ADAM ZAGAJEWSKI


FRIEDRICH NIETZSCHE HASZNÁRÓL ÉS KÁRÁRÓL


  Diákkoromban fedeztem föl Nietzsche írásait; krakkói antikváriumokban kutattam utánuk, és viszonylag könnyen meg is találtam fô mûveit lengyelül, kiváló írók és költôk fordításában, amelyeket a század elsô éveiben adott ki Jakób Mortkowicz. A frissen megjelent mûveket árusító könyvesboltokban nem lehetett Nietzschét kapni. Hivatalosan ugyanis elítélték – föltehetôleg az ún. létezô szocializmus táborában – mint „a fasizmus elôfutárát". De hát kit nem ítéltek el! Nietzsche jó társaságba került. Ugyanúgy megbélyegezték Czeslaw Miloszt, George Orwellt, Arthur Koestlert, Hannah Arendtet, Raymond Aront és másokat. Aki nem szerette a totalitarizmust, és nevén nevezte a dolgokat, feketelistára került. Igaz – már hallom is a nyugdíjas cenzor hangját, aki fölvilágosít tévedésemrôl –, Nietzsche egy másik listán szerepelt, Céline-nel, Goebbels-szel, a Mein Kampf fal, az olasz fasiszta ideológusok munkáival együtt. Jó, lehet, hogy így van, az viszont tény, hogy nyoma sem volt a könyvesboltokban, de ha a húszas évek irodalmát, prózáját vagy költészetét olvastuk, máris rábukkanhattunk a titokzatos író nyomaira, aki más, mint a többi, külön kategória, olyan mester, aki egy regényt sem ír, költô, de más, mint a többi költô – olyan szerzô, aki az esszébôl kovácsolta legfôbb fegyverét, olyan mûvész, aki megbomlott elmével halt meg, miután bebarangolta Dél-Európát. Az akkor hozzáférhetô lexikonok semmit sem mondtak róla. Szûkszavú hazugságokat írtak: „a fasizmus elôfutára, aki a polgári irracionalizmus útját egyengette", és hasonló ostobaságokat. De nem is nagyon bíztam a kommunista kiadású enciklopédiákban, úgyhogy máshol kellett keresgélnem, visszatértem a régi jó, század elején megjelent könyvekhez. Némelyikben megcsillant valahol egy fénykép, mindig ugyanaz, dús, sötét hajú, bajuszos férfit ábrázolt, aki komolyan összpontosító, kicsit mesterkélt arcot vágott.
  A hatvanas években titokzatos alaknak látta Nietzschét a korosztályom. Tudtunk az orosz szépséggel, Lou Saloméval folytatott boldogtalan románcáról, betegségérôl, az Alpok alján tett sétáiról, szörnyû migrénjeirôl. De nem volt biztos semmi, nem ismertük a részleteket. Ez persze egész másképp volt Nyugaton, ahol nem szenvedtek hiányt tanulmányokban, biográfiákban és bibliográfiákban, ahol arról vitatkoztak, milyen helyet foglal el Nietzsche tizenkilencedik századi örökségünkben, és ahol az alapvetô tények nem maradtak titokban senki elôtt. Ez a kelet-európai késés – ami a háború és a kommunista cenzúra lelkén száradt, hiszen korábban nem korlátozta semmi Nietzsche kutatását vagy egyszerûen olvasását – bizonyos szempontból áldásos volt, mert így legalább olyan érzelmi megrázkódtatást éltem át, mint elsô olvasói, az elsô nemzedék, amely a Zarathust ra szerzôjének hatása alá került, aki a 19. század utolsó éveiben tûnt elô a névtelenségbôl, és akirôl eleinte nagyon kevesen tudtak. A kommunista cenzúra elvette Nietzschétôl az irodalmi létezés jogát, és a maga módján ôrültek közé zárta, amivel – akarata ellenére – visszaadta neki a poete maudit nimbuszát.
  Mi lehet az, ami – a szerzôt övezô legenda mellett – szíven ütött Nietzsche mûveiben? A tragédia születésé t olvastam elôször, talán az Emberi, túlságosan is emberi vel, a Hajnalpír ral folytattam – az határozta meg az olvasás sorrendjét, melyik kötetre akadtam rá az antikváriumban, késôbb a nagyobb könyvtárakban, de a véletlen folytán a mûvek nagyjából keletkezésük sorrendjében tárultak föl elôttem. Elsô Nietzsche-olvasmányaimat a szabadság ünnepeként ôrizte meg emlékezetem; egyfajta fölszabadulás üzenetét hordozták. Ki reagálna hevesebben Nietzsche ifjúkori írásaira, mint egy fiatal költô, akinek legfôbb fegyvere saját zsenijébe, belsô szabadságába vetett hite, aki a magány mámorában él és – talán ez a legfontosabb – érzi, hogy minden – kulturális vagy bármi más – emberi alkotás indító energiája fölött elsiklik a tudósok, a kor tekintélyeinek figyelme. Ezek a jeles tudósok, akik mintha mindent tudnának, akik megszámolták a gerincesek csigolyáit, az arkhilokhoszi verssor szótagjait, nem tudják kikutatni, mi hozza mozgásba az értelmet és az emberi cselekedetet; a mûvet elemzik, de vaknak bizonyulnak az alkotás lényege elôtt, a lángot tanulmányozzák, de csak a hamut tudják leírni. Mondanom sem kell, hogy Nietzsche ezt az alapelvet, amirôl a tudósok megfeledkeztek – micsoda örömmel! – életnek nevezi.
  És ami még az ifjú költô kedvére való lehetett: a megvetés, amit a filológus és filozófus az állam iránt érzett, a frissen létrehozott Német Birodalomhoz intézett kihívás, a szellemi szuverenitás, amely fittyet hányt a Bismarck által egyesített Németország hatalmának. Két okból tetszett: egyrészt természetesen azért, mert gúnyt ûzött az államból, hiszen én egy totalitárius, hruscsovi-brezsnyevi-gomulkai rendszer uralma alatt éltem, és félig-meddig tudatosan szövetségeseket kerestem a marxizmus világnézeti és államigazgatási diktátumai alóli fölszabaduláshoz. Volt egy másik okom is: végre találtam egy embert, aki a lehetô legnyíltabban követelte a szellemi élet függetlenségét, aki nem törôdött a történelmi dekorációval, aki lelke mélyébôl szólt, méghozzá tiszta, nagyszerû, plasztikus, tökéletes nyelven. A történelmi valóság – Nietzsche esetében a bismarcki Birodalom – elleni lázadás többet jelentett puszta politikai kihívásnál; deklaráció is volt – mint egy vámáru-nyilatkozat – lelki tartalékainkról, gazdagságunkról, ami nem igényelt hivatalokat és politikai struktúrákat. Találhattam-e jobb szövetségest? Filozófus volt, aki nem törôdve a kockázattal, nem számolva semmilyen külsô befolyással, könnyelmûen kihívta maga ellen Leviathánt, és nem érdekelte, mi lesz a szörny válasza.
   A tragédia születése – ma már nem vagyok benne biztos, elsô olvasásra megértettem-e ezt a nehéz könyvet, ami az enyémnél nagyobb mûveltséget igényelt volna. A paradoxon, amelyet Nietzsche megfogalmazott – aki korának legolvasottabb európai szerzôje volt, mégsem a mûveltséget, hanem magát az életet dicsérte – nem volt nyilvánvaló és könnyen elsajátítható olyan valakinek, aki sajnos az egyik legrosszabbul nevelt nemzedékhez tartozott a kontinens újkori történetében (egyébként nemcsak Keleten, hanem Európa nyugati felén is). Ma már nem tudom, fölfogtam-e a nitzscheánus tragédia-vízió finomságait, a törékeny emberi lét reményvesztett, ám örömteli igenlését. Abban viszont biztos vagyok, hogy tudtam, ráéreztem erre, borzongva olvastam a tragédia dionüszoszi jellegérôl, az apollóni elemek nem tetszettek annyira. A Szókratészon való gúnyolódás viszont ellenérzést ébresztett bennem. Szerettem és csodáltam Szókratészt; nem volt elég meggyôzô az a gondolat, hogy vele kezdôdött a görög és az európai kultúra hanyatlása. Emlékszem, arra gondoltam: ezt az íratlan sznobizmust, még hogy Athénban kezdôdött minden dekadencia! De mit meg nem bocsátunk bálványozott szerzônknek, akinek emberfölötti erôt és éleselméjûséget tulajdonítunk. Egyelôre zárójelbe kellett tennem Szókratészt, és ismerkedtem tovább a mester gondolataival. Ismerkedtem? Nem biztos, hogy ismerkedés volt ez, Nietzschét inkább az inspiráció kedvéért olvastam, hogy szítsam a tüzet, hogy biztatást kapjak. Így olvashatnak az ifjú és talán nem csak az ifjú költôk – önzô módon, mohón, nem kérdezik: igaza van-e, nem sérti-e, teszem azt, Szókratészt vagy a kereszténységet –, inkább a tisztán „energetikus" befogadás válik szokásukká. Nietzsche esetében ez annál meglepôbb, mert az „energia" magában a szövegben rejtôzik, ez a gondolat, sôt a stílus magja.
Így kezdôdött – édes volt a kezdet! – Nietzsche mûveivel való ismeretségem. De nem ô volt az egyetlen szellemi mesterem fiatal koromban – csak jelezni akarom, hogy nem voltam tisztán nietzscheánus. Bár nem maradtam hû hozzá, élményeim olyan erôteljesek voltak, hogy meg tudtam érteni a nagy bajúszú filozófus minden szenvedélyes olvasóját, akik a múlt század utolsó és a huszadik század elsô éveiben olyan mohón dícsérték könyveit, mintha nem élt volna elôtte egyetlen író, filozófus vagy mûvész sem, mintha hirtelen – a semmibôl, a pusztaságból – megérkezett volna a szellemi törvényhozó, a próféta, akire oly régóta vártak.

A Nietzsche-kultusz

  Késôbb – ahogy távolodtam elsô fiatalságomtól – az a benyomásom támadt, hogy Nietzsche velem együtt öregszik. Egyre ritkábban fedeztem föl ártatlan örömöt és erôt Nietzsche korai mûveiben. Megismertem késôbbi írásait – a Túl Jón és Rosszon t, A morál genealógiájá t, a pazar Zarathustrát, az elviselhetetlen, megbocsáthatatlanul nárcisztikus Ecce homót, a halála után kiadott, félelmetes mûvét, A hatalom akarásá t. Ez már egy másik Nietzsche volt, nem olyan könnyed és derûs, mint az út elején (derûs – bár tudja, számtalan szakadék veszélyezteti útját). Egyre gyöngül a mûvész szava, erôsödik a szektaalapító, a fordított moralista, a kereszténységgel, a szocializmussal, az erkölccsel leszámoló tébolyodott hangja. Az az életszemlélet, amit korai mûveiben költôi dicsfény és kimondatlanság övezett, és ezért az alkotó öröm szikrájához hasonlatos, ami porig égette a tudós filiszterek papírmasé palotáit és a viktoriánus erkölcskódexet, most más lett, szó szerint az ellenségre sújtó pöröllyé, súlyos eszközzé változott (a könnyedséget dicsérô himnuszok ellenére!), amivel dühödten csapott le újra meg újra. A magányos élet veszélyei, amelyekre Schopenhauer mint nevelô címû fiatalkori esszéjében mutatott rá, a keserûség, a keménység nemcsak hogy nem kerülték el, hanem sokkal szélsôségesebb formát öltöttek nála, mint más remeték esetében. Az az érzésem, hogy a kései Nietzschét nem kímélte a 19. századi gondolkodókra (majd a következô században mûködô tanítványaikra és követôikre) jellemzô veszélyes hajlam, hogy teljességre törekedô ideológiai konklúziókat vonjanak le minden humorérzék nélkül, vakon bízva látnoki képességeikben.
  Egyre inkább kirajzolódtak elôttem a Nietzsche-tanítványok is – tanítványok serege, akiket elkábított a „sils-mariai remete" tanítása. A sils-mariai remete most a tömeg közepén lépdel – d'Annunzio tartja fölé a napernyôt, André Gide bálványozza, Camus jegyzetel, Hamsun memorizálni próbálja minden szavát, Malraux-nak be nem áll a szája, D.H. Lawrence a szexualitás varázsát önti szavakba, Thomas Mann ingadozik Schopenhauer és Nietzsche között, Robert Musil legszebb öltönyét viseli, Rilke egy arra járó ifjú hölgyet nézeget. Mint egy karikatúra: nagy emberek sokasága veszi körül a még nagyobb embert! Az az érzésem néha, hogy V. I. Lenin, az erôszakos cselekedetek, a par excellence tettek híve, aki a legkisebb mértékben sem zavartatta magát semmiféle morál szabályaitól, nem egy szimbirszki faházból lépett elô, hanem a kései Nietzsche-írások agyonolvasott, pecsétes lapjairól (nem is teljesen abszurd ez a föltevés, hiszen a Mi a teendô? , a lenini hatalomvágy manifesztuma 1902-ben keletkezett, amikor egész Európa Nietzsche-lázban égett). Igaz, hogy a mitikussá nôtt Nietzschét többnyire a legtehetségesebb európai (és nem csak európai) írókból és gondolkodókból álló sokaság vette körül. Lengyelországban például Stanislaw Brzozowski, késôbb Iwaszkiewicz és Gombrowicz tartozott közéjük. Szinte nem is volt olyan ország, ahol nem hallatott magáról, nem kavarta föl a szellemi életet a nietzscheanizmus. Persze nemcsak Nietzsche személye; mértéktartó kézikönyvek emlékeznek meg a neoromantikus erôfeszítésrôl, a racionalitásba zárkózó, egyre fölfuvalkodottabb tudomány és a metafizikai szükségletek közötti új egyensúly kétségbeesett keresésérôl. De mindennek ellenére, dacára annak, hogy tudjuk, Nietzschét – öntudatlanul vagy félig tudatosan – mennyire várták, áhították, újra meg újra ámulatba ejt az imádat mértéke, hatása, a kultusz szenvedélyessége.
  A Friedrich Nietzsche legendás alakját körülvevô írók és gondolkodók, akik bálványozzák ôt – mint már mondtam, kissé komikus látványt nyújtanak, jóllehet nincsenek híján egyfajta régimódi bájnak; az én esetemben olvasmányaim Nietzschéje azóta más gondolkodóknak adta át a helyét. Lázadoztam a tény ellen, hogy annyi nietzscheánus létezik – már-már féltékeny voltam, ahogy az ember a barátjára féltékenykedhet, aki nemcsak vele barátkozik, hanem még száz másikkal, kétszáz ismerôssel, háromszáz rajongóval. Másrészt viszont elkezdtem kritikai, elemzô munkákat olvasni Nietzschérôl, amelyek szakaszokra osztották, fölsorolták, milyen hatások érhették – nemegyszer részletezô aprólékossággal. Eleinte ezt nem is akartam elfogadni. Megdöbbentett az az érzés, hogyan hanyatlik alá egy ihletett mû az értelmes és ésszerû érvek csapásai nyomán, ahogy egy hatalmas fa pusztul el a favágók fejszéje – vagy elektromos fûrésze – alatt. Mert egy dologhoz nem fér kétség: ihletett mûvet alkotott, bûvöletben, elragadtatottan írta, nem pedig elôzetes terv, számítgatás után – mint például a brit analitikus filozófusok. A költôk és regényírók nyilvánvalóan ezért adtak igazat a zseniális irodalmárnak, aki pedig, ha stílusa rovására halmozta is a motívumokat – hányszor ismétlôdik például az „elôkelô" szó –, akkor is az ihlet vezette. Az ilyen nagyszerû tollal megáldott filozófus istenáldása az írók és talán ugyanennyire istencsapása a filozófusok számára.

A 20. század Nietzsche nélkül

  Az irodalom területén viszont nem hiszem, hogy olyan nagyon gyümölcsözô lett volna Nietzsche hatása. Szeretek eljátszani a gondolattal, hogy a fiatal Malraux vélhetôleg nem a vak szenvedély diktálta cselekedetet dicsérte volna, hanem valami mást (bár nem tudom, miért rajongott volna Malraux, ha nem juthat hozzá Nietzsche mûveihez), Lafcadiónak nem kellett volna elkövetni a gyilkosságot a robogó vonaton, D. H. Lawrence talán máshol kereskedett volna, nem hitt volna a szex megváltó erejében, d'Annunzio valamelyest megfékezte volna vízesésként zúduló retorikáját, és kedves nekem az a hipotézis is, hogy napjaink francia filozófiájának extravaganciái sohasem láttak volna napvilágot (vagy könyvtári lámpafényt) nélküle. És gondolkodóba ejt, mi lett volna a 20. századi szellemiségbôl, ha Friedrich Nietzschét 8 éves korában elviszi a skarlát. Nem tudom, hogy – kora ifjúságom olvasmányélményeinek minden varázsa és intenzitása ellenére, bár a lelkészcsemeték meggyilkolását még gondolatban sem tartom megengedhetônek – nem szeretnék-e jobban egy ilyen Nietzsche nélküli, hipotetikus évszázadot, amelyben visszhangot keltene más gondolkodók hangja – Simone Weilé például, aki azon kevesek közé tartozik, akiket nem érintett Nietzsche hatása. Tudom, mondják is eleget, hogy nem szabad a mester nyakába varrni a tanítványok ostobaságait, mégsem szállhatunk szembe azzal a meggyôzôdéssel, mely szerint ha Nietzsche ritkábban használta volna az „elôkelô", „tenyésztés", „emberfeletti ember", „a hatalom akarása" vagy a „túl jón és rosszon" kifejezéseket – találóan jegyezte meg valaki, hogy túl jón és rosszon csak a rossz van –, akkor századunk lelkülete tisztább és végeredményben elôkelôbb is lenne. És az sem lenne katasztrófa, ha Nietzsche híres szkepticizmusa, amivel az igazság fogalmát kezelte, nem vonzott volna annyi önkéntes követôt, még az utolsó évtizedekben is.
  Nietzsche viszont – mondaná egy nálam filozofikusabb alkat – kései és hiteltelen sikerét annak is köszönheti, hogy nem tudta tökéletesen meggyôzni olvasóit, nem kételkedtek eléggé az igazság érdekében. Ellenkezô esetben ugyanúgy bántak volna mûveivel, mint pl. Maupassant novelláival; lehet ôket méltányolni és szeretni, de senki sem próbálja az életét a novellák szerint alakítani vagy hozzájuk igazítani a gondolatait. Nota bene azok, akik totális államban éltek, saját bôrükön tapasztalták, hogy nem szabad túl sokat spekulálni olyan veszélyes dologról, mint az igazság, és az igazság tényleges hiánya azonnal és fájdalmasan tapasztalható.
  Nietzsche nélkül természetesen nem írta volna meg egyes esszéit, sôt talán verseit sem Gottfried Benn, Musil mûvének, A tulajdonságok nélküli ember nek hôse, Ulrich talán valami máson bosszankodna és másban lelné örömét, biztosan másképp hangoznának a Duinói elégiák egyes részei, másképp beszélgetne Tonio Kröger Lizavetával. (Talán lesz egyszer olyan fejlett számítógép, amely szimulálni egy szituációt „A 20. század szellemisége Nietzsche nélkül" címmel; századunk fontos és kevésbé fontos könyveinek számos lapját érné nagy erejû földrengés, betûik szétszaladnának, száz és száz szorgosan teleírt oldalról tûnne el a nyomdafesték – arról is, amire épp most írok.)
  Vannak olyan házak, klubok, pártok, ahol Nietzsche nevét sem szabad kiejteni. Másfelôl ismerek Nietzsche-olvasókat, akik végtelenül csodálják benne az írót, a stílusmûvészt, akik az embert szeretik benne, a beteg, gyönge és hontalan mûvészt, aki szanatóriumról szanatóriumra jár, aki olyan érzékeny és félszeg, hogy megnôsülni sem tudott, de ügyet sem vetnek írásainak filozófiai – ne adj isten politikai – tartalmára. Megint mások ezzel szemben nem gondolnak a szegény baseli filozófus életére, nem sok figyelmet szentelnek írásmûvészetének, érzékletes stílusának, ehelyett saját szellemi ágyúik vagy revolvereik filozófiai munícióját keresve dúlják föl mûveit. Meg kell mondanom, nekem kedvesebb az elsô csoport, ami nem jelenti azt, hogy szerintem is figyelmen kívül kellene hagynunk Nietzsche üzenetének lényegét. Sokszor úgy érzem, mintha az ész és az esztelenség közötti párbeszéd közvetítôje lenne, aki elárulja küldetését, és végül egyértelmûen az esztelenség mellett tesz hitet. Mûveiben felfedezhetôk a felvilágosodás egyes elemei – az emberi autonómia keresése –, de nem ezek a döntôek; végül gyôz a tisztán irracionális szándék, a közvetítô a nagy vita egyik résztvevôjének pártjára áll. Csak Max Weber vállalta magára – mint tudjuk – a Nietzsche által akaratlanul betöltött közvetítôi szerepet a gondolkodás és a világ két pólusa között.
  Ez az eredménytelen, hitehagyott közvetítés a nyugati gondolkodás központi folyamata, évszázadok óta kemény munkával, de hasztalan keresi a megegyezést – vagy csak a fegyverszünetet – az ész és az esztelenség, a tudomány és a vallás, a politikai önmérséklet és a szellemi radikalizmus, a racionalista humánum és a kereszténység, Settembrini és Naphta, napjaink tipikus „civilizált irodalmára" – a liberális, óvatos, inkább „a hatalom nélküliség akarását", mint „a hatalom akarását" hangoztató, de a valóság némely nem racionális oldalát talán nem a legjobban értelmezô ember – és a Simone Weil-féle gondolkodók között. A felvilágosodás a racionális oldalra támaszkodott, a romantikusok, mint tudjuk, inkább az irracionalitást képviselték. Máig is tart az egyensúly elvesztése, csak újabb és újabb alakot ölt; most egymás mellett él a tudományos-pozitivista kultúra, amely nem mutat érdeklôdést a sötét, irracionális dolgok iránt és a New Age, amely babonásan kötôdik a kozmoszhoz, és ott van a tömegkultúra, amely vagy a szentimentalizmusnak hódol, vagy nyíltan bevallja csodálatát az erôszak, a vér, az ördög iránt.
  Akik hallani sem akarnak Nietzschérôl, általában századunk történetének legsötétebb elemeivel társítják a nevét, a fekete SS-egyenruhákkal, a hitlerizmus ideológiájával. Nem könnyû határvonalat húzni a rágalom és az igazság között – Nietzsche masszívan ideologikus stílusú utolsó írásai (csodálkozunk, hogy ez még ugyanaz a Nietzsche lehet, aki a Korszerûtlen elmélkedések et írta, aki Montaigne-t tanulmányozta) találkozhattak is a nácik ízlésével, és a szerzônek is jut valami a felelôsségbôl, errôl nem szabad megfeledkeznünk; Auschwitz az európai könyvtárakra is árnyékot vet. Természetesen nagy óvatossággal és józansággal kell eljárnunk, nem léphetünk az indulatos kritikusok nyomába, akik ha megtalálták a vádlottat, mindjárt imperialistának, reakciósnak, fasisztának bélyegezték. Thomas Mann mindig védte Nietzschét a radikális vádakkal szemben, néha talán inkább szentimentális, mint racionális okokból. Most, annyi évvel a világháború után tagadhatatlan, hogy Nietzschét sem fölmenteni, sem elítélni nem lehet a politikai perben, amelyet idôrôl idôre elindítanak rajongói és ellenségei.

Nietzsche öröksége

  Nietzsche filozófiai örökségének egyik meglepô eleme, hogy a belsô élet és a külvilág között mélyült a szakadék; meglepôen frissek maradtak az elsajátított kultúra egyes elemeire vonatkozó észrevételei; hatása mindarra, ami ihlet, lelkierô, leleményesség, a képzelet üdesége, tréfa, formaigény, távolság, elegancia vagy extázis, az ókori görögöket kutató történelmi pozitivizmus kritikája nem avult el, hasonlóan az írókról és zeneszerzôkrôl alkotott jellemrajzaihoz. Ezzel szemben ha egy civilizációs projekt részeiként vizsgáljuk ezeket a mûveket, katasztrófa lett volna, ha ezt az utópiát az életben is bevezetik, ahogy ez bizonyos mértékig be is igazolódott. Ezért nem alaptalan a gyanú, hogy Nietzschét kétféleképpen, szelektálva kell olvasni, jól kihegyezett ceruzával gondosan el kell különíteni mindazt, ami önvizsgálattal, költészettel, zenével függ össze attól, ami politikai, erkölcsi vagy jogi rendszerekre vonatkozik. Nehéz és fájdalmas ez a megállapítás – innen csak egy lépés, hogy a világ kétfelé vált, kettétörött, benne mi magunk is, és külön gondolkodó kell a politikai világ számbavételére, egy másik pedig mûvészeti és irodalmi ítéletek meghozatalára. Egyébként már a gyakorlatban is volt ilyen fölosztás – nem azért fordulunk Raymond Aron esszéihez és tanulmányaihoz, hogy kulturális tapasztalatokról – élményekrôl – olvassunk, hanem, hogy megismerkedjünk korunk politikai és ideológiai mechanizmusaival. Heideggernél, Gottfried Benn-nél vagy – ha valakinek más példa kell – Foucault-nál viszont nem várjuk, hogy olyan kommentárokra akadunk, amelyekbôl az Európai Közösség képviselôi meríthetnének. Nem a tudósok és filozófusok szakosodásának triviális problémájáról beszélek, hanem szellemi érzékenységünk, egész lényegünk gyökeres kettészakadásáról, amit Nietzsche orvosolni akart, mégis csak elmélyített, drámaian és hosszú távon. Orvosolni akarta, természetesen, mert az emberfeletti ember és a nihilizmus legyôzésének programjával új és egységes, univerzális kultúrát akart teremteni. Ez a vízió viszont roppant veszélyes – immoralizmusa például, ami a könyvekben, papíron, a beteg, gyönge filozófus képzeletében vonzó, de gyakorlati alkalmazása rettenetes, és az európai politikai és szociális valóság fejlôdési tendenciáinak tökéletes megismerése oda vezetett, hogy a szakadék tovább mélyült, monumentális lett és feneketlen.
  Érthetô, miért fogadták lelkesen az európai írók és mûvészek Nietzsche írásait: hiszen nem a majomösztön vezette ôket Nietzsche istenítésében, hanem a mûveiben olvasható jelenkor-kritika találkozott megérzéseikkel, félelmeikkel és álmaikkal. Ha jól értelmezem, különösen vonzó lenne az örökölt irracionális, alkotó szellemiséget átformálni – és megvédeni. Isten meghalt, de a vallásosság (legalábbis a vallásosságnak egyfajta khtonikus formája) fönnmaradt, a kereszténység és a „judaista mentalitás" – a nietzschei retorika egyik sokat vitatott eleme – pusztulásra ítéltettek, de a metafizikával színezett mûvészet fönnmaradt, a transzcendenciát elvetették, de ami az emberben transzcendenciára vágyik, a valamikor Istennek „visszaadott" energia a civilizáció újabb szakaszának kincse és sarkköve lett, amennyiben a földhöz kell fordulnia, nem pedig az éghez (ezek a dolgok mindenki elôtt nyilvánvalóak, aki olvasta Nietzschét). Mégis kik azok (a francia értelmiség idôsebb és középnemzedékén kívül), akik a nietzscheanizmust preferálják a kereszténységgel szemben? A szektát a vallás ellenében? A bizonytalan kimenetelû kalandot a nemes tradícióval szemben?
  Nevet akart adni az ismeretlennek. Nietzsche az olyan költô-filozófusok közé tartozott, akik mûködési területükön nagy költôkkel is találkozhatnak. A költôk viszont – és ez közös vonásuk – nem törekednek az ôsszubsztancia, az ôselem megtalálására, nem keresik artikulált, diszkurzív, szisztematikus módon a lét egységét. Megelégednek a szuggesszióval, allúzióval, a metaforák dús szövevényével; idegen tôlük a gondolat, hogy egy központi metaforát vagy metonímiát keressenek. A költôk hiúak, talán túlságosan is, de általánosságban nem tehetünk szemrehányást nekik azért a törekvésért – vagy hübriszért –, hogy a civilizációt egy, egyetlen egy gondosan kiválasztott metaforával akarják megmenteni. A költészet titokzatos életre van ítélve, a titok mellett örökös, serkentô bizonytalanságra. Nietzsche viszont szenvedélyesen tört a világ titkainak módszeres kiirtására, a nagy föladvány megoldására. Ebben a nyilvánvalóan nagy elôdeit, Kantot, Hegelt és Schopenhauert követte; ez utóbbi, mint tudjuk, elsô számú tanítómestere és ellensége volt. De paradox módon ebben a gyûlölt, pedáns pozitivistákat követte, akik megszámlálták az Iliász és az Odüsszeia szótagjait és a gerincesek csigolyáit.
Nietzsche nem olyan elfelejtett 19. századi filozófus, akit csak a szakemberek olvasnak, mint például Feuerbachot vagy a Korszerûtlen elmélkedések fekete bárányát, David Strausst. Ellenkezôleg, újabb és újabb reneszánszát éli, talán nincs is a nyugati világban olyan jobb könyvesbolt, ahol ne árulnák a mûveit. Olvassák a fiatal amerikaiak és franciák, Lengyelországban új fordításai készülnek, amelyek aligha léphetnek a század eleji fordítások helyébe. Merít belôle a jobboldal – ami nem is csoda –, de a baloldal is, ami már nem olyan magától értetôdô. Kötôdnek hozzá nyelvészek és politikai filozófusok. Nem is olyan régen, Franciaországban az új filozófus generációhoz tartozó tudósok egy gyûjteményes kötetben jelentették meg írásaikat „Miért nem vagyunk nietzscheánusok?" címmel. A könyv megrázó, bár negatív tiszteletadás a nagy formátumú, ellentmondásos filozófus elôtt. Az aktualitás láthatólag számtalan síkon benne rejlik gondolataiban, ami a racionalitás és irracionalitás, az „élet" és a normák csatájában jelenik meg.
  Hugo von Hofmannstal írta valahol Napóleonról: tudta, hogy nem olyan a járása, mint a királyoknak. Ezt Nietzschére is alkalmazhatjuk – de Nietzsche nem vallotta be magának, hogy nem tud úgy mozogni, mint az igazi arisztokraták (amennyiben valakiben fölébredne a proletár érzékenység, és kárhoztatna ezért az összehasonlításért, azt biztosíthatom, hogy csak a metaforikus jelentésére gondolok). Az arisztokratizmusról, az erôrôl, az eleganciáról szóló vég nélküli dícséretek megtéveszthetik azt, aki ebben inkább Napólen, mint született monarcha. Pedig másoknál észrevette ugyanezt a hibát; például a Bálványok alkonyá ban így írt Carlyle-ról: „Az erôs hit vágya természetesen még nem bizonyítja az erôs hitet, hanem annak ellenkezôjét. Akiben megvan, az megengedheti magának a szkepszis szép luxusát: ha elég biztos, elég szilárd, akkor erôs kötelék fûzi hozzá." Thomas Mann vette észre Nietzschérôl szóló esszéjében, hogy zseniális pszichológus volt, akinek csak egy objektum kerülte el a figyelmét: saját maga. (Nietzsche pszichológiája természetesen önálló és terjedelmes fejezet; kár, hogy inkább leleplezô pszichológus volt, nem pedig olyan, aki a lelkiállapotok fantasztikus összetettségét értelmezte volna.) A szkepszis szép luxusa drámaian, gyökeresen hiányzott Nietzschébôl munkásságának utolsó idôszakában – és ki tudja, talán épp ez az egyik oka Nietzsche fenséges, szép bukásának. Annak a bukásnak, amiben a filozófus maga, és bizonyos mértékig talán a modern világ is hibás volt. A modern világ nem akarta elfogadni a nietzschei kritikát úgy, ahogy az megfogalmazódott, de akkor sem fogadott volna el ilyen korrekciót, ha sokkal finomabb formában fejezôdik ki, ha Nietzsche naivan, nyíltan azt mondta volna – ami egyáltalán nem volna jellemzô rá! –, hogy a modern világból hiányzik a nagylelkûség, az élet szeretete, a nemeslelkûség és a költészet.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el az alábbi címre:

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/