Csoda történt, és ezért a könnymutatványosok a felelôsek.
Mindenesetre a megátalkodott sabbatiánus, Hijjam ben Binjámin másnapra eltûnik. A mindent tudó, kotnyeles David Mendelson hozza a hírt néhány nap múlva. Hijjam ben Binjámin ahhoz a szektához csatlakozott, akiket dönmehneknek neveznek, és akik látszólag Mohamed hûséges szolgái, ám kulcsra zárt szívükben továbbra is Sabtaj Cví, a Megváltó rajongásának a növényét ápolják. Essék bárhogyan, a budai Mahalléban két ember lelkét mindenképpen összeköti a könnymutatványosokkal való találkozás csodaszerû élménye. Efraim ha-Kohén rabbi utazott is a szekerükön, Jichak ben Jehuda kereskedônek pedig, már ahogyan ô gondolja, elôbb valami varázslat által beverték a fejét, hogy aztán a követ, amely a vérét fakaszotta a Zsinagógában, könnycseppé varázsolják. Sok ez. Nagyon sok. S mindeme hihetetlen eseményekhez járul az az üzenet, amely a harminchatokról szól, akik nélkül a világ, nos igen, akik nélkül a világ nem is állhatna fönn.
Végül egy napon a kereskedô elhatározza, utána jár a mutatványosok dolgának. Meg kell tudnia, kik ezek az emberek, honnan jönnek, hová tartanak, s miért éppen ôt zavarják meg mindenféle, szó szerint fájdalmas üzenetekkel! Talán hazudnak! Folyamatosan becsapják, szórakoznak vele! Hiszen miért éppen ô, Jichak ben Jehuda, egyszerû budai kereskedô lenne a kiválasztott?! Ugyan mit tett ô, amivel alkalmas lenne bármiféle terhek hordozására?!
Jichak ben Jehuda mindenféle könyvekben olvas a mutatványosok után. Talál is néhány legendát, melyekkel azonban semmit sem tud kezdeni. Megtudja, hogy vak vezet világtalant. Megtudja, hogy a keresztényeknél a szemfájósok patrónusa Lucia. Egy képen, melyet ismerôsök küldtek Jichak ben Judának, a lány egy tálon tartja a szemeit. Tóbiás megvakult apját a Tigrisbôl fogott halepével meggyógyítja, Raphael arkangyal kíséretében. Megtudja a kereskedô, hogy egyes népeknél a mennyhal mája és epéje használ a szembetegségek ellen. Többször elolvassa Ráchel és Jób történetét, akik a legtöbbet és a legfájdalmasabban zokogtak a világon.
Semmire sem megy.
Bármit tud meg, használhatatlan. Elfolyik, mint a könny.
Nem tud meg semmit.
Semmit.
Ekkor másfelôl próbálkozik. Igyekszik kikövetkeztetni a mutatványosok útját, haladási irányát, kedvelt tartózkodási helyét. Ám a hírek egyszerûen csak ostobák, de mindenképpen ellentmondásosak. Amszterdami ismerôse azt írja neki, hogy ô is hallott róluk, s tudja, hogy az egyiküket Franciscónak hívják, és portugál. Néhány hónapja Amszterdam szefárdi zsinagógája elôtt mutatványoskodtak. Jichak ben Jehuda másik ismerôse Velencébôl ír, hová gyakorta járnak a mutatványosok. Minden évben megfordulnak ott, mert Velence maga a világ. Barátjuk egy nyomorult törpe, bizonyos Luigi Escapollo Firabolla, aki a világ legtökéletesebb gondoláját építette meg, de csak ül boldogtalanul a csatorna partján, utas nélkül. A gondola ugyanis törpegondola. Mások Barcelonában, Párizsban és Rómában látják ôket.
Képtelenség!
Jichak ben Jehuda teli szájjal gurgulázik. Mintha jól esne neki.
Könnymutatványosok!
Micsoda ostobaság!
Már-már kezdi könnyedén venni a dolgot, amikor egyszerre eszébe jut a kicsi zsidó véres tekintete, s ettôl Jichak ben Jehuda újra elkomorodik. Olykor Prágából érkeznek hozzá könyvek. Hatalmas összegeket fizet, hogy a hitközségi nyomda könyveibôl kapjon néhány példányt. Jichak ben Jehuda kedveli a feledésre ítélt, már csak a tudósok általt ismert szövegeket. Kedveli a megsárgult papírosokat tanulmányozni, beszívni a porba költözött idô édes illatát.
Ám a könnymutatványosok történetét ezekben sem leli.
Aztán egy napon végre történik valami. Ágrólszakadt vándor cigány nyitja Jichak ben Judára a kereskedése ajtaját. Ládikát tart a kezében. Csatos, régi ládika. Díszítése szerint keresztény emberé lehetett. A cigány hosszasan esküdözik, hogy a ládát még az apja találta Prága határában egy halott mellett. Csakhogy a halott embernek lángolt a keze, és az apja ebbôl tudta, hogy olyan égi jelet kapott, amely nem neki szól, de amit meg kell ôríznie, és az elsô adandó alkalommal továbbadnia annak, akit illet. A cigány apja azonban hiába vándorolta le az életét, a ládikát nem tudta továbbadni. Végül a halottas ágyán a fiára bízta. S ô, akinek a neve Mesdele, soha nem bontotta föl.
- Soha? - kérdezett közbe hirtelen a kereskedô.
- Soha - bólogat szaporán Mesdele.
Soha nem illette kutakvó kézzel, pedig szentséget nem igen ismer az ô természete. Hiszen a dögkutakba éppúgy van bátorsága lemerészkedni, mint halottak szájából kitörni az aranyfogat. Mesdele tudta, hogy nem bonthatja föl a ládikát, hogy várnia kell valamilyen jelre, ahogy az apja várt. Hanem ahogy ezen a napon reggel, gyanútlanul sétált a Mahalléban, az egyik Mendel-ház elôtt elébe toppant egy különös idegen. Kaftános, vörös hajú figura, akinek bizony, jujujj, hogy vitte volna el a Devla, egyáltalán nem hazudik Mesdele, vér csorgott a szemébôl. Egy véres szemû zsidó! De még ez sem volt elég! Mert az a véres szemû egészen Jichak ben Jehuda boltjáig vezette a karját szorongatva.
- Mennyit kérsz érte? - kérdezi halkan a kereskedô a ládikát bámulva. Mélyet lélegezve készül az alkudozásra. A cigány a fejét rázza.
- Az a véres szemû már megfizetett nekem, uram - hajlong már a küszöbön. Jichak ben Jehuda nehéz lélekkel fölnevet, amint becsukódik Mesdele után az ajtó.
Nocsak, nocsak. Megint ez a véres szemû kis izgága alak! Hát persze, ô hiába is jár a könnymutatványosok után, a nyomok mind kuszábbak lesznek. Aztán egy napon pimaszul ôk üzennek. Tessék! Mi más lenne ez a ládika is, mint jeladás?! Jól van hát. Különösebb aggodalom nélkül hajtja föl a csatos tetôkét. Összecsavart flugblatt hevert a ládika fenekén. Jichak ben Jehuda csak egyetlen egyszer tudja elolvasni a németül írt, reszketeg sorokat. Ahogy az utolsó szón megállapodik a pillantása, a kézirat fehér hamuvá porlad a kezében. A kereskedô megcsóválja a fejét. Ezt olvasta:
"Konrád Rakonczay utolsó röplapja!
A csoda ellen!
Olvasó! Tudd csak meg, hogy a csodák arra valók, hogy az embert boldogtalanná tegyék. A csoda eltéríti az embert az élet valóságától, eltéríti a természet és az élet természetes folyásától, s olyan események felé tereli a reményét, amelyek egyszeriek és ismételhetetlenek! Az ember élni, boldogulni vágyik. S ki élhet egy olyan házban, melyet csak egyszer, egyetlen pillanatban látott?! A csoda az élet üres formája! Az emberek többsége képtelen megelégedni a csodák egyszeriségével! Újra és újra át akarja élni ôket. Ez az, ami lehetetlen! A csoda nem ismétlôdik. Olvasó! Én, Konrád Rakonczay röplapíró, ezennel kijelentem, hogy boldog vagyok, hogy mindezt még a halálom elôtt elmondhattam. Mondom mégegyszer és utoljára, tartózkodjon a csodától, aki békességben és nyugalomban kíván élni! Ám az olvasónak azt is tudnia kell, hogy ezen dolgokról kizálólag egy csodás esemény révén szólhattam. Néhány napja találkoztam egy emberrel, aki a tekintetével lángra lobbantotta a kezem. Az ujjaim égnek. Az iron, amivel írok, ég. A papír, melyre e mondatokat rovom, lángol.
Béke veletek!
Konrád Rakonczay"
Micsoda ostobbaság! A kereskedô boltja ajtaja elé szórja a kézirat hamuját. Mégsem hagyja nyugodni a dolog. Ha nem bízunk a csodákban, ugyan miben bízhatunk?! Az életünkben, mely nyomort és szeretetlenséget hoz?! Egy este, vacsora közben odahajol Sárához. Nem akarja mondani, mégis mondja.
- Hiszen a csoda, a maufszimjai is csak csodából lesz - mondja.
Az asszony elgondolkozik.
- Virág és virág között, ott a föld. Ám a csoda és a csoda között mit találsz, Jichak?! Nyomort és küszködést.
A férfi nem felel. Úgy érzi, ha most meg kellene szólalnia, hát abba belehalna.
Közben a Mahalléban szokásos medrében folyik az élet. Az emberek élnek és meghalnak. Az emberek boldogok és boldogtalanok. Jichak ben Jehudánál már az új keresztény lány, a tenyeres-talpas Margit fôz. Nagy nehezen megtanultattak vele néhány zsidó ételt. De azért Sára soha nem felejt hasábot dobni a tûzre, ki ne aludjék, hiszen Margit a lelkében megmaradt kereszténynek. Joshua Rabimek és a barátai szerda éjjelenként gyûlnek össze. Ilyenkor szent szövegek fölött ápolják a szellemüket és a lelküket. A szegényebb és elesettebb zsidóknak Hanukka napján ruhát, s eleséget osztanak. Elôfordul az is, hogy egy család nem leli nyugalmát, s minden mozdítható vagyonát pénzzé téve útnak indul Jerzsuálembe. Olykor égô szemû ifjak ragadnak vándorbotot, magányosan és pénz nélkül indulnak a szent városba, maguk mögött hagyva az itthoni boldogulás kézenfekô lehetôségét. Soha többé nem hallani róluk.
- Cion, Cion! - búcsúzkodnak az ifjak.
Ilyenkor gyakorta mesél a zsinagóga elôtt Efraim ha-Kohén.
- Történt egyszer, hogy egy Barak nevû ifjúnak haldoklott az apja. Az ifjú törvénytisztelô ember volt, jó nevelésben részesült. Volt felesége is már, kicsiny gyermekei. Mégis mit kért tôle az apja közvetlenül a halála elôtt? Azt kérte, vigye el a csontjait a Szent Földre. Az ifjú teljesítette a kérést. Amikor meghalt az apja, a csontjait a húsából kivétette, s egy zsákocskába belevarrta. Családjától, rokonságától búcsúzott, s elindult. Vad és ellenséges országokon haladt keresztül. Zsoldosok és rablók fosztották ki. Gyakorta fölhasították a zsák oldalát, pénzek és kincs után kutattak, de csak az apja csontjai közé túrtak. Olykor a földre borították, és szétrugdosták a csontokat. És a csontok fogytak, de az ifjú csak vándorolt tovább. Ám mire megérkezett Jeruzsálembe, üres volt a zsákocska. Hiába volt az ifjú minden jószándéka, nem tudta teljesíteni apja kérését. Ahelyett, hogy Jeruzsálembe vitte volna, a világban szórta szét a csontjait.
Mindenféle szóbeszéd is járja a Mahalléban. Néhányan azt suttogják, hogy David Mendelson, ez a csavaros eszû gyapjúkereskedô, akinek még a szeme sem áll jól, lopja a bort. Vagy nem lopja, de titokban veszi. Örmény kereskedôkkel van törvénytelen kapcsolata. Hajaj, nem kóser bort szopogat ez a Mendelson. Azt is suttogják a népek, hogy David Mendelsonhoz még törökök is járnak inni, a legnagyobb titokban, s ebbôl David Mendelsonnak óriási haszna van. Beszélik, hogy lefizette és a befolyása alá vette az ôrség kapitányát is. Ha a szóbeszéd a kis zsidó fülébe jut, vagy éppen valamelyik tapintatlan ismerôse a szemébe mondja, David Mendelson csavargatni kezdi a szakállát, s így válaszol:
- Tudjátok meg, hogy jobb az az ember, akirôl rossz híreket terjesztenek, mint az, aki a híreket terjeszti!
Mit mondhatna erre Efraim ha-Kohén?! Rabbinak lenni sem könnyû. A folyvást veszekedô zsidókat, szefárdiakat és askenáziakat kibékíteni, házasítani, egymás mellé ültetni. Bonyolult vallási kérdésekben bölcsen dönteni. Havonta egyszer meghallgatni Joshua Rabimeket, mint vádaskodik David Mendelsonra. Tárgyalni a törökkel. No és kereskedônek lenni sem könnyû. Kölcsönözni, visszavenni, újraadni sem könnyû. Bizony, bizony, ha az élet könnyû lenne, örökké tartana! Hanem hát a nagytermetû Levi Mos mégis azzal dicsekszik, hogy a zsidóknál a sakter dolga a legnehezebb. Úgy ám, hogy ôt vigyázza a legtöbb törvény! Levi Mos gyakorta hangoztatja, nem véletlen, hogy a hússal kapcsolatban is annyi törvényt hoztak a zsidók. Mert a zsidók tudják, hogy a hússal vigyázni kell! Senki sem tudja ezt ennyire a világ népei közül. Levi Mos sokszor elmeséli, hogyan kapta meg a bizonyítványt, hogy gyakorolhatja végre a sakterség bonyolult mesterségét. Ez még Efraim ha-Kohén rabbiságának kezdetén történt, aki több alkalommal is megtagadja, hogy Levi Mosnak kiadja az engedélyt. Hol arra hivatkozik a rabbi, hogy Levi Mos nem eléggé jámbor, hol meg arra, hogy nem pontosan ismeri a rituális vágás törvényeit. Levi Mos tûr, ameddig tûrhet. Aztán egy napon arra ébred, hogy álmában kikacagta egy nyavalyás borjú. Na de még ilyet! Levi Mos olyan haragra gerjed, hogy rögvest, még papucsban az állatpiacra fut, s ott egyetlen ökölcsapással üt agyon egy borjúcskát. Vérét ott helyben kifolyatja. Akkor megragad egy élô borjút, valamint emeli az agyoncsapottat is. Így megy végig a Mahallén a rabbi háza elé. Lassan halad, méltósággal, hogy mindenki lássa. Efraim ha-Kohén éppen az utcán álldogáll, és magyaráz valamit a Zohárból. Körötte figyelmes tanítványok. Egyszerre kiáltozás, csôdület támad. Akkor már ott áll elôttük Levi Mos, egyik kezében egy élô borjú lóg, a másikban meg egy halott borjú lóg. Sokáig nézi egymást a két ember. Végül a rabbi bólint, s akik közel állnak hozzá, azt is bizonygatták késôbb, hogy elmosolyodott. Ettôl a naptól kezdve Levi Mos vághat. Levi Mos mindig úgy vizsgálja meg a kés élességét, hogy egy üveg mézbe dugja, s az üveget a nap felé tartja. Ez ugyan felettébb különös eljárás, mert nem említi a törvény, ám Levi Mos váltig állítja, hogy a kóser méz képtelen elviselni a csorbaságot, ezért azt mindig megmutatja a tekintetnek. Így van, vagy nincsen így, de Levi Mos hosszú és közmegelégedés mellett végzett sakterkedése alatt egyszer sem lett azon kapva, hogy csorba késsel nyiszálta volna a marha torkát. Levi Mos gyakorta magyarázza a népnek, hogy a faggyút és az inakat tilos enni. A kóser húsból még a kisózás elôtt el kell a tisztátlan inakat és kövérséget távolítani, a vágástól számított három napon belül. Nehogy a hús megkeményedjék, bólogat Levi Mos. Úgy ám, a marhában található száztizenegy ínból ötvenegyet el kell távolítani. Különösen a marha hátsó részébôl fontos a fogyasztásra tilos részek megkeresése és kivágása. Aki ezt tudja, az a világot tudja. Aki az egész világot tudja, az bizony néha rajta veszt. Levi Mos addig dicsekszik, addig veri a mellét, hogy egy napon megáll elôtte David Mendelson.
- Hús kell, Mendelson?
- Gondolkodtam rajtad, Levi Mos - szív az orrán a kicsi zsidó. Ez pedig nem jelent jót. Ha David Mendelson szív az orrán, akkor valami furfangon töri a fejét. Enyhén szólva.
- Aztán a te kicsi fejedben hogyan lehetséges az én nagyságomról gondolkodni - kacag teli szájjal Levi Mos.
- Azon tûnôdtem, a marhából vakon is kivágnád-é az inakat.
- Na ezen kár volt gondolkodnod, Mendelson!
- Szeretném látni, Levi Mos - erôsködik a gyapjúkereskedô.
A sakter és David Mendelson gyorsan megegyeznek. Holnap reggel Mosnak bekötik a szemét, ô pedig vakon, csupán az ujjai ügyességében bízva fogja kivagdosni a már levágott marhából az ötvenegy inat. Eggyel se többet, eggyel se kevesebbet. A fogadásnak tanúja Rebeka is, Mos fiatal és szemrevaló, csípôs nyelvû felesége. Most is összevont szemöldökkel figyeli a két férfi alkudozását. Végül beletörôdik a dologba. Levi Mos hajthatatlan, ha a mesterségérôl van szó. Másnap korán zörget a Mosék nagykapuján David Mendelson. A marha már levágva, fellógatva, vére kifolyatva. Felesleges a mellébeszélés. Pohárka pálinka után David Mendelson a maga hozta gyapjúkendôvel gondosan beköti a sakter szemét. Mos elmosolyodik a kendô alatt, s rögvest munkához fog. Rebeka elégedetten bámulja Levi Mos ügyes, gyorsan dolgozó kezét. Nagy darab ember az ura, de fürge. Sok a húsa, de tudja használni a testét. Az igaz, hogy egy kicsit dicsekvô, néha lehetne szerényebb, de mindenképpen gondos és szeretô férj. Egyszóval Rebeka elégedett lehet mellette. S ahogy így tûnôdik az asszony, észre sem veszi, hogy David Mendelson már egészen közel húzódott hozzá. No még egy oldallépéske, és máris ott áll közvetlenül mellette. Azt azonban már észleli az asszony, hogy David Mendelson végigsimít a karján. Hogyhogy?! Micsoda?! Ez a David Mendelson tényleg azt hiszi, hogy...hogy neki mindent szabad?! Elment a józan esze, hogy ilyesmire vetemedik?! Rebeka igen szenvedélyes asszony. A piacon se igen kezdenek vele, félnek a nyelvétôl, mint a tûztôl. Oldalra perdül és kiáltana, ám a meglepetéstôl tátva marad a szája. Azaz mégsem egészen. Hiszen David Mendelson villámgyors mozdulattal jobb kezének mutató ujját Rebeka ajkaira helyezi, a másikkal pedig, nos a másik kezével pedig már markolja is az asszony mellét. Váratlan fejlemény. De talán nem hiábavaló. Bólint is komolyan David Mendelson. Aztán lassan elvonja az ujját az asszony szájáról, hogy emez kezével segítsen a másiknak. De közben halkan duruzsol.
- Tudod, Rebeka, van egy rész a Talmudban, ahol arról van szó, hogy nem követ el házasságtörést az a zsidó asszony, akire a tetôrôl rázuhannak.
Rebeka még küzd a testében szétáradó vággyal és az agyát elöntô értetlenséggel. Visszanyeli a sóhajtásait, s hol David Mendelson kezére mered elborzadva, hol meg a férfi arcába bámul. Nos igen. Akadnak pillanatok, amikor a szép asszonyok is kivételes bambaságot mutatnak.
- Rázuhannak? - nyögi tehát Rebeka.
- Rázuhannak - fújtat az asszony fülébe David Mendelson.
- És ez...ez a rész hol van a Talmudban? - lázad utolsó erejével Rebeka, s lép hátra.
-Tehát ott tartottunk, hogy egy zsidó férfiú dolgozik a tetôn. - lép a hátráló Rebekával David Mendelson is, és közben erôsít a keblek dörzsölésében. - S egy óvatlan pillanatban alázuhan szegény. Hanem hát, drága Rebekám, szerencséje is van neki.
- Szerencséje? - piheg az asszony.
- Mert éppen egy szépséges asszonyság megy éppen alant, az utcán. Hát éppen arra esik rá. Ez nem házasságtörés, Rebeka. - hörgi szelíden David Mendelson, s benyúl az asszony lába közé.
- De hol a tetô? - suttog Rebeka elveszetten.
- Ez már értelmezés dolga - sóhajt jólesôen Mendelson.
- És tényleg szép az asszonyság, te Mendelson? - suttogja Rebeka.
- Varázslatosan szép - csuklik a boldogságtól a férfi.
- Ha nem szép, kikaparom a szemed! - liheg az asszony.
- Ej, te Mendelson, vesztésre állsz - dörmögi ekkor Levi Mos, s hogy nyomatékot adjon a szavának, abbahagyja a munkát, és feléjük fordul. Az arca persze bekötve, úgyhogy továbbra sem lát semmit.
- Nocsak, hogy te tényleg milyen ügyes vagy! - bosszankodik David Mendelson, s úgy simogatja újra az asszonyi kebleket, mintha szelíd galambocskák lennének. Látja már az asszony szemében kinyíló vágy vörös rózsáját. Ekkor elengedi Rebekát, aki úgy marad ott a napsütötte udvaron, mint Lót asszonya, aki odabámult, ahová nem szabad lett volna. David Mendelson nesztelenül a mészáros mögé lép. Csipeszt kap elô a köpenyébôl, és úgy, hogy a bekötött szemû Levi Mos észre ne vehesse, villámgyorsan kicsippent egy inacskát a marha hátsójából. A nap felé tartja. Elfintorodik. S igaza is van, hiszen hát tisztátlan dolog.
- De aztán meglegyen mind az ötvenegy, te Mos! - kiáltja hátrább lépve.
- A felénél tartok - morogja elégedetten Levi Mos.
David Mendelson mosolyogva ejti porba az inacskát, s újra az asszonyhoz lép, aki sápadtan, mozdulatlanul áll. Mint akit megbabonáztak. Valószínûleg így is van. Különben miért engedné, hogy David Mendelson a háta mögé kerüljön, hogy lihegésével és harapásaival felforrósíta a tarkóját, hogy ágyékát a tomporának nyomva, két kezével pedig a melleit markolva úgy dörzsölôdjön hozzá, mint egy éhes kutya?! Nos igen. Az a ráadás, amikor David Mendelson letérdel, s borzas fejét Rebeka szoknyája alá dugja.
- Ejnye no! - morran mérgesen Levi Mos.
- Nem találsz valamit, Mos? - dugja ki fejét a szoknya alól David Mendelson. Nem sokal késôbb az asszony nekitámaszkodik az udvari oszlopnak, s szoknyáját felhajtva hagyja, sôt, kéri és követeli, hogy David Mendelson a testébe hatoljon.
- Itt kellene lenni - morogja egyre ingerültebben Levi Mos.
- Biztosan ott van - válaszol David Mendelson, s közben betapasztja az asszony száját, nehogy az öröm kismadara kicsicseregjen onnan.
Alig egy órácska múlva Levi Mos dühödten tépi le szemérôl a gyapjúkendôt. Olyan dühös most, hogy egy oroszláncsordát agyon tudna verni. Sámson a filiszteusok csarnokában szelíd kisfiú volt hozzá képest. Mégis tûrtôztetnie kell magát. Hiszen ott áll elôtte David Mendelson, és szelíden, érdeklôdve pislog rá, mögötte pedig a felesége, igen, a felesége mintha egy kissé zavartan toporogna a gyapjúkereskedô mögött. Milyen szép is most! Levi Mos szívét hirtelen jeges félelem szorítja össze. Nézi az asszony szép, kissé fáradt arcát. Talán csalódott benne Rebeka? Kapkodva megfordul, s a kis tálkában, hová eleddig ejtegette, most gyorsan számolni kezdi az inakat. Elveszetten köhécsel Levi Mos. Egy inacska tényleg hiányzik. Ajajaj! S ahogy újra visszafordul a torkát köszörülô Mendelson felé, egyszerre meglátja a hiányzó ötvenegyedik inacskát. Hiszen ott hever a porban! Köszönöm, Istenem, köszönöm! Levi Mos elvigyorodik, s boldogan emeli föl.
-_Mellé esett, te Mendelson!
-_Mellé esett - csóválja a fejét David Mendelson.
-_Gyôztem! - kiáltja Levi Mos.
-_Gyôztél - ráncolja a homlokát David Mendelson, s a sakter még aznap délután megkapja a több rôfnyi finom gyapjút, gyôzelmének a jutalmát. A sakter örömét csak az keseríti kissé, hogy este Rebeka nem engedi magához. Hát jó. Ha nem ma, akkor majd holnap. Ha a lélek türelmes, türelmes lesz a hús is. Igaz, az asszony egész éjjel öleli a férfit. Tíz körömmel kapaszkodik Mos hatalmas, izzadó testébe, mintha szakadék nyílt volna meg alatta, s attól félne, lezuhan valami rettenetes mélybe, hol eddig soha nem járt még.
David Mendelsont máskor is látjuk. A kis zsidó ravasz szeme csillog, mint a hamis drágakô. Egyszer egy török elöljáró, Ahmed Bamapidzse egy kisebb vétségért félmeztelenre vetkôzteti, és alaposan megbotoztatja. Az eljárás szokatlan, és nincs összhangban a törvényekkel. Efraim ha-Kohén hiába tiltakozik. A török hivatal hajthatatlannak bizonyul. Talán csak Joshua Rabimek örül titokban a verésnek, s jogos büntetésnek fogja föl. Joshua Rabimek biztos abban, hogy Mendelson évek óta bepiszkítja a Szombatok szentségét. És aki a Szombatot szegi meg, az az egész Tórát tagadja! Ahmed Bamapidzse, a török elöljáró személyesen vesz részt a verésen. Csakhogy David Mendelson megátalkodott tekintete miatt mégsem lehet elégedett. Mert az még könnyben úszva, fájdalmaktól elhomályosítva sem mutat alázatot. David Mendelson némán tûri a húsát felszaggató ütéseket. Amikor végigszántja hátát az utolsó korbácsütés, feltápászkodik, s halkan, a fejét csóválva megszólal.
- Kérdezhetek-e, uram?
A már menni készülô török visszafordul. Nagy darab, erôs ember, félfülû és kegyetlen. Ráadásul úgy tartják, hogy a gondolatai között mérgezô tûket rejteget. A közelben tartózkodó zsidók, köztük Jichak ben Jehuda, ismerve David Mendelson csökönyösségét és a török agyafúrtságát, rögvest megérzik, érdekes párbaj következik.
- Csak ha nem használod a nyelved, zsidó.
- Én a szavaimat használom, uram - hajol meg Mendelson, ami iszonyatos fájdalmába kerülhetett, mégis úgy pillant fel, mint aki gyôzött.
- Nem inkább a szavak téged, zsidó?
- Ezer évvel is ezelôtt élt egy római császár, uram. Aurelius volt a neve, csak hogy tudd. Biztosan nem hallottál még róla. Nem baj. Szóval Aurelius császár bölcs ember volt, uram. Nagyon okos. Tudod-e, hogy zsidó szolgák adtak tanácsot neki, ha a Dunát bámulva szomorúság öntötte el a lelkét?
- No és? - vonja meg a szemöldökét Bamapidzse.
- Csak azt akarom mondani, uram, hogy a rómaiak már sehol sincsenek, de én, a kicsi zsidó még mindig itt vagyok.
A török hatalmasat nevet.
- Hát persze, Mendelson! Hogy korbácsolhassalak! Hát nem kaptál eleget?
- Minden amibôl több van olyan, mintha hiányozna belôle - idézi a mondást David Mendelson, mire Bamapidzse maga lép az emberéhez, kezébôl kikapja a korbácsot, s még egyet végigver Mendelson hátán.
- Hogy soha ne feledd, milyen jó itt, a Duna partján - kiáltja közben, majd dühösen hátat fordít, s a vár irányába siet.
- Ezért nem megyünk mi innen el - bólint David Mendelson, majd megvonja a vállát, ami kétség kívül borzasztó fájdalmába kerülhetett.
Az az igazság, hogy Joshua Rabimek nem téved. David Mendelson házából minden péntek este szorgos munkára utaló hangok, kopácsolások szûrôdnek ki. Josuha Rabimek téved. A Mendelson-házban senki sem dolgozik. A ház csavaros eszû ura nem is tartózkodik otthon. A dolog a következôképpen van. Péntek este, még napnyugta elôtt, tehát egy jó órával megelôzve a sabbati gyertyák fellobbanását, köpenybe burkolózott alak surran be David Mendelson házának kapuján. Sohasem késôbb. A csavaros eszû kis zsidó egyedül él. A köpenyes alakot Juszuf Rababárnak hívják, és igazhithû, jóravaló török ember. Viszont ô is kistermetû, és ô is csavaros eszû. Márpedig ha két kistermetû, csavaros eszû ember összefog, ott mindig valami különös dolog történik, és jaj, bizony jaj a törvényeknek is. David Mendelson rámosolyog a barátjára. Elégedetten bólint, a gyertya mellé állítja a hasas boros flaskát. Aranyszínû tokaji bor van benne, örmény kereskedôk hozzák neki havonta egyszer. Juszuf Rababár szeme mosolyog. A szakálla egyenesen boldognak látszik. Fekete szemöldöke vonaglik a gyönyörtôl. Nyalogatja a szája szélét.
- Allah legyen velünk - emeli meg a poharat.
- Nincs kifogásom ellene, kedves Rababár - bólint Mendelson.
Aztán gondosan leszámolja a pénzt, majd pedig félrevonul, s odaadó gonddal törölgeti a hónalaját egy mentaillatú kendôcskével. De még az ágyékát is megtisztogatja. A szeme pedig csillog, mosolyog mindeközben. Juszuf Rababár is készülôdik. Elmorogja a kötelezô esti ima felét. Aztán hozza a szerszámokat. Köveket, kalapácsokat, rossz edénykéket rakosgat az ablak mellé. David Mendelson már ki is surrant a kijáraton, s a kikötô felé veszi az irányt. Jókedvûen lépdel, arca olyan elégedett, mint aki biztos benne, hogy hamarosan nagy adományban lesz része. Szépen díszített, gazdag ház elôtt lassít le. Behúzódik a szemközti kapualjba. A figyelem tárgyává tett házból csakhamar Joshua Rabimek lép ki gondterhelt, szigorú ábrázattal. Még van egy szûk órácska a Szombat fogadásáig, mely a zsinagógában történik, egyidôben a gyertyagyújtással. S a szokás szerint csak férfiak vesznek részt ezen a magasztos eseményen. David Mendelson mosolyogva bólint, s elégedetten néz Josuha Rabimek gyorsan távolodó alakja után.
Joshua Rabimek egyenesen David Mendelson háza elé siet. Ott azonban megtorpan, s mint akinek egészen véletlenül vezetett erre az útja, a szakállát babrálgatva, tûnôdô ábrázattal lassan lépdel el a ház elôtt. Juszuf Rababár kipillant a résnyire hagyott ablakdeszkán, s ahogy meglátja Joshua Rabimek alakját, néhányat koppant a kalapácsával. De nem többet. Joshua Rabimek láthatóan megremeg, mégis úgy folytatja az útját, mintha mit sem hallott volna. Néhány perc múlva azonban újra föltûnik. A török férfiú most cserepeket vág egymáshoz, egy kicsiny fûrésszel pedig félreérthetetlen hangokat ad ki, vagyis azt a látszatot kelti, hogy ebben a házban reszelnek, fúrnak és faragnak. Joshua Rabimek egyszer azt a meggondolatlanságot is elkövette, hogy elkésett a zsinagógából, hogy a baljós sejtést igazolódni lássa. Valóban! A munka a sabbati gyertyácskák föllobbanása után is folytatódott, vagyis szombaton is dolgoznak David Mendelson házában. Micsoda szégyen! Akkor azonban soha nem zörög Juszuf Rababár, ha valaki más is elsétál a ház elôtt. Így aztán évek óta csakis Joshua Rabimek eme szentségtelen élmény kitüntetettje. Joshua Rabimek most eltûnik a sarkon. Rababár pihen egy kicsit. Körülnéz. Vajon van-e bor még? Ó, Allah kegyes az ô alázatos szolgájához. Van bor még. Hagyott Mendelson, rendes ember, jó ember, ej, ej, bárcsak ilyen rendes lenne minden zsidó! Gyengéd érzésekkel nézi a flaskát Juszuf Rababár. Finom tokaji bor. Legyen áldott, aki az elsô vesszôt a földbe dugta! Tölt egy pohárkával, lehajtja, s mire szétárad beleiben a kellemes érzés, Rabimek újra visszafelé tart. Fogja tehát a kalapácsot a török, s koppant néhányat.
No de mi történik ekkor Joshua Rabimek házánál?
David Mendelson már nincs sehol. Lépjünk be Joshua Rabimek házába! Ha az udvar kövezetére helyezzük a tenyerünket, egy embernyi helyen furcsa melegséget érzünk. Mintha az imént hevesen dörzsölték volna a kövecskéket. Jól van, elég a rébuszokból. Mendelson és Marja rendesen elôször a kis udvar kövezetén lesznek egymáséi, majd pediglen bent a házban, többször is, mindenféle pózban és különös helyezkedésben, boldogan, ügyesen és nagyon szerelmesen, szinte kiharapva a másikból a forró lélegzetet.
Általában úgy esik, hogy Joshua Rabimek és David Mendelson szinte egymásnak rohanva, az utolsó pillanatban érkeznek a zsinagóga ajtajához. Rabimek a fogát csikorgatja, Mendelson ártatlanul köhécsel. A Mahallé férfiai fölkészültek már Szombat Királynô fogadásásra. Rabimek úgy nézi Mendelsont, hogyha lehetne a gondolatokban olvasni, akkor ô azt is kiolvasná a fejébôl, amire csak holnap fog gondolni. A gyapjúkereskedô kedvesen visszamosolyog, és amikor fölcsendül a "Gyere, kedvesem!" kezdetû dal, pipiskedve nyugat felé fordul, s olyan erôvel és hamissággal zendít rá, hogy Joshua Rabimeknek arrébb kell húzódnia.
Amikor este Joshua Rabimek hazaérkezik, Marja, a felesége fáradt és hálás szemmel ül a sabbati gyertyák mellett, és imádkozik. Joshua Rabimek elgyengülve bámulja a feleségét! Milyen kedves és jámbor asszony! Jó, talán nem olyan szép, talán akadnak nála szebb és csinosabb lányok a Mahalléban, de alázatosabbak és jámborabbak aligha. Ennek az asszonynak hangos szava nincsen. Nem kiabál úgy, mint Rebeka, a sakterné. És ekkor arra kéri Joshua Rabimek az asszonyát, hogy tegye kicsi kezét a homlokára, ne gyötörjék úgy a gondok. És Marja alázatosan pillant az urára, s Josuha Rabimek homlokára libbenti kicsi, könnyû kezét. Joshua Rabimek úgy érzi, máris a mennyországban jár. Sóhajt. A világ legboldogabb emberének érzi magát, s ha így érzi, akkor az valóban.
Lehet az érzésekkel vitatkozni?!
David Mendelson a tükre elôtt álldogál, otthon. Testét egészen lemeztelenítette, ami ugyan kevélykedés és illetlenség, ámbátor miért is ne tehetné meg. Magában van, a saját otthonában van, itt csak Isten látja, ha éppen ide néz. David Mendelson mosolyogva billenti meg a fejét. Harmincnégy harapást, szívást és karmolást számolt meg a testén. Kettôvel többet, mint egy héttel ezelôtt. Tapogatja, nyomogatja a sebeit.
Jaj, Istenem, milyen kellemes is tud lenni a fájdalom!
Néha a felesége rázza meg Jichak ben Jehuda vállát, amikor már bíbor csíkot von a Mahallé fölött a hajnal. A férfit ilyenkor egy könyvre borulva találja. Álmosan pislog a kereskedô, nehézkes tagokkal elvégzi a rituális reggeli fürdést. Nem tud szabadulni a gondolatoktól, melyek a nyugtalan félálomba is vele tartottak. Sokat tûnôdik a kereskedô, miért jutott éppen neki a szenvedés. Ellopott pillanatokban a feleségére néz. Hosszan elbámulja, és tudja a férfi, hogy nem szereti az asszonyt. Boldogtalan vele. A gyermek ott ugrándozik körülöttük, kacagása betölti a szobát. Jichak ben Jehuda néz, elveszetten bámul maga elé.
Hát szerethet-e az, akinek szenvedést jelöltek ki osztályrészül?
Hát lehet-e boldog valaki a szenvedése által?
Szabad-e neki nevetni?
Aztán egy napon Jichak ben Jehuda mégis megfogja az asszony kicsi, fehér kezét. Töprengve, hosszan bámul az asszony sápadt arcába. Végül csak kimondja a férfi.
- Ha a Harminchatokról kérdeznének, ne szólj, csak gondolj rám.
- Akit választottak, azt kiválasztották. Ha a Harminchatokról kérdeznek, rád gondolok, Jichak ben Jehuda - szól Sára. És az asszony arca hirtelen megszépül, s ragyogni kezd, mint a frissen hullott hó. De a férfi mégsem érez enyhületet.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu