JÁTSZÓTÉR

Amikor délután kimentem a játszótérre, tizenegy segélyen élô leányanyával találkoztam. Csak négy volt közülük kurva, a többi elvbôl nem volt férjnél, vagy mert valami tahó faképnél hagyta.

A kisbabák mind egy évesnél fiatalabbak voltak, mókásak, aranyosak.

Amint a mamák berakták ôket a homokozóba, rögtön hatalmukba vették a kis sivatagot, dobálták a homokot és visítoztak. Egy apás gyerek, mármint olyan, akit vállal és eltart az apja, be se tehette oda a lábát.

Hogyhogy mind így együtt?, kérdeztem.

Véletlenül, mondta az elsô.

Összeismerkedtünk egy páran, mondta a második, megkedveltük egymást, aztán elhoztuk a barátnôinket is. Olyanok vagyunk, mint egy érdekvédelmi csoport, mondta a harmadik. Ez Janice volt, a politizáló nô, aki tisztában volt a hatalmi struktúrával és magával a hatalommal.

Ekkor megjelent a negyedik lány tizenegy Dixie-s pohárkával, csokoládé-vanília. Körbeadogatta. Milyen csodás, békés egység! Annak idején én is ugyanerre a játszótérre hoztam a gyerekeimet, de mi nem voltunk ilyen összetartóak, gyakran veszekedtünk, azzal vádoltuk a másik gyerekét, hogy betegesen agresszív vagy épp túlságosan félénk. Tiszta idegroncs, mondogattuk egy két év körüli nyamvadt vinnyogóról. Reménytelen eset. Milyen bágyadtan néz. Figyeljétek, hogy szorongatja a kis fûzfánfütyülôjét!

Persze, mondta Janice, ha igazán gyönyörût akarsz látni, ott van Claude, Leni kisfia. „Az egy angyal!”, mondta Janice, miközben az ô tündéri kisbabája nyugodtan aludt a kenguruban, anyja gyöngéd oltalmában.

Claude tényleg gyönyörû volt. Le-föl rugózott Leni ölében. Sötétbarna volt a bôre, bár az anyja fehér.

Gyönyörû, mondtam.

Leni nagyon különös lány, mondta Janice. Brighton Beachrôl való és strichel, kora, testsúlya és vallása ellenére. Claude nem az én kisbabám, mondta Leni. Egy ürge tartozott nekem, és nem tudott fizetni. Úgyhogy nekem adta az elsô törvénytelen kölykét. GY. T. S. Gyermektartási Segély. Édesem, mostanában csak ülök otthon, mint egy jó medvemama, és tévézek. Hetente egyszer ha kiállok a sarokra. Minden idômet leköti az én Claude-om. Ugye, te kis puszedli? Edd meg a fagyidat, Claudie, teljesen elolvad a napon.

A hatodik és hetedik férjezetlen anya egy ikerpár volt, akik mindig egyformán öltöztek.

A nyolcadik és kilencedik egy kurva meg egy kábítószeres, akik egymás gyerekére vigyáztak, míg a másik dolgozott, vagy éppen el volt szállva. Jóvágású leszbi volt mind a kettô, volt még egy négy- és ötéves gyerekük a gyermekgondozóban, a két kislányuk pedig felmasnizva, fehér fátyolszövetben ült a finom borítású, krómacél import babakocsikban. Sohasem engedték, hogy a gyerekek a homokozóban játsszanak. Utálták, ha piszkosak vagy vizesek lettek, és ha mégis elôfordult, jól leteremtették ôket. Azok a lányok, akik elvbôl nem voltak férjnél — ide tartozott Janice és az ikrek — ezt túlzott szigorúságnak tartották, ami azért a közeg hatására még enyhülhet.

A tizedik és a tizenegyedik depressziósnak tûnt. ‘ket csúnyán faképnél hagyták, emiatt nem is tudtak önfeledten örülni a gyereküknek, bár gyakran a szívükhöz szorították a kis bumbucikat, és az elsô pityergésre rohantak a homokozóhoz, izgatottan kiabálva, hogy „Mi? Micsoda? Ki? Kicsoda? Ki vette el a lapátodat? Claude? Leni! Claude!”

Igazi fiú, mondta Leni.

Ez a két nô egyáltalán nem szeretett segélyen élni. Szégyellték ugyan, de sohasem gorombáskodtak volna a barátnôikkel, akik viszont nem érezték kínosnak. Néha azért elejtettek egy-egy ironikus megjegyzést. Fiatalok voltak, és nagyon csinosak, ahogy ez már a mai lányoknál lenni szokott, és valószínûleg senki sem fogja ôket még egyszer átverni. Megpróbáltam ezt elmondani nekik, mire azt válaszolták, „Köszi!”. Állandóan azt hajtogatták vihorászva, hogy „Anyám azzal vigasztal, sose búsulj, Allison egy igazi szerelem-gyerek”. Az anya megértô volt és felvilágosult, de szegény.

Aznap délután, amikor ott jártam, kérdeztem tôlük egy-két egyszerû dolgot, és aztán tettem egy megjegyzést.

Megkérdeztem: Nem lenne jobb elvegyülni a többi mamával és babával, olyan barátságos társaság.

Azt mondták, nem.

Megkérdeztem: Mit gondolnak, milyen hatással van ez a gettósítás a gyerekekre?

Büszkén mosolyogtak.

Aztán megjegyeztem: Nagyjából ez volt a helyzet akkor is, amikor az én gyerekeim voltak kicsik. Azok a nôk, akik „I LOVE Ike” kitûzôket hordtak, a homokozó déli oldalán ültek, mi pedig, a demokrataként jegyzett revizionista kommunisták és revizionista trockisták és revizionista cionisták az északi oldalon.

A megjegyzésemre a lányok annyit szóltak, hogy „Tényleg?”

Na, kopj le, mondta Janice.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu