la BELLA FIGURA

  RÓMA - Vajon az olaszok valóban olyan eurofilek, mint általában hiszik? A közvéleménykutatások nem hagynak kétséget efelôl: az írek és a luxemburgiak mellett az olaszok a legmeggyôzôdésesebb hívei Európának a Közösségen belül..Tömegesen vesznek részt a választásokon az Európa Parlamentbe, ami oly keveset számít. Amikor a Prodi-kormány néhány hónapja új adót vezetett be, hogy csökkentse az államadósságot, az „Adó Európáért" nevet adta neki, hogy az adófizetôk könnyebben lenyeljék. Ha Németországban vagy Franciaországban neveznék így az újonnan bevezetendô adókat, ezzel éppolyan népszerûtlenné tennék magukat, mint Lady Tatcher a poll tax -szel.
  Az olaszok azt tartják magukról, hogy ôk a „szentek és a hajósok népe". Ezzel azt is állítják, hogy az utazgatás, bumlizás keresztül-kasul Európán benne van a genetikai kódjukban. A megkérdezett olaszok 25%-a mondja azt, hogy külföldön szeretne élni - ez igen magas százalékarány a 16% amerikaihoz vagy a 15,8% franciához képest.
  De ennek a szubjektív oldalon jelentkezô markáns eurofíliának nincs meggyôzô objektív megfelelôje. Az olaszok olyan hírben állnak, hogy rendszeresen elárulják a szövetségeseiket (különösen Németországot) - mi van, ha most meg az ünnepélyesen hirdetett Európa-barátságot árulják el? A tények azt mutatják, hogy csak ritkán fordul elô, hogy Olaszország a legfontosabb európai találkozókon elkészített házifeladattal jelenik meg. Olaszországot kizárták a schengeni megállapodásból, mert a határokon nincsenek meg az elektronikus kontrollberendezések, és mert nem garantálja a privacy védelmét. A maastrichti kritériumokkal folyó megkésett versenyfutás dacára sem biztos még, hogy Olaszországot beveszik-e a valutaunió exkluzív klubjába. De ami a legfontosabb, az olaszoknak édesmindegy, mi történik a többi európai országban. Egy amerikai barátom egyszer azt mondta nekem Olaszországban: „Azt hittem, ti olaszok fôleg az európaiakkal foglalkoztok. Csalódtam, pont olyanok vagytok, mint a mexikóiak: csak Amerikára figyeltek." Nem kétséges, hogy az európai társadalmak az elmúlt évtizedekben egyre jobban kezdenek egymásra hasonlítani: nem azért, mintha egymást akarnák utánozni, hanem mert mind Amerikát imitálják. Valamennyien az amerikai kultúrtölcsér alá állnak, de egymás számára abszolút átjárhatatlanok maradnak.

Nyelvi provincializmus

  Francesco Alberoni hívta föl a figyelmet arra a jelenségre, hogy - a filmmel szemben, amely a mindenütt egyaránt ismert sztárokkal egységesítette a világot - a televízió az újraprovincializálódást idézi elô. Minden nyelvi területet bezár a saját tévé-gettójába. Ez a tévé általi provincializálódás Olaszországban még erôsebb, mivel ez az egyetlen ország a földön, ahol olaszul beszélnek (Albániát nem számítva). Az olaszok túlnyomó többsége a mai Németországból csak Derrick felügyelôt ismeri (és persze a futballválogatottat). Elég néhány kilométerre átlépni a határt Ventimigliánál nyugati irányban Franciaország felé, és az ember máris úgy érzi, hogy egy másik világban van. Az olasz nem tud semmit a francia sztárokról, a francia problémákról, soha nem nézi a francia tévét, és már senki nem tanulja a francia nyelvet.
  Az olaszok nem tanulnak idegen nyelveket (a fiatalok igyekeznek angolul tanulni, de nem azért, mert ez egy európai nyelv, hanem mert az amerikaiak nyelve). Pedig igazán hasznukra válna: olaszul csak egyetlen országban beszélnek, mint svédül vagy csehül - a különbség annyi, hogy a svédek és a csehek gyakorlatilag kétnyelvûek, sokan háromnyelvûek is, míg az olaszok rendszerint csak egyetlen nyelven tudnak. Elég, ha arra gondolunk, hogy Olaszországban minden filmet szinkronizálnak, a kínai és a török filmeket is.
  Nyelvi oázisuk védôernyôje alatt, eltelve a boldogságtól, hogy ez a katolicizmus szent helye, meggyôzôdve arról, hogy európaiak a születés jogán, és nem különleges érdemeik alapján, az olaszokban valójában nincs meg a készség a másik Európa befogadására. Elôször is, ami a konyhát illeti: Olaszországban járva az ember nem talál spanyol, francia vagy osztrák éttermet. Legfeljebb egy indiait vagy kínait, de nem európait. A mi Európa iránti lelkesedésünk teljesen eszmei természetû, minden reális alap nélkül. Európa-drukkerek vagyunk, de mint a drukkerek általában, nem veszünk részt a játékban.
  Igaz, hogy befogadunk több mint egymillió munkavállalót a szegény országokból, extracommunitari (nem európai országokból való külföldiek), így hívják ôket. (Mégis katasztrófaszámba megy nálunk, hogy befogadtunk 70 ezer albánt, míg a sokkal szegényebb Görögország nagyvonalú módon 300 ezer beutazási engedélyt adott ki.) Más országok, mint az Egyesült Államok, Németország és Franciaország sok intellektuelt és mûvészt fogadott be keleti vagy ázsiai országokból. Ezzel szemben az autark, erôsen belterjes olasz akadémiai világ tagjai sosem engednek be külföldi személyiségeket maguk közé. Az állások a közszolgálati szférában elvileg nyitva állnak az Európai Közösség minden polgára elôtt, valójában szigorúan az olaszoknak vannak fönntartva. Ilyeténképpen keletrôl és a harmadik világból csak a szegénységet importáljuk, pedig a gazdagságukból is exportálhatnának. Ezt nem cinizmusból mondom. Az emigránsok hazájukba visszatérve gyümölcsözôen alkalmazhatnák, amit nálunk tanultak. De alig akad olyan külföldi tudós, irodalmár vagy prédikátor, aki Olaszországban megvethette volna a lábát (a két kivétel: a híres görög mûvész Janis Kounellis és Wojtyla pápa). Az olasz háziasszonyok már rég megszokták, hogy fülöp-szigeti vagy lengyel lányokat alkalmazzanak, de nincs olyan professzor az olasz egyetemeken, aki fölvenne diáknak egy fülöp-szigetit vagy egy lengyelt. A „biztos állás" el van zárva a külföldiek elôl.
  Ha két Olaszországban élô amerikai vagy angol találkozik, akkor - azt mondják - az az elsô kérdésük: Ön melyik iskolában tanít? Egy anglofon számára Olaszországban az egyetlen álláslehetôség, ha elmegy angoltanárnak. Egy német pedig legfeljebb a turista foglalkozást ûzheti. Amikor egy angol újságíró megkérdezte egy vicenzai gyár igazgatóját, foglalkoztatnak-e idegeneket is, az azt felelte a legcsekélyebb irónia nélkül: „Természetesen: vannak nálunk emberek Triesztbôl, Padovából, sôt még Kalabriából is".

Eurofília és szégyen-kultúra

  Biztos vagyok abban, hogy tisztán ideologikus, elfogult, elvont eurofíliánk egy tipikus olasz szenvedély folyománya, hogy jó benyomást keltsünk, - ez a bella figura . A bella és a brutta figura olyan kifejezések, amelyek majdnem lefordíthatatlanok más nyelvekre. Ha kizárnának minket Európából, ez azt jelentené, hogy rossz benyomást tettünk, - ez a brutta figura (Dél-Olaszországban úgy mondánák - figurella ). Senki sem kérdezi meg Olaszországban a közgazdászokat, miért olyan létfontosságú nekünk, hogy belépjünk a valutaunióba. Az ultrajobbtól az ultrabalig mindenki úgy gondolja, hogy brutta figura volna (rosszul venné ki magát) kívül maradni, mint ahogy figuraccia a futballvébén nem bekerülni a döntôbe, vagy ha a Ferrari nem bírja a versenyt.
  Olaszország most elsô ízben vezet egy kilenc ország részvételével folyó katonai és humanitárius akciót Albániában, és erre minden honfitársam nagyon büszke. De amikor a Vittorio Veneto tengerjáró megfeneklett a velonai kikötôben, sok olasz újság címoldalán ez állt: „Micsoda figurá t csinált a hadiflottánk". Lejárathatjuk magunkat, azaz a brutta figurá t kockáztatjuk azoknak az országoknak a színe elôtt, amelyeket magunknál „elôbbre valónak" tartunk, azaz az angolok, franciák, németek, skandinávok és a beneluxbeliek elôtt. Az összes többi „utánunk jön" (azzal együtt, hogy Spanyolország feltörése azzal fenyeget, hogy elvitatja tôlünk a gazdasági hatalmak sorában eddig betöltött ötödik helyet, amire pedig mindig oly büszkén hivatkozunk). Mindemellett ösztönös rokonszenvvel viseltetünk az „alattunk álló" írek és mélységes ellenszenvvel a „fölöttünk álló" svájciak iránt.
  A brutta figura biztosra vehetô, ha kimutatjuk provincializmusunkat. Provinciálisnak lenni nálunk nem ugyanazt jelenti, mint a franciáknál. Egy francia akkor számít provinciálisnak, ha nem Párizsban lakik (vagyis vidéki). Az olaszoknál a provincializmus születési hiba, ami azoknál is megvan, akik mindig is Rómában vagy Milánóban éltek, és amit mindenféle mesterkedésekkel illik takargatni.
  Ez az az érzés, hogy nem szólhatunk bele a nagyok dolgába, hogy akik „fölöttünk állnak", félretolnak, mint a szegény rokont, vagy a zöldfülû testvért. Ez a rettegés attól, hogy a „nagyok" mint macchietté t (nevetséges alakot - még egy lefordíthatatlan kifejezés) kinevethetnek minket. Az olaszok valahogy úgy érzik magukat meghíva Európa „jobb köreibe", mint Bovaryné az arisztokraták estélyére, szorongva ügyelnek, nehogy rossz benyomást keltsenek. „Nem hagyjuk, hogy átlássanak rajtunk", mondják az olaszok külföldön, ami azt is magában foglalja „...hogy észrevegyék, milyen provinciálisak vagyunk.".
  Évtizedek óta az utazási lázat tekintik a provincializmus ellenszerének. A professzorok kiürítették az Oktatási Minisztérium kasszáit, hogy beutazzák a világtörténelmet, hogy „deprovincializálódjanak". E gátlástalan akadémiai turizmus ellenére az olasz akadémikusok hagyják, hogy macchiette ként „átlássanak rajtuk", különösen, mert ezek a professzorok valami alapvetôt nem fogtak föl: hogy egy kultúra nem azzal szabadul meg provinciális voltától, ha képviselôi beutazzák a luxus üdülôhelyeket, hanem ha képes külföldrôl magához vonzani intellektueleket és mûvészeket. Amerika erejét jórészt annak a ténynek köszönheti, hogy emberek millióit fogadta be és integrálta a földgolyó minden szögletébôl.
  Az antropológusok a kultúra két fajtáját különböztetik meg: az egyik a guilt culture, a másik a shame-culture. Az olasz kultúra teljességgel a szégyen kultúrája. Nem az a fontos, hogy a lelkünket megmentsük, csak a pofánkat ne kelljen szégyellni.
  Az olaszokat évszázadok óta nem az érdekli, hogy a lélek vagy a dolgok sötét mélyébe hatoljanak, inkább a napfényben brillíroznak hangzatosan és szépen. Nem véletlenül szerette Nietzsche Itáliát: mert megfordítja a hierarchiát a lét és a látszat között. Ezért becsülik Olaszországot ma is a divatkreátorai, formatervezôi és szakácsai miatt: csupa olyan személy, aki a test és a tárgyak külsô megjelenését ünnepli, a koponya és a szem hedonizmusát - a dolgok esztétikai csillogását. Így akar Olaszország európainak is látszani, mert alapjában véve nem az. „Európainak lenni" az olaszok számára nagy barokk gesztus, ami éppolyan kétértelmû mozdulathoz vezethet, mint a barokk kor szentjénél, a Bernini-féle Szent Teréznél egy szép római templomban. Szenved és élvez egyszerre - de eközben bella figurá t mutat.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu