TANDORI DEZSÕ

"FOJTOGATÓ KULTÚRA"

AZ ESSZÉISTA ROSSZCSONT JEAN DUBUFFET


  Ámulatosak a francia írásosság tartalékai: par excellence festô, az 1901-1982 között élt Jean Dubuffet az egyik legmarkánsabb esszéista, aki a huszadik században mûvészetelméleti-gyakorlati kérdésekkel foglalkozott; egy ilyen mixtúra. Hagyjuk most azt, hogy kiváló stiliszta, hogy fenegyerek, hogy nem lett öngyilkos, mint 1955-ben kollégája de Stael, nem halt meg lágerlegyengülések után 6-8 évvel, mint a „kutyás kultfestô" - és nagyon nagy piktor - Wols, azaz a német eredetû disszidens W. Otto Schulze, nem ô volt Antonin Artaud, nem, Jean Dubuffet ez a csuda kis kopasz manó, ez a mindenkinél majdnem okosabb tekintetû reálfantomocska nagypolgári családból származott, nem hagyta ott a miliôt, nem, egészen addig, míg ez így nem rendeltetett, történetesen a náci-megszállta Párizs éveiben, és én nem tudom, miféle kalandok után hirtelen ott tartott, hogy 1947-ben már a „kemény mûvészet", az apró dolgok artisztikum nélküli art-jának pápája, ôrjöngô józan, saját magát is áttekintô szélsôséges, méltányosságig svenkoló meg-nem-alkuvó, és két festménycsoporttal is századunk egyik legjelentôsebbje: a kusza-rajzok és a „földábrák", azaz mikrostruktúrák kinagyítva, egy kalap alá vonhatók, míg kontúros, tôlem távolabb álló kék-fehér-piros színekben komponált, népszerûbb - jaj, kulturálisabbá vált - munkák; itt most egyik nevezetes esszékötetében mászkálunk tallózván, nem sírva: élve!

td 1997 aarau
Jean Dubuffet: Fojtogató kultúra
(„Asphyxiante culture" - részletek)
  A ford., td 1997 aarau megjegyzése:
  számos szempontból elôdöm, td számára 1995-96-ban enyhe döbbenet volt ez a könyv, vagyis akkor még nem a német és - eredeti - francia, hanem az angol kiadása; jellemzô módon ezt is, akárcsak Wittgenstein munkáit, 8 kötet + életrajz ÉS a Tractatus!, a bécsi vonaton olvastam oda-vissza.
  A továbbiakban a szemelvényekkel a kötetbeli elôfordulás sorrendját tartjuk be (aarau + az a td, akire emlékszem), és az Olvasó szempontjait, nem magunk kedvenc-jegyeit követjük (a szó idézve: kukorelly endrétôl), hódolunk az objektivitásnak. Amiképpen, türelem, a könyv egy pontján Artaud, bocsánat, Jean Dubuffet, de nekem most mindenki Artaud, innen a név is: A.Artaud = td aarau, és az évszám mindig megérdemli, hogy áthúzzuk, egy ponton tehát Dubuffet („Dubuffet, hol a buffet?!") is eljut oda: persze, szigorkodott a kultúrával, végsô soron a mûvészet hordozó közege a kultúra, évgyûrûkként rétegezôdnek a dolgok, és így - reméljük, és így - tovább. Nekünk magyar földön egy kis fojtogatás is jól tud esni, ha valóban kultúra, nem civilizáció. De ez másuvá vezet. Kezdôdjék tehát a circés cirque Dubuffet, szabad a büfé.

  ...A doktrinásodás mára oly fokot ért el, hogy csak igen ritkán lelünk bárkit, aki bevallja: egy Racine-tragédia vagy egy Rafaello-festmány neki édeskeveset mond. Érvényes ez értelmiségiekre és mûveltekre csakúgy, mint másokra. Figyelemre méltó mód a szent értékek legbuzgóbb védelmezôi még inkább azok sorából kerülnek ki, akik egy árva verssort Racine-tól nem olvastak, képet Rafaellótól színre nem láttak. Értelmiségiek még a leginkább kifejeznék kételyeiket, ha nem félnének, hogy tekintélyük rombolódik, mihelyt a mítoszok rendülnek. Vagyis képmutatóan leplezik a való ténysejtést, magukat is becsapják, bebeszélik így „odabent", hogy a klasszikus értékek valami istencsudája nagy érdekeik. Holott semmi ily való érzet! Üggyel-bajjal sikerül nekik végül mégis érezniök valamit, vagy ezt elhitetni magukkal...

  ...A kultúra szót két különbözô jelentéssel használják. Vélhetjük általa a korábbi korok mûalkotásainak ismeretét (ne feledjük, persze, hogy a múlt mûvészetével kapcsolatos elképzelésünk illúzió csupán, mert ami ránk maradt, parányi választéka csak a hajdani teljesnek, s ez a maradék fôleg értelmiségiek és tudósok ízlésjegyeit mutatja), vagy pediglen valami általánosabb értelemben a szellemi tevékenységet és a mûvészi alkotósdit. Ez a kettôsség teszi lehetôvé, hogy a köznek bebeszéljék: a múltak mûveinek ismerete...egyenlô az alkotói gondolkodással...

  ...Az állami dirigálórendszer a kultúrát ízre úgy hierarchizálná, ahogy dolgát egykor az egyház: szilárd struktúrájú, vertikálisan elépülô piramisba. A kreatív gondolkodás azonban erôt és méltóságot épp egy ilyen piramis ellenkezôjébôl meríthetne, nevezetesen a burjánzó horizontálisból, a határtalan sokféleség áradásából. A horizontális szabadtenyészet egyik legfôbb akadálya: némelyek presztizsérdeke, rang- és tiszt(ség)viselôk fontoskodói léte, kiknek érdemeit is a köznek állandó ismétléssel akarják a fejébe verni. Semmi nem alkalmasabb ennél, hogy a normális embert az önálló gondolkodástól eltántorítsa, saját képességeibe vetett minden hitétôl megfossza. S hogy a mûvészet svindli-eszköz, vagyis az állami dirigálhatnék, egyszerûbben, a rendôrség eszköze...

  ...Individualista vagyok, vagyis egyénkénti szerepemet ebben látom: szembeszegülni minden oly kényszerrel, mely a közérdek felôl érne. Az egyén érdekei szögesen szembenállnak a közjó kívánalmaival. Ha egyszerre akarjuk mindkét urat szolgálni, ennek eredménye a képmutatás és a kuszaság. Hogy a közjóról gondoskodjék, ez lenne az állam dolga, hogy a magam érdekeit védjem, ez az enyém...

  ...Ha a mûvészetnek társadalmi érdemet tulajdonítunk, nagyrabecsülendô társadalmi funkciót, nagyon meghamisítjuk lényegét, mert a mûvészi produkció valami merôben individuális, tehát bármiféle társadalmi funkcióval szembeni...

  ...Érdekes, milyen erôsen hangoztatták 1900 táján az individualizmust. Ez a beállítottság népszerû volt a társadalom minden szintjén, értelmiségieknél és mûvészeknél is, és létrehozta azt az innovációs szellemet, mely ama kor mûvészetébôl úgy kimagaslik. Azóta azonban az individualista életérzés feltarthatatlan visszavonulásban leledzik, helyet csinálva mindenütt valami konszenzusnak, mely az individuális önbecsûség meghátrálását követeli a társadalmi közjó érdekében...

  ...A mûalkotásnak rendkívülinek kell lennie, hogy az a bizonyos vonzereje meglehessen. Mert épp a rendkívüliség teszi a valódi nagy értéket. Aki ilyennek vonzásába kerül, azt érezheti, rendkívüli ô maga is. ...Mi lesz azonban a rendkívülibôl, ha a nagyközönség is elkezd valahogy lelkesülni érte? Épp a ritkaságuk ad a dolgoknak sajátos értéket, értékük fogyatkozik, ahogy táboruk nô. Ha valaki megtalálná netán a módját, mint tegyen oly gazdaggá mindenkit, hogy a kedvesének smaragd nyakláncot ajándékozzon, a lányok hamarosan nem vágynának smaragd nyakláncra, a smaragd értéke messze alászállna...

  ...Naivitás azt gondolni, hogy a múltnak az a pár nyomorúságos ténye, ami ránk maradt, meg azok a szegényes mûalkotások, melyek csakígy, szellemileg a legjavát képezik valaminek, és korukat képviselik. Fennmaradni csak azért maradtak fenn, mert egy szûk kör kiválasztotta, megtapsolta becses létüket, minden mást kizárt, „elintézett"...

  ...Azok, akik a kultúrát ünneplik, elfeledkeznek róla: mily nagy számban élnek emberek, s jönnek létre szellemi termékek. Nem gondolnak mindamaz - egyébirányú - eleven kifejezési formákkal, melyek az íráson, vagyis elsôsorban a szépirodalmon kívül adódnak. Naiv meggyôzôdésük, hogy a szépirodalom mellett semmi más efféle nincs, szellemi érték, azt hiszik, egy mindent átfogó és tartalmazó könyvtárban megvan nekik mindaz, ami értéket valaha is gondoltak...Jellemzô a kultúra-buzgalmazókra, hogy minden más terepen csakígy, elintézettnek vélnék a kérdéseket efféle - vágyképzetes - „leltározásokkal"...

  ...Elképzelhetô, hogy az írás - a benne foglaltatódó formábaöntés révén - a szóbeliségnél sokkal inkább megnehezíti és elkövesíti a gondolkodást, tény, hogy tendenciája a gondolathamisítás, épp az említett hagyományos-formába-öntés révén...

  ...A manapság oly gyakori elképzelés, hogy a kultúra mindent megemésztene, minden szubverzív mûvet foglalkoztatna - melyek aztán így élüket vesztenék, kasztrálódva illeszkednének a kultúra láncába -, ez az elképzelés merôben hamis. A múlt korok mûveiben lelhetô szubverzióról szinte...semmi szó nem esik. Vagy csak pontosan ennyi: hogy a kultúra mutathassa, mily nyílt. Ami azonban valóban szubverzív volt, semmilyen helyet nem lelhetett magának a kultúrában...legalábbis így volt ez a legújabb idôkig. Mostanság, hogy a kultúra „rádöbben", milyen nevetségesen konzervatív(nak tûnhet fel ekképp), próbál megújulni (ebbôl az elértéktelenedésbôl) azáltal, hogy valami eklektikus tartás szellemében díszítgetni kezdi magát az újításokkal, csábítgatja - hogy függvényévé tegye aztán - az innovációt...

  ...A kultúra mint szimbolikus istenség megkívánja szolgáitól a szentséges rítusokat, melyek kötelességtudóan összefüggenek a nemzeti ünnepekkel: akkor egy Monsieur Malraux elôlép, beszél fennköltészettel valami ködös Euripidészrôl, Vergiliusról, Descartes-ról, Delacroix-ról...mintha misézne...

  ...A kultúra alapjában igenis ártott a mûvészi tevékenység megbecsültségének. A közvélemény szemében a mûvészet ma nevetséges tevékenység, csökkent értékûek idôtöltése, haszontalan és unalmas valami, továbbá a kóklerségtôl sem esik valami nagyon messze. Aki a mûvészetnek szenteli életét, megvetendô. Oka ennek fôleg az, hogy a mûvészet a múltból konzervatív formákat éltetne tovább, melyek egykor a kiváltságosok rendjének privilégiumai voltak: a hétköznapi élethez semmi közük. A mûvészet stilizált nyelvet beszél...A köz érdeklôdése a költô iránt akkor támadhatna fel újra, ha az állítólag szent(esített) beszéd helyett írónk az utca „nyelv-járását" vallhatná magáénak...

  (A ford. megjegyzése: olvasom, sajnos szegény Dubuffet mûvei sem jutottak el „az utca emberéhez", hiába bármi firka, nyerseség satöbbi, múzeumi mûvészet maradt „ô" is.)

  ...A mûvészi produkció: terep, ahol a meglepô ötletek hajlamai termékenyülnek. Az ötletgazdagságnak mi sem árt jobban, mint ha társadalmi vagy állami célrendszerbe iktatódik, ha megerôszakolja valamiféle „kollektivizmus" - mert ezzel ellenôrzés jár és irányítás...

  ...Mûvészi produkció csak úgy képzelhetô, ha merôben egyéni, személyes és általános, és ha nem helyettesít bármit is, ha nincs „kiküldetése"...

  ...A kulturális propaganda károkozása elsôsorban ez: a tulajdonképpeni értelemben vehetô kultúrát - vagyis a példaszerûnek odaállított mûvek bizonyos kánonjáról való tudást - és az egész egyszerûen szellemi tevékenységként létezni próbáló kultúrát összezagyválja. Vagyis ha keveri a receptív, feldolgozólagos tevékenységet és a kreatív cselekvést, ugyanis ilyenkor mintha benne foglaltatna a dolog lényegében, hogy „feltalálni" akkor tudunk csak valamit, ha mások korábbi találmányairól tudomásunk van, ezeket helyeseljük. A valóságban pedig ez másképp van - másképp kell lennie! -, feltalálni épp azért akarunk valamit, mert mások találmányaival már elégedetlenek vagyunk...

  ...Erôteljes szellemi megnyilvánulás akkor lehetséges csupán, ha a mindennapi életet rendre nyersen „fogyasztjuk". Távol legyenek tôlünk a mások által már megemésztett táplálékok, vagy legalább csak ritkán fogadjunk el ilyesmit, akkor is fenntartással, védekezésre készen...

  Az összeállító napjai:
  ...Nagy szélvihar Bécsben, könyvek az ágyon, fellapozódnak, olvasójelek repülnek, hol is voltak? A nagyszerû Bernd Mattheus, akinek - a gondozónak - Artaud munkáit elérhetôen köszönhetem, fordítójuk, jegyzetelôjük, Földényi Laci hozta az elsô ily kötetet, Mattheus: „Heves csend" c. könyve: „mi jöhet a szkepticizmus után, mely minden elfogadható elsöpört? tompultság, frivolitás, netán hibbanat - vagy valami <mibb> még, de mibb? - mindegy, a megszégyenítô az, hogy <negativitásainkat> túléljük; maximák ld. mint <hagyd élni magad, mit kéne motiváció> (o.wiener)"... És újra Dubuffet, egy tegnapi beszélgetés alapján fontos: ...
  Elképzeléseinkben a „hasznos" - kényszerekhez kötôdik melyektôl szívesebben szabadulnánk; azoknak a dolgoknak a lajstromába tartozik, melyeket mihamarább el kellene intéznünk, hogy a valóban hasznosnak - értsd: a Haszontalannak! - helye legyen. Szabaduljunk meg minden hasznosságfogalomtól, az irritáló tehertôl, és...ne akadályozzuk gondolkodásunkat többé: állhassunk merôben a Szent Haszontalan rendelkezésére...
  Vagy egy bécsi könyvbôl, az extravagáns-klub Vanilla történetébôl, utal ez egy korábbi Dubuffet-részletre itt, kört jár; a szerzô a fotómûvésznô Friedl Kubelka-Bondy: „Amit a legfontosabbnak, iskolán taníthatatlannak tartok: megfigyelni, egy-egy valódi mûvésze hogyan veszi napra nap az életet." Még Mattheus: „Miért vagyok olyan szomorú, olyan józan...csak rám vonatkoztatva semminek sincs értelme...bármi külsô értelem nélkül ez az ÉN mit sem ér...minden igenlés mögött ott lapul azonban egy Referens, korábban isten volt a neve...én igen jól megvagyok nélküle...megmegyek, meglélegzem, meggondolkozom, megbeszélek, megnevezek, megreszketek...

  ...A kultúra készlete: bizonyos kész-agyak...nagy választék, helyettesíthetô legyen velük a magunké...

  ...Kultúránk osztályozó. E beosztósdival együtt fixáló is. Mert nem azt rögzíti, hogyan változtatja külsô aspektusát egy-egy tárgy - a forma, a környezet, a nézôpont etc. által -, hanem az azonosnak megmaradó identitást tekinti fontosnak. Olyan apparátusként rögzült így ô maga, amely mindig csak a meglévôvel foglalkozik, és nem mûködôképes, ha változókra alkalmaznánk...

  ...Holott a gondolkodásnak abban kellene ügyesnek lennie inkább, hogy elúszó fogalmakkal „bánik"... miközben ezeket mindig élesen figyeli is. Ami a kultúrát illeti - pontosabban: a mi kultúránkat -, nem is a besulykolással indul, hanem a használati fokon. ...Ha némelyeket beszédjükben túlságosan befolyásol a kultúra, így van ez gondolkodásunkban is nyilván. S a nyelv formálja a gondolkodást! A kultúra nem lenne olyan kártékony, ha csak a tudás tárgya volna. De sokkal több annál: jelent egy bizonyos gondolkodási módot, a beszéd, a látás, az érzés, a viselkedés mikéntjét. A kultúra azoknak, akik birtokosai, illúziót ad: azt, hogy ôk pedig mindent jól tudnak. Veszedelmes! Mert csak aki nem „tud", az kutat és vitázik, míg viszont aki azt hiszi, „tud", elégedett és alszik...

  Dubuffet itt látszólag „vált".
  ...Mindaz, amit eddig elmondtunk itt, arra a körülményre válasz, hogy a kultúra tárgyában merôben hamisak a kiindulópontok. A dolgokat talán brut - gorombán - szemléltük. Ahogy semmit ezen a világon, a kultúrát sem lehet csak jónak vagy csak rossznak nyilvánítani, még az sem állítható róla, hogy minden esetben ugyanaz a káros vagy - netán - üdvös hatása lenne. Nagyon is természetes, hogy kiváncsiak vagyunk azokra a felfedezésekre, melyeket az emberi szellem tett - itt vagy egyebütt -, s arra, ami ebbôl nyomokban ránk maradhatott. Csupán...a mennyiség kérdése kényes. Kellô adagú információ helyett a túlinformáltság...a kultúrafüggôség az átok...

  ...A kultúra koszrétege az a téveszme, hogy lehetôleg „minél több" kiemelkedô alkotást kellene ismernünk, az úgynevezett „fômûveket"...holott...a mûvészi alkotásokkal ugyanúgy volnánk, mint a magányos szigetekkel: egyediségük vonzó, páratlan mindaddig, míg a turizmus föl nem fedezi hasznukat...A mûvek valódi értéke és valódi hatékonysága - szerepe - jószerén egyenes arányban csökken a rajongók táborának növekedésével...

  ...A kultúra iránt lelkesedni próbáló „kegyes", akinek durva mûvészetrôl beszélnek - mely is a szokvány mûvészet keretein „kívül" leledzene -, azt hiszi, ezen Van Goghot, a Vámos Rousseau-t, a szürrealistákat kell értenie...holott ezeknek az igazi art brut-höz édes semmi köze...

  ...Ha az eddig taglaltakon magam most végigtekintek, úgy látom, a szubverzív (bizonyos értelemben: „bomlasztó"; a ford.) szellem a közösségek számára igen kívánatos, élénkítô...

...Korunk a kiválasztásban és az összpontosításban lelte meg misztikáját. E misztika összefüggése az ipari és kereskedelmi vállakozáskoncentrációval egészen nyilvánvaló. Hogy ez a gazdasági koncentráció jövedelmezô-e vagy sem, miben az, kinek az, engem sem annyira érdekel. A lényeg inkább az, hogy elvonja a felelôsség és a kezdeményezés felelôsségét - igen kevesek számára sajátítja ki... Az ily szellemben létrejövô hierarchizálódás, szelekció és koncentráció roppant káros megint, mert azt a roppant, kimeríthetetlen, nyüzsgô humuszt, amit az emberek összessége „alkot", sterillé teszi. A kulturális propaganda végsô soron úgy hat, mint valami antibiotikum...túladagolása a káros, fojtogató kultúra végül...

  ...Az individuum helyzete kettôs, „hasadt": mert egyrészt hevesen védekezne minden ilyen összpontosulás ellen, másfelôl kénytelen magát valamely csoport alkotóelemének tekinteni...érdekekrôl nem is szólva...

  ...A kultúra, ahogyan ma értik, elsôsorban reklámszempontúan, elsôsorban - nyilvánvaló! - azokat a mûveket becsüli, melyek a legkacatabbul szimplifikálnak, ezzel a reklám követelményeinek „elébe mennek"... Aki - mint csekélységem is - egyre félti szelleme szabadságát, állandóan védekezô magatartást kénytelen felvenni... minden külsô, idegen „ajánlás" ellen...

  ...Ha arra vágyunk, hogy egyetértést és csodálatot váltsunk ki: igen közeli rokona ez annak a vágynak, hogy sokkot okozzunk, botrányt provokáljunk; igen kis lépés választja el a kettôt, olykor ki sem mutatható különbség; mindkét esetben az a lényeg-réteg, hogy ámulatot keltenénk, figyelmet ébresztenénk. Semmi kétség, a „kontaktus" - mely konfliktus is lehet - eszköz az összetartozás érzésének megteremtésére. Hogy végsô soron az egymástól-el-idegenedés ellen küzdjünk; s a nagy Magányosok viselkedésében, oly emberekében, akik csendben-élve munkálnak, önkéntesei a kívülállásnak, bûnö/zô/s lelkek, minden szidalmat „magukra-vonók": nos, ezek magatartásában van mindig bizonyos éhség a közzel-kapcsolatra, a közzel-közelségre, s ezt elérik - elérni vélik -, mikor ámulatot keltenek, vagy agresszivitással vívják ki. Innen jutunk máris ama meghökkentô állapításhoz, hogy a kívülállóság elhatározása gyakran - s esetleg nagyon is gyakorta - egy olyan mechanizmus alapjain alakul, melynek kezdetén az el-idegenedéstôl való menekvés eszközeinek vágya áll, ezek kutatása stb. Vagy világosabban: az önként vállalt el-idegenedés eszközt kínálhat itt, hogy a nem önként vállalt el-idegenedés kényszer-érzetétôl szabadulnia lehessen valakinek...

  ..A „Nyugat" két hôstípust ismer. Ünnepli a vakmerô kalózt, a félelmet nem ismerô „kolompost", a rámenôs rebellist, aki elôtt nincs akadály, de ugyanígy az ellentípust is, azt, aki mindent megbocsát, aki enyhülten lemond, aki önfeláldozó. A „Nyugat" embere nincs tudatában e két égi nap összeegyeztethetetlenségének, emettôl ahhoz vonzódik, hol ez, hol amaz vakítja. Talán ez az ellentételezéssel felfényesített „ragyogás" adja neki azt a hôt is, mely egyidejûleg fûtené felforgatásra (fejben! mintha ura lehetne sorsának, „szabadon"), másrészt arra, hogy készséges szolgája legyen a társadalmi feladatoknak, a közösség lojális szolgája, jeles hazafi. A kétarcú, antagonisztikus törekvésrôl kialakítható tiszta tudat viszont jó alkalma lehetne, hogy egységes(nek vélt) gondolkodási módját kétségbe vonja, megkockáztasson valami hasadt, kétarcú etikát, felismerje a többközéppontúságot...a szubverziót „in nascendi", benne-születôben...

  A fordító közbevetése: fogy a hely, még „sok a könyv", ez így akkor csak elsô kísérlet, esetleges vállalkozás az „igazi Dubuffet" (esszéista) megismertetésére; és nézzük, hogyan tovább:

  ...Vannak természetesen a szubverziónak is fokozatai - mint mindennek. Mondják, a szubverziónak a Nyugat világában mindig is nagy becsülete, vonzása volt. De mily mérvû az a szubverzió, amirôl itt beszélnek? Mindig valami kis bôrviszketés volt ez csak, komolyabb következmények nélkül. A gyökereket érintetlen hagyta. Nem óvatosságból; hanem mert azok kiforgatása eszébe se jutott (a vakarózónak)...

  A közbevetegetô megjegyzése: a most következôknél kétarcúbb, például „nálunk" e pillanatban kétesebbet, így izgalmasabbat nem igen találok sehol - kivétel Artaud, de ô primérebb. Tessék:
  ...Az értékek felszámolásával, semmi kétség, jelentôs lépés történt már a dekulturálódás irányába, de csak ha a végsô stádium is elérhetôvé válik, tehát a fogalmak teljes törlése, akkor beszélhetünk majd a kultúra hatalmának igazi hanyatlásáról. Mert a kultúra a fogalmak eredeztetôje; a fogalmaké s a neveké. Textúrájának legkisebb sejtje a fogalom. Csak aki a dolgokat kívülrôl szemléli, vagyis idegen tôlük, igényli a névadást (ezeknek). Aki belül van a dolgokon, nem igényli, hogy nevük is legyen, és a gondolkodás számára nem is kell többé fogalmak formájában jelen lenniök. E záró stádiumban „az aspiráns" számára, aki forradalmat akar, még a forradalom fogalma is felszámolódik. A forradalom innen nem lesz már holmi „végbeviendô" - forradalom innen: történik. Tehát nem kell megérteni se (fogalmasítani, értelmezni; a ford.)...

  ...A mûvészetnek a kondicionálás szétbomlasztását azzal kell kezdenie, hogy távolságba kerül a hagyományos „elvárásoktól"...s mindegy lesz akkor, valamely kép a mértani rendnek felel meg, vagy más „trendnek", netán a káosznak, a kor követelményének, vagy a múltak élesztésének... a mûvészet akkor nem a gondolkodás fogalmaként kerül látómezônkbe, hanem integrált része lesz gondolkodásunknak, nem annak „külön értéke", netán ellenlábasa...

  Dubuffet nagy áttekintése:
  ...Nincs félrevezetôbb, mint ha a fogalmakat úgy kezeljük, mintha állócsillag-képzôdmények volnának, tartós definíciók letéteményesei, holott - inkább gyakorlati tendenciák, tájékozódások hordozói, és „eredeti" formájuk állandóan változik: aszerint, hogy a szembekerülô fogalmak „tömege" miként alakul, gyarapszik vagy fogy. Gondolok itt feltétlenül (figyelem, nagy áttekintés; a ford.) a kultúra és a szubverzió fogalmára is...ezek szituációk-meghatározta tartásokat jelölnek, semmiképp sem tartós állapotokat...

  !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

  ...Azok a kifejezési eszközök, melyek ma szubverzívek, holnap a kultúra részei már...

  ...A kultúra az intézményesítéssel egyenértékû. Ezt sose feledjük...és ne higgyük, hogy olyan jelrendszer, mely folyton javítandó, s amelyen egyáltalán bármi javítható is van. A legtöbben, akik a kulturális intézményrendszereket rohamozzák, kiegészítésre, megújításra törnek, ám ezzel csak a kultúra malmára hajtják a vizet, és amit elérnek, az csak a kultúra befolyásának megújítása. Sosem szabad felhagyni azzal, hogy igenis minden intézményességet támadunk, bármi legyen annak alapállása, mert mindig is az individualitás ellenében van...

  ...„Az én kis városomban" nem lenne többé kultúra. Nem lennének nézôk, csak színészek. Nem lenne színház, mert a színház ott kezdôdik, ahol szétválik színpad és nézôtér...s jön a cselekmény meghamisítása. A cselekmény maga az akció lenne, jóllehet: az akció? A baj ott kezdôdik, mikor a színész akár efféle „akciós" szándékkal is a „színjáték terébe" lép be. Ezzel máris kulturálisan kondicionált...

  Itt a fordító-közbevetô megáll. Nem azért, mert Dubuffet könyvének számos önismétlés-mozzanata következik, de mivel saját(os) tapasztalatai vannak. Tessék: egy „vernisszázson", ahol „saját" munkái is a falakon lógtak, sôt, kevés kivétellel az övéi, ellenben egy - kultúra?? - Nagy Mesterrel dolgozott egykor együtt, s hát így ezek a munkák...azt szerette volna „megvalósítani", a nincs nézô, nincs színész elve szerint, hogy vakra-lehúzott-sapkásan, nem-látón rajzokat oszt szét, színes foltokat az ún. közönség között, az „íme, így mûködik az automatikus ecset", ô lett volna a pemzli, én lettem volna az, s késôbb fel kellett volna mutatniok a jelenlévôknek a lapokat: „ennyi a mû". S az utolsó pillanatban visszarettentem. Kiosztottam inkább a lapokat, és a földön ültem - mint Genet a halottakért érzett végsô bánatában „elindul mezítláb" -, az akció nem valósult meg: mert: a közönség sokérdeklôdésû volt, a közönséget fárasztotta (volna), hogy hosszan kell ácsorognia, zene is volt a produkcióhoz stb., minden túl heterogén volt...vagy nem volt még meg a „pillanat" ehhez. Megítéltetésem ez lett: nem tudtam dönteni, kicsit meghátráltam. A megítéltetés ez lett: a képek a falakon, a kiállítás maga volt a lényeg. Megítélésem: magam részén: újabb tanulság. A titkos: valakivel, akit nagyon is érintettek ezek a képek, végtére igen jóvá rendeztem kapcsolatomat, s ez a kicsit fura „est" után realizálódott, és minden jó volt. Elmondtam sok mindent Artaud-tól, Dubuffet-tôl, Wols-tól, csak épp a szövegek egymás közti rendjét nem rögzítettem. Elmondtam röviden, mi volt a kapcsolat festô, „td", a múzeumos „ká" és „möszjô ezsi", az elhivatott értékelô, a festô monográfusa között, s nekünk ez „emberi-akcióként" komplett volt. A közönség hazavihetett színes rajzokat, kuriózumokat - a szétosztottakat -, és minden rendben volt, csak: „...a múltkor jobb voltál", mondta valaki, mondta, bár nekem igen kedves emberem, aztán „nem érezted jól magad a közegben", mondta valaki, a Dubuffet-tartáshoz közeli, még közelebbim. És most hagyjuk ezt, egy kis példa volt, és fejezzük be „dolgunk" - fogalmam sincs! - Dubuffet könyvének utolsó oldalairól:

  ...Mindig nagy tévedés, fantáziaképek és konstruktív javaslatok között ellentétet látni, mert a fantáziaképek (-képzôdmények-) a konstruktív javallatok sorában mindig is a vezetô helyeken állnak. Fantáziaképeknek nevezünk valójában olyan javallatokat, melyek valami addig Ismeretlenre vonatkoznak, ismeretlen helyzetekkel keverednének szembe...

  ...Végezetül (a közbevetô): Csakis a nihilizmus konstruktív. (Nem olvastam ezt, mikor a „konstruktív nihilizmus"-ról írtam. De Artaud ismerôje, Bernd Mattheus finom falsot fog adni nekem, ahogy dolgom végeztén itt ôt idézem majd, kis türelem.) Dubuffet, tovább:
  Mert a nihilizmus az egyetlen út, mely oda vezet: fantáziaképekkel rendezkedhessünk be...

  ...Mert csak a fantáziaképek vezetnek minket extra muros (kültérbe), s engednek friss légzôanyaghoz jutni...

  ...Minden intra muros aktivitás esetében csak ugyanazokat a lapokat osztják le (a paklit; másként), variációlag...De az áttörés, az új terepek megnyitása csakis a fantáziakép által történhet, amely - a fantáziakép - elkülönülést jelent, a nihilizmus lerakodóterepét.

*

  Bernd Mattheus, kb.: aki ma, hittel el nem jegyezkedvén, nem öli meg magát, kiérdemli a „hôs" jelzôt. - jelesül nem zárom ki, persze, hogy ez a hôsiesség felvonultathatja az ôrület, a frivolitás, a sztoikusság vagy a cinizmus megannyi ismérvét, s emez utóbbi három karakterisztika manapság itt és most az élet leértékelését jelentené, valamint: a nihilizmus, mint élettartás, kompromisszum, mert jószerén szinte vallás - !!!! a ford., változtak 1947 óta, Dubuffet írásának korától, az idôk - de: így Mattheus: aki manapság közép-európai színeken átlagos viszonyok (anyagi eszközök stb.) közt (-val, -vel) kénytelen élni, és mégis értékekhez ragaszkodik, melyeknek nincs konszenzusa - értsd: melyekben „a köz" nem egyezik meg, melyek nem „egyeznek"-, akarva-akaratlan a fentebb említett alternatívák elé kerül. Értsd: az alaptartások, az önelemésztés, a „hôsiesség".
  A trükkök, melyekkel a társadalomtól menekülne az ilyen, nem csupán korlátozott hatékonyságúak, végzi Mattheus, hanem többé-kevésbé konvergálnak ama ponton, ahol élet és meghalás között dönteni kell.
  Ám: emez összefutásról - konvergencia - maga Bernd Mattheus tudhat valami jobbat, nem is tudom, hogyan van ez akkor: Artaud, Mattheus „szentje" - mindenesetre az én primérem - világosan megmondta, sem az életben-levés, sem a meghalás nem lehet érdekünk; a megszûnés igen, a két véglet mint tett semmiképp.
  Mattheus, Dubuffet-t meghaladva, talán ott torpan meg, hogy - helyesen - nem tartja Artaud-t receptadónak. S ezt ô tudhatja jobban. Mivel azonban semmi és senki sem lehet „gondolkodási fogalom", a radikális szabadság - szerény formája - itt annyi: váltakozva választunk a különféle végletek, netán végletelkerülések között, és innen tovább aligha érzem vezethetônek a gondolkodásmenetet; lásd „forradalom". Innen tovább: megint csak TÖRTÉNIK. Ld. errôl „sárga könyvem", 1970-73, az A. Rimbaud vers, a „trtnik", sic, és fordítottja.
  Nem is hittem volna.
  Ha.
  De hát akkor a jelek szerint mégsem.
  Jelekrôl volt szó itt, melyek viszont azért, ismertetôlegesen: mégis.

Bécs, 1997 január-április

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/