VIRÁGOT BELLA AHMADULINÁNAK!

MOSZKVA – Kitört a tavasz Moszkvában, pezseg-bozsog a vérünk, minden majd’ kicsattan. Húshagyó keddre, igaz, Jelcin megint rázúdított a Dumára valami ukázt onnan a felsô régiókból, derült égbôl villámcsapás nekik, de nekünk itt, alant, az ilyesmi meg se kottyan, rég megszoktuk már az utóbbi évtizedek alatt. Elfogyasztván szokásos farsangi palacsintánkat, elindultunk szép rendben a Bolsaja Jakimankára, ahol a Modern Mûvészeti Központ udvarában amúgy pogány módra porrá égettünk három kitömött bábut, melyek kísértetiesen hasonlítottak az említett Borisz Nyikolajevicsre, Zjuganov elvtársra s a mi Csubájszunkra, azaz – a Nyegyelja címû lap legfrissebb közvéleménykutatása szerint – „korunk leggyûlöltebb politikai figuráira”. A „gonosztól való megszabadulás” eme békés akciójában részt vett a kommunista frakció fôkonzultánsa is, mi több, érzelmektôl fûtött beszédben leplezte le a politikusok bûneit, s kérdésemre, milyen tanácsot fog ezek után adni legfôbb fônökének, akit épp most vetnek tûzbe, nem ellentmondásmentesen ugyan, de határozottan kijelentette: „Úgy kell politizálni, hogy az ember ne kerüljön e latrok közé”. A tisztító tûz füstje közben szállt az ég felé, s mire a veszély gyanújára kivezényelt tûzoltók odaértek, már csak a szegény, s az adott helyzetben immár teljesen vétlen Marx Tôkéje parázslott a Zjuganov-bábu hóna alá csapva...

Nagyon jól jött ki az idén, hogy a Húshagyó Hét közvetlenül a mi nagy ünnepünkbe, a Nemzetközi Nônapba torkollott, s ráadásul, mivel március 8-a szombatra esett, a mi jó Jelcinünk külön ukázban rendelte el, hogy a rákövetkezô hétfô is szabadnap, nehogy megrövidüljön a nép ünnepekben. Az én életem folyása viszont úgy alakult, hogy „a nôk gazdasági, társadalmi és politikai egyenlôségért vívott harcában kinyilvánított nemzetközi szolidaritás napján” kizárólag marcona férfiúkkal értekeztem, épp csak kezébe nyomtam nejemnek a piacgazdaság közepette számomra egyedül megengedhetô mimózacsokrot. E találkozók közül méltán emelkedett ki a vadonatúj belügyminiszterünk, Anatolij Kulikov által rendezett „kötetlen teázás” az Írók Házának Tarka termében (melyet persze a nônapi ünnepek miatt elôrehoztak március 5-ére, Sztálin halálának napjára). A kötetlen teázásra a belügyminiszter meglepôen kevés számú testôr és két másik tábornok kíséretében érkezett, s miután kötetlenül szót váltott mind a hat (igen, hat!) orosz írószövetség képviselôjével (köztük jelen sorok írójával), mindjárt rátért mondandója lényegére: az ô alkotói krédója az, hogy minél több adót begyûjtsön polgártársaitól a sajnálatosan megcsappant államkassza számára. Óvatos kérdésemre, hogy nem inkább az amúgy is a csodával határos módon megkeresett polgártársi kopejkák gyarapítására kellene-e fektetnie a fô hangsúlyt, a rettenthetetlen K. tábornok türelmesen elmagyarázta, milyen súlyos tévedésben vagyok. Majd, hangját suttogóra váltva, bizalmasan megosztotta velünk legfrissebb információit arról, ki a felelôs azért az 500 millió dolláros veszteségért, ami a Nagy Oroszhont elárasztó amerikai csirkelábak miatt érte, s engem e példabeszéddel korholt, hogy fittyet hányok az össznépi érdekre... Hja, ez jár az embernek, ha „nép közé járás” helyett a hatalommal trafikál.

Bezzeg a régi jó brezsnyevi pangás idején – sóhajtoztunk a hihetetlen módon épp most, március idusán hatvan éves költônôvel, Bella Ahmadulinával, aki épp húsz éve csöngetett be elôször hozzánk, azaz a megboldogult Jevgenyija Ginzburg tenyérnyi lakásának ajtaján, ahol Vaszilij Akszjonovval és Viktor Jerofejevvel épp a nagy botrányt kiváltó szamizdat kötetet, a Metropolt ragasztgattuk, nyakig csirizesen.

– Jó napot, Bella Ahatovna – üdvözöltem komoly képpel, miután konspirációs okokból csak résnyire nyitottam a gyanús hírû lakás ajtaját.

– Jó napot, Jevgenyij Anatoljevics – köszönt vissza hasonlóan komoly képpel Bella, miután konspirációs okokból ugyancsak alaposan végigpásztázott tekintetével, majd egyik pillanatról a másikra, még ott a küszöbön felszólított, minden ceremónia nélkül: „Akkor inkább tegezôdjünk, minek a teketória, úgy érzem, sok közös kalandunk lesz még...”

Mint annyi másban, ebben is igaza lett: a Metropollal elkezdôdtek közös kalandjaink, kihallgatások, házkutatások, kizárások, melyet, ôt és a kötetet tervezô férjét, Borisz Messzerert éppúgy sújtották, mint bármelyikünket. Születések jöttek, esküvôk (Bella volt a tanúnk „a férj részérôl”), temetések: hogy szétroppantsák azt a négyszögesített láthatatlan kört, amelyben éltük és túléltük ezeket az évtizedeket. Egyszer, jó rég történt már ez is, a Mtacminda hegyre kaptattunk fölfelé Bellával, Tbiliszi híres hegyére, melyet ô maga is számtalanszor megörökített versben is, prózában is. Az egyik forrásnál, ahol letelepedtünk, épp egy csoport uzsonnázott, a szovjet hadsereg nyalka tüzértisztje volt a szóvivô, aki, megismervén a HÍRES KÖLTÕNÕt, bokáját összecsapva kínálta neki a forrás vizét:

– Aki ebbôl csak egy kortyot is iszik, kétszáz évig fog élni – szónokolta elérzékenyülten, mire Ahmadulina csak ennyit felelt elgondolkodva:

– Legfôképp arra vagyok kíváncsi, milyen rangot visel majd maga akkor, kétszáz év múlva.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu