A ROMANTIKUS PARADIGMA ALKONYA
Kezdhetjük azzal, hogy felidézzük Milosz - bizonyos értelemben filológiai - kalandját saját versével. Magánkötelességek címû esszékötetéhez írt bevezetôjében (ebben olvasható a költô sajátos nemzeti-antinemzeti credója a sokatmondó Magánkötelességek a lengyel irodalommal szemben címmel) elmondja egy versrészlet történetét. „Lengyelországi barátaim felhívták a figyelmemet arra, hogy Londonban, 1967-ben, Versek címmel kiadott kötetembôl kimaradt egy versszak, amelyre még emlékeztek a Megmenekülés címû kötetbôl. Megkérdezték, miért. Ez az a strófa:
Mi a költészet, mely nem menti
meg
A nemzeteket, se az embereket?
Hivatalos hazugsággal cimborálás,
Részegek nótázása,
míg mindjárt elmetszve torkuk,
Bakfis-olvasnivaló.
Milosz és a lengyelség
A háborús és
háború utáni önkívületben készült
inkriminált versszak romantikusan, azaz hamisan csenghetett Milosz
fülében. Figyelmen kívül hagyva e pillanatban Milosz
más ellenérzéseit a lengyel romantikával szemben
és az ilyen jellegû kifogásait, összpontosítsuk
figyelmünket a költô egyik talán legfontosabb antiromantikus
elvére. Nos, mindig úgy érezte, hogy kívülálló,
aki képtelen alávetni magát a „nemzeti kollektivitás
hatalmának", mindig elutasította a közösségi
terrort, amely megköveteli írójától, hogy
szigorúan tartsa magát a „lengyelnek lenni" normáihoz.
A romantika rányomta bélyegét az életmódra
és meghatározta az irodalom stílusát, ez a
helyzet vezetett oda - állítja Milosz -, hogy „aki lengyelül
ír, annak józanul be kell látnia, hogy a lengyel olvasók
csak úgy tesznek, mintha érdekelné ôket bármiféle
emberi problematika". Milosz, akárcsak Gombrowicz, a végletekig
vitte az „ember" és a „lengyel" szembeállítását.
Természetesen az „ember" mellett foglalt állást, ezért
utasított el mindent, ami a romantikus retorikára emlékeztethette.
Beleértve a költôi küldetés és a nemzetet
szolgáló irodalom romantikus felfogását is.
Egyébként a lengyel,
elsôsorban lengyelek által megénekelt mártírok
„nemeslelkûsége" is szálka volt a szemében.
Kinevette a lengyel írók szenvelgô romantikus és
posztromantikus pátoszát, akik oly sokat írtak arról,
hogy a „lengyel élettapasztalat egyedülálló a
maga szörnyûségében". Gúnyt ûzött
azokból, akik kérkedtek a nemzet szenvedésével,
fôleg akkor, ha panaszaikat a nyugatiaknak címezték:
„Bámulatos az építészetetek, a mûvészetetek,
a technikátok és a gazdaságotok - igen, de nekünk
meg milyen sok a halottunk!". Honfitársai okulására
felidézte olvasmányélményeit Julian Krzyzanowski
könyvének angol változatáról, melyben
a lengyel romantikus irodalmat tárgyalja. Szerinte ez „közhelyek
gyûjteménye, mely az idôk végezetéig meg
akarja örökíteni a »Pologne martyre« képét".
Azt állította, hogy Krzyzanowski fércmûve „vérszopó
ösztönöket ébreszt az olvasókban, tanúskodnak
errôl a berkeley-i könyvtárban található
példányokon olvasható angol nyelvû széljegyzetek:
»Úgy kell nekik!«, »Nem kaptak eleget!«,
»"riást játszó törpék!«".
Ez a Milosz leírásából ismert legendás
példány már többször is alátámasztotta
a lengyel elragadtatás lehûtésére bevetett érvényeket.
Maga Milosz pszichológiai leckének tekintette a széljegyzeteket:
a szenvedés és a bukás patetikus leírása
nem feltétlenül kelt rokonszenvet az áldozat iránt,
alkalmasint „felszabadítja a szadista ösztönöket".
Nemrég megjelent
Hazát
keresni
címû
kötetében „provinciálisnak" és „szánalmasnak"
minôsíti Mickiewicz és a lengyelek messianizmusát,
valamint azt is kijelenti, hogy „aki arra használja az Isten-Ember,
azaz a testet öltött Isten vallását, hogy elhozza
a kollektív Messiást", attól minden gonoszság
kitelik.
Milosz tüntetôen elutasította
a lengyel tirteusi-mártirológiai-messianisztikus romantika
örökségét, bár legalábbis nem mondott
le sohasem Mickiewicz
Pan
Tadeus
áról és
kései töredékeirôl, a minden ékességétôl
megszabadult Miczkiewiczrôl, a létezést, az egyszerûséget,
sôt az alázatot derûsen elfogadó Mickiewiczrôl.
Milosz meg ment a maga útján. Milyen úton? Ez pillanatnyilag
kevésbé érdekel minket. Mindenesetre pontos képet
adott errôl 1977-ben, az
Ulro országá
ban. A
maga módján szembe kellett néznie a nyugati kihívással,
már a
Magánkötelességek
ben is nyíltan
írt errôl. „Lengyel író vagyok, sarokba szorít
a lanyhaság és az egzaltáció, nem marad sok
választásom: vagy a nyugati stílusok követôjének
és utánzójának, vagy nyugati vetélytársamnál
értelmesebb és józanabb lénynek nyilvánítom
magam." Bár kategorikusan elhatárolta magát a romantikus
hagyomány Lengyelországban uralkodó felfogásától,
Milosz nem kerülte el - lévén lengyelül író
költô - a maga lengyel, azaz romantikus végzetét.
Hiába tett komoly, amúgy igen antipatikus erôfeszítéseket:
1981-ben Nobel-díjas költôként hazalátogatott
Lengyelországba, a lengyelek pedig úgy fogták fel
ezt, hogy rituális zarándokútján hazatért
a Nyugat által megkoszorúzott, a legnagyobb elismerésben
részesült romantikus vátesz, ez pedig már régóta
járt nekünk, lengyeleknek. A hadiállapot legelején
„Czeslaw Milosz" aláírással megjelent szamizdatban
egy rettenetesen grafomániás, pátosztól dagadó
rigmus. Sokan elhitték, hogy a költô nemzette az óceánon
túl, és elküldte vigaszul megkínzott hazájának.
Ez csak két példa a sok közül, mely arról
tanúskodik, hogy Milosz lengyelországi fogadtatása
rituális-romantikus volt, ezért a költô a „romantikus
félreértések" áldozata lett. Nec Hercules contra
plures. A makacs költôt - hiába volt az ádáz
harc - bekapcsolták, hogy nem mondjam, bedarálták
a romantikus rendszerbe.
Tudatosan használom a „romantikus
rendszer" kifejezést. Úgy gondolom, oly sok irodalomtörténeti
és történetfilozófiai munka fényében
e fogalom alkalmazása indokoható, feltéve, hogy létezhetnek
a kultúrában hosszú távú jelenségek.
A lengyel romantika három hulláma
A lehetô legtágabb értelembe
véve - a Lengyelország felosztásától
egészen a hadiállapotig és az azt követô
idôszakkal bezárólag eltelt majd' kétszáz
év alatt Lengyelországban elég egységes kulturális
stílus uralkodott, amelyet szimbolikus-romantikusnak neveznek. Igen,
mindenekelôtt a romantika - mint egyfajta mindenre kiterjedô
stílus, a kultúra felfogása és praxisa - alakította
ki a nemzeti identitás érzését, és védelmezte
annak szimbólumait. Ezért tekintette a nemzet karizmatikusnak.
Útjelzôket helyezett el, és ôröket állított
mellé. Nemzedékrôl nemzedékre szállt
a romantikus kánon. Ez a - minden, nemegyszer nagy alkotók
nevéhez fûzôdô eltérés ellenére
is elég egységes - kultúra a közösségi
szellemi értékek köré szervezôdött.
Ilyen a haza, a függetlenség, a nemzet szabadsága, a
nemzeti szolidaritás. Ezeket az értékeket tirteusi
vagy mártirológiai-messianisztikus kategóriákkal
értelmezték; e fogalmak - néha ellentétben,
néha összhangban - együtt léteztek a romantikus
kultúra modelljén belül. Itt az irodalom, azaz a szó
mûvészete játszott vezetô szerepet, tulajdonképpen
minden azt a célt szolgálta, hogy továbbadja megszentelt
eszméit, hazafias küldetését. Itt fel kell hívnunk
a figyelmet a romantikus dráma kiemelkedô szerepére,
és arra, milyen nagy jelentôséget tulajdonítottak
késôbb e hagyomány színházi interpretációinak.
A romantikus kultúra magától értetôdôen
az olvasásra, a szavalatra, a meghallgatásra és az
emlékezetre hagyatkozott, a vizuális kód nem játszott
ilyen fontos szerepet. Egyszerre volt ez magas és populáris,
sôt dalkultúra is, ezért hatott olyan erôsen
a különféle társadalmi rétegekre.
Lengyelországban a 19. században
a romantikus kultúra uralkodott, eltekintve a pozitivista epizódtól,
de végül is az ilyen beállítottságú
alkotók is a romantika erôs hatása alá kerültek,
vagyis a nemzet szolgálatát tekintették az irodalom
küldetésének. De Lengyelországban, ellentétben
az európai országok többségével, aligha
ért véget a romantika a 19. századdal. Uralma még
az egész 20. századra is kiterjedt, ebben az idôszakban
háromszor érte el tetôpontját.
Az elsô a 20. század
elejére, az elsô világháborút megelôzô
idôszakra és a háború éveire esik. A
függetlenségi törekvések újjáéledése
erôsen érezhetô volt a Januári Felkelés
ötvenedik évfordulóján, amelyrôl kiderült,
hogy nem az volt az utolsó romantikus felkelés. Zeromski
regényében,
A hû
folyó
ban, az
1863-as felkelés regényében minden romantikus hang
megszólal, ilyen az önfeláldozás a hazáért
és a vereség mint erkölcsi gyôzelem. Ebben a korban
igen nagy jelentôséget kell tulajdonítanunk a Pilsudski
tetteit motiváló irodalmi ihletnek. Szellemi fejlôdése
Mickiewicztôl indult, ezt felváltotta Slowacki kultusza, az
ô költészetében talált tá a lengyelek
történelmi nagyságára, egyben ösztönzést
is kapott arra, hogy ezt még életében valósítsa
meg. Kezdetben Mickiewicz bátorította arra, hogy a nép
megalkuvás nélkül küzdjön a rabság
ellen, az 1905-ös kudarc után Pilsudski új eszmét
dolgozott ki - ez volt a hadsereg, a kiválasztottak csapata. Akkor
már a heroikus életet dicsôítô, a szellemi
nagyság zsarnoka, az „erkölcsi szépséget" megéneklô
Slowacki volt a patrónusa. Irodalmi vonzalmai miatt Maria Dàbrowska
szemében Pilsudski nem „államférfi, hanem költô
volt, romantikus és színész, aki a véletlenek
serpenyôjébe vetette a világról alkotott mûvészi
látomását". E romantikus mûvészi vízióból
született a Második Köztársaság.
Bár
Fekete tavasz
címû rebellis versében Slonimski boldogan kiáltotta
világgá: „Hazám szabad, szabad... Ledobom Konrad köpönyegét",
bár sokan úgy vélték, hogy mindörökre
megszabadultak a láncait csörgetô nemzeti balsorstól,
a romantika mindvégig jelen volt a Második Köztársaságban
felnôtt nemzedékek tudatában. Mert a két világháború
közti függetlenség idôszakában, amikor az
ország kitört a történelmi katasztrófák
rossz sorozatából, melyek rendszerint romantikus beállítottságot
alakítanak ki egyéni és közösségi
szinten is, az iskolákban megmaradt a romantikus nevelés,
melyet a romantikus költészet és a Pilsudski-kultusz
inspirált. Hozzá kell tennem, hogy a romantikus szellemû
nevelés sok nagyszerû embert formált, az ország
nekik köszönhetôen tudott helytállni a háború
és a megszállás rettenetes veszélyei közepette.
Krzysztof Kamil Baczynski lehetne e nemzedék szimbóluma,
a költô, aki az utolsó elôtti romantikus felkelésben,
a Varsói Felkelésben vesztette életét. A második
világháború alatt, akárcsak az elsô világháború
idején, szinte példátlan módon egyeduralkodóvá
váltak a lengyel kultúrát meghatározó
romantikus sztereotípiák. Nem sok mûvésznek
sikerült függetlenítenie magát ezektôl.
És végül a harmadik
romantikus hullám: a Szolidaritás-ethosz 1980-81-ben, amit
a közvélemény legnagyobb része a magáénak
vallott. A lengyel tudatban mélyen gyökerezô heroikus-romantikus
értékrendre épült, a nemes lengyel idealizmust
tette meg követendô példának, melynek szellemében
mindent fel kell áldozni a szabadságharcban. Ezért
beszéltek néhányan az utolsó, de véráldozatot
nem követelô lengyel felkelésrôl. A Szolidaritás
átvette és a saját képére formálta
a romantikus érzelmi kultúrát, a patetikus hazafiságot
és a függetlenségi eszményeket. A hadiállapot
elmélyítette ezt a romantikus érzelemvilágot:
a nemzeti identitást kifejezô tüntetéseken a romantikus
kultúra szimbólumait, gesztusait és rítusait
elevenítették fel, különös tekintettel a mártirológiai
messianizmusra.
A lengyel kánon-vita
Ma viszont egy fájdalmas és
drámai folyamat részesei vagyunk: a lengyel kultúrában
véget ér egy ciklus. A nem is olyan rég átélt
érzelmek egyre távolodnak tôlünk, egyre inkább
a soha vissza nem térô múlt részévé
válnak, mintha egy távoli történelmi korszakhoz
tartoznának. A hadiállapot emléktárgyaira úgy
tekintetnek, mint a Januári Felkelés ereklyéire. A
romantikus és posztromantikus színház már nem
kelt olyan heves érzelmeket. A színház egyre általánosabbá
váló krízise a helyzet egésze szempontjából
is mérvadó jelenségnek tekinthetô. Ezen a kulturális
átalakulásra különösen érzékeny
helyen azt tapasztalhatjuk, hogy elszakadtak azok a láthatatlan
szálak, amelyek lehetôvé tették a megértést
a színészek és a nézôk között.
Az iskolában tanított romantikus irodalom kezd unalmassá
válni tolakodó patriotizmusával.
Ebben a helyzetben a Tankönyvkiadó
igazgatója igazi forradalmi tettre szeretné rászánni
magát: kihajítani az iskolából Kochanowskit
Mickiewiczcsel együtt. Az iskola - mondja a kiadó igazgatója
- ne irodalomtörténeti ismereteket adjon, hanem tegye képessé
a diákokat arra, hogy értelmesen bánjanak az irodalommal.
„Ha pedig a mai fiatalok Folletet olvasnak, nem pedig romantikus költôket,
akkor az ilyen példákon kell kifejlesztenünk készségeiket."
Ez is egy vélemény, van is benne némi igazság,
hiszen már régóta bírálják az
egyetemi irodalomtörténethez igazodó iskolai oktatást.
De most nem ez a lényeg. Ez a korszerûnek mondott szabadpiaci
barbárság elképzelhetetlen lenne a büntetlenség
és az általános tanácstalanság érzete
nélkül. Döbbenten figyeljük, ahogy a szemünk
láttára omlik össze a lengyel kultúra eddigi
rendszere. A háború elôtt is az akkori Folletet, Edgar
Wallace-t olvasta az ifjúság, de valahogy senkinek nem jutott
az eszébe, hogy ezt tegye meg irodalmi normának.
A kötelezô olvasmányok
jegyzékével folytatott felelôtlen manipuláció
elég veszedelmes dolog. Bár az iskolai kánont gyakran
kritikusan és - nagyon helyesen - lenézôen a groteszk
és a szatíra eszközeivel közelítik meg,
mégiscsak ez jelöli ki a nemzet kulturális terét.
Ezt nem lehet akárki kénye-kedve szerint megtölteni
az angol nyelvû tömegkultúra termékeivel, melyeket
ráadásul gyakran kirívó nemtörôdömséggel
fordítanak lengyelre. Ez lenne csak a kulturális neokolonializmus.
A nemzeti társadalmon belüli megértésnek nemcsak
a köznyelv, hanem az irodalmi nyelv „mélyebb" mûködése
is feltétele, mert itt halmozódnak fel azok a jelentések,
melyek állandóan használatosak a nemzeti kultúrában.
Sajátos többrétegûsége különféle
helyzetekben mutatkozik meg. Vegyük például a kabaré
nyelvét. Mindig is megörvendeztette a hallgatóságot
azzal, hogy ügyesen parodizálja az élô nyelv legkülönbözôbb
stílusrétegeit, ugyanakkor irodalmi utalásokban is
bôvelkedik. Ilyenekben: „Kerüljetek a búzaföldön,
mert a faluba bément a muszka". Ez a mondat feleleveníti
az egész romantikus, szabadságharcos népnemzeti retorikát
és mentalitást. Ha végrehajtják a Tankönyvkiadó
igazgatójának a tervét, ez óhatatlanul odavezet,
hogy a lengyelek a saját kabarényelvüket sem fogják
érteni. Antonina Kloskowska professzor joggal hívta fel a
figyelmet arra, hogy ami kikerül az iskolai tananyagból, az
kikerül a nemzeti tudatból is, és a nemzet ettôl
valami mássá változik.
Kegyetlen paradoxon tanúi
lehetünk: a visszanyert függetlenség, melynek kivívásában
az uralkodó romantika is láthatóan kivette a részét,
most kihúzza a talajt e romantika alól. A kultúrában
most más helyzet van kialakulóban, mint amire a két
világháború közti két évtizedbôl
emlékszünk, bár sokan azt hiszik, hogy csak úgy
visszatérhetünk a több, mint fél évszázaddal
korábbi eszmékhez, viselkedésekhez és attitûdökhöz.
Helyzetünk mindenekelôtt azért más, mert a történelemben
példátlan méreteket öltött a tömegkultúra
terjedése és az ehhez szükséges technikai eszközök
mennyisége.
A társadalmi rendszer átalakulásával,
a gazdasági és politikai változások hatására,
melyeknek országunkat a demokrácia és a szabadpiac
elvein alapuló „normális" országgá kell formálniuk,
a romantikus szimbolikus stílus monolitikus egysége törvényszerûen
megrendült. A romantikus eszményeknek, bármilyen felszínesen
és közhelyszerûen beszéltek is róluk, volt
meggyôzô erejük. Ezt most elvesztették. Amúgy
is beindult a társadalomban a dezutopizálódás
folyamata, kezdetét vette az illúzióktól mentes
józan ész korszaka, bár országszerte érezhetô
a törekvés arra, hogy ôrizzék meg a régi
és biztonságos egalitárius egységet. De a „sokféleség"
már szembekerült az „egyöntetûvel", a „konkurencia"
és az „egészséges egoizmus" a „szolidaritással",
az „érdek" (mindenekelôtt gazdasági érdek) az
értékkel (fôként a szellemi értékkel).
A homogén kultúra, amely mind ez idáig elsôsorban
kompenzációs és terápiai feladatokat látott
el, nem mûködhet ugyanúgy, mint eddig a társadalomban,
mely demokratikus lesz, azaz differenciálódik és decentralizálódik,
kulturális téren is különféle igényekkel
jelentkezik. Kritikátlanul „belegyönyörödni a saját
szépségünkbe" - ezt tanultuk a romantikától
és Sienkiewicztôl, ezt támadta kíméletelnül
Gombrowicz, hiába mentett meg az állandó gyengeség,
a vereségek és bukások korában, nincs már
esélye arra, hogy hosszabb távon fennmaradjon, pedig még
mindig gyengék vagyunk. Csakhogy másképp vagyunk gyengék.
Szerencsétlenségünket
tetézi még az is, hogy elvesztettük az alkatunkból
sugárzó romantikus szépséget, hôsi ideálunkat,
amit hol titkoltunk, hol nem, de mindig is velünk volt. Egyre sápadtabb
lesz a romantikus heroizmus - a közösség gyönyörû
ábrándja önmagáról. Egyébként
az sem lehetetlen, hogy ez a mi legnagyobb bajunk. Visszataszítók,
mocskosak és gonoszak lennénk? Nem szerethetjük már
önmagunk ideálképét, nem is fog immár
szeretni minket senki...
Romantikus rendszerének köszönhetôen
a lengyel kultúra mind eddig nagy vonzerôvel rendelkezett,
fôként a közép-kelet-európai nemzetekre
hatott. Megôrizhetjük-e ezt a szerepet? Megmarad-e a lengyel
kultúra hatása és kisugárzása, ha belül
meghasonlottnak érzi magát?
Milyen lehet a kultúra helyzete
a kialakulóban lévô nyitott társadalomban? A
kutatók felismerték, hogy a totalitárius rezsimekben
különleges státusza volt. A kultúra szeretete kárpótolta
az embereket valamiért, „egyfajta pótszer volt más
értékek helyett, amelyektôl meg voltak fosztva". „Amikor
enyhül a nyomás - írja Dahrendorf -, rávetik
magukat a bulvárlapokra, a hamburgerre, mosógépekre,
csillogó-villogó motorokra és a Costa Brava-i nyaralásokra.
Jó lenne, ha sikerülne megmenteni néhány mélyebb
értéket, de nehéz lenne megmondani, hogyan. „Az emberi
természet ismeretében beláthatjuk, hogy még
ha dotálná is a kormány a „jó" filmeket és
a „klasszikusokat", „az emberek akkor is inkább gyatra melodrámákat
néznének, és szennyirodalmat olvasnának vagy
teljesen felhagynának az olvasással".
Az idézett mû gondolatmenetébôl
az következik, hogy a totalitárius rendszerben kompenzációs
szerepet betöltô kultúra kiváltságos helyzete
már a múlté, a rezsim bukásával elvész.
Még egy keserû igazság, amelybe nehéz beletörôdni.
Bár kétségkívül tanúi lehetünk
annak a folyamatnak, hogy a magas és a népi kultúra
helyét elfoglalja az amerikai tömegkultúra, mégis
talán inkább azt kellene mondanunk - még nincs minden
veszve. Ezt a reményt abból a meggyôzôdésbôl
meríthetjük, hogy a nyitott társadalomnak nem muszáj
minden apró részletben utánoznia azt, ami más
nyitott társadalmakra jellemzô. Képes lehet megôrizni
azt, ami a sajátjának tekint, pontosan azért, mert
több dologra is nyitott.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu