Ezt az önfogvatartást egy látszólagos hipermodernitás volt hivatva igazolni. Így sikerült ennek a ripôk EnverHoxhának Párizsban két generációt, egyetemi tanszékvezetôket is beleértve, meggyôznie arról, hogy Albánia az egyetlen tökéletes ország a világon, és ennélfogva a mértéktelen fölény érzését kell magukban ébren tartani. EnverHoxha megalomániája évtizedekre egy egész nép delíriumává lett. De ez a kábulat egy bizonytalan és illékony nemzeti identitás büszke alkalmazásának ôsrégi komplexusából táplálkozott, amely bármikor szét is hullhatott. A mai romhalmaz - az 1991/92-es akárcsak az 1997-es - nem egy még nem kellôképpen végbevitt racionalizálás következménye, mint a harmadik világban, hanem egy csôdbe fulladt, mert túlságosan nacionalista racionalizálásé. A forradalom a regényeket és a marxista-leninista traktátusokat egy a régihez tapadó és nem logikus realitásra akarta ráborítani, anélkül, hogy tekintettel lett volna ezekre a történelmi kötöttségekre. Egy további hiperbolikus oximoron. Egy ország, amely addig sose látott államot, amely mindig valamifajta anarchista autarchiában élt, 45 évre egy totalitárius állam irányítása alá került, egy szuper-jakobinista álmot tukmáltak rá egy falusi-pásztori Árkádia testére. Így lett Albánia a kommunista dráma árulkodó karikatúrája.
Az albán kommunizmus: rémregény vagy karikatúra
Akárcsak Latin-Amerikában, Albániában is maitre penseur nek, hírességnek számítanak az írók, akiket az emberek tisztelettel meghallgatnak, és akik - legalább is a legutóbbi idôkig - a nép kivételezett értelmezôi voltak. Odafigyeltek az olyan írók szavára, mint Ismail Kadare, Dritto Agolli, vagy a költô Bardhyl Londo. Még a régi rezsim is, amely szigorú megtorlással nyomta el a magántulajdon legkisebb megvillanását, fönntartott az írók számára egy hallatlan polgári privilégiumot: könyveik szerzôi jogait. A nagyrabecsült írók garantálták az egyetértést a régi rezsimmel, 1989 után pedig hasonlóképpen annak elítélését.
Így lopakodik be fokozatosan a helyi értelmiségiekkel való beszélgetésbe az a feltevés, hogy az albán kommunizmus mindig is inkább irodalmi jelenség volt. Képzeljünk el egy kisállamot, amelynek kormányát Tolsztoj, Lewis Caroll, Majakovszkij és Samuel Beckett alkotja. Inkább egy írói elképzelés, semmint történelmi erôk anonim játéka; egy rezsim, amely inkább úgy van kigondolva, mint egy Kafka-regény, nem úgy, mint egy ötéves terv; egy ország, amelyet inkább irodalmárok kormányoznak, semmint a szokásos üzletember- és politikusnépség, ahogy ez a mi országainknál "normális": a bunkerország szürreális nimbusza egy olyan politika jóvátehetetlen következményeit mutatja meg, ahol az irodalom került uralomra.
Azt mondhatják erre, hogy a rezsim mûveiben nincs semmi irodalmias. A kommunizmus felszámolta a régi városnegyedeket, és egy sor dísztelen bérkaszárnyát telepített a helyükre, színtelen és omlékony háztömböket, amelyek az albán városoknak régóta az egyforma vigasztalanság légkörét kölcsönzik. De a látható kihatások iránti vakság az értelmiségiek tipikus jellemzôje. A szocialista csúnyaság a papírral és tollal való tervezés eredménye, nem pedig az építész és a várostervezô figyelmes szemével valóé. Az általános írástudás okozta csúffá tevés, ami lemondott a szem arisztokratikus kísértésérôl.
Ami ebbôl kijött, egy hihetetlen ország, amelyet egy alulméretezett író agyalt ki. Ennek a szintnek az elmaradottsága jól illik a semmire se jó bunkerek vérbô szürrealizmusához à la Hieronymus Bosch. Albánia túlcsorduló szegénysége más, mint sok afrikai vagy ázsiai ország "természetes" szegénysége. Nem az olyan társadalmi formákba való visszahúzódásnak köszönhetô, amelyek ellenállnak a kapitalista eszkalációnak, inkább valamelyest mesterségesnek tûnik. Egy mesterséges szegénység áldozataiként az albánok azt hitték, hogy a kapitalista gazdagság is mesterséges. Azt gondolták, hogy az ember a kapitalizmusban munka nélkül is gazdag lesz. Ezért hitt az albánok egyharmada azokban a híres pénzügyi vállalkozásokban, amelyek összeomlása kiváltotta az egész ország összeomlását: az ember befizetett egy bizonyos összeget, és az üzletkötô garantálta a havi járadékot. Sok albán abból indult ki, hogy a pénz valami csoda folytán megfiadzik. Az EnverHoxha-i gondolkodás kategóriáit alkalmazták a kapitalista univerzumra.
Az 1992-es katasztrófa nem annyira a kommunizmus gyümölcse volt, mint inkább az összeomlásáé. A kommunizmus a korbács suhogtatásával kikényszerített egy olyan fegyelmet, ami mellett ez az elhallgattatott, kerékpáron járó nép szerényen és lassan, de valahogy meg tudott élni. Amint lehullott a kommunizmus kényszerzubbonya, Albánia már 1992-ben szétolvadt, mint a langyos jég tartály nélkül. Az utcákon és tereken lézengett ezeknek a felszabadult, de tétlen egyéneknek az áradata. Innen a civil életkeretek gyors lebomlása, a lopások, a vandalizmus. Menekülés ez egy gazdag Európa felé.Az albán szegénység tele van tömve kis készülékekkel, mint sok másféle szegénység a 20. század végén. 1992-ben például a tiranai házak 80 százalékában a padlóba fúrt lyuk szolgált vécé gyanánt. Ugyanakkor azonban majdnem minden tiranai háztartásban volt televízió és mosógép, amely rendszerint használtan került be Olaszországból. A posztmodern pauperizmus gazdag elektromos háztartási készülékekben.
Az albán orvosok és sebészek a kórházakban heroikus képességekkel rendelkeznek, ami azt jelzi, hogy az orvosi karok nem rosszak. Ennek kiegyenlítéseképpen viszont semmijük sincs. Nemcsak a továbbképzés és az anyagi eszközök hiányoznak, de a profilaxis, a megelôzés iránti legcsekélyebb érzék is. Minden nehézség nélkül be lehet lépni a mûtôbe és beszélgetni a sebészekkel, akik mûtét közben nem viselnek maszkot a szájuk elôtt. Számtalan páciens kezelésénél használják ugyanazt a gumikiesztyût, injenkcióstût, nem fertôtlenített szikét. Minden tût addig használnak, amíg egészen tönkre nem megy.
A kommunizmusban, mint értelmiségiek által kigondolt szisztémában az iskolák azok, amelyek a legjobban funkcionálnak, és a gazdaság az, amelyik a leggyengébben. A golyóstoll mindig is luxuscikk volt, de az analfabétizmus majdnem eltûnt, és az országnak öt egyeteme van. Egyfelôl a totalitarizmus megpróbálta emberek millióit a kényszer erejével elbutítani azzal, hogy a hivatalos, állandóan ismétlôdô refréneket kellett szajkózniuk, és nem volt szabad a saját fejüket használni. Másfelôl a kultúrának és az írásnak mindig nagy jelentôséget tulajdonított. A kommunizmus kevéssé marxista módon a képzés szekerét fogta be a gazdaság ökrei elé - talán azért, mert ez a szekularizált platonizmus egy professzorok és bûntudatos literátorok által gyakorolt zsarnokságot képviselt.
Ébredés
A legkellemetlenebb hatás a magamfajta nyugat-európai és az olvadó albán jéghegy eme összeütközésébôl adódik. Néhány nap után tudatosodik az emberben, hogy ebben a miniatûr-országban már a puszta jelenléte is elhibázott. Hamarosan úgy érzi magát, mint Gulliver a liliputiak országában. Nem mintha a magunkfajta különb volna az albánoknál (Gulliver sem volt különb a liliputiaknál), hanem, mert az életükben minden kisebb egy számmal, lekicsinyíti a kommunizmusnak ez az "elvont dühöngése" is. .Az 1992-es Albánia a neurológus Oliver Sacks Awekening (Ébredés) címû könyvére emlékeztetett: Néhány férfi és nô, akik letargikus encephalitisben szenvednek, évtizedekig alszanak dermedt állapotban és merednek a semmibe, akkor aztán egy új gyógyszernek hála hirtelen felébrednek. Az elsô, amihez kezdenek, hogy elmennek táncolni. Albánia elég esetlen mozgása olyan emberére emlékeztet, aki évtizedeket töltött félálomban. Akkor aztán az albánokat az olasz televízió, mint egy csodaszer, kirángatta hosszú álmából: A televízió kulcslyukán át fölfedezték a kinti világot. A járás még bizonytalan, az arc viaszos, de átkozottul megjött a kedvük ahhoz, hogy újra mozogjanak. Ötven, hatvan éves emberek vetették bele magukat az újfajta táncba. Közülük sokan olyanok voltak, mint a fiatalok, akik új életet kezdenek. Ma, 1997-ben ez már nincs így: A mámort legyôzte a szkepszis. Az albán társadalom sose ismert államot, a canun , az íratlan törvény irányított: aztán hirtelen gleichsaltolta egy abszolút, totalitárius állam 50 évvel ezelôtt.
1991 után tehát egy kettôs, önmagában is ellentmondásos forradalamat kellett végbevinnie: megszabadulni a totalitárius államtól, és ugyanakkor kitalálni egy modern államot, amilyennel még soha nem volt dolga. A kör négyszögesítése. De az újrakezdés feletti lelkesedést eleve átjárta a csüggedés, hogy mennyi idô ment veszendôbe. "Tíz éven át ostobaságokat tanultam és tanítottam - most kezdhetek mindent elölrôl" - mondja egy 32 éves egyetemi tanárnô, akinek most azt a nyugati filozófiát kell tanulmányoznia, amelyet néhány évvel ezelôttig "dekadens polgári ideológiaként" írtak le a tanítómesterei. Az idôsebbek úgy látják, hogy az ô nemzedéküket feláldozták egy kudarcra ítélt kísérlet oltárán - tudják azt is, hogy az átmenet hosszadalmas lesz és fájdalmas. Ma, 1997-ben már tudjuk, hogy az a pesszimista mellékzönge a nagy lelkesedés mögött, jogosultnak bizonyult. Még ha ez a melankólia 1992-ben nem jelentkezett is siránkozásban, méltatlan követelôzésben. Itt volt remény, komoly remény, amit letaroltak. Nem rezignáltság az, ami felülkerekedett, inkább azok szomorú kifosztottságáról van szó, akik elvesztették a játszmát, és emellett még azt a biztonságot is, amit a szocializmus legalább garantált nekik. Itt nem a harmadik világ sok országából ismert gondtalan nyomorúság uralkodik: az albánok jól képzett emberek, de a változásoktól mintha elkábultak volna, s a szegénység finom hálója elszigeteli ôket a világ többi részétôl. A mi szemünkben naivnak tûnnek, mert alig ismerik a piac formájában adott realitásokat (és mi van manapság fontosabb a piacnál?), a munka és hatékonyság stratégiái úgyszólván ismeretlenek elôttük. Ha Olaszországba emigrálnak, máris olasznak érzik magukat, bár tôlünk egy minél láthatatlanabb, annál vasszilárdságúbb függönnyel választja el ôket a szegénység bûvköre.
A korrumpáló elefánt
A Hotel Tiranában 1992 nyarán a kávé, amelyre albán vendégeimet meghívom, egy dolláromba kerül. De a vendégeim borzongva fogadják el, mert egy albán miniszter havi fizetése akkoriban 25 dollár volt (ma úgy 200 dollár). Olyan ez, mintha az embernek Olaszországban egy olyan csésze kávét kínálna valaki, ami az illetônek 350.000 lírájába (30 000 forintba) kerül. Swiftbe illô félreértés. A nyugati embernek semmi, vagy majdnem semmi nem tilos. Ha az ember Tirana bármelyik utcájában egy 1000 lírás bankjeggyel a kezében közelít egy ott parkoló autóhoz, az azon nyomban taxivá változik. Minden ajtó kitárul elôtted, minden sor megnyílik, hogy elôre engedjen. Ha belépsz egy bárba, az albánok rögtön helyet csinálnak neked. Égetô szükségük van minden nyugati kapcsolatra; ha felhívsz egy albán nagyembert, hogy találkozót kérj tôle, perceken belül maga jön a szállodádba, hogy beszéljen veled. De éppen, mivel nyugatiként Gulliver vagy, fennáll a veszélye annak, hogy bajt csinálsz, anélkül, hogy észrevennéd - mint elefánt a porcelánboltban.
Állandó beszélgetéstéma a nyugatiak között "mennyit kell fizetni egy albánnak". Egyik nap egy talpraesett 13 éves fiúnak, Bashkimnak, aki Tiranában kalauzolgatott engem, 10.000 lírát csúsztattam a zsebébe. Késôbb elmondta, hogy az apja munkásként havi 11 dollárt keres a gyárban. Néhány órai velem való sétálgatással a fiú majdnem ugyanannyit keresett tehát, mint az apja egy hónap alatt. Akkor világos lett elôttem a nyugat-európaiak mérhetetlen (önkéntelen) korrumpáló ereje. Annak a fiúnak az apja becsületes technikus, aki tíz évet tanult, hogy betölthesse ezt az állást. A fia, aki még zöldfülû, azzal, hogy rámosolygott egy olaszra, annyit keresett, mint az apa egy hónap alatt. Az üzenet, amit akkoriban tôlem kapott, így hangzik: ha egy nyugatival barátkozol, bekerülsz az ország gazdagjainak a sorába. Minek évekig az egyetemen tanulni, és áldozatokat hozni a szaktudás megszerzéséért, ha elég valami üzletet kötni egy nyugatival ahhoz, hogy meggazdagodjon az ember?
Miután elkezdtem egy kis pénzzel és ebédmeghívásokkal honorálni a szolgálatait, Bashkim minden reggel gyalog jött a szállodához, és várt rám a bejárat elôtt - Tirana egy külvárosában lakott, hat kilométerre a szállodától. Gyalog jött mindig, hogy megspórolja azt a pár leket, amibe az autóbusz kerül. Csodáltam vállalkozó szellemét, humorát, majdnem tökéletes olasz tudását. Sikerült felültenie egy idôre azzal, hogy elhitette velem: náluk otthon kézzel szokás enni. Azt gondoltam magamban, ha olyan volnék, mint Pasolini, aki fiatal fiúk elcsábításáról volt híres, most elég volna csak a kezemet kinyújtani. De ebben nagyot tévedtem. Egyik nap azt javasoltam a fiúnak, jöjjön velem a szobámba a konzervkukoricáért, amit adni akartam neki, azzal a hátsó szándékkal, hogy ott lezuhanyozhasson - jártam szegényes lakásukban, tudtam, hogy ott nincs se kád, se zuhany, csak egy szál vízcsap, abból se jött soha melegvíz. Bashkim azonban bizalmatlan lett, és ferdén nézett rám. Ravasz szemével jól végigmért, és az ujjával felém bökött: "Majd én megmondom, hogy mit csinálj. Menj fel magad a szobádba, és hozd le az ennivalót!" "Miért?"- kérdeztem egy kicsit bambán, meglepetve a hirtelen parancsoló hangtól. "Mert nekünk otthon nincs mit ennünk. És hozzál rágógumit is a kisöcsémnek." Most feltárult a mindig vidám és készséges fiú bája mögötti sötét valóság. Úgy érezte, hogy "tisztességtelen ajánlatom" feljogosítja arra, hogy félretegyen minden szégyenérzetet.Fölmentem a szobába, magamhoz vettem néhány banánt, rágógumit, egy nagy doboz kukoricát, csupa olyasmit, amit Olaszországból hoztam magammal. Amint leértem, átnyújtottam neki az ajándékokat, míg a járókelôk bizalmatlanul figyelték a jelenetet. "Most pedig" - folytatta Bashkim még mindig parancsoló hangon - nyisd ki nekem a dobozt, mert nekünk otthon nincs konzervnyitónk. Megértetted?" Látni akartam, meddig megy el a gyerek ebben a kétségbeesett arroganciában, úgyhogy mentem, hoztam egy konzervnyitót, kinyitottam neki a dobozt, és adtam egy nylonzacskót a zsákmánynak. Ránézett az irigykedô járókelôkre, mintha azt akarná nekik mondani: "Látjátok, így engedelmeskedik nekem egy nyugati, pedig nem is fekszem le vele!" Elvett mindent. "Nem akarod legalább megköszönni?" - kérdeztem. "Köszönöm" - morogta, és elindult szorosan markolva a doboz kukoricát, az értékes banánt és az áhított rágógumit, amit hat kilométert kell cipelnie hazáig. Többet nem láttam.
Álomügyi miniszter
Ahhoz, hogy ifjú leányait kijuttassa Olaszországba, Sopot K-nak biztosan nem kellett elfoglalnia valami lerobbant hajót Durazzóban. Nagykutya volt a gazdasági minisztériumban. Aztán a szocialista pártra szavazott, ami 1995-ben az állásába került. De a két lánya azóta Rómában tanul, az egyiknek olasz barátja van, és talán hamarosan honfitársunkká válik (megkapja az olasz állampolgárságot). Így fest a vezetô réteg emigrációja. Sopot sovány ember. Az olaszon kívül, amit ô is, mint a többiek, az olasz televízióból tanult meg, franciául is beszél. Elkísérem, amikor elmegy az elsô jogosítványáért. 51 éves fejjel kellett megszereznie, mert az elmúlt évig magánszemély nem szerezhetett jogosítványt, csak hivatásos gépkocsivezetôk kaphatták meg a vezetési engedélyt. A lakása Tirana egyik szakadt épületében van. Belül azonban másként fest: mintha Olaszországban járna az ember. A kommunista rezsim minden családnak kiutalt egy lakást a megfelelô számú szobával: nem lehetett se több, se kevesebb. Sopotnak a feleségével és két lányával tehát három szobája van. Néhány száz könyv a polcon, Marx, Engels és Kadare összes mûvei. "Mikor kezdtél elszakadni a marxizmustól?" - kérdezem. "Úgy 1976-ban. Láttam, hogy a gazdagság a hatvanas évek fellendülése után stagnál, még ha a kormány az ellenkezôjét állította is. A gazdasági rendszerünkkel nem stimmelt valami. De ezt nem mondtam senkinek." "És mikor adhattál hangot a kritikádnak?" "1991 elôtt semmiképpen. Húsz éven át érintésnyire dolgoztam néhány kollégámmal, de még a magánéletben is a hivatalos eszméket szajkóztuk. Amikor aztán nyíltan beszélhettünk, majdnem mindenki azt mesélte, hogy évek óta komoly kételyek voltak bennük is a hivatalos vonalunk iránt. És mindegyikük attól félt, hogy a másik még igazi hívô. Addig csak egyetlen személynek mertem elmesélni, hogy már nem hiszek a kormányzatban: a feleségemnek." "Még az apádnak, anyádnak, legközelebbi barátaidnak sem?" "Senkinek. A feleségemmel például gyakran hallgattunk külföldi rádiót, néztünk külföldi tévéadást, de ezt nem mondtuk senkinek. Azt gyanítom, hogy a legközelebbi rokonaim is ezt tették, de errôl soha nem beszéltünk. Ha mi a feleségemmel esténként külföldi adásokat néztünk, elôtte ágyba küldtük a lányainkat." Meg voltam döbbenve. "Dehát - folytattam - legalább a barátoknak, a szülôknek miért nem lehet megmondani az igazat?""Ha elkezdesz nyíltan beszélni a hozzád legközelebb álló emberekkel, ez olyan, mint a lavina, aztán már nincs megállás. Aki eltért a vonaltól, azt lekapcsolták. A szabad gondolkodás olyan, mint a kábítószer: Ha elkezded elmondani az apádnak, amit gondolsz, az a vége, hogy másoknak is elmondod...""De privát körben, rokonok és közeli barátok körében sose beszéltetek politikáról?""Dehogynem, gyakran. De mindig a hivatalos vonalat képviseltük." Nem akartam elhinni. "És mikor volt rá módotok, hogy önmagatok legyetek? Csináltatok legalább vicceket? Ha mint férfiak egymás között voltatok, nem beszéltetek nôkrôl?" Sopot elsápad, még ma is: "Nem, soha. Ha elterjedt, hogy valaki egy merészebb viccet engedett meg magának, egy szexuális célzást, az volt a vég! Pletyka mindig volt, de vigyázni kellett, hogy nehogy az emberre politikailag rossz fény vetüljön.""Tehát gyakorlatilag kettôs életet éltetek. Volt egy belsô, teljességgel szellemi igazság, amelyet legfeljebb az élettársatok elôtt fedtetek föl, és teljesen hazug magatartás még privát szinten is. Hogy bírtátok ki?""Valójában, azt hiszem, hogy csak kevesen bírták ki. Én azon kevesek közé tartozom, akik legalább önmaguknak bevallották, hogy már nem hisznek az ügyben. Barátaim és rokonaim nagy része csak sokkal késôbb mert elkezdeni kételkedni. Tévedés azt hinni, hogy az albánok többsége csak úgy tett, mintha meg lett volna gyôzôdve: Jobb volt valóban hinni az ügyben."
Megértettem, mit jelent a teljes totalitarizmus: Nemcsak a viselkedést kontrollálja, hanem a tudatot is. Nemcsak arra korlátozódik, hogy elôírjon egy nyilvános maszkot; behatol az elôszobákba, a lakásokba és az agyakba is. A totalitarizmusban az a legszörnyûbb, hogy sikerül egy komoly konszenzust teremtenie - az olyan ember tudata, aki egy totalitárius rezsimben él, nem észleli, hogy totalizálva van.
És ha mi, nyugat-európaiak is egy totalitarizmus áldozatai volnánk, aminek nem volnánk a tudatában? Valóban a saját tulajdon döntésünk, hogy hiszünk mindazokban a dolgokban, amelyekben hiszünk, vagy ez csak a mi alkalmazkodásunk módja nem a párt, hanem a realitás diktatúrájához? Nem az a helyzet velünk is, hogy nemcsak arra kényszerülünk, hogy alkalmazkodjunk a dolgok állásához, hanem - ami sokkal rosszabb - még akarjuk is ôket?
Posztmodern pauperizmus
Kik azok a nyugati írók, akiket a legtöbbet olvasnak Albániában?" - kérdezem, Diana Ciuli albán írónôt. "A legtöbbet olvasott olaszok Pirandello, Calvino, Moravia, Scascia, Malaperte, Buzzati...Olvasmányaink jórésze illegális volt. Szigorúan be voltak tiltva, különösen Dosztojevszkij, Sartre és Kafka - de mégis olvastuk ôket... Hemingway, Remarque és Fitzgerald is be volt tiltva, de azért olvastuk ôket.""A kommunista rezsim azonban annyit elért, hogy mindenkit iskolába küldjön.""Ez igaz - helyesel Diana - az oktatási rendszer jó, különösen a természettudományi szakokon. Az egzakt tudományoknál, amelyeket az iparban lehetett hasznosítani, kevésbé volt szigorú a bezártság. A legjobb fizikusok és kémikusok kimehettek Nyugatra, hogy specializálódjanak, hogy elsajátítsák a nyugati technológiát. Ezzel szemben EnverHoxha úgy félt a Nyugat humanista kultúrájától, mint a tûztôl. Csak Kadarénak engedte meg, hogy Franciaországba menjen..."
Más keleti blokkbeli országoktól eltérôen Albánia ma nem tud az ellenzékiségnek a szamizdatban kialakult kultúrájából meríteni. A mai antikommunista vezetôréteg és az értelmiségiek túlnyomó többsége kommunista volt azelôtt, ezért mindegyikre vonatkozik, "aki maga ártatlan, az vesse az elsô követ". ezért aztán csak kevés követ vetettek. Ha beszélgettem egy professzorral, vagy egy politikussal, rendszerint utána figyelmeztetett egy másik: "óvakodjék ettôl vagy attól: ezek kommunisták voltak". Mindenki a másikat vádolja azzal, hogy kommunista volt. De ki nem volt az, eltekintve azoktól, akik hosszú évekig börtönben sínylôdtek? A közvélemény egy része azt követeli, hogy legalább a legsúlyosabb bûnöket büntessék meg törvényesen. Az egykor üldözöttek ma szabadok, de nincs rájuk jó hatással, ha a saját házuk udvarán, vagy az utcasarkon találkoznak össze volt kínzójukkal, aki gondtalanul sétálgat. Áldozatok és hóhérok beléptek a felejtést-termelô együttélés rendjébe.
A tradicionális albán társadalomban élt a vérbosszú gyakorlata a családok között. A viszályt itt úgy hívják, jak, vér. De a "vér"-t megtörheti a besa, az albán szociális etika ikertámasza: a bizalom, a baráti paktum két személy (rendszerint férfiak) vagy családok között.
A közjog Albániában mesterséges produktum: alapja a magánjog, amely jak és besa, vér és bizalom dialektikájára épül. Az új rezsim egy általános besát hirdetett meg. Mi más lett volna a pénzügyi piramis, mint ennek az ôsrégi klánösztönnek az átírása kapitalisztikus fogalmakba? De talán ennyi évszázad után a végéhez érkezett a piramis és a bizalom.
Sokszor látni sovány szôke gyerekeket a járdaszélen ülni, látszólag semmit se csinálnak. Nézik az elszáguldó autókat, ülnek ott, és meditálnak a jövôrôl, amely elsuhan elôttük. Ez talán a leginkább emblematikus kép Albániáról: egy gyerek-ország, amelyik ott kuporog a történelem országútjának peremén, és arra vár, hogy fölvegye valamelyik átutazó jármû egy káprázatos nyugati utazásra.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu