MARIA JANION

A ROMANTIKUS PARADIGMA ALKONYA


  Kezdhetjük azzal, hogy felidézzük Milosz - bizonyos értelemben filológiai - kalandját saját versével. Magánkötelességek címû esszékötetéhez írt bevezetôjében (ebben olvasható a költô sajátos nemzeti-antinemzeti credója a sokatmondó Magánkötelességek a lengyel irodalommal szemben címmel) elmondja egy versrészlet történetét. „Lengyelországi barátaim felhívták a figyelmemet arra, hogy Londonban, 1967-ben, Versek címmel kiadott kötetembôl kimaradt egy versszak, amelyre még emlékeztek a Megmenekülés címû kötetbôl. Megkérdezték, miért. Ez az a strófa:

Mi a költészet, mely nem menti meg
A nemzeteket, se az embereket?
Hivatalos hazugsággal cimborálás,
Részegek nótázása,
míg mindjárt elmetszve torkuk,
Bakfis-olvasnivaló.

  A Megmenekülés t indító Elôszó címû versbôl maradt ki, a kötetet 1945-ben adta ki a Czytelnik." Ez volt a háború után megjelent elsô könyvek egyike. A versszakot úgy is olvashatták, mint komoly választ azokra a kihívásokra, melyekkel a háború és a megszállás alatt kellett szembenéznie az irodalomnak. Igen, a költészet arra való, hogy megmentsen. A Magánkötelességek Berkeley-ben, 1971-ben keltezett, fentebb idézett elôszavában Milosz már nem tudta emlékezetébe idézni, mivel magyarázható ez a kihagyás, amelynek idôvel komoly jelentôséget tulajdonítottak.
  „Õszintén szólva - vallja be -, nem tudom, sajtóhiba volt, vagy én húztam ki ezt az 1945-ben (tegyük hozzá: Krakkóban) írt versszakot, amikor sajtó alá rendeztem a kéziratot. Ha én tettem, talán attól tartottam, hogy ez a kétségkívül romantikus hitvallás félreértésekhez vezethet".

Milosz és a lengyelség

  A háborús és háború utáni önkívületben készült inkriminált versszak romantikusan, azaz hamisan csenghetett Milosz fülében. Figyelmen kívül hagyva e pillanatban Milosz más ellenérzéseit a lengyel romantikával szemben és az ilyen jellegû kifogásait, összpontosítsuk figyelmünket a költô egyik talán legfontosabb antiromantikus elvére. Nos, mindig úgy érezte, hogy kívülálló, aki képtelen alávetni magát a „nemzeti kollektivitás hatalmának", mindig elutasította a közösségi terrort, amely megköveteli írójától, hogy szigorúan tartsa magát a „lengyelnek lenni" normáihoz. A romantika rányomta bélyegét az életmódra és meghatározta az irodalom stílusát, ez a helyzet vezetett oda - állítja Milosz -, hogy „aki lengyelül ír, annak józanul be kell látnia, hogy a lengyel olvasók csak úgy tesznek, mintha érdekelné ôket bármiféle emberi problematika". Milosz, akárcsak Gombrowicz, a végletekig vitte az „ember" és a „lengyel" szembeállítását. Természetesen az „ember" mellett foglalt állást, ezért utasított el mindent, ami a romantikus retorikára emlékeztethette. Beleértve a költôi küldetés és a nemzetet szolgáló irodalom romantikus felfogását is.
  Egyébként a lengyel, elsôsorban lengyelek által megénekelt mártírok „nemeslelkûsége" is szálka volt a szemében. Kinevette a lengyel írók szenvelgô romantikus és posztromantikus pátoszát, akik oly sokat írtak arról, hogy a „lengyel élettapasztalat egyedülálló a maga szörnyûségében". Gúnyt ûzött azokból, akik kérkedtek a nemzet szenvedésével, fôleg akkor, ha panaszaikat a nyugatiaknak címezték: „Bámulatos az építészetetek, a mûvészetetek, a technikátok és a gazdaságotok - igen, de nekünk meg milyen sok a halottunk!". Honfitársai okulására felidézte olvasmányélményeit Julian Krzyzanowski könyvének angol változatáról, melyben a lengyel romantikus irodalmat tárgyalja. Szerinte ez „közhelyek gyûjteménye, mely az idôk végezetéig meg akarja örökíteni a »Pologne martyre« képét". Azt állította, hogy Krzyzanowski fércmûve „vérszopó ösztönöket ébreszt az olvasókban, tanúskodnak errôl a berkeley-i könyvtárban található példányokon olvasható angol nyelvû széljegyzetek: »Úgy kell nekik!«, »Nem kaptak eleget!«, »"riást játszó törpék!«". Ez a Milosz leírásából ismert legendás példány már többször is alátámasztotta a lengyel elragadtatás lehûtésére bevetett érvényeket. Maga Milosz pszichológiai leckének tekintette a széljegyzeteket: a szenvedés és a bukás patetikus leírása nem feltétlenül kelt rokonszenvet az áldozat iránt, alkalmasint „felszabadítja a szadista ösztönöket". Nemrég megjelent Hazát keresni címû kötetében „provinciálisnak" és „szánalmasnak" minôsíti Mickiewicz és a lengyelek messianizmusát, valamint azt is kijelenti, hogy „aki arra használja az Isten-Ember, azaz a testet öltött Isten vallását, hogy elhozza a kollektív Messiást", attól minden gonoszság kitelik.
  Milosz tüntetôen elutasította a lengyel tirteusi-mártirológiai-messianisztikus romantika örökségét, bár legalábbis nem mondott le sohasem Mickiewicz Pan Tadeus áról és kései töredékeirôl, a minden ékességétôl megszabadult Miczkiewiczrôl, a létezést, az egyszerûséget, sôt az alázatot derûsen elfogadó Mickiewiczrôl. Milosz meg ment a maga útján. Milyen úton? Ez pillanatnyilag kevésbé érdekel minket. Mindenesetre pontos képet adott errôl 1977-ben, az Ulro országá ban. A maga módján szembe kellett néznie a nyugati kihívással, már a Magánkötelességek ben is nyíltan írt errôl. „Lengyel író vagyok, sarokba szorít a lanyhaság és az egzaltáció, nem marad sok választásom: vagy a nyugati stílusok követôjének és utánzójának, vagy nyugati vetélytársamnál értelmesebb és józanabb lénynek nyilvánítom magam." Bár kategorikusan elhatárolta magát a romantikus hagyomány Lengyelországban uralkodó felfogásától, Milosz nem kerülte el - lévén lengyelül író költô - a maga lengyel, azaz romantikus végzetét. Hiába tett komoly, amúgy igen antipatikus erôfeszítéseket: 1981-ben Nobel-díjas költôként hazalátogatott Lengyelországba, a lengyelek pedig úgy fogták fel ezt, hogy rituális zarándokútján hazatért a Nyugat által megkoszorúzott, a legnagyobb elismerésben részesült romantikus vátesz, ez pedig már régóta járt nekünk, lengyeleknek. A hadiállapot legelején „Czeslaw Milosz" aláírással megjelent szamizdatban egy rettenetesen grafomániás, pátosztól dagadó rigmus. Sokan elhitték, hogy a költô nemzette az óceánon túl, és elküldte vigaszul megkínzott hazájának. Ez csak két példa a sok közül, mely arról tanúskodik, hogy Milosz lengyelországi fogadtatása rituális-romantikus volt, ezért a költô a „romantikus félreértések" áldozata lett. Nec Hercules contra plures. A makacs költôt - hiába volt az ádáz harc - bekapcsolták, hogy nem mondjam, bedarálták a romantikus rendszerbe.
  Tudatosan használom a „romantikus rendszer" kifejezést. Úgy gondolom, oly sok irodalomtörténeti és történetfilozófiai munka fényében e fogalom alkalmazása indokoható, feltéve, hogy létezhetnek a kultúrában hosszú távú jelenségek.

A lengyel romantika három hulláma

  A lehetô legtágabb értelembe véve - a Lengyelország felosztásától egészen a hadiállapotig és az azt követô idôszakkal bezárólag eltelt majd' kétszáz év alatt Lengyelországban elég egységes kulturális stílus uralkodott, amelyet szimbolikus-romantikusnak neveznek. Igen, mindenekelôtt a romantika - mint egyfajta mindenre kiterjedô stílus, a kultúra felfogása és praxisa - alakította ki a nemzeti identitás érzését, és védelmezte annak szimbólumait. Ezért tekintette a nemzet karizmatikusnak. Útjelzôket helyezett el, és ôröket állított mellé. Nemzedékrôl nemzedékre szállt a romantikus kánon. Ez a - minden, nemegyszer nagy alkotók nevéhez fûzôdô eltérés ellenére is elég egységes - kultúra a közösségi szellemi értékek köré szervezôdött. Ilyen a haza, a függetlenség, a nemzet szabadsága, a nemzeti szolidaritás. Ezeket az értékeket tirteusi vagy mártirológiai-messianisztikus kategóriákkal értelmezték; e fogalmak - néha ellentétben, néha összhangban - együtt léteztek a romantikus kultúra modelljén belül. Itt az irodalom, azaz a szó mûvészete játszott vezetô szerepet, tulajdonképpen minden azt a célt szolgálta, hogy továbbadja megszentelt eszméit, hazafias küldetését. Itt fel kell hívnunk a figyelmet a romantikus dráma kiemelkedô szerepére, és arra, milyen nagy jelentôséget tulajdonítottak késôbb e hagyomány színházi interpretációinak. A romantikus kultúra magától értetôdôen az olvasásra, a szavalatra, a meghallgatásra és az emlékezetre hagyatkozott, a vizuális kód nem játszott ilyen fontos szerepet. Egyszerre volt ez magas és populáris, sôt dalkultúra is, ezért hatott olyan erôsen a különféle társadalmi rétegekre.
  Lengyelországban a 19. században a romantikus kultúra uralkodott, eltekintve a pozitivista epizódtól, de végül is az ilyen beállítottságú alkotók is a romantika erôs hatása alá kerültek, vagyis a nemzet szolgálatát tekintették az irodalom küldetésének. De Lengyelországban, ellentétben az európai országok többségével, aligha ért véget a romantika a 19. századdal. Uralma még az egész 20. századra is kiterjedt, ebben az idôszakban háromszor érte el tetôpontját.
  Az elsô a 20. század elejére, az elsô világháborút megelôzô idôszakra és a háború éveire esik. A függetlenségi törekvések újjáéledése erôsen érezhetô volt a Januári Felkelés ötvenedik évfordulóján, amelyrôl kiderült, hogy nem az volt az utolsó romantikus felkelés. Zeromski regényében, A hû folyó ban, az 1863-as felkelés regényében minden romantikus hang megszólal, ilyen az önfeláldozás a hazáért és a vereség mint erkölcsi gyôzelem. Ebben a korban igen nagy jelentôséget kell tulajdonítanunk a Pilsudski tetteit motiváló irodalmi ihletnek. Szellemi fejlôdése Mickiewicztôl indult, ezt felváltotta Slowacki kultusza, az ô költészetében talált tá a lengyelek történelmi nagyságára, egyben ösztönzést is kapott arra, hogy ezt még életében valósítsa meg. Kezdetben Mickiewicz bátorította arra, hogy a nép megalkuvás nélkül küzdjön a rabság ellen, az 1905-ös kudarc után Pilsudski új eszmét dolgozott ki - ez volt a hadsereg, a kiválasztottak csapata. Akkor már a heroikus életet dicsôítô, a szellemi nagyság zsarnoka, az „erkölcsi szépséget" megéneklô Slowacki volt a patrónusa. Irodalmi vonzalmai miatt Maria Dàbrowska szemében Pilsudski nem „államférfi, hanem költô volt, romantikus és színész, aki a véletlenek serpenyôjébe vetette a világról alkotott mûvészi látomását". E romantikus mûvészi vízióból született a Második Köztársaság.
  Bár Fekete tavasz címû rebellis versében Slonimski boldogan kiáltotta világgá: „Hazám szabad, szabad... Ledobom Konrad köpönyegét", bár sokan úgy vélték, hogy mindörökre megszabadultak a láncait csörgetô nemzeti balsorstól, a romantika mindvégig jelen volt a Második Köztársaságban felnôtt nemzedékek tudatában. Mert a két világháború közti függetlenség idôszakában, amikor az ország kitört a történelmi katasztrófák rossz sorozatából, melyek rendszerint romantikus beállítottságot alakítanak ki egyéni és közösségi szinten is, az iskolákban megmaradt a romantikus nevelés, melyet a romantikus költészet és a Pilsudski-kultusz inspirált. Hozzá kell tennem, hogy a romantikus szellemû nevelés sok nagyszerû embert formált, az ország nekik köszönhetôen tudott helytállni a háború és a megszállás rettenetes veszélyei közepette. Krzysztof Kamil Baczynski lehetne e nemzedék szimbóluma, a költô, aki az utolsó elôtti romantikus felkelésben, a Varsói Felkelésben vesztette életét. A második világháború alatt, akárcsak az elsô világháború idején, szinte példátlan módon egyeduralkodóvá váltak a lengyel kultúrát meghatározó romantikus sztereotípiák. Nem sok mûvésznek sikerült függetlenítenie magát ezektôl.
  És végül a harmadik romantikus hullám: a Szolidaritás-ethosz 1980-81-ben, amit a közvélemény legnagyobb része a magáénak vallott. A lengyel tudatban mélyen gyökerezô heroikus-romantikus értékrendre épült, a nemes lengyel idealizmust tette meg követendô példának, melynek szellemében mindent fel kell áldozni a szabadságharcban. Ezért beszéltek néhányan az utolsó, de véráldozatot nem követelô lengyel felkelésrôl. A Szolidaritás átvette és a saját képére formálta a romantikus érzelmi kultúrát, a patetikus hazafiságot és a függetlenségi eszményeket. A hadiállapot elmélyítette ezt a romantikus érzelemvilágot: a nemzeti identitást kifejezô tüntetéseken a romantikus kultúra szimbólumait, gesztusait és rítusait elevenítették fel, különös tekintettel a mártirológiai messianizmusra.

A lengyel kánon-vita

  Ma viszont egy fájdalmas és drámai folyamat részesei vagyunk: a lengyel kultúrában véget ér egy ciklus. A nem is olyan rég átélt érzelmek egyre távolodnak tôlünk, egyre inkább a soha vissza nem térô múlt részévé válnak, mintha egy távoli történelmi korszakhoz tartoznának. A hadiállapot emléktárgyaira úgy tekintetnek, mint a Januári Felkelés ereklyéire. A romantikus és posztromantikus színház már nem kelt olyan heves érzelmeket. A színház egyre általánosabbá váló krízise a helyzet egésze szempontjából is mérvadó jelenségnek tekinthetô. Ezen a kulturális átalakulásra különösen érzékeny helyen azt tapasztalhatjuk, hogy elszakadtak azok a láthatatlan szálak, amelyek lehetôvé tették a megértést a színészek és a nézôk között. Az iskolában tanított romantikus irodalom kezd unalmassá válni tolakodó patriotizmusával.
  Ebben a helyzetben a Tankönyvkiadó igazgatója igazi forradalmi tettre szeretné rászánni magát: kihajítani az iskolából Kochanowskit Mickiewiczcsel együtt. Az iskola - mondja a kiadó igazgatója - ne irodalomtörténeti ismereteket adjon, hanem tegye képessé a diákokat arra, hogy értelmesen bánjanak az irodalommal. „Ha pedig a mai fiatalok Folletet olvasnak, nem pedig romantikus költôket, akkor az ilyen példákon kell kifejlesztenünk készségeiket." Ez is egy vélemény, van is benne némi igazság, hiszen már régóta bírálják az egyetemi irodalomtörténethez igazodó iskolai oktatást. De most nem ez a lényeg. Ez a korszerûnek mondott szabadpiaci barbárság elképzelhetetlen lenne a büntetlenség és az általános tanácstalanság érzete nélkül. Döbbenten figyeljük, ahogy a szemünk láttára omlik össze a lengyel kultúra eddigi rendszere. A háború elôtt is az akkori Folletet, Edgar Wallace-t olvasta az ifjúság, de valahogy senkinek nem jutott az eszébe, hogy ezt tegye meg irodalmi normának.
  A kötelezô olvasmányok jegyzékével folytatott felelôtlen manipuláció elég veszedelmes dolog. Bár az iskolai kánont gyakran kritikusan és - nagyon helyesen - lenézôen a groteszk és a szatíra eszközeivel közelítik meg, mégiscsak ez jelöli ki a nemzet kulturális terét. Ezt nem lehet akárki kénye-kedve szerint megtölteni az angol nyelvû tömegkultúra termékeivel, melyeket ráadásul gyakran kirívó nemtörôdömséggel fordítanak lengyelre. Ez lenne csak a kulturális neokolonializmus. A nemzeti társadalmon belüli megértésnek nemcsak a köznyelv, hanem az irodalmi nyelv „mélyebb" mûködése is feltétele, mert itt halmozódnak fel azok a jelentések, melyek állandóan használatosak a nemzeti kultúrában. Sajátos többrétegûsége különféle helyzetekben mutatkozik meg. Vegyük például a kabaré nyelvét. Mindig is megörvendeztette a hallgatóságot azzal, hogy ügyesen parodizálja az élô nyelv legkülönbözôbb stílusrétegeit, ugyanakkor irodalmi utalásokban is bôvelkedik. Ilyenekben: „Kerüljetek a búzaföldön, mert a faluba bément a muszka". Ez a mondat feleleveníti az egész romantikus, szabadságharcos népnemzeti retorikát és mentalitást. Ha végrehajtják a Tankönyvkiadó igazgatójának a tervét, ez óhatatlanul odavezet, hogy a lengyelek a saját kabarényelvüket sem fogják érteni. Antonina Kloskowska professzor joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy ami kikerül az iskolai tananyagból, az kikerül a nemzeti tudatból is, és a nemzet ettôl valami mássá változik.
  Kegyetlen paradoxon tanúi lehetünk: a visszanyert függetlenség, melynek kivívásában az uralkodó romantika is láthatóan kivette a részét, most kihúzza a talajt e romantika alól. A kultúrában most más helyzet van kialakulóban, mint amire a két világháború közti két évtizedbôl emlékszünk, bár sokan azt hiszik, hogy csak úgy visszatérhetünk a több, mint fél évszázaddal korábbi eszmékhez, viselkedésekhez és attitûdökhöz. Helyzetünk mindenekelôtt azért más, mert a történelemben példátlan méreteket öltött a tömegkultúra terjedése és az ehhez szükséges technikai eszközök mennyisége.
  A társadalmi rendszer átalakulásával, a gazdasági és politikai változások hatására, melyeknek országunkat a demokrácia és a szabadpiac elvein alapuló „normális" országgá kell formálniuk, a romantikus szimbolikus stílus monolitikus egysége törvényszerûen megrendült. A romantikus eszményeknek, bármilyen felszínesen és közhelyszerûen beszéltek is róluk, volt meggyôzô erejük. Ezt most elvesztették. Amúgy is beindult a társadalomban a dezutopizálódás folyamata, kezdetét vette az illúzióktól mentes józan ész korszaka, bár országszerte érezhetô a törekvés arra, hogy ôrizzék meg a régi és biztonságos egalitárius egységet. De a „sokféleség" már szembekerült az „egyöntetûvel", a „konkurencia" és az „egészséges egoizmus" a „szolidaritással", az „érdek" (mindenekelôtt gazdasági érdek) az értékkel (fôként a szellemi értékkel). A homogén kultúra, amely mind ez idáig elsôsorban kompenzációs és terápiai feladatokat látott el, nem mûködhet ugyanúgy, mint eddig a társadalomban, mely demokratikus lesz, azaz differenciálódik és decentralizálódik, kulturális téren is különféle igényekkel jelentkezik. Kritikátlanul „belegyönyörödni a saját szépségünkbe" - ezt tanultuk a romantikától és Sienkiewicztôl, ezt támadta kíméletelnül Gombrowicz, hiába mentett meg az állandó gyengeség, a vereségek és bukások korában, nincs már esélye arra, hogy hosszabb távon fennmaradjon, pedig még mindig gyengék vagyunk. Csakhogy másképp vagyunk gyengék.
  Szerencsétlenségünket tetézi még az is, hogy elvesztettük az alkatunkból sugárzó romantikus szépséget, hôsi ideálunkat, amit hol titkoltunk, hol nem, de mindig is velünk volt. Egyre sápadtabb lesz a romantikus heroizmus - a közösség gyönyörû ábrándja önmagáról. Egyébként az sem lehetetlen, hogy ez a mi legnagyobb bajunk. Visszataszítók, mocskosak és gonoszak lennénk? Nem szerethetjük már önmagunk ideálképét, nem is fog immár szeretni minket senki...
  Romantikus rendszerének köszönhetôen a lengyel kultúra mind eddig nagy vonzerôvel rendelkezett, fôként a közép-kelet-európai nemzetekre hatott. Megôrizhetjük-e ezt a szerepet? Megmarad-e a lengyel kultúra hatása és kisugárzása, ha belül meghasonlottnak érzi magát?
  Milyen lehet a kultúra helyzete a kialakulóban lévô nyitott társadalomban? A kutatók felismerték, hogy a totalitárius rezsimekben különleges státusza volt. A kultúra szeretete kárpótolta az embereket valamiért, „egyfajta pótszer volt más értékek helyett, amelyektôl meg voltak fosztva". „Amikor enyhül a nyomás - írja Dahrendorf -, rávetik magukat a bulvárlapokra, a hamburgerre, mosógépekre, csillogó-villogó motorokra és a Costa Brava-i nyaralásokra. Jó lenne, ha sikerülne megmenteni néhány mélyebb értéket, de nehéz lenne megmondani, hogyan. „Az emberi természet ismeretében beláthatjuk, hogy még ha dotálná is a kormány a „jó" filmeket és a „klasszikusokat", „az emberek akkor is inkább gyatra melodrámákat néznének, és szennyirodalmat olvasnának vagy teljesen felhagynának az olvasással".
  Az idézett mû gondolatmenetébôl az következik, hogy a totalitárius rendszerben kompenzációs szerepet betöltô kultúra kiváltságos helyzete már a múlté, a rezsim bukásával elvész. Még egy keserû igazság, amelybe nehéz beletörôdni. Bár kétségkívül tanúi lehetünk annak a folyamatnak, hogy a magas és a népi kultúra helyét elfoglalja az amerikai tömegkultúra, mégis talán inkább azt kellene mondanunk - még nincs minden veszve. Ezt a reményt abból a meggyôzôdésbôl meríthetjük, hogy a nyitott társadalomnak nem muszáj minden apró részletben utánoznia azt, ami más nyitott társadalmakra jellemzô. Képes lehet megôrizni azt, ami a sajátjának tekint, pontosan azért, mert több dologra is nyitott.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/