EURÓPAI IDENTITÁS, MODERNITÁS ÉS TÖRTÉNELMI EMLÉKEZET
Az európai kultúra militáns,
pluralisztikus és változatos
Egyetértek azzal, hogy az
európai integráció – mint mindenfajta integráció
– végsôsoron kulturális és nem gazdasági
kérdés. Nem beszéltem „politikáról",
mert ha létrejön közös európai politika, az
csak európai politikai bürokrácia lesz, és mindenképpen
valami olyasminek a meglétén vagy hiányán múlik
majd, amit „európai kultúrának" lehet nevezni. Végülis
nincs politika politikai kultúra nélkül.
De mi a kritériuma annak, hogy van-e
vagy nincs „európai kultúra"? Az én véleményem
nagyon egyszerû. Lesz európai kultúra, ha lesz olyan
európai identitás, melyet nemcsak a kulturális elit
fogad el, hanem az európai lakosság jelentôs része
is. Ha tehát megkérdezik egy fiataltól, „Mit jelent
számodra az, hogy európai vagy?", nem fogja abszurdnak tekinteni
a kérdést, hanem megpróbálja megválaszolni,
még ha nehezére esik is. A kulturális identitáshoz
nem kell tudni a választ, vagy elôre kódolt választ
adni a fenti kérdésre, elég, ha értelmes kérdésnek
tûnik, ha az európai nemzetek fiai és lányai
biztosra veszik, hogy „európaiak", nemcsak mert történetesen
az európai kontinensen élnek, hanem mert ez
jelent
valamit
a számukra.
Az embereknek manapság sokféle
identitásuk van, és az európaiság lehet csak
az egyik a sok közül. Mi lehet egy ilyen identitás lényege?
Elôször is: a faj. Az európai alapjában véve,
ha nem is teljes mértékben, egyet jelent a „fehérbôrû
fajjal". Másodszor: a vallás. Az európaiak a zsidókat
és újabban a muzulmánokat leszámítva
általában keresztények. Harmadszor: történelem,
történelmi emlékezet. Az európai történelem
néhány kivételtôl (megszállók
elleni közös harctól) eltekintve súlyosan megosztja
az érintetteket. Az európaiak ugyanis rendszerint egymással
harcoltak. Végül: a „magaskultúra". Nos, hosszú
ideig a „magas" és az „alacsony" kultúra közti megkülönböztetésnek
Európában nem volt semmi értelme. A kultúra
fogalma nem létezett, csak a modernek találták ki.
Mellesleg: az elmesélt történetek (például
a festôk képein) nem az európai földrészen
játszódtak, hanem Jeruzsálemben vagy egy távoli
görög álomvilágban. Az európai identitás
a
különbözéssel
kezdôdött, a kulturálisan
elfogadott nyelvek differenciálódásával, a
tudatos eltérésekkel a mûvészeti vagy éppen
filozófiai stílusok terén.
A 17. század néhány
nagy európai filozófusa közös nyelvet használt,
a latint, de filozófiai nyelvük már különbözött
egymástól. Röviden: ha valaki az európai identitást
a magaskultúrával akarja meghatározni, azzal a paradoxonnal
találja magát szembe, hogy az ember csak úgy válhat
európaivá, ha elôbb francia, angol, német, magyar
stb. Ez esetben azonban a más „európaiakkal" folytatott harc
történetével azonosult. Ha Európa története
az „európaiak" története, akkor az egy folytonos polgárháború
története is.
Mindezt csak azért mondtam el, hogy
megmutassam, nem könnyû az európai kulturális
identitás kérdését megválaszolni. Európa
az Európáról szóló történetek
összessége. Különbözô történeteket
lehet mesélni Európáról, különbözô
„Európák" vannak, így többesszámban. Melyik
akkor az európai identitás legjobb leírása?
Egy világ, egy entitás, egy kulturális ideál
meghatározása, amelyrôl sokféle különbözô
történetet lehet elmondani, és ezek egyikét sem
lehet végérvényesnek tekinteni, az egyedül igaz
történetnek, még csak a legjobbnak sem. Ennek az identitásnak
a szellemében az európai kultúra militáns,
pluralisztikus és változatos. Az európai kultúra
ebben a leírásban a folytonos diskurzus az európai
kultúráról. De, és ez az elôbbiekbôl
következik, az „európai kultúrát" másként
is le lehet írni.
A modern világnak nincs fundamentuma,
mert a szabadságra épül
Arisztotelész egyszer azt
mondta, hogy a görögöknek megvan az a szerencséjük,
hogy egyszerre ázsiaiak és európaiak. Az ázsiaiak,
mondta, mûvelt emberek, de hajlanak a despotizmusra, az európaiak
ezzel szemben kulturálatlanok, de szeretik a szabadságot.
És valóban: az európaiak közös történetei
a kivívott és elvesztett szabadságról szólnak.
A szabadságra itt két különbözô értelemben
gondolok. A szabadságról, mint politikai szabadságról,
a szabadság megteremtésérôl szóló
történetek a görögöktôl és a rómaiaktól
örökölt történetek. A szabadságról,
mint megszabadulásról szóló történetek
a zsidó-biblikus történetek – kezdve az egyiptomi szolgaságtól
való megszabaduláson, egészen az embernek a halál
rabságától való megszabadulásáig,
a megváltásra, a Messiás eljövetelére
vonatkozó történetekig. Nietzsche nem állt messze
ettôl a gondolattól, amikor a modern liberális és
demokratikus intézmények csíráit a zsidó
és ôskeresztény ú.n. „rabszolgalázadásban"
vélte felfedezni. Amikor Hegel a szabadság fogalmát
használta a világtörténelmi haladás egyetlen
mércéjeként, az európai hagyomány nyomdokain
járt.
Van-e bármi köze a szabadságnak
az európai identitáshoz? Azt hiszem, másról
sem szól, mint éppen errôl.
Háromféle kultúrafogalmat
különböztetnék meg: az általános fogalmat
(ezt Márkus György barátom a kultúra „antroplógiai
fogalmának" nevezi), a magaskultúra fogalmát az alkotás,
a kreativitás értelmében és a kultúra
mint diskurzus, vita, reflexió fogalmát. Mindhárom
fogalom európai találmány, modern találmány.
A második magától értetôdô, mivel
a modernitás mint olyan európai találmány.
De mi a modernitás lényege?
Tömören összefoglalva a modernitás a szabadság
eszméjére épül. De a szabadság olyan alap,
amelynek nincs saját alapja. A szabadságra nem lehet magasépületet
emelni, mert összeomlik. A szabadság mint alap azt jelenti,
hogy a modern világnak nincs fundamentuma. Hogy ebben a világban
mindent, vagy mindennek az értékét állandóan
meg lehet kérdôjelezni, felül lehet vizsgálni,
és ezt állandóan meg is teszik. Ha valaki át
mond, a másik bét fog mondani, a harmadik cét. Minden
nyitva áll végtelenféle értelmezés elôtt.
Nincs egyetlen biztos mitológikus történet, amely érvényben
maradhatna mindaddig, míg Európa fennmarad. Ellenkezôleg,
a történelmet sok különbözô perspektívából
adják elô, és mondják el újra meg újra
különbözô divatoknak megfelelôen.
John Gross – az európai hagyomány
védelmében – idônként tiltakozik a történetek
és értelmezésük sokfélesége ellen,
például a történelem elmondásának
neomarxista és egzisztencialista módja ellen. De hát
az egyáltalán nem számít, hogy valaki szereti-e
vagy sem az ilyesfajta értelmezéseket, mert ahhoz nem fér
kétség, hogy nagyon is törvényes gyermekei az
európai hagyománynak, akárcsak a szuper(poszt)modern
Shakespeare-elôdások, amelyeket Gross utál. Azért
van kulturális konzervativizmus Európában, mert a
kulturális forradalom szakadatlanul folyik. Az új minôségét
sokszor kétségbe lehet vonni, de a szabad, korlátlan
értelmezés európai igényét nem lehet.
A kulturális diskurzus öncél
Hadd térjek most vissza a
kultúra három fogalmához – ami önmagában
is európai termék – és szabad értelmezhetôségükhoz.
Az elmúlt 500 év Európában a mûvészi
kreativitás példátlan kitörésével
járt. Ennek az erupciónak a viszonylagos folytonossága
annak volt köszönhetô, hogy a szabad képzelôerôt
többre tartották a hagyomány puszta követésénél.
Minél nagyobb hangsúlyt adtak a szabad képzeletnek,
annál jobban csodálták, tekintették géniusznak
az alkotót. A szabad fantázia ilyen sokra tartása,
ami a nagy mûalkotások istenítéséhez
is vezetett, idézte elô Nietzsche szavaival Isten halálát
is. De ha igaz, hogy a szabad képzelôerô igénye
volt az európai magaskultúra legnagyobb teljesítményei
megszületésének vezérlô csillaga, akkor
miért és milyen alapon kiált valaki „Megállj"-t
– éppen itt és most, csak mert már nem maradt semmi
dekonstruálnivaló?
Milyen alapon lehetne a legújabbat
lenézni, csak mert nem olyan nagy, mint a régi, mivel a múlthoz
legfeljebb idézetekért fordul? S milyen alapon kiált
valaki „Megállj!"-t, csak mert egy mindenevô kultúra
már felfalta saját teremtményeit, és új
kulturális táplálékot a Csendes-óceán
eldugott szigetein keres? A mai magaskultúra mindenevô jellege
ugyanabból a dinamikából következik, amelyik
valamikor egy Shakespeare, Rembrandt vagy Beethoven számára
az ösztönzést adta. Mi az akkor, ami itt és most
európai? Pontosan az a dinamika, minden bálvány ledöntése,
a fantázia szárnyalása, hogy valami olyat hozzanak
világra, ami még nem volt. Két szóval (ami
lényegében egy szó): szabadság és emancipáció.
A kultúra „antropológiai"
fogalma értelmében (amely szintén európai találmány)
minden társadalomnak és népcsoportnak megvan a „saját"
kultúrája. A kulturális relativizmus, és különösen
az európai kultúra relativizálása valójában
az európai kultúra terméke. Csak az európai
adja föl „etnocentrikus" voltát, fôként mivel
az európaiak önmeghatározása szabaddá
válik, többé már nem természetadta és
kötelezô erejû, s ezáltal szabadon választhatóvá
válik az azonosulás bármely másik kultúrával.
Ez a relativizálásra és a pluralizmus elfogadására
való állandó késztetés nem zárja
ki a fanatizmust és a feltétlen azonosulást. Mindkettô
jelen van egyidejûleg vagy egymás után. Az európai
kultúra (egy tág, antropológiai értelemben)
változatos, sokoldalú, pluralisztikus nemcsak tartalmában,
de attitûdjeiben is. Nem csoda, hogy a szkepticizmus, az irónia,
a cinizmus könnyed válfaja olyan elterjedt az Óvilágban.
Ugyanígy a humor és a játékosság egyebek
között a nyelvvel és az érzelmek világával.
Az amerikai kultúra bírálata
során John Gross, szerintem helyesen mutat rá a „politikai
korrektség", a PC bornírtságára. A PC nemcsak
politikailag szûklátókörû és ostoba,
de jelzi a kultúrának, amelyben mûködik, olyan
sajátosságait, mint amilyen a humor, az irónia, a
szkepszis és a distancia iránti érzék hiánya.
Ez az attitûd a puritanizmusból eredeztethetô, a puritanizmus
pedig Európából. A PC mégis idegen test az
európai kultúrában. Bár sokan megpróbálják
utánozni, mégsem fog gyökeret verni. Az európai
feminizmus például sosem lesz olyan, mint az amerikai, egyszerûen
azért nem, mert Európában egyetlen attitûd sem
válhat hosszabb idôre dominánssá. Így
a puritanizmus, bár Európából származik,
ott mindig együtt élt számos más, eléggé
eltérô orientációval és attitûddel,
amelyek a maguk részérôl mindig tagadták és
nevetségessé tették az egyetlen egy „korrektségben"
való hitet.
A kultúra harmadik fajtája
a
kulturális diskurzus
. Ez Európa igazi cégére.
Európa az a hely, ahol állandóan vitatkoznak a kultúráról.
A kulturális vitának nincs speciális célja.
(Lehet neki – például oktatási reform – de ritkán
van). A kulturális diskurzus ugyanis öncél. Ez a diskurzus
nem az igazságról folyik és a helyességrôl
(ki szeretné, ha csak egyetlen egy helyes Hamlet értelmezés
volna?), hanem a jelentés megközelítésérôl
és az értelemadásról. Aki az életet
értelmezi és jelentéssel ruházza fel a kulturális
diskurzusban, az a kulturális elit. Az európai kulturális
elit nem azonos a társadalmi elittel, nem azonos sem a leggazdagabbakkal,
sem a leghíresebbekkel. Európában senkinek nem jutna
eszébe egy kiváló pop-énekest a „kulturális
elit"-be sorolni, hacsak az illetônek nincsenek egyéb érdemei
is (például egy megvitatásra érdemes és
érdekes felfogás a popzenérôl általában).
Ebben a tekintetben Európa eltér Amerikától,
ahol a „kulturális elit" fogalma már önmagában
is gyanús.
Mivel az európai kulturális
identitás lényegét tekintve a szabadsághoz
(és az emancipációhoz) kapcsolódik, az európai
kulturális identitásnak szabadon választottnak kell
lennie. Ennélfogva a „fehér faj" még nem adja meg
valakinek az „európai identitást", sem az, hogy „Európa
területén él". A világ bármely részén
élô, bármilyen bôrszínû emberek
választhatják maguknak tudatosan az európai identitást,
mint ahogy ezt valójában nagyon különbözô
európai nemzetek polgárai is teszik.
Univerzális magaskultúra,
globális tömegkultúra, lokális folklór
Hadd térjek most át
Gross másik témájára, ez az európai
történelem (vagy a nemzeti történelmek) ismeretének
és oktatásának színvonala az európai
oktatási intézményekben. Gross erôs hanyatlást
lát a történelmi tudat és a hagyomány
ismerete terén. Úgy vélem, hogy ez fontos kérdés,
de néhány ponton szeretném kétségbe
vonni a diagnózisát.
Az európai történelem
ismerete lényegi jelentôségû, nem azért,
mert hagyomány (hagyomány a kisebbek megverése is
az angol fiúiskolákban), hanem mert ez olyan hagyomány,
amelyben maga a történelmi tudat manifesztálódik.
Fontos hozzájárulás
volt a posztmetafizikus filozófiához, amikor Heidegger a
technika lényegérôl szóló híres
esszéjében azt sugallta, hogy a technika lényege a
mûszaki képzelôerô (formaadásnak nevezi),
amely átalakítja a természetet, az embereket is beleértve,
bármikor használatba vehetô biztonsági tartalékká.
A modernitásra valóban
a mûszaki fantázia nyomja rá a bélyegét.
„Problémákban" gondolkozunk, amelyeket „meg lehet oldani",
az intézmények úgy jelennek meg a számunkra,
mintha gépek volnának, amelyekben a rosszul mûködö
alkatrészt egy tartalék alkatrésszel kell kicserélni
ahhoz, hogy jól szuperáljon, az „új modell" mindig
tetszetôsebb a réginél, mintha bizony az emberi élet
vagy a történelem olyan volna, mint a tévékészülék
vagy a fényképezôgép.
De, és ez az, amit mondani
akarok, a modern életet nem a mûszaki fantázia határozza
meg egyedül. A modern emberek kettôs kötésben élnek
– kötôdnek a technikai képzelôerôhöz,
de a történelmi tudathoz is. A történelmi tudat
mítoszokat, ideológiákat, eszméket kínál
régi történetek, a saját történetünk
elmondásával. A mûszaki fantázia elôre
néz és felhalmozódó haladásban van,
a történelmi tudat ezzel szemben számba veszi és
tüzetesen vizsgálgatja a múltat, összekapcsolja
a múltat a jelennel, és az értelmezésben él.
Ha a történelmi tudat szegényessé lesz, szegényessé
lesz a modern élet is. Állandóan kutatni kell a múltban.
Ez nem holt tudás, mivel nem is csupán tudás, hanem
eleven elbeszélést kínál. Ezért valóban
fontos, hogy elevenek-e az ilyen narratívák a mostani fiatal
nemzedék körében, hogy melyik eleven és hogyan,
hogy csak egyetlen eleven verzió létezik-e, vagy több
is verseng és küzd egymással. Nekem nem sokat számít
a „pozitív" tudás, hogy egy csata idôpontját
pontosan tudják-e. Az ilyen adatoknak mindig utána lehet
nézni egy lexikonban, ha kell. Jobban érdekel, hogy mit jelentenek
a narratívák azoknak, akik elbeszélik ôket,
mert ezt nem lehet megnézni semmilyen enciklopédiában.
Gross példákat hoz
föl arra, milyen járatlan a mai fiatalság a magas kultúrában,
és szembeállítja ezzel jártasságukat
a tömegkultúrában. Nem akarom, és nem is tudom
cáfolni a megállapításait. Inkább csak
megkérdôjelezném, amint ígértem, néhány
szerintem elhamarkodott következtetését.
Gross hanyatlásról
beszél. Vajon valódi hanyatlás-e ez, vagy csak a várakozásainkhoz
képest az? Talán hamis várakozás volt azt hinni,
hogy minél szélesebb körû lesz az oktatás,
annál jobban nô a magaskultúra szeretete és
a múlt történelme iránti érdeklôdés?
Talán csak egy kicsit növekszik, és egyáltalán
nem az oktatás kiterjedésével egyenes arányban?
Talán nincs olyan sok ember, aki komolyan szeretne a magaskultúrával
és értelmezésével foglalkozni? Végül
is a költészet, a filozófia és a történelem
iránt szenvedélyesen érdeklôdô emberek
aránya mindig is elenyészô volt. Miért hisszük
azt, hogy a demokrácia ezt lényegesen meg fogja változtatni?
Miért hisszük azt, hogy mivel mindannyian résztvehetünk
a politikában, a közügyekben,
per definitionem
valamennyien részt fogunk venni a magaskultúra értelmezésében
is? A totalitárius diktatúra idején minden magyar
Tolsztojt olvasott, mert a
Háború és béké
nél
populárisabb regényekhez nem lehetett hozzájutni.
Most kiadnak egy csomó szemetet és giccset, és sok
ember olvas szemetet és giccset. Vajon be kellene tiltani a szemetet
és giccset? Az európai kultúra végül is
a szabadságról szól, és ez a választás
szabadságát is magában foglalja. Ha jobban szereted
a giccset, olvass giccset. Senkit sem lehet arra kényszeríteni,
hogy Tolsztojt olvasson. Az elsô számú lecke, amit
meg kell tanulnunk, hogy nem kaphatunk meg mindent egyszerre.
De annyira biztos az, hogy manapság
a klasszikusokat nem ismerik és nem értik? Kétlem.
Azt hiszem, hogy túl sok illúzió él bennünk
a múlttal és a tökéletes mûvészi
ízléssel kapcsolatban. Olvassuk csak Proustot. A regényeiben
leírt kifinomult arisztokrata-nagypolgári körökben
szokás volt koncerteket adni. De ezeken a koncerteken rendszerint
csak egy szonáta egyetlen tételét játszották
el. Manapság nem találnánk olyan fafejût a nyugati
középosztályban, aki egy szonáta egyetlen tételét
akarná hallgatni az egész helyett. Órákat kell
sorbaállni, hogy az ember bejusson egy kiállításra.
És sok a fiatal ember is a sorban. Nem hiszem, hogy csökken
a kulturális érdeklôdés, és hogy Pavarottit
ne ismernék. Persze, hogy egy futballsztárt sokkal többen
ismernek, de ez természetes, és nem kell, hogy aggassza az
európai kultúra barátat. Ami talán aggaszthatna
bennünket, az nem a tudás vagy az informáltság
hiányossága, hanem valami, amit Adorno a „kulturális
iparban" megtestesülô veszélyként írt le,
de ô is túlzott. A fô kérdés nem az, hogy
ismerik-e Mozart szonátáit, hiszen nagyban állítják
elô, mint a szalámit, hanem hogy az emberek úgy fogyasztják-e,
mint a szalámit, vagy megértik, hogy ezek a zenedarabok önmagukért
valók, hogy öncélúak, és ebben az értelemben
hasznavehetetlenek.
Persze, hogy lényeges különbség
van tömegkultúra és magaskultúra közt, bár
mindkettô univerzális. Kínai diákjaim (Kínába
visszatérve) Proustot egybevetették
A vörös
szoba álma
szerzôjével. A tévékészülékek
elôtt ülô emberek a világon mindenütt nézik
és értik a
Dallas
t. A népmûvészet
más eset, mert az nem univerzális, hanem helyi hatású,
de idônként beemelik a magaskultúrába vagy beviszik
a tömegkultúrába.
A tömegkultúra lényegében
amerikai. Mert csak az amerikaiak tudják jól összeegyeztetni
a high tech rafinériát a kimondottan gyermeteg fantáziával.
De nem volna igaz, ha azt állítanánk, hogy a magaskultúra
pedig európai. Van néhány figyelemreméltó
civilizáció, amelyik magaskultúrát hozott létre
(még ha nem nevezték is kultúrának), elsôsorban
és leginkább a kínai, az indiai, a dél-kelet-ázsiai,
a japán, a mexikói. És nemcsak az európai kulturális
alkotások univerzálisak (kínai diákjaim rendszeresen
jártak a pekingi európai operába), hanem minden magaskultúra
valamennyi nagy kulturális alkotása is.
Tehát nemcsak a magaskultúra
megléte teszi ki önmagában az európai identitás
alapját, hanem ennek a kultúrának a milyensége.
Mindenekelôtt a folytonos – szabad, sokszínû, reflektív,
szellemes, ironikus, humoros, komoly, tragikus és komikus – értelmezése
és megvitatása a kultúrának és alkotásainak.
Fennáll-e a hagyomány
elvesztésének veszélye a tömegkultúra,
a politikai korrektség és hasonlók térnyerésével?
Fennáll-e a veszélye annak, hogy feladjuk a kettôs
kötôdést, és kiszolgáltatjuk magunkat a
technikai képzelôerô kizárólagos kénye-kedvének?
Természetesen fennáll. De ez ellen nemigen van gyógymód.
Talán csak egy valamit lehetne
javasolni, azt is hiába. A modernizáció kezdetén
úgy alakították át az iskolarendszert, hogy
inkább az „életet" szolgálja, inkább az „életre"
készítse föl a fiatalságot. Az ún. hasznavehetetlen
tárgyak (görög, latin, történelem, irodalom,
elméleti matematika, filozófia) oktatását inkább
elhagyták vagy csökkentették, és „hasznos" tananyaggal
váltották fel. Csak néhány elit iskola tartja
még életben a hagyományt. Azt hiszem, ez súlyos
hiba volt. Mert szerintem az általános oktatási anyagba
– az olvasás, írás, számolás és
jó beszédkészség mellett – jórészt
haszontalan dolgokat kell belevenni (versek felmondását könyv
nélkül, filozófiai problémák megvitatását
stb). Még ahhoz is, hogy az ember képes legyen ún.
hasznos dogokat jól csinálni, szükség van haszontalan
dolgok végzése közben szerzett gyakorlatra, mivel az
emberi képességek leginkább „haszontalan" nem pedig
„hasznos" dolgok megismerése közben fejleszthetôk és
alakíthatók a legjobban. Azt hiszem ebben egyetértenénk
John Gross-szal.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu