SZAMARÁBÓL, SZERETETTEL
MOSZKVA - Épp két éve
tudósítottam a
Lettre
szeretett olvasóit Szamarából,
mely eleddig legfeljebb csak közkedvelt népdaláról
volt ismert, mostantól azonban az egyre híresebb szamarai
kulturális fesztivál révén az is megtörténhet,
hogy Szamarát legalábbis az orosz
kultúra
fôvárosává
teszi.
Mert Szamara amúgy már
két ízben is majdnem orosz (szovjet) fôváros
lett: elôször 1918 nyarán volt a „demokratikus ellenforradalom"
központja, miután a szamarai lakosság megcsömörlött
a 17 októberében kotyvasztott vörös scsítôl,
s kiebrudalta a városból az összes bolsevikot, majd
azon nyomban létrehozta a többpártrendszert, engedélyezte
a szabadkereskedelmet, megszervezte a zemsztvót, a városi
dumát, magánkézbe adta a bankokat, gyárakat.
A vörös kerék azonban megállíthatatlan volt,
s ôszre a kiéhezett, gyûlölettôl felkorbácsolt
Szovjetek újra hatalmukba kerítették a várost,
vérbe fojtva - nem elôször és nem utoljára
- a frissen teremtett orosz demokráciát.
Másodszor a Nagy Honvédô
Háború idején kóstolta meg a fôvárosság
ízét az akkor már Kujbisevre keresztelt Szamara: ide
evakuáltatta Sztálin elvtárs Moszkvából
az összes nagykövetséget, fontos szovjet közintézményt,
miután megépíttette magának az évszázad
legnagyobb luxusbunkerét, melyet most úgy mutogat nem titkolt
büszkeséggel a turistának az idegenvezetô: „a
mi bunkerünk még a Hitlerénél is biztonságosabb".
Egyszóval Szamarának
ismét jó esélye van arra, hogy fôváros
legyen, mert bár pénzbôl sosincs elég, de -
miként a terület kormányzója, Tyitov úr
szivesen idézi az, igaz, Odesszából ideszármazott,
s Iszaak Babel által megörökített mondást:
„pénzt
keresni
és pénzt
kapni
az
két
óriási különbség", márpedig a
kommunizmus és a kapitalizmus is épp ez „két különbség".
Nem kezeskednék afelôl, hogy a „jó szamaritánusok"
(miként a város lakóit e bibliai szóval „tréfásan"
nevezik) mind olyan szigorúan követik a kapitalizmus „törvényeit",
miként elôdeik Mózes öt könyvét, az
azonban elsô pillanatásra is nyilvánvaló, hogy
remekül érzik magukat az új körülmények
közepette, még akkor is, ha Oroszország elnöke
épp most tiltotta be rendeletileg „idôlegesen" az utcai bódékban
a vodkaárusítást: kibúvókat egyrészt
mindenki talál, ha nagyon akar, másrészt meg „idôlegesen"
nem kapni még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lehetne
semmit kapni - amire nagyon pontosan emlékszik még nemcsak
Szamara, de az egész ország lakossága. Ha meg elfelejtette:
jól tette, nem kell mindig minden szarra emlékezni, legfeljebb
csak azon praktikus okból, hogy - ne lépjünk bele még
egyszer ugyanabba.
A várost keresztülszelô
aranyló Volga többkilométeres rakparti sétányait
róva - gyerekek görkorcsolyáznak, családok sütkéreznek
kempingszékeken - nem tudok szabadulni az érzéstôl,
hogy a lehetô legnormálisabb dolgok is képesek euforikus
hangulatot kelteni, ha nem a kommunisták harangozzák a fülünkbe,
ha tényleg komolyan gondolják, hogy - miként az idén
- a népi iparmûvészet remekeit meg kell menteni, be
kell mutatni, s nem csak egy újabb kötelezô önképzôkör
megalakításához szolgál ürügyül;
ha az egész szovjetkorszakban cipôtalpraktárként
funkcionáló szecessziós villát gyönyörûen
kitatarozva odaadják gyerekrajziskolának, hogy egy igazán
hozzáértô pedagógusnô - mint az idén
- máris gyerekrajzkiállítást rendezzen Puskin-illusztrációkból;
ha a Párizsba elszármazott egykori szamarai valóságos
titkos tanácsos - ma neves divattörénész és
mûgyûjtô - nem seftelni tér vissza, hanem olyan
kultúrcentrumot létrehozni, ahol nemcsak az általa
hozott egyedülálló avantgárd festészeti
gyûjteményt lehet megnézni - mint az idén -,
hanem lehet üldögélni egy csésze tea mellett, és
csak úgy, beszélgetni, azaz normális életet
élni.
Az irigység már
nem rendszerképzô erô
A legnagyobb reveláció
számomra azonban az idén az az élmény volt,
hogy: eltûnt az irigység az emberekbôl. Az irigység,
ami a szovjetrendszer egyik legfôbb összetartója volt.
Nem irigylik, aki kicsit gazdagabb náluk (legfeljebb csak csettintenek:
ügyes), nem kiáltják ki kuláknak, ha kilószámra
zabálja a kaviárt, nem eszi a méreg, ha a másik
a fôvárosban lakik, nem koszos vidéken, nem hívnak
össze pártgyûlést, ha szebb a szeretôje,
egyszóval, az irigység immár - ahogy komoly politikai
elemzô barátom mondaná - „nem rendszerképzô
erô". És errôl - épp most, itt, Szamarában
- kiváló írónônkkel való találkozásom
gyôzött meg végképp.
Húsz éve ismerem:
akkor mind a ketten úgynevezett „fiatal írók" voltunk,
azaz akit „nem publikálnak", volt akkor egy frappáns definíció:
„jó író, csak nem adják ki".... Az íróálom
netovábbja az îrószövetségi tagság
volt, a vele járó, földi halandó számára
elérhetetlen kedvezményekkel, örök irigységet
generáló juttatásokkal: alkotóházi beutaló,
külön fogorvos, kedvezményes fürdôbérlet,
egyebek. Csodával határos módon a kolleginát,
aki ugyancsak nem tartozott a hivatalosan elismertek sorába, fölvették
ide, a „kiválasztottak" közé (engem meg Viktor Jerofejevet
épp akkor csaptak ki nagy zaj közepette, a
Metropol
címû szamizdatkötetért, de ez másik történet),
s valóra vált a legmerészebb írói fantáziakép:
két hét a Fekete-tenger menti, koktyebeli íróházban,
melyet a híres bárd, Julij Kim így énekelt
meg:
„", minden írók álma, Koktyebel, / a szovjet
próza lábadnál hever. / Az olvasók vágya
hiába libben, / Írók pocakja süttetôdik
itten."
Egyszóval írónônk
is bebocsáttatást kapott végre a szentélybe,
ám még le se járt a két hét, jött
vissza pereputtyostul (két gyerek, társbérlet, nem
szakmabeli férj, 95 rubeles éjjeli ôr fizetéssel),
ôrjöngve, magából kikelve:
- Tudod mit mûveltek velem,
ezek a szemét gazemberek? Bedugtak a legócskább szobába,
amilyet csak el tudsz képzelni, alagsor, kilátás a
budira, zuhanyozó nincs, csak bûz.
- Fogalmam sincs, milyen lehetett,
sose jártam ott - próbáltam nem átengedni magam
dühének, de úgyse figyelt rám:
- Ezek a nagyágyúk
(és sorolta az épp ügyeletes irodalmi nagyságokat),
meg ott terpeszkedtek a legelegánsabb szobákban, erkély
a tengerre, az összes siserehad körülöttük rajzott...
- Na és, mit zavart az téged?
Ott volt a tenger, a napfény?
- Meghibbantál? Hogy-hogy
mit zavar?
- Idefigyelj, lehet, hogy meghibbantam,
de ha a te logikádat követem, akkor viszont nekem téged
kellene irigyelnem, mert téged felvettek az Írószövetségbe,
engem meg épp most löktek ki, engem viszont Edik Ruszakov irigyelhet
Krasznojarszkból, mert hozzám eljut az összes antiszovjet
és dekadens iromány, ôt eközben teljes joggal
irigyli a vad északi költô, Nonyin, aki jelen pillanatban
a norilszki tundrán ôrzi a gázvezetéket, miután
hat hónapot vertek rá csak azért, mert hat hónap
elmaradása volt a tartásdíjban, de most legalább
szabad levegôn van, ellentétben volt cellatársával,
aki még mindig ül, tehát még több alapja
van az irigykedésre. Egyébként is, mit akarsz te a
szovjethatalomtól, amikor folyton csak mindenféle rémtörténettel
traktálod a közönséget, csupa nyomor, szenvedés.
A kollegina persze vérig
sértôdött, sarkon fordult, ott hagyott faképnél.
Most találkoztunk húsz év után újra,
Szamarában.
- Tudod, azt mondja, valószínûleg
igazad volt akkor. Az irigység a gonoszság láncolata.
És amikor az egymás mellett élôk csak irigységgel
tudnak közelíteni a másikhoz, akkor nemcsak a másik
életét keserítik meg, hanem a magukét is. Az
irigység végül is nem egyéb, mint önrombolás.
Emlékszel Mandelstam kétsorosára?
„Mit fújtatsz, vörösödsz,
mit irigykedsz, ifjú barátom? / Koporsódat szegeled,
befekhetsz, ifjú barátom."
Persze, hogy emlékszem rá,
s még jobb, hogy a kolleginának eszébe jutott a Mandelstam-fricska,
miután igazi híresség lett, a félvilágot
bejárta, tucatnyi nyelvre lefordították a mûveit,
s disszertációkat írnak róla. Nem csak az a
jó, hogy nincs irigykedésre oka, hanem hogy ezt végre
ô is így tudja.
Ez az, ami legalább annyira
fontos eseménye volt az idén a szamarai fesztiválnak,
mint például az, hogy megalakult a „Szamarából
Elszármazottak Egyesülete", ahová volt szamarai lakosok
sokasága küldte el üdvözletét szeretettel
(például Csernomirgyin miniszterelnök), vagy jött
el személyesen a világ minden tájáról,
hogy aláírásával hagyja jóvá
az alapító okiratot, miszerint bárki a világon
„saját akaratából" tagja lehet a szervezetnek, ha
bármi, mégoly csekély köze van is akár
személyes sorsa, akár ôsei révén e vidékhez.
A huszadik század ennél nem érhet jobb véget:
nincs Szovjetunió, nincs Orosz Szocialista Föderatív
Köztársaság, csak egyszerûen Oroszország,
nincs Kujbisev, nincs szovjet fantom, csak egyszerûen Szamara. És
Szamara vár mindenkit, szeretettel.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu