EURÓPAI IDENTITÁS, MODERNITÁS ÉS TÖRTÉNELMI EMLÉKEZET

Az európai kultúra militáns, pluralisztikus és változatos
  Egyetértek azzal, hogy az európai integráció – mint mindenfajta integráció – végsôsoron kulturális és nem gazdasági kérdés. Nem beszéltem „politikáról", mert ha létrejön közös európai politika, az csak európai politikai bürokrácia lesz, és mindenképpen valami olyasminek a meglétén vagy hiányán múlik majd, amit „európai kultúrának" lehet nevezni. Végülis nincs politika politikai kultúra nélkül.
De mi a kritériuma annak, hogy van-e vagy nincs „európai kultúra"? Az én véleményem nagyon egyszerû. Lesz európai kultúra, ha lesz olyan európai identitás, melyet nemcsak a kulturális elit fogad el, hanem az európai lakosság jelentôs része is. Ha tehát megkérdezik egy fiataltól, „Mit jelent számodra az, hogy európai vagy?", nem fogja abszurdnak tekinteni a kérdést, hanem megpróbálja megválaszolni, még ha nehezére esik is. A kulturális identitáshoz nem kell tudni a választ, vagy elôre kódolt választ adni a fenti kérdésre, elég, ha értelmes kérdésnek tûnik, ha az európai nemzetek fiai és lányai biztosra veszik, hogy „európaiak", nemcsak mert történetesen az európai kontinensen élnek, hanem mert ez jelent valamit a számukra.
Az embereknek manapság sokféle identitásuk van, és az európaiság lehet csak az egyik a sok közül. Mi lehet egy ilyen identitás lényege? Elôször is: a faj. Az európai alapjában véve, ha nem is teljes mértékben, egyet jelent a „fehérbôrû fajjal". Másodszor: a vallás. Az európaiak a zsidókat és újabban a muzulmánokat leszámítva általában keresztények. Harmadszor: történelem, történelmi emlékezet. Az európai történelem néhány kivételtôl (megszállók elleni közös harctól) eltekintve súlyosan megosztja az érintetteket. Az európaiak ugyanis rendszerint egymással harcoltak. Végül: a „magaskultúra". Nos, hosszú ideig a „magas" és az „alacsony" kultúra közti megkülönböztetésnek Európában nem volt semmi értelme. A kultúra fogalma nem létezett, csak a modernek találták ki. Mellesleg: az elmesélt történetek (például a festôk képein) nem az európai földrészen játszódtak, hanem Jeruzsálemben vagy egy távoli görög álomvilágban. Az európai identitás a különbözéssel kezdôdött, a kulturálisan elfogadott nyelvek differenciálódásával, a tudatos eltérésekkel a mûvészeti vagy éppen filozófiai stílusok terén.
A 17. század néhány nagy európai filozófusa közös nyelvet használt, a latint, de filozófiai nyelvük már különbözött egymástól. Röviden: ha valaki az európai identitást a magaskultúrával akarja meghatározni, azzal a paradoxonnal találja magát szembe, hogy az ember csak úgy válhat európaivá, ha elôbb francia, angol, német, magyar stb. Ez esetben azonban a más „európaiakkal" folytatott harc történetével azonosult. Ha Európa története az „európaiak" története, akkor az egy folytonos polgárháború története is.
Mindezt csak azért mondtam el, hogy megmutassam, nem könnyû az európai kulturális identitás kérdését megválaszolni. Európa az Európáról szóló történetek összessége. Különbözô történeteket lehet mesélni Európáról, különbözô „Európák" vannak, így többesszámban. Melyik akkor az európai identitás legjobb leírása? Egy világ, egy entitás, egy kulturális ideál meghatározása, amelyrôl sokféle különbözô történetet lehet elmondani, és ezek egyikét sem lehet végérvényesnek tekinteni, az egyedül igaz történetnek, még csak a legjobbnak sem. Ennek az identitásnak a szellemében az európai kultúra militáns, pluralisztikus és változatos. Az európai kultúra ebben a leírásban a folytonos diskurzus az európai kultúráról. De, és ez az elôbbiekbôl következik, az „európai kultúrát" másként is le lehet írni.

A modern világnak nincs fundamentuma, mert a szabadságra épül
  Arisztotelész egyszer azt mondta, hogy a görögöknek megvan az a szerencséjük, hogy egyszerre ázsiaiak és európaiak. Az ázsiaiak, mondta, mûvelt emberek, de hajlanak a despotizmusra, az európaiak ezzel szemben kulturálatlanok, de szeretik a szabadságot. És valóban: az európaiak közös történetei a kivívott és elvesztett szabadságról szólnak. A szabadságra itt két különbözô értelemben gondolok. A szabadságról, mint politikai szabadságról, a szabadság megteremtésérôl szóló történetek a görögöktôl és a rómaiaktól örökölt történetek. A szabadságról, mint megszabadulásról szóló történetek a zsidó-biblikus történetek – kezdve az egyiptomi szolgaságtól való megszabaduláson, egészen az embernek a halál rabságától való megszabadulásáig, a megváltásra, a Messiás eljövetelére vonatkozó történetekig. Nietzsche nem állt messze ettôl a gondolattól, amikor a modern liberális és demokratikus intézmények csíráit a zsidó és ôskeresztény ú.n. „rabszolgalázadásban" vélte felfedezni. Amikor Hegel a szabadság fogalmát használta a világtörténelmi haladás egyetlen mércéjeként, az európai hagyomány nyomdokain járt.
  Van-e bármi köze a szabadságnak az európai identitáshoz? Azt hiszem, másról sem szól, mint éppen errôl.
  Háromféle kultúrafogalmat különböztetnék meg: az általános fogalmat (ezt Márkus György barátom a kultúra „antroplógiai fogalmának" nevezi), a magaskultúra fogalmát az alkotás, a kreativitás értelmében és a kultúra mint diskurzus, vita, reflexió fogalmát. Mindhárom fogalom európai találmány, modern találmány. A második magától értetôdô, mivel a modernitás mint olyan európai találmány.
  De mi a modernitás lényege? Tömören összefoglalva a modernitás a szabadság eszméjére épül. De a szabadság olyan alap, amelynek nincs saját alapja. A szabadságra nem lehet magasépületet emelni, mert összeomlik. A szabadság mint alap azt jelenti, hogy a modern világnak nincs fundamentuma. Hogy ebben a világban mindent, vagy mindennek az értékét állandóan meg lehet kérdôjelezni, felül lehet vizsgálni, és ezt állandóan meg is teszik. Ha valaki át mond, a másik bét fog mondani, a harmadik cét. Minden nyitva áll végtelenféle értelmezés elôtt. Nincs egyetlen biztos mitológikus történet, amely érvényben maradhatna mindaddig, míg Európa fennmarad. Ellenkezôleg, a történelmet sok különbözô perspektívából adják elô, és mondják el újra meg újra különbözô divatoknak megfelelôen.
  John Gross – az európai hagyomány védelmében – idônként tiltakozik a történetek és értelmezésük sokfélesége ellen, például a történelem elmondásának neomarxista és egzisztencialista módja ellen. De hát az egyáltalán nem számít, hogy valaki szereti-e vagy sem az ilyesfajta értelmezéseket, mert ahhoz nem fér kétség, hogy nagyon is törvényes gyermekei az európai hagyománynak, akárcsak a szuper(poszt)modern Shakespeare-elôdások, amelyeket Gross utál. Azért van kulturális konzervativizmus Európában, mert a kulturális forradalom szakadatlanul folyik. Az új minôségét sokszor kétségbe lehet vonni, de a szabad, korlátlan értelmezés európai igényét nem lehet.

A kulturális diskurzus öncél
  Hadd térjek most vissza a kultúra három fogalmához – ami önmagában is európai termék – és szabad értelmezhetôségükhoz. Az elmúlt 500 év Európában a mûvészi kreativitás példátlan kitörésével járt. Ennek az erupciónak a viszonylagos folytonossága annak volt köszönhetô, hogy a szabad képzelôerôt többre tartották a hagyomány puszta követésénél. Minél nagyobb hangsúlyt adtak a szabad képzeletnek, annál jobban csodálták, tekintették géniusznak az alkotót. A szabad fantázia ilyen sokra tartása, ami a nagy mûalkotások istenítéséhez is vezetett, idézte elô Nietzsche szavaival Isten halálát is. De ha igaz, hogy a szabad képzelôerô igénye volt az európai magaskultúra legnagyobb teljesítményei megszületésének vezérlô csillaga, akkor miért és milyen alapon kiált valaki „Megállj"-t – éppen itt és most, csak mert már nem maradt semmi dekonstruálnivaló?
  Milyen alapon lehetne a legújabbat lenézni, csak mert nem olyan nagy, mint a régi, mivel a múlthoz legfeljebb idézetekért fordul? S milyen alapon kiált valaki „Megállj!"-t, csak mert egy mindenevô kultúra már felfalta saját teremtményeit, és új kulturális táplálékot a Csendes-óceán eldugott szigetein keres? A mai magaskultúra mindenevô jellege ugyanabból a dinamikából következik, amelyik valamikor egy Shakespeare, Rembrandt vagy Beethoven számára az ösztönzést adta. Mi az akkor, ami itt és most európai? Pontosan az a dinamika, minden bálvány ledöntése, a fantázia szárnyalása, hogy valami olyat hozzanak világra, ami még nem volt. Két szóval (ami lényegében egy szó): szabadság és emancipáció.
  A kultúra „antropológiai" fogalma értelmében (amely szintén európai találmány) minden társadalomnak és népcsoportnak megvan a „saját" kultúrája. A kulturális relativizmus, és különösen az európai kultúra relativizálása valójában az európai kultúra terméke. Csak az európai adja föl „etnocentrikus" voltát, fôként mivel az európaiak önmeghatározása szabaddá válik, többé már nem természetadta és kötelezô erejû, s ezáltal szabadon választhatóvá válik az azonosulás bármely másik kultúrával. Ez a relativizálásra és a pluralizmus elfogadására való állandó késztetés nem zárja ki a fanatizmust és a feltétlen azonosulást. Mindkettô jelen van egyidejûleg vagy egymás után. Az európai kultúra (egy tág, antropológiai értelemben) változatos, sokoldalú, pluralisztikus nemcsak tartalmában, de attitûdjeiben is. Nem csoda, hogy a szkepticizmus, az irónia, a cinizmus könnyed válfaja olyan elterjedt az Óvilágban. Ugyanígy a humor és a játékosság egyebek között a nyelvvel és az érzelmek világával.
  Az amerikai kultúra bírálata során John Gross, szerintem helyesen mutat rá a „politikai korrektség", a PC bornírtságára. A PC nemcsak politikailag szûklátókörû és ostoba, de jelzi a kultúrának, amelyben mûködik, olyan sajátosságait, mint amilyen a humor, az irónia, a szkepszis és a distancia iránti érzék hiánya. Ez az attitûd a puritanizmusból eredeztethetô, a puritanizmus pedig Európából. A PC mégis idegen test az európai kultúrában. Bár sokan megpróbálják utánozni, mégsem fog gyökeret verni. Az európai feminizmus például sosem lesz olyan, mint az amerikai, egyszerûen azért nem, mert Európában egyetlen attitûd sem válhat hosszabb idôre dominánssá. Így a puritanizmus, bár Európából származik, ott mindig együtt élt számos más, eléggé eltérô orientációval és attitûddel, amelyek a maguk részérôl mindig tagadták és nevetségessé tették az egyetlen egy „korrektségben" való hitet.
A kultúra harmadik fajtája a kulturális diskurzus . Ez Európa igazi cégére. Európa az a hely, ahol állandóan vitatkoznak a kultúráról. A kulturális vitának nincs speciális célja. (Lehet neki – például oktatási reform – de ritkán van). A kulturális diskurzus ugyanis öncél. Ez a diskurzus nem az igazságról folyik és a helyességrôl (ki szeretné, ha csak egyetlen egy helyes Hamlet értelmezés volna?), hanem a jelentés megközelítésérôl és az értelemadásról. Aki az életet értelmezi és jelentéssel ruházza fel a kulturális diskurzusban, az a kulturális elit. Az európai kulturális elit nem azonos a társadalmi elittel, nem azonos sem a leggazdagabbakkal, sem a leghíresebbekkel. Európában senkinek nem jutna eszébe egy kiváló pop-énekest a „kulturális elit"-be sorolni, hacsak az illetônek nincsenek egyéb érdemei is (például egy megvitatásra érdemes és érdekes felfogás a popzenérôl általában). Ebben a tekintetben Európa eltér Amerikától, ahol a „kulturális elit" fogalma már önmagában is gyanús.
Mivel az európai kulturális identitás lényegét tekintve a szabadsághoz (és az emancipációhoz) kapcsolódik, az európai kulturális identitásnak szabadon választottnak kell lennie. Ennélfogva a „fehér faj" még nem adja meg valakinek az „európai identitást", sem az, hogy „Európa területén él". A világ bármely részén élô, bármilyen bôrszínû emberek választhatják maguknak tudatosan az európai identitást, mint ahogy ezt valójában nagyon különbözô európai nemzetek polgárai is teszik.

Univerzális magaskultúra, globális tömegkultúra, lokális folklór
  Hadd térjek most át Gross másik témájára, ez az európai történelem (vagy a nemzeti történelmek) ismeretének és oktatásának színvonala az európai oktatási intézményekben. Gross erôs hanyatlást lát a történelmi tudat és a hagyomány ismerete terén. Úgy vélem, hogy ez fontos kérdés, de néhány ponton szeretném kétségbe vonni a diagnózisát.
Az európai történelem ismerete lényegi jelentôségû, nem azért, mert hagyomány (hagyomány a kisebbek megverése is az angol fiúiskolákban), hanem mert ez olyan hagyomány, amelyben maga a történelmi tudat manifesztálódik.
  Fontos hozzájárulás volt a posztmetafizikus filozófiához, amikor Heidegger a technika lényegérôl szóló híres esszéjében azt sugallta, hogy a technika lényege a mûszaki képzelôerô (formaadásnak nevezi), amely átalakítja a természetet, az embereket is beleértve, bármikor használatba vehetô biztonsági tartalékká.
  A modernitásra valóban a mûszaki fantázia nyomja rá a bélyegét. „Problémákban" gondolkozunk, amelyeket „meg lehet oldani", az intézmények úgy jelennek meg a számunkra, mintha gépek volnának, amelyekben a rosszul mûködö alkatrészt egy tartalék alkatrésszel kell kicserélni ahhoz, hogy jól szuperáljon, az „új modell" mindig tetszetôsebb a réginél, mintha bizony az emberi élet vagy a történelem olyan volna, mint a tévékészülék vagy a fényképezôgép.
  De, és ez az, amit mondani akarok, a modern életet nem a mûszaki fantázia határozza meg egyedül. A modern emberek kettôs kötésben élnek – kötôdnek a technikai képzelôerôhöz, de a történelmi tudathoz is. A történelmi tudat mítoszokat, ideológiákat, eszméket kínál régi történetek, a saját történetünk elmondásával. A mûszaki fantázia elôre néz és felhalmozódó haladásban van, a történelmi tudat ezzel szemben számba veszi és tüzetesen vizsgálgatja a múltat, összekapcsolja a múltat a jelennel, és az értelmezésben él. Ha a történelmi tudat szegényessé lesz, szegényessé lesz a modern élet is. Állandóan kutatni kell a múltban. Ez nem holt tudás, mivel nem is csupán tudás, hanem eleven elbeszélést kínál. Ezért valóban fontos, hogy elevenek-e az ilyen narratívák a mostani fiatal nemzedék körében, hogy melyik eleven és hogyan, hogy csak egyetlen eleven verzió létezik-e, vagy több is verseng és küzd egymással. Nekem nem sokat számít a „pozitív" tudás, hogy egy csata idôpontját pontosan tudják-e. Az ilyen adatoknak mindig utána lehet nézni egy lexikonban, ha kell. Jobban érdekel, hogy mit jelentenek a narratívák azoknak, akik elbeszélik ôket, mert ezt nem lehet megnézni semmilyen enciklopédiában.
  Gross példákat hoz föl arra, milyen járatlan a mai fiatalság a magas kultúrában, és szembeállítja ezzel jártasságukat a tömegkultúrában. Nem akarom, és nem is tudom cáfolni a megállapításait. Inkább csak megkérdôjelezném, amint ígértem, néhány szerintem elhamarkodott következtetését.
  Gross hanyatlásról beszél. Vajon valódi hanyatlás-e ez, vagy csak a várakozásainkhoz képest az? Talán hamis várakozás volt azt hinni, hogy minél szélesebb körû lesz az oktatás, annál jobban nô a magaskultúra szeretete és a múlt történelme iránti érdeklôdés? Talán csak egy kicsit növekszik, és egyáltalán nem az oktatás kiterjedésével egyenes arányban? Talán nincs olyan sok ember, aki komolyan szeretne a magaskultúrával és értelmezésével foglalkozni? Végül is a költészet, a filozófia és a történelem iránt szenvedélyesen érdeklôdô emberek aránya mindig is elenyészô volt. Miért hisszük azt, hogy a demokrácia ezt lényegesen meg fogja változtatni? Miért hisszük azt, hogy mivel mindannyian résztvehetünk a politikában, a közügyekben, per definitionem valamennyien részt fogunk venni a magaskultúra értelmezésében is? A totalitárius diktatúra idején minden magyar Tolsztojt olvasott, mert a Háború és béké nél populárisabb regényekhez nem lehetett hozzájutni. Most kiadnak egy csomó szemetet és giccset, és sok ember olvas szemetet és giccset. Vajon be kellene tiltani a szemetet és giccset? Az európai kultúra végül is a szabadságról szól, és ez a választás szabadságát is magában foglalja. Ha jobban szereted a giccset, olvass giccset. Senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy Tolsztojt olvasson. Az elsô számú lecke, amit meg kell tanulnunk, hogy nem kaphatunk meg mindent egyszerre.
  De annyira biztos az, hogy manapság a klasszikusokat nem ismerik és nem értik? Kétlem. Azt hiszem, hogy túl sok illúzió él bennünk a múlttal és a tökéletes mûvészi ízléssel kapcsolatban. Olvassuk csak Proustot. A regényeiben leírt kifinomult arisztokrata-nagypolgári körökben szokás volt koncerteket adni. De ezeken a koncerteken rendszerint csak egy szonáta egyetlen tételét játszották el. Manapság nem találnánk olyan fafejût a nyugati középosztályban, aki egy szonáta egyetlen tételét akarná hallgatni az egész helyett. Órákat kell sorbaállni, hogy az ember bejusson egy kiállításra. És sok a fiatal ember is a sorban. Nem hiszem, hogy csökken a kulturális érdeklôdés, és hogy Pavarottit ne ismernék. Persze, hogy egy futballsztárt sokkal többen ismernek, de ez természetes, és nem kell, hogy aggassza az európai kultúra barátat. Ami talán aggaszthatna bennünket, az nem a tudás vagy az informáltság hiányossága, hanem valami, amit Adorno a „kulturális iparban" megtestesülô veszélyként írt le, de ô is túlzott. A fô kérdés nem az, hogy ismerik-e Mozart szonátáit, hiszen nagyban állítják elô, mint a szalámit, hanem hogy az emberek úgy fogyasztják-e, mint a szalámit, vagy megértik, hogy ezek a zenedarabok önmagukért valók, hogy öncélúak, és ebben az értelemben hasznavehetetlenek.
Persze, hogy lényeges különbség van tömegkultúra és magaskultúra közt, bár mindkettô univerzális. Kínai diákjaim (Kínába visszatérve) Proustot egybevetették A vörös szoba álma szerzôjével. A tévékészülékek elôtt ülô emberek a világon mindenütt nézik és értik a Dallas t. A népmûvészet más eset, mert az nem univerzális, hanem helyi hatású, de idônként beemelik a magaskultúrába vagy beviszik a tömegkultúrába.
  A tömegkultúra lényegében amerikai. Mert csak az amerikaiak tudják jól összeegyeztetni a high tech rafinériát a kimondottan gyermeteg fantáziával. De nem volna igaz, ha azt állítanánk, hogy a magaskultúra pedig európai. Van néhány figyelemreméltó civilizáció, amelyik magaskultúrát hozott létre (még ha nem nevezték is kultúrának), elsôsorban és leginkább a kínai, az indiai, a dél-kelet-ázsiai, a japán, a mexikói. És nemcsak az európai kulturális alkotások univerzálisak (kínai diákjaim rendszeresen jártak a pekingi európai operába), hanem minden magaskultúra valamennyi nagy kulturális alkotása is.
  Tehát nemcsak a magaskultúra megléte teszi ki önmagában az európai identitás alapját, hanem ennek a kultúrának a milyensége. Mindenekelôtt a folytonos – szabad, sokszínû, reflektív, szellemes, ironikus, humoros, komoly, tragikus és komikus – értelmezése és megvitatása a kultúrának és alkotásainak.
  Fennáll-e a hagyomány elvesztésének veszélye a tömegkultúra, a politikai korrektség és hasonlók térnyerésével? Fennáll-e a veszélye annak, hogy feladjuk a kettôs kötôdést, és kiszolgáltatjuk magunkat a technikai képzelôerô kizárólagos kénye-kedvének? Természetesen fennáll. De ez ellen nemigen van gyógymód.
  Talán csak egy valamit lehetne javasolni, azt is hiába. A modernizáció kezdetén úgy alakították át az iskolarendszert, hogy inkább az „életet" szolgálja, inkább az „életre" készítse föl a fiatalságot. Az ún. hasznavehetetlen tárgyak (görög, latin, történelem, irodalom, elméleti matematika, filozófia) oktatását inkább elhagyták vagy csökkentették, és „hasznos" tananyaggal váltották fel. Csak néhány elit iskola tartja még életben a hagyományt. Azt hiszem, ez súlyos hiba volt. Mert szerintem az általános oktatási anyagba – az olvasás, írás, számolás és jó beszédkészség mellett – jórészt haszontalan dolgokat kell belevenni (versek felmondását könyv nélkül, filozófiai problémák megvitatását stb). Még ahhoz is, hogy az ember képes legyen ún. hasznos dogokat jól csinálni, szükség van haszontalan dolgok végzése közben szerzett gyakorlatra, mivel az emberi képességek leginkább „haszontalan" nem pedig „hasznos" dolgok megismerése közben fejleszthetôk és alakíthatók a legjobban. Azt hiszem ebben egyetértenénk John Gross-szal.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu