MIÉRT KULTÚRÁZUNK?

  Amikor kultúrázom, mindig eszembe jut Sir Karl Popper dühödt kifakadása - a minden bizonnyal sokunk számára emlékezetes megjelenése idején a szabadság lehelletét árasztó Pozitivizmus -kötetbôl -; Popper azon dühödött fel, hogy egy (ki tudja már, milyen) konferencián az egyik mindvégig hallgató résztvevô az ülés lezárultával szólásra emelkedett, s kifejtette, hogy ô, mint antropológus, nem azt tekinti feladatának, hogy hozzászóljon a vitához, hanem azt, hogy antropológiai szemszögbôl megfigyelje a vita résztvevôit: a viselkedésüket , a szimbolikus kódjaikat , azt, hogy mit tekintenek érvnek, és mit nem. Sir Karl dühe háromszorosan is indokoltnak tûnt: egyrészt, feltehetôleg, nem szerette, ha megfigyelési alanynak nézik, másrészt ôszintén utálta a relativizmus minden formáját, márpedig az ilyesfajta megfigyelés azon a premisszán nyugszik, hogy az érvek nem jók vagy rosszak, hanem kulturális konstrukciók, harmadrészt pedig azt volt a véleménye, hogy a tudomány dolga az, hogy állításokat tegyen vagy cáfolatokat keressen, s nem az, hogy mások állításait vagy cáfolatait afféle magasságos ellenôrzô szervként vagy barátságos Úristenként megfigyelje és értelmezze . Lehet egyébként, hogy az antropológus nem éppen ezt mondta (nincs most kéznél a kötet), de mondhatta volna: az antropológusok olyasféle dolgokat szoktak mondani, mint a fentebb kurzivált szavak. Popper szerint az efféle kultúrázás nem egyszerûen humbug, de egyenesen sértô humbug: nem elég, hogy a kultúrázó kivonja magát a racionális lények társalgásából, és süketnek tetteti magát az érvek szavára, de ráadásul kiforgatja embertársait racionális szabadságukból és emberi méltóságukból és egy magagyártotta ketrecbe dugja ôket, mintha tárlatvezetést tartana a tudományos állatkertben.

Univerzalizmus és relativizmus

  Akárhogyis nézzük, van ebben valami. Eltekintve most a tényleges vagy hipotetikus antropológus szakmai kompetenciájától és emberi pimaszságától, vajon miért kultúrázunk - miért nem vitatkozunk inkább érdekes és fontos dolgokról, s hagyjuk eme tevékenység megnevezését és osztályozását azokra, akik finanszírozzák vagy katalogizálják? A válasz persze nyilvánvalóbb, mint maga a kérdés: azért kultúrázunk, mert úgy tûnik, a szabad és racionális érvek szabad és racionális csatája kevéssé jellemzô arra, amiben és ahogyan élünk, mert az univerzális racionális érvek szerepe csekély, ha értékekrôl vagy életstratégiákról van szó, mert az emberi racionalitás korlátozott, mert univerzális racionális érvek talán nincsenek is, mert a szabad és racionális ember talán maga is fikció, esetleg - tennék hozzá mások - egyenesen ideologikus vagy politikai fikció. Szóval - Popper szemszögébôl nézve - elsôsorban jobb híján kultúrázunk, s csak azután a „virágozzék minden virág" és a „multikulturális gazdagodás" vigasztaló jelszavával. Rémülten és megjuhászodva visszavonulunk a kultúrázásba, mert megfogant bennünk a sajnálatos gyanú, hogy a felvilágosodás stratégiája nem, legalábbis nem mindig mûködôképes, s az ízlések és választások egyáltalán nem mindig kellemes pluralitása nemhogy az „életben", de netán még a tudományban is kiküszöbölhetetlen. Mert mi van akkor, ha nincsenek egyetemesen érvényes racionális érvek, vagy vannak, de nem számítanak? Akkor együtt kell élnünk a pluralizmussal és a pluralizmusból következô relativizmussal, másképpen, nem a racionalitásra hivatkozva kell körülhatárolnunk az érvek, a stratégiák és az értékek érvényességi területét, s ezért kénytelenek vagyunk a kultúra süppedékeny talajára merészkedni. A kultúráról egyébként, tévedés ne essék, semmit sem tudunk azon kívül, hogy nincs más eszmetörténetileg vagy fogalmilag hozzáférhetô menedékünk: a kultúra nem több, mint remény, hogy a megtapasztalt relativizmus nem foszt meg bennünket teljesen az élet értelmességének hitétôl - a kultúra definíciója szerint az, ami értelmessé teszi az életet -, legfeljebb korlátozza kissé hittérítô reményeinket, ha volnának ilyenek. Ebbôl mindjárt látszik, hogy a kultúrázás nem pusztán a tolerancia tana más köntösben. A tolerancia tana a tizenhetedik században született meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vallási különbségek makacsul megosztják a társadalmat. De a vallási toleranciából még nem következik relativizmus, sem az értelmesség és a minôség kritériumainak teljes összezavarodása, csak annyi következik belôle, hogy mindenki megtarthatja a maga képtelen babonáit, mert úgyse lehet lebeszélni róla. Ezen kívül a kultúrázás nem is pusztán annak a régi és némiképpen relativisztikus belátásnak a felelevenítése, hogy az embereknek, embercsoportoknak és társadalmaknak szokásaik vannak ( mores ), s ezekhez eléggé szoktak ragaszkodni. A kultúrázás sokkal mélyebb relativizmust feltételez: nem modus vivendi vagy a béke stratégiája, s nem is egyszerû leíró és magyarázó elv, hanem annak a félelmetes gyanúnak az átfogalmazása feladattá, amely szerint a világ nem értelmes, semmi nem magától értetôdô vagy eredendôen fontos és értékes, s ha mi magunk nem termelünk jelentéseket, akkor nem is lesz azzá. Az értékek és az igazságok, legalábbis az érdekesnek és fontosnak tekinthetô értékek és igazságok, nem a világban vagy az egyetemes emberi természetben gyökereznek, hanem - a kultúrában, illetve, mivel az értékekbôl és a jelentésekbôl többféle van, a kultúrákban.
  Persze, mint mondtam, nem tudjuk, mi a kultúra, azon túl, hogy ez az, amiben a jelentések és az értékek gyökereznek. Ezért a kultúrára való hivatkozás magyarázó elvként meglehetôsen maszatos, hogy azt ne mondjam, tautologikus. Valójában a kultúrázás nem is magyarázó elv, hanem inkább kutatási program és feladat - ha sikerülne feltérképezni, vagy megalkotni, egyes kultúrák rendszerét, belsô összefüggéseit, akkor mégiscsak rábukkanhatnánk a voluntarizmus és a hedonizmus tengerében néhány összefüggô értelem-szigetecskére. A kultúrázás az értelemadás, az értelmezés és a fogalmilag artikulált megértés vágyából következik, mondhatni abból a legyûrhetetlen rendteremtési vágyból, amely Isaiah Berlin szerint a filozófiát motiválja - szóval, akkor keletkezik, amikor a filozófiai impulzust eltéríti a pluralizmus tapasztalata és a relativizmus félelme.

Értelmiségi szerepzavar

  Ez a „mi", amelyet olyan ravaszul és mintegy magától értetôdôen használtam fentebb, persze nem magától értetôdô és talán nem is létezik (mindig ajánlatos csínján bánni az ilyen „mi"-kkel). Mégis ajánlatos feltenni a kérdést, ki kultúrázik - vagy kin keresztül kultúrázik a világszellem -, mert a kultúrázásnak is van eredete, és ez az eredet sokat elmond a dolog lényegérôl. A kultúrázást - cultural studies - Nagy-Britanniában találták fel az ötvenes-hatvanas években, s onnan terjedt azután át, meglehetôs gyorsasággal, az Egyesült Államok és Kanada egyetemi köreire, ahonnan most, a multikulturalizmus ballasztjával és több könyvtárnyi irodalommal megtetézve, visszaérkezik a kontinensre. Úgy kezdôdött, hogy brit baloldali értelmiségiek felfedezték, hogy a munkásosztálynak - a szónak a brit viszonyok között nagyon is volt értelme - saját kultúrája van, s ezt a kultúrát szembe lehet állítani az önelégült középosztály kultúrájával. Egyszóval, finom politikai színezete volt a dolognak - TGM-nek igaza van -, s noha utóbb a kultúrázás összekapcsolódott a kulturális antropológia ôrületes ütemben fejlôdô diszciplínájával, amely egy idô után mintegy természetes módon kezdett terjeszkedni az addig a szociológia fenségterületét alkotó nyugati kultúra, s fôként a tömegkultúra irányában is, ezt a politikai színezetet sose vetkôzte le, különösen, mivel a 68 utáni francia posztbaloldali gondolkodás - elsôsorban Foucault - szintén nagy hatást gyakorolt rá. Ennek a történetnek a szereplôi elsôsorban értelmiségiek, majd egyetemi oktatók: Nyugaton ôk a „mi".
  Mint David Chaney, a brit iskolák kanonizálója mondja ( The Cultural Turn, Routledge 1994), a kultúrázás részben az értelmiségi szerep válságában gyökerezik, pontosabban abban, hogy a nyugati értelmiségben megfogamzott a gyanú, hogy semmi szükség rájuk - az „alávetett" osztály is jól elvan, az „uralkodó" osztály is jól elvan, megvannak a maguk lobbistái, politikusai, szakszervezeti vezetôi, szappanoperái és tévésztárjai, és nem mutatkozik nagy szükség emancipátorokra. Az értelmiség tehát új területet keresett magának, s a politikai és gazdasági intézményrendszer kritikája helyett kikötött a kulturális elnyomásnál - vagyis lényegében visszatért az ideológia és a hamis tudat régi receptjéhez.
  A történet persze nem ilyen egyszerû, legalábbis szerintem. Értelmiségi szerep is többféle volt és van, s a nyugati baloldali értelmiségiek átmeneti talajvesztésébôl sem következnék feltétlenül a kultúrázás és diskurzusozás. Tény, ami tény: a „cultural studies", amelyet magyarra sokatmondóan „kritikai kultúrakutatás"-ként szoktak fordítani, nem éppen politikamentes diszciplína, s a baloldali értelmiség szokott emancipatorikus hevülete és szektavitái erôsen rányomják a bélyegüket, de a magyar kultúrázás alaphangját egyelôre még nem ez a diszciplína adja meg. Ennek ellenére a kétféle kultúrázás - a filozófiai és a politikai - között van valami bensô kapcsolat, s az értelmiségi szerep összezavarodása valahol éppen ebben keresendô.
  A pluralitás megtapasztalása bizonyos mértékig mindenkinek politikai élmény - a politika szó tágabb értelmében, amely az emberi együttélés tényeire és mûvészetére utal. A relativizmus megtapasztalása pedig par excellence politikai élmény az értelmiségi számára, aki saját szerepét politikai szerepként fogja fel, saját tudását pedig, amely most relativizálódik, politikai tudásként. De ez sem ilyen egyszerû. Különös, hogy a magaskultúra, amely egy szép eszmetörténeti metafora szerint a tizennyolcadik század végén a vallás helyét vette át, milyen sokáig ôrizte a szép és az igaz tanát, s milyen mélyen áthatotta - legalábbis a magyar - értelmiségi gondolkodást (általánosítok, tudom) az a hit, hogy a magaskultúra produktumai, amelyek az értelemteremtés legmagasabb szintû, de legalábbis legösszetettebb megnyilvánulásai, egyben valahogy erkölcsileg és ezért politikailag is magasabbrendû tartalmakat hordoznak vagy kell hogy hordozzanak. A magaskultúra hosszú idôn át képes volt elhitetni, hogy a kétféle rend, az intellektuális és a politikai, amelyek pedig nem feltétlenül tartoznak össze, voltaképpen egyetlen mögöttes rend kifejezôdései. Az az értelmiségi, aki a magaskultúrára alapozta a maga identitását, óhatatlanul platonista lett. Márpedig a platonistákra a modern tömegdemokráciákban rossz idôk járnak: nem pusztán azért, mert a kulturális „termelés" irányítói és fogyasztói a legnagyobb nyugalommal kihagyják az egészbôl a filozófus-bölcseket, hanem azért is, mert a politikai rend nem intellektuális rend, hanem legjobb esetben is csak az érdekek és hitek kialkudott egyensúlya. Ráadásul a magaskultúra a huszadik században ritkán hordoz már „humanista" politikai és erkölcsi tartalmakat, többnyire - a mûvészetben - nietzschei dühvel ássa alá a békés és bornírt erkölcsi igazságokat és a szépség és a fenség polgári formáit, s alaposan megkérdôjelezi az erkölcs és az igazság elválaszthatatlanságát, vagy - a tudományban - belenyugszik saját „értékmentes", instrumentális értelmezésébe. Az értelmiséginek tehát azért sincs valami könnyû dolga, mert saját kultúrája - a magaskultúra - távolról sem egységes, továbbá nem alapozza meg a Platóntól örökölt szerepet. Nem az értékek és a jelentések egyetemes kerete, hanem egy keret a sok közül - ôszintén szólva sok szempontból meglehetôsen perverz jelentéseket és értelmeket termelô keret. Akár belenyugszik az ember, hogy a saját kultúrája csak egy kultúra, akár be akarja bizonyítani, hogy jobb, mint a többi, mindenképpen kultúráznia kell, hacsak nem dugja homokba a fejét (ami szintén megteszi).
  Ha egyszer így van, akkor dacos radikalizmussal nyugodtan nevezhetünk minden viszonylag összefüggô érték- és jelentéstermelô rendszert kultúrának, a legtágabb kerettôl a legszemélyesebbig. A kultúra csak egy szó, de ügyes szó: pluralista, de a pluralizmus otthontalanságát és értelmetlenségét elkerüli, relativista, de nem téved be a relativizmus szellemi sivatagába, hanem egy magasabb szinten mégiscsak megpróbálja összerakni - kultúrákból - az intellektuális és a politikai rendet, amelybôl végül talán éppolyan szép, tarka térkép rajzolódik ki, mint a politikai atlaszoké. A kultúrázás az értelmezés trükkje, kényszerû, de adott esetben közösségteremtô reflexivitás, hogy úgy mondjam, ábrázolási technika. Ennél, ôszintén szólva, nem sokkal több.

Mit csinál, aki kultúrázik?

  Kétféleképpen mondtam el azt a sematikus történetet, amelynek a kultúrázás az (ideiglenes) végállomása - még sokféleképpen el lehetne mondani, az individuum mítoszának felbomlásán vagy a konstruktivista értékelmélet kialakulását követve, mûvészet- és tudományszociológiai szálra fûzve fel, a magaskultúra gettósodásának történetén és a kánonok átrendezôdésén át, vagy tisztán politikai áramlatok, például a multikulturalizmus megjelenése nyomán, stb. Ha egyszer az ember rákapott a kultúrázásra, úgy tûnik, minden út ide vezet. De mit csinál, aki kultúrázik?
  A kultúrázás véleményem szerint nem diszciplína, kutatási terület vagy módszertan, s végképp nem valamiféle metafizikai végkövetkeztetés az emberi lényeget illetôen, inkább csak szemléletmód és egy sajátos fajta kíváncsiság és kísérletezô szellem - a kultúrákat ugyanis, miközben felfedezzük, meg is csináljuk: a kultúra nem magától értetôdô, hanem fel van adva, mint Kant szerint a szabadság. Használni lehet arra is, hogy falakat emeljünk és elhatárolódjunk: például minôsíthetjük mások nézeteit, érveit és szempontjait „diskurzusnak", átlátszatlan, önmagába zárt, potenciálisan erôszakos vagy manipulatív beszédtömegnek, vagy minôsíthetjük mások értékeit és választásait „szubkultúrának", amelytôl már csak egy lépés a törpe minoritás ismert politikai vádja. Ez a fajta kultúrázás meglehetôsen terméketlen és sértô, mintegy innen marad a relativizmuson, és eredendôen elutasítja a békés kommunikációt, de ettôl még benne van a (politikai) pakliban, akárhogy utálkozik is Sir Karl. A számomra rokonszenves kultúrázás viszont alapvetôen kommunikáció-párti: miközben felépíteni igyekszik egy közös teret, vagy megérteni és adott esetben egy kicsit átalakítani egy másik nyelvet vagy jelentés-termelô és érték-kijelölô rendszert, hogy a maga szempontjai is megjelenhessenek benne, csak az óvatossága különbözteti meg a gyanútlan és a hermeneutika által fertôzetlen kommunikátortól. Akár így, akár úgy, aki kultúrázik, félig átlátszatlan világban él: nem minden nyilvánvaló, szívhez szóló vagy magától értetôdô, és a viták anyagát, magátólértetôdôségeit és érveit eltérô életformák termelik és jelölik ki, a maguk összes átláthatatlan, szerves növekményével és irracionális megszokásával és elvárásával, nem pusztán néhány tudatosítható axióma vagy filozófiai tétel. A félig-átlátszatlanság a mûvészet sajátja (ha innen nézem, forma, ha onnan nézem, tartalom), a kultúrázás tehát egyfajta türelmes esztétikai viszony a valósághoz - így vesz erôt mégiscsak a magaskultúra a politikán.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu