MICHNIK ÉS HAVEL

  BUKAREST - A disszidens az a személy, aki a totalitárius terror fénykorában normális viselkedésre határozza el magát. Vagyis arra, hogy közölje gondolatait, fesztelenül találkozzon bárkivel, élvezze az élet legitim szabadságait mindenféle fenntartás és félelem nélkül.

Üdvözlet Michniknek

  Egy olyan környezetben, amelyben mások valamiféle öngyilkos elôzékenységgel lemondanak méltóságról és felelôsségrôl, ô hirdeti a diktatúra etikai és metafizikai érvénytelenségét, beszél a bátorságról, a becsületrôl, a jóról és a rosszról, az igazságról és az igazságosságról. Ily módon kikerülhetetlen, hogy a többiek ôrültnek ne tartsák. De ô épeszû, a banalitásig normális. Honfitársai, vele ellentétben, iszonyatos konformizmusban, kísérteties embertelenségben élnek.
  Ha így állnak a dolgok, hamis a disszidensnek az a neptuni képe, mely szerint ô az összeesküvések mestere, eltorzult a konspiratív nyugtalanságtól, mártírsága komor és hallucináló, valamint monumentális gesztikulációra ítéltetett. Még ha alkalmilag a disszidens képes is ilyen megtestesüléseket vállalni, lényege szerint más: egy olyan világ profétája, amelynek nincs szüksége hôsökre. Az igazi disszidens nem keresi gyertyával a börtönt, nem reménykedik valamilyen grandiózus halálban. Nem az áldozatvállalás, hanem a természetesség az ô „mestersége". Akárcsak Adam Michnik, szeretne „élni", „örvendezni a barátoknak, a szép nôknek és a bornak". A hôsiességgel szemben elônyben részesíti a józan észt, és hangsúlyozza a brechti mondás fontosságát: „Jaj azoknak a népeknek, kiknek hôsökre van szükségük!" A disszidens valódi kompetenciája tehát, nem a földalatti harc, hanem a normalitás, az élet azon örömeinek teljes élvezése, amelyekrôl mások készségesen lemondanak a túlélés egyszerû elégtételéért.
  Mivel a disszidens a normalitás lovagja, természetébôl adódóan jókedvû és megbocsájtó. Uralkodó tulajdonságai a humor és a tolerancia, jelleme páratlanul szilárd: nem tartja számon a rosszat, nem alkot utópiákat, nem válik a rendíthetetlenség hivatalnokává. Békeidôben nem éleszti a háború szellemét. Minél radikálisabb és bátrabb volt a diktatúra bestialitásával szemben, annál nagylelkûbb és engedékenyebb annak bomlása után. Az igazi disszidens számára a bátorság nem a merészség egyik fajtája, hanem a remény másodlagos hatása. És mivel engedmény nélkül leszámolt a végsô rosszal, képes élvezni a minimális jót, vagy a teljes jó pespektíváit, legyenek bár ezek bizonytalanok, de létükkel biztosítsák a nyitottságot.
  Attól tartok, hogy a román olvasó a mi legújabbkori történelmünkben az ilyen típusú személyeket némileg nehezen ismeri fel. A régi autochton disszidens jobban szereti, ahogy mondani szokás, a fekete sárba való „beleragadást"; mogorva, patetikus, bánatos. Hivatása a boldogtalanság. Komor, a dolgok evoluciója és a kortársak hálátlansága mindig kiábrándítja, krónikus rossz közérzettôl szenved, és többé vagy kevésbé kitalált arcvonalakon küzdi le tehetetlenségét. Csak három kivétel jut eszembe: Mircea Dinescu kitörô energiája, Radu Filipescu fiatalos szivélyessége és Mihai Botez nemes egyensúlya. Az összes többinek végtelen tisztelettel tartozom. De nem indulnék el velük sem menyegzôre, sem haborúba...
  Petre Þuþea szokta volt mondani, hogy jó perceiben eléri stilisztikailag Descartes „banalitását". Ez a kijelentés fabatkát sem ér, mert egyáltalán nem szerette Descartes-ot, és a nevére való hivatkozás nem egyéb, mint a szerénység paradox formája. Másrészt a descartes-i „banalitás" a filozofálás egyik lehetséges módja, de Petre Þuþea ezzel nem értett egyet: hiányzott belôle a terminológiai visszaélés, nem volt benne túl sok fogalmi bürokrácia. A filozófusnak a már meglévô gondolkodási mód, az öröklött eszmék, a jelenlegi beidegzôdések felülvizsgálásával kell kezdenie. A igazsághoz vezetô út inkább a banalitás türelmes vállalása, és nem az ötletes konstrukciók megszállott keresése.
  Václav Havel eszméi, ha „igényes" olvasók vizsgálják, nem mentesek egyfajta „karteziánus" banalitástól. Igazságosan élni, nem elválasztani a politikát a moráltól, megvalósítani a hatalom nélküliek hatalmát, sorsként vállalni a felelôsséget, elismerni az egyéni morális tudat elsôbbségét és a szó felszabadító erejét - mindezek, akárcsak az emberi jogok problémája és a totalitárius patológia nem kínálhatnak ma, különösen a kelet-európai olvasó számára, új „átélési" forrást és eredeti elmélkedést. Havel érdekes mint elbészélô és megfigyelô, mint elemzô és teoretikus, de kevésbé kidolgozott, mint Konrád György, és nem oly temperamentumos, mint Adam Michnik.

Havel etikája

  Összehasonlítva a hivatásos politológusok tanulmányaival és az egyetemes politikai filozófia spekulációival, Havel esszéi egysíkúaknak, elôreláthatóaknak tûnhetnek, van bennük egyfajta, nemes naivitás. Természetesen igaza van abban, amit mond, de, ahogy Constantin Noica mondaná, csak igaza van. Az ô impozáns alakja nem következik direkt módon írott mûvének eszmei nagyságából. Teljesítménye sokkal értékesebb, mint egy esszéíróé. Hiszen az ô esetében nem az fantasztikus, amit az esszéista mond , hanem az a tény, hogy mindig kijelentéseinek megfelelôen él. Azt cselekedni, amirôl állította, hogy meg kell tenni, megkettôzni a norma szavakba öntését a „normális" és normatív tett által - ebben áll Václav Havel egyáltalán nem banálisan nagy sikere. ' vállalta „az összes lehetôség közül a legnehezebbet: a kockázatot". Kijelentéseinek egyetlen következménye alól sem bújt ki, nem leltározott absztrakt követelményeket. Megtestesítette ôket. Aki többé-kevésbé mereven hirdeti, hogy „igazságban kell élnünk", közhelyek terjesztôjeként vagy demagógként bírálható. De aki arra határozza el magát, hogy a saját életével szemlélteti ezt a maximát, az különleges, egszisztenciálisan a szentséggel korrelatív pályára lép. A „banalitás" - ha teljes mértékben, maximális szerénységgel átveszed - megvált. Ebben az értelemben Havel megváltott; azon kevesek közé tartozik, akik semmit sem állítanak anélkül, hogy át ne kívánnák ültetni a gyakorlatba, és sohasem tesznek mást, mint amit mondanak. Ezáltal, fôként ezáltal kerül a leküzdött koncentrációs táborok világának ellenpólusára. Elvégre a totalitarizmus a kétszínûség intézményesítése. Azt kéri áldozataitól, hogy különítsék el a meggyôzôdések és a cselekedetek területét. Más szóval, visszavezeti az „ortodoxiát" az „ortopraxiára": csak az számít, hogy bevett módon beszélj és viselkedj, függetlenül valódi hitedtôl. Egy olyan embernek, mint Havel, e skizofrénia sivárságában elhatározni, hogy újra rátalál a belsô homogenitásra, és önmagával azonos lesz minden kezdeményezésében, szédületes bátorság kell. Azért is szédületes, mert nem egy vakmerô, romantikus kalandor cselekedete. Havel teszi, amit tesz, szembefordulva természetével, ellenszegülve ösztöneinek, készségeinek, alapvetô komolyságának. Nem hivatása a mártíromság, nem szerelmes abba a hôsi szerepbe, amelybe a körülmények és öntudata kényszerítik. Épp ellenkezôleg. Az 1986-ban Karel Hvízd'alaval való beszélgetése során tett vallomása megrázó ebbôl a szempontból: „Nehezemre esik elfogadni a reményosztó szerepét; inkább bátorításra van szükségem. Olyan erôs, ellenálló, kegyetlen embernek tekintenek, aki nem habozik a börtönt választani, még akkor sem, ha sokkal vonzóbb alternatívákat kínálnak fel neki. Csak mosolyogni tudok, ha erre a hírnévre gondolok. A valóságban bátorságom és kitartásom elsôsorban az önmagamtól való félelembôl származik, ez megkínoz minden elkövetett hibámért, de azokért is, amelyeket annak hiszek. Fogolylétem egész hôségiessége félelembôl és végtelen nyugtalanságból eredt: eltûrtem a fogházat, mint a gyerek, akit elfog a félelem az élettel szembesülve, elôre megijed, bizonytalan benne, hogy mi a helye a világban; eltûrtem tehát, valószínûleg rosszabbul, mint csodálóim tették volna. Ahhoz, hogy pánikba essem elég volt, ha valaki elordította a folyosón: Havel!. Egyszer egy ilyen üvöltés után olyan rémülten rezzentem össze, hogy az ablaknak ütôdve betörtem a fejemet. Tudom, hogy mindezek ellenére újra el bírnám viselni az egészet, ha szükség volna rá, és megint helyt állnék..."
  A kanti moralitás tipikus esetével állunk szemben. Ezt lelkesedés nélkül mondom, mint olyan személy, akit sohasem vonzott a kategorikus imperatívusz fagyos légköre. Egy cselekedetet morálisan értékesnek csak akkor lehet minôsíteni, ha kellemetlen, „elvi megfontolásból" hajtják végre: ez számomra mindig kicsinyesnek, aszottnak, antipatikusnak tünt. Szívesebben érvényesítenék egyfajta balkáni demagógiával valamilyen boldogságetikát, amely erôsít, szeretetteljes, és ellentétben áll a protestantizmus szigorával. Ítéletem elhamarkodottnak és sematikusnak bizonyult. A „jó természet" etikájával párhuzamosan - amely minden képességével részt vesz a morális aktusban, akárcsak az áldozatot nem áldozatnak érzô, hanem beteljesülésként nagylelkûen vállaló morális „odaadás" - létezik a morális cselekedet etikája, a kikerülhetetlen gesztusé, amely nem az ok „tündöklésébôl" táplálkozik, hanem saját szükségszerûségébôl. Az idô haladtával számomra az az etika, amely „szándéka szerint teljes és minden egyéb erkölcsi vizsgálódástól elkülönítendô vállalkozás", értékesebbnek tûnik, jobban megfelel az „emberi mércének". Ez Havel etikája. Az egyetlen etikai forma, melynek szubsztanciájából megszülethet a polgári szellem.
  Hála a történelem fortélyosságának, Havel etikája szokatlan következménnyel járt. A tiltakozó, az ellenálló, a politikai fogoly a barikád másik oldalára került. Hatalomhoz jutott a „hatalom nélküli", sôt magává a hatalommá vált. Ez olyan kihívás, amelyre senki sem elég felkészült, még kevésbé egy olyan személy, aki a hatóság reflexeinek ellenállva formálódott. Havel ismételten kifejezte egyetértését André Glucksmannal: az értelmiséginek Kasszandrával kell azonosulnia, nyugtalanságot kell keltenie, meg kell kérdôjeleznie a hatalmi intézményeket. Akkor van jó helyen, ha besorolhatatlan, pozíciója kényelmetlen, bosszantó. De mi történik, ha a lázongó értelmiségi államelnök lesz? Ha „reprezentatívvá" kell válnia, protokoll beszédeket kell tartania, idôszerû manôvereket és üres gesztusokat kell tennie? Václav Havel a kanti maximának megfelelôen kell viselkedjen, mert kötelességbôl elfogad egy olyan szerepet, amelyet pusztán hajlamból nem vállalt volna. Kötelességét jól végzi, erejébôl telhetôen megpróbál másféle államelnök lenni, olyan, akiben az értelmiségi és a volt ellenzéki aktív és kölcsönös harmóniában marad. „Idealistább" lesz, mint miniszterelnöke, bátortalanabb, mint a szokványos potentátok, magas funkciójának csapdái által kevésbé sebezhetô. Tehát másoknál érzékenyebb lesz a hatalmasok tehetetlenségeire... És mégis, szomorúbb lesz, mint abban az idôben volt, amikor barátai és saját reményei megvalósíthatatlanoknak tûntek, búsabb, mint a félelem és a titkos tevékenység korában. Errôl a szomorúságról most megjelent kötetének esszéi nem szólnak. De talán egy új kötet készül a prágai hatalom irodáinak egyikében: egy kötet arról, hogy miként élheti túl morálisan egy értelmiségi politikai jóslatainak beteljesülését...

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu